Az Ország Tükre. Képes sajtó Magyarországon 1780-1880. Kiállítási katalógus. Budapest Történeti Múzeum, 2012.

“A képes lapok czélját és hasznát fölösleges mutogatnom. Egy a hazának bármily téren szolgálatokat tett férfiu arczképe; egy lelkesítő s elmélkedésre hívó jelenet az élet s történelemből; a jelen haladását tanusító kitűnőbb építészeti művek, s a múlt idők némán beszélő romjai; a műremekek másolatai, s a napi felfedezéseknek képekkel könnyebben megérthető ismertetései sat. sat. a honfi erényt, áldozatkészséget, ízlést, s a tudományok iránti fogékonyságot és a tettösztönt, hogy kiválóan fejlesztik és fokozzák, ki tagadná?”

(Az Ország Tükre, 1861 december)

“A sajtó volt és van legnagyobb befolyással az egyesült közszellem, a nyilvánosság, az általános műveltség, s ezáltal a szellemi és anyagi jólét kifejlesztésére… Szavainkat, gondolatainkat, érzeményeinket, tetteinket, műveinket, szóval az élet minden nyilatkozatát a nyilvánosság messze terjedő piacára felvinni, itt cserébe adni, venni, általánossá tenni, terjeszteni, megörökiteni, a sötétséget, az előítéletek fellegét oszlatni, a bűnt és hibákat gyériteni, leginkább a sajtó segélye által sikerült.”

(Vahot Imre, Napkelet, 1862)

“A ’Képes Ujság’ a hazai erők segélyével lassankint kipótolni óhajtja azon hézagot, mi képes vállalatok hiányában egészen a külföldi irodalomnak engedett rést. Fő figyelemmel lévén hazai viszonyainkra, ugy intézkedtünk, hogy minden idevágót ne csak leírásban; hanem rajzban is előtüntessünk, – ezenkívül a nagy világ eseményeit, a mint azok jelentkeznek, hű rajzban adandjuk, s e tekintetben kiszabadítsuk a közönséget a külföldi vállalatok gyámsága alól.  […] Ezután a vidéki nevezetesebb eseményekre is figyelmet fordítunk, s a hol a mit rajzban vehetünk, rendelkezni fogunk, hogy kellő időben emberünk a hely színén legyen.”

(Képes Újság, 1860. június)

 Egy évszázad új médiuma: a képes sajtó

A könyvnyomtatás feltalálásához vagy az internet ezredfordulós elterjedéséhez hasonlítható annak jelentősége, hogy a 19. században az ismertközlés új médiumaként színre lépett az illusztrált sajtó. Ami eddig csak jobbára szövegesen jelent meg az olvasni tudók számára, az immár képi formát öltött, pontosabb és maradandóbb fogalmat alkotva távoli népekről, hazai műemlékekről, múlt és jelen hőseiről. A technikai fejlesztéseknek köszönhetően a sokszorosított grafika eljárásokkal készült képek minden eddiginél szélesebb tömegek számára váltak hozzáférhetővé. Újságjaink illusztrációik tetemes hányadát külföldi képeslapokból, kiadóktól kölcsönözték, de idővel mind jelentősebb részük került ki hazai kiadók, metszők, rajzolók műhelyéből.  Metszeteik a korszak valamennyi meghatározó képtípusát felölték és igen jelentős szerepet játszottak a népszerűsítő ismeretterjesztésben.

             A képes sajtónak az 1870-es évek végéig tartó virágkorát még alapvetően népnevelői attitűd, a „mulattatva oktatás” felvilágosodásból örökölt hagyománya jellemezte. Ebben az időszakban minden korábbinál szélesebbé vált az olvasók köre, ezt felismerve a kiadók már célzottan szóltak a nőkhöz, gyerekekhez vagy a falusi néphez. Az illusztráció vonzerejét növelte, hogy az, az olvasni nem tudók számára is vonzóvá tette a lapot.

Noha a lapok a valóság hiteles képét ígérték olvasóiknak, metszeteik a valóság művészi módon „rendezett” képét közvetítették, az ábrázolt tárgy legjellemzőbb nézetét adták, összetett cselekmények esetén a karakterek markáns rajzát nyújtották és kiemelték az elbeszélés drámai csúcspontját. Rajzolóik a képalkotás akadémikus szabályai szerint fogalmazták meg tárgyukat, ily módon rendezve ismerős képi formákba a história vagy a jelenkor szereplőit.

            A folyóiratok illusztrációit két vonás különböztette meg a korszak egyéb rendeltetésű sokszorosított grafikai alkotásaitól. Az újságok képeihez szinte mindig kapcsolódott magyarázó szöveg, ami értelmezte és pontosította a látványt. Másrészt: legyen szó divatról vagy színházról, képeik az „itt és most” jelenhez kötődő, aktuális mezejében kaptak helyet. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy a korszak sajtója része a tömegkommunikáció kibontakozó iparágának, amelynek közvéleményt formáló befolyását a kulturális és politikai elit mind tudatosabban aknázta ki. A képes sajtó ilyenformán beágyazódott a hatalmi intézményrendszer eszköztárába, szerepe meghatározó a valóságról alkotott kép kialakításában, a közösségi emlékezet vagy a kollektív identitás verbális és képi toposzainak megformálásában.

A magyarországi képes sajtó egyetlen területen tudott versenyre kelni külföldi versenytársaival: hazai témák esetén. Ezt felismerve a magyarországi folyóiratok éppen a hazai tárgyak bemutatásával, eredeti, nemzeti vonatkozású képanyag kínálatával igyekeztek előfizetőket elhódítani a százezres olvasótábort magáénak tudható londoni, párizsi vagy lipcsei képes újságok köréből. A sajtó által továbbított metszetek egy része idővel „kilépett” a nyomtatott oldalak keretéből és magánterek vagy közhivatalok falán, immár bekertezett szélesebb közönséget is megszólított. Mindez a képek által megformált hősök, típusok, fogalmak (nemzeti erények, karaktervonások) széleskörű nyilvánosságát jelentette: múltról és jelenről, Mátyás alakjáról vagy a koronázás képeiről így alkothattak az olvasó-nézők immár közös képet.

A century’s new medium: the illustrated press

The rise of the illustrated press in the nineteenth century was a phenomenon comparable to the invention of movable type and the explosion of the internet. What had previously been delivered to readers purely in words now took visual form, giving a more accurate and lasting idea of distant peoples, Hungarian monuments, and the heroes of past and present. Technical developments made reproduction graphics accessible to a wider public than ever before. It was in newspapers that most Hungarians encountered images of their own country. Initially, foreign illustrated newspapers and publishers supplied a huge proportion of the illustrations, but domestic publishers, engravers and artists gradually rose to dominance. Their work embraced every major type of image current at the time, and was instrumental in public education.

Throughout their great period up to the late 1870s, illustrated newspapers maintained the educational tradition ­– inherited from the Enlightenment – of being “entertaining and informative”. Before the advent of photography, printed images conveyed the most characteristic view of their subject. They could clearly represent the people involved in complex events and pick out the dramatic points of the narrative. Artists followed the academic rules of representing subjects, placing the protagonists of history or the present day in a familiar visual form.

Two aspects of press illustrations distinguished them from other contemporary reproduction graphics. Firstly, there was nearly always explanatory text which interpreted and clarified the image. Secondly, whether their subjects were fashion or the theatre, the pictures were all in the “here and now” category. The press of the time was also part of the budding mass communication industry, and the cultural and political elite fully appreciated its opinion-forming power. The illustrated press thus had a place among the tools of institutional authority. It also took an enormous role in constructing people’s image of reality and forming the verbal and visual elements of communal memory and collective identity.

Set against its foreign counterparts, there was only one area in which the illustrated press could compete: reporting on domestic subjects. So it was by concentrating on all things Hungarian and publishing original, home-grown images that Hungarian newspapers set out to lure subscribers away from the massively popular products of London, Paris and Leipzig. Some of the printed images carried by the press reached beyond the bounds of the printed page, being hung on the walls of private and public spaces, there to find a wider public. In this way, the heroes, types and concepts (national virtues and characteristics) shaped by newspaper images of figures like King Matthias, or events like the coronation of Francis Joseph, became embedded in the national consciousness.

Korszakok, típusok

A szöveg megértését könnyítő kép jellemzően a felvilágosodás korának sajtójában vált általánossá, amely az ismeretek közérthető, szórakoztató terjesztését tűzte ki célul. A magyar folyóirat-illusztráció kezdete a pozsonyi Ungrisches Magazin 1781-es indulásától keltezhető. Windisch Károly Gottlieb pozsonyi kiadású lapja már beköszöntőjében előre bocsátotta, hogy „ahol a puszta leírás nem elegendő a világos fogalomalkotáshoz” ott rézmetszetek könnyítik majd a megértést. A lassú kibontakozás jeleként a század utolsó évtizedeiben, 1780 és 1800 között már tíz, több-kevesebb rendszerességgel rézmetszetű mellékleteket hozó folyóiratunk működött, köztük a Merkur von Ungarn (1786-1787) és a Hadi és Más Nevezetes Történetek (1789-1791, Bécsi Magyar Hírmondó címen 1792-1803).

A reformkor valamennyi új laptípusában nagy szerepet kapott a kép: a divatlap rövid idő alatt a század első felének legnépszerűbb illusztrált sajtótermékévé vált, mellette megjelentek az élclapok, a filléres magazinok és az enciklopédikus képeslapok első hazai kísérletei is. A harmincas évektől elterjedő irodalmi divatlapok (Der Spiegel 1828-1852, Honművész 1833-1841, Honderű 1843-1848, Életképek 1843-1848, Regélő Pesti Divatlap 1833-1848) fő vonzerejét az aprólékosan kidolgozott, színezett divatképek alkották, de cikkeik és képeik között más, ismeretterjesztő, enciklopédikus jellegű közlemények is helyet kaptak. A mulattatva oktatás megcélzó divatlapoknak – Vahot Imre szavaival – a képes műmelléklet „oly szükséges, mint hadsereghez a nehézlovasság vagy ágyútelep”. Az ismeretterjesztő, közhasznú irodalmak iránt fellendülő keresletet igyekezett kihasználni Wigand Ottó, mikor a nagysikerű londoni Penny Magazin (1832-1845), majd a német Pfenning Magazin (1833-1842) nyomán 1834-ben megindította a magyar nyelvű Garasos Tárat. Az alcíme szerint „közhasznú esmereteket terjesztő” lap változatos témájú fametszetes képanyagát még teljes egészében londoni és lipcsei laptársaitól kölcsönözte. A hasonló programmal induló pozsonyi Fillértár (1834-1836) viszont már igényesebb kőrajzokat és mind több hazait témájú ábrázolást közölt. A negyvenes években a Európa-szerte legnagyobb sikerű új laptípus az illusztrált enciklopédikus-aktuális magazin volt. 1842-től az Illustrated London News (1842-2003) majd a párizsi Illustration (1843-1944) és a lipcsei kiadású Illustrierte Zeitung (1843-1944) változatos, gazdag, szöveg közé tördelt fametszetű képekkel kísérte az aktuális események híreit. Első hazai követőjük az 1848-ban indult kassai kiadású Ábrázolt Folyóirat volt.

A képes sajtó igazi virágkora a szabadságharc bukását követően bontakozott ki. A fellendülő nyomdaipar, valamint a technikailag képzett metszők és rajzolók új nemzedéke lehetővé tette az illusztrált lapok tömeges előállítását és terjesztését. A reformkori irodalmi divatlapok hagyományait követő Hölgyfutár (1850-1864) vagy Divatcsarnok (1853-1863) főként közéleti személyiségek arcképeit és honismereti képeket mellékeltek számaikhoz. Mellettük megjelentek az olyan kifejezetten női olvasóközönségnek szánt családi és női lapok mint a Nefelejts (1859-1876), a Családi Kör (1860-1880) vagy a Nővilág (1857-1864). A nemzeti irodalom és kultúra ügyével kötötte össze a divatlap hagyományait Vahot Imre a hazai vonatkozású képmellékletekben gazdag Napkeletben (1857-1862).

Az illusztrált lappiacon valódi fordulatot a Vasárnapi Újság (1854-1919) 1854-es megjelenése hozott, amely a kassai kísérlet után első ízben tett sikeres kísérletet az enciklopédikus, aktuális képes újság műfajának meghonosítására. A Pákh Albert szerkesztésében és Heckenast Gusztáv kiadásában 1854 januárjában megindult hetilap rövid időn belül a legnépszerűbb, legnagyobb példányszámú hazai képes újsággá vált. Képi programja három pilléren nyugodott: népszerűségét eredeti, hiteles és a nemzeti kultúrához kötődő ábrázolások biztosították. A szerkesztők igyekeztek elkerülni a hasonló vállalkozások legnagyobb csapdáját, az olcsó után közlések csábítását. Lapjait kétharmad részben hazai készítésű és vonatkozású képek töltötték meg. Alig történt az országban olyan kulturális esemény, amelyről a Vasárnapi Újság ne küldött volna friss és hiteles képi híradást olvasóinak. Egy új szobor, síremlék vagy épület felavatása éppúgy nem hiányozhatott lapjairól mint a közönséget foglalkoztató közéleti személyiségek arcmása, udvari ünnepségek vagy nagyjaink temetésének rajza.

A Vasárnapi Újság a fotó 1880-as évektől történt térhódításáig kizárólag fametszeteket közölt, ennek köszönhette, hogy olcsón viszonylag nagy számú (hetente 10-15) képet közölhetett szövegeivel párhuzamosan. Pákh Albert és Jókai Mór lapja több mint egy évtizeden át egyeduralkodó volt, valódi vetélytársai csak a hatvanas évek második felében jelentek meg, a Hazánk és a Külföld (1864-1872) valamint a Magyarország és a Nagyvilág (1865-1884) fellépésével. Virágzásukat már egy nyugat-európaihoz hasonló, kiépült hazai képipar biztosította, amely alkalmi mellékletek helyett immár több ezres képtermelésre állt készen.

Képeinek igényes kivitelével tűnt fel a közismereti, aktuális lapok között aWerfer Károly kiadásában megjelenő Képes Újság (1859-1861), amely szövegeit kivételesen gazdag és igényes illusztrációkkal kísérte. A korszak legszínvonalasabb illusztrációs anyagát közlő folyóirat, Az Ország Tükre (1862-1865) is ehhez az átmeneti laptípushoz kötődött. Az Engel és Mandello kiadásában, Balázs Sándor szerkesztésében, két hetente megjelenő „Budapesti Képes Újság” alcímmel megjelenő lap kizárólag litografált, szöveg közti illusztrációkat közölt. Számonkénti 3-4 metszete mellé havonta önálló műlapot adott. Valamennyi képe eredeti, a nemzeti kultúrához kapcsolódó ábrázolás volt. Ízléses megjelenésével, kőrajzainak kiváló minőségével, képeinek gondos válogatásával egyetlen magyar folyóirat sem kelhetett versenyre.

Garantált sikert biztosítottak a kiadóknak az olcsó, fametszetes képes néplapok (Hírmondó 1868-1893, Kétgarasos Újság 1858-1859, Népújsága 1859-1863)vagy élclapok indítása. E téren is Heckenast Gusztáv vállalkozása bizonyult a legsikeresebbnek. Hírmondó címen indított képes néplapjának előfizetési felhívásában a kiadó százezres publikumot remélt lapjának, “hogy a mesterember műhelyében, a nehéz munkája után pihenő földmíves és más szegényebb sorsu ember szerény hajlékában lapunk által enyhítő, oktató s lelkét fölemelő olvasmányt találjon”. Képileg a néplapok nyomdokain haladtak gyermek- és ifjúsági lapjaink (Gyermekbarát 1861-1870).

A fametszetes képipar igen nagy szerepet kapott az ötvenes évektől fellendülő élclapok piacán. A Vasárnapi Újsághoz hasonló tömeges sikert aratotta Jókai Mór szerkesztésében 1858-ban indult Üstökös (1858-1918), majd a kifejezetten politikai élclapként színre lépő Bolond Miska (1860-1875) és Borsszem Jankó (1868-1938). Mellettük évente támadtak fel és enyésztek el szatirikus képes lapok, jelezvén, hogy a karikatúra a század polgári nyilvánosságának egyik legerőteljesebb eszközévé érett.

Korszakunk szimbolikus zárásának tekinthető az 1880-as év, amikor az első közvetlenül nyomott fényképek megjelennek újságjainkban. Majd két évtizeden keresztül metszetet és fényképet párhuzamosan használtak a kiadók, az események drámaian vagy reprezentatívan összegző bemutatásához még jó ideig szükség volt a grafika akadémikus eszköztárára. Ezzel párhuzamosan a századfordulón kommercializálódó sajtójában is mind jobban elhalványult a „hőskor” ismeretterjesztő, népnevelő buzgalma, hogy átadja helyét a specializált réteglapoknak, legfőképp pedig behódoljon a bulvár mindent elsöprő „képéhségének”.

Eras and types

After they first appeared in 1781, illustrations were slow to find a place in the Hungarian press until periodicals of a new kind entered the scene in the Reform Age (after 1825). Literary fashion magazines, aimed to inform and entertain, carried fine tinted pictures. Then came the informative penny magazines, with Western European pictures, and the first Hungarian experiments in “encyclopaedic” illustrated newspapers.

After 1849, the burgeoning printing industry and highly-trained engravers and artists set off an explosion of mass-produced illustrated newspapers. There were new periodicals for women and families, and more national themes. The ground-breaking Vasárnapi Ujság (Sunday Newspaper), launched in 1854, had masses of cheap woodcuts, all Hungarian-made, on Hungarian themes.  The developing printing industry brought rising standards: the national cultural magazine Az Ország Tükre carried lithographs among the text, 3-4 images per issue, and a monthly supplement. Cheap popular and humorous papers, followed by children’s and youth magazines, were sure-fire successes. Humorous weeklies took off in the 1850s. Mór Jókai’s woodcut-illustrated Üstökös set off a rash of mostly short-lived political-satirical journals.

Technikai kísérletek: a „hozzáférhető kép”

A kiadók egykorú csoportosítása szerint a lapok háromféle képet közöltek: képmellékletet, szöveg közé tördelt képet és jutalomképet. A képes sajtó korai, az 1840-es évekig tartó szakaszában a folyóiratok rendszerint számonként egy, mellékletként megjelentetett képet adtak. Sokszorosításuk technikája rendszerint rézmetszet, majd az 1800-as évek elejétől kőrajz volt. Mivel a mély- illetve síknyomásos technikák összehangolását nem tudták megoldani a magasnyomású szöveges oldalakkal, a képeket különállóan, a szövegnél vastagabb, tartósabb és igényesebb papírra nyomták. Viszonylag későn fejlődött ki a színvonalas szöveg közé tördelt képek technikai háttere. A jó minőségű tónusos fametszet (xilográfia) megjelenése tette lehetővé, hogy létrejöjjenek a mai értelemben vett képes magazinok, amelyben kép és szöveg az ismeretközlésnek immár párhuzamosan futó, egyenrangú eszköze. A szöveg közti illusztrációk és az egyes számokhoz csatolt képmellékletek mellett korszakunkban terjedtek el a nagy méretű, igényes kivitelű, általában kőrajzolatú vagy olajnyomatú műlapok, jutalomképek, amelyeket a kiadók évente vagy félévente küldtek szét rendszeres előfizetőik között.

            A sajtóban közölt metszetekmögötta képi tömegtermelés jól szervezett iparága működött, a gyors és hatékony kivitelezést szigorú munkamegosztás biztosította, amelyben a képtermelő iparosok, másoló kézművesek és nyomdai mesteremberek elismert szerepet kaptak. A folyóiratok igényesebb része a képaláírásokban gyakorta meglepő részletességgel feltüntette a kép kivitelezésében közreműködők nevét. A drágább jutalomképeken a részletes cím mellett rendszerint megjelent az ábrázolás ötletadójának, festőjének, rajzolójának, metszőjének és (lap)kiadójának neve valamint a kiadás dátuma.

            A tónusos fametszetet különösen összetett munkafolyamatot igényelt. Ha a kép eredetije nem vonalas rajz volt, hanem festmény vagy vázlatos (esetleg dilettáns) rajz, úgy az eredetit egy képzett rajzoló dolgozta át metszésre alkalmas grafikává. Ennek alapján úgy rajzolta fára egy szakember az ábrázolást, hogy az már alkalmas legyen a metszésre. “Az illető rajzművész képét előbb vázlatban, papíron készíti el, aztán ezt mintegy hüvelyknyi, a nyomdákban használni szokott betűkkel egyenlő magasságú, igen finomra csiszolt s fehér mázzal bevont puszpángfa-lapra rajzolja, éppen ugy, hogy azt lenyomatása után a lapokban megjelenik. Ezt farajznak nevezik, mely a festésztől a fametsző kezei közé kerül.” – ismertette a folyamatot Szokoly Viktor a Hazánk és a Külföld lapjain. „A fametszetet az drágítja, hogy ott a rajzért külön kell fizetni, külön ismét annak, ki a rajzot a fára átteszi és külön végre a fametszőnek, a kinek az a mestersége, hogy egy erős nagyító üvegen keresztül nézve a rajzot, éles véső hegygyel mind azokat a helyeket vésse ki a rajzból, a mik fehéren maradtak, tehát magát a rajzot kell neki benne hagyni, még a legvékonyabb hajszálvonásnál is a mellette levőt kell kivágni és a vonalt ott hagyni.” – vette sorra az egyes munkafázisokat a Vasárnapi Újság 1857-ben.

Technical innovations: the “accessible image”

Pictures in the press fell into three categories: picture supplements, pictures set among the text, and special prints. For a long time, there was typically one picture per issue: an copper engraving – or a lithograph from the early 1800s – produced on thick, high-quality paper. High-quality wood engraving was behind the birth of magazines in the modern sense, because they could be set like type, putting pictures on equal rank with text in conveying information. The newspapers also commonly produced lithographed or chromolithographed annual promotional prints for regular subscribers.

            A sophisticated mass reproduction industry grew up, with a strict division of labour in which engravers, copy artists and printers were on equal rank with the original artists, and the newspapers usually published their names.

Fénykép és metszet

A képaláírások tanúsága szerint, a sokszorosított grafikák már a negyvenes évektől használtak fotográfiai előképet. Vahot Imre e tekintetben is az úttörők között említhető. A Magyarföld és népei címmel 1846-tól megjelenő honismereti album szerkesztőjeként tisztában volt vele, hogy a fénykép jelentősen fokozza közölt képeinek hitelességét. A hazai műemlékeket, néprajzi csoportokat és tájakat feltérképező munkájának előkészítése során szabályos néprajzi gyűjtőútra indult, hogy a helyszíni terepmunka során gyűjtsön adatokat és képeket. „Pestről egy ügyes dagerrotipistát, Fájth optikust vittem magammal, ki számomra a legérdekesebb helyeket s népviseleteket jó sikerrel vette föl fényképekben.” – adta hírül lapjában, a Pesti Divatlapban.

            A Vasárnapi Újságban 1857-ben tűnt fel az első fotóhasználatra vonatkozó utalás, Arad város uralkodónak szánt hódolati ajándéka kapcsán. A hatvanas években pedig általánossá vált folyóiratainkban a fényképészeti előképek használata. Ahogy az eredeti festmények vagy kézrajzok esetében, a sajtó a fényképet is közvetítő mesterek többszörös közbeiktatásával idomította az újságoldalakhoz. A fotóból rajzot, majd abból metszetet produkáló mesterek mindegyike „lefaragott” keveset a fényrajz zavaró tökéletlenségeiből. Hivatásuk hasonló volt tehát a fényképészeti műtermekben ekkortájt nélkülözhetetlen retusőrök és színezők feladatköréhez, a fotó mint nyersanyag közreműködésükkel nyert konvencionális képi alakzatot.

            A hatvanas évektől sajátos átmenetei műfajként alakultak ki az „esemény rekonstrukciós” képek, amelyek grafikai ábrázolásokba montíroztak bele fényképrészleteket. E sajátos kollázsokat a képi hitelesség fokozódó igénye hívta életre, mivel a fotográfia technikai korlátai még egy ideig nem tették lehetővé a mozgó figurák, tárgyak gyors rögzítését. A publikum elvárásai és a technikai lehetőség közti szakadék leginkább az aktuális eseményábrázolások, riportázsok műfajában mélyült el, ezért a napi eseményekhez kötődően terjedt el leginkább az előkészítő vagy kiegészítő fénykép használata.

            A fényképek szöveg közti sokszorosítása technikailag az 1880-as évekre vált megoldottá, az első fényképeket közvetlen módon az Egyesült Államokban 1880-ban, Európában 1883-ban közölték az újságok. A Vasárnapi Újság 1880-ban e szavakkal kísérte előfizetőinek küldött első fotográfiai mellékletét: „Stefánia belga kir. herczegnőnek, Rudolf trónörökös arájának fényképét veszik olvasóink lapunk mai számával mint rendkívüli mellékletet. A kabinet-alaku fényképet boritékba helyezve lapunk minden előfizetőjének megküldjük a jelen számmal, mely éppen ezért küldetik szét ezúttal keresztkötés alatt. Tudtunkra első eset, hogy képes ujság fénykép- (nem fényképnyomat) melléklettel kedveskedik olvasóinak, mely legtöbb biztositékot nyujt a kép hűsége iránt.” A lap első közvetlenül reprodukált fényképe szintén a bécsi udvarhoz kötődött, 1884 végén Zelesny Károly fotója az ifjú főhercegek hadgyakorlatait ábrázolták, Koller Károly fotóján pedig Mária Valéria főhercegnő jelent meg Amália bajor hercegnő társaságában.

Photographs in the early illustrated press

Illustrations based on photographs first appeared in printed publications in the 1840s, notably in the albums of Hungarian country life produced by Imre Vahot.

            Press illustrations were the work of draughtsmen and engravers whatever their origin; the first acknowledged photographic original was the picture of a royal event the Vasárnapi Ujság in 1857. Photographs could satisfy the public demand for realistic daily reportage, despite the stiffness of the images. A favourite form in the 1860s was the photographic montage, adding authenticity to an artist’s reconstruction.

Direct reproduction of photographs in newspapers started in the USA in 1880. Vasárnapi Ujság issued its first photographic supplement – not a reproduction – the same year, and introduced the new printing technology in 1884.

Sajtókép és üzlet

A folyóiratok illusztrációs kínálatát nyilvánvalóan kereskedelmi meggondolások is befolyásolták. A sajtókép ugyanis (sokkal nyilvánvalóbban mint az egyedi műalkotások) alkalmazott művészet, gazdaságilag meghatározott ipari produktum, kommersz árucikk. A kiadók a képet elsődlegesen „vevőcsalogató” eszköznek tekintették. A nívósan kivitelezett jutalomképek pedig kifejezetten az előfizetők toborzását szolgálták. „Az illustratiók utáni sóvárgás csaknem lázas követeléssé vált a nem-politikai lapok tág olvasókörének” – állapította meg a Magyar Sajtó munkatársa 1864-ben. A tartalmi értékeket is háttérbe szorító „képhajhászást” még a képeslapok vezető hazai orgánuma, a Vasárnapi Újság is bírálta: “Az idén keletkezett vagy módosult vállalatok között aránylag feltűnő számmal szerepelnek a képes lapok. Ezt is némi korjelnek lehetne tekinteni. Szerkesztők és kiadók, a kik már mindenféle más dolgot kipróbáltak siker nélkül, végre képes lappal kísértik meg a szerencsét; s emberek, a kik még semmit sem próbáltak, azzal kezdik a dolgot, hogy képeket faragtatnak a közönség boldogítására.”

Az ábrázolások alkotójának, témájának avagy technikájának kiválasztását az esztétikai meggondolások mellett befolyásolta az adott lap ára, példányszáma vagy az előfizetők kulturális összetétele. Üzleti meggondolások indokolták sorozatok, alkalmi képek kiadását avagy a képkölcsönzés igen elterjedt gyakorlatát. A közösségi kultuszok megerősítése némelykor szerencsésen találkozott a kiadói érdekekkel, amint azt a Kazinczy-ünnepségekre vagy Széchenyi halálára megjelentett ábrázolások széleskörű kínálata is bizonyította.

A gyakori képkölcsönzéseket mindenekelőtt a nyomdák üzleti megfontolásai magyarázták, a vállalkozók az általuk gondozott lapcsaládokban rendszerint többször felhasználták ugyanazt a dúcot, ezzel a takarékos módszerrel biztosítva egyszersmind nagyobb publicitást az egyes műveknek. A képvándorlás, képkölcsönzés elősegítette, hogy egyes ábrázolások széles körben ismertté váljanak. A Deutsch-testvérek 1860-as évek végén kiadott képes lapcsaládjában (Hazánk és a Külföld, Képes Világ 1866-1873, Divat 1866-1875, Magyar Bazár 1866-1904) igen gyakori volt a fametszetek és műlapok cseréje. E metszetek párhuzamosa terjesztése, naptárakban, ismeretterjesztő népkönyvek való megjelenése nagy szerepet játszott abban, hogy némely történeti festményünk nemzedékek gondolkodásába épült be.

Az újságképek társadalmi hatókörét jelentősen kiterjesztette, hogy az ábrázolások egy része kikerült a folyóirat zárt közegéből, az előfizetőknek ajándékozott jutalomképeket a kiadók eleve „szobadísznek”, faliképnek szánták, ezért gyakorta mellékeltek hozzá díszes keretet. Az így előállított képek kikerültek a közterekre, az elitművészet elitnyilvánosságával szemben  a sajtóba szánt kép a társadalmi nyilvánosság mind szélesebb területeit fedte le: ott függött az iskolák, egyesületek, kocsmák falain, de a vándorló képárusok vagy a kirakatok révén meghódította a nagyvárosi utcákat is.

Press photographs and commerce

Publishers above all looked to illustrations as a way of attracting customers. Even within the industry, there were complaints of companies “trying their luck” with illustrated newspapers.

The commercial pressure on choosing subjects favoured serial and special-occasion pictures, and the borrowing of images. A side-effect was to spread the veneration of cult figures, as upon the death of István Széchenyi. The re-use of printing blocks popularised and ultimately trivialised certain images, and some historical paintings became fixed in the Hungarian consciousness through repeated publication on calendars and non-fiction books. Art works from the closed world of the museum reached a public beyond even the magazine readership as newspaper supplements, delivered complete with frame, were hung on walls throughout the country.
 

Divat

A reformkor meghatározó laptípusa volt az irodalmi divatlap, amely kulturálisan igényes tartalmát divatképek közlésével kívánta vonzóvá tenni, kiváltképp a jelentős számú női olvasó számára. Az aktuális divatot bemutató metszeteket kezdetben tehát nem a divatra szakosodott lapok, hanem irodalmi folyóiratok közöltek. Az elsők között 1828-tól a német nyelvű Der Spiegel mellékelt lapszámaihoz párizsi divatképeket és szabásmintákat. A harmincas évektől induló magyar nyelvű irodalmi divatlapjaink (Honművész, Honderű, Rajzolatok, Pesti Divatlap) hamar belátták, hogy a külföldi divatképek puszta újraközlése aligha biztosítja versenyképességüket, így mind nagyobb teret adtak a „nemzeti divatképeknek”. A kiegyezés előtti kiélezett politikai helyzetben a viselet világnézetet, politikai identitást kifejező kulturális szimbólumként működött. A tánchoz vagy a nyelvhez hasonlóan a magyarság sajátos nemzeti karakterét, a nyugatitól eltérő önálló arculatát volt hivatott kifejezni. A reformkorban majd az abszolutizmus éveiben a hazai készítésű divatképek többsége a nemzeti divatot népszerűsítette. A nemzeti viselet fogalma, megjelenési formája közel sem volt egyértelmű, de leginkább a 16-17. századi főúri viselet bizonyos elemeinek (pl. dolmány, mellény, sújtás, paszomány) újra értelmezését foglalta magába. Az alkalmi divatképek igyekeztek gyakorlati mintát nyújtani arra, hogy az aktuális divatirányokkal valamint a hétköznapi viselet elvárásaival miként ötvözhetőek a viselet történeti motívumaival.

            A költséges, olykor kézzel színezett hazai divatképek kiadását sokszor pesti szabómesterek fedezték, akiknek a nevüket, cégüket feltüntető ábrázolások kiváló reklámot biztosítottak. Kostyál Ádám szabómester azzal szerzett nevet, hogy régi metszetek nyomán dolgozta ki (historizáló) magyaros viseleteit. Nemzeti ügy és üzlet összeegyeztetésének jellemző példája Klasszy Vencel pesti szabó Honderű által közölt divatképe, amelyen a nemzeti-nemesi viseletet a kor egyik legismertebb közéleti alakja, gróf Széchenyi István népszerűsíti. A nemzeti divat propagálása összefonódott a korban a védegyleti mozgalommal, azaz a hazai ipar támogatásának ügyével is.

            A „zeke és frakk vitájából” az ötvenes évekre az előbbi került ki győztesen. A viselet az önkényuralom éveiben a politikai tüntetés eszközévé vált, a nők némelyike „gyászmagyart” öltött, a bátrabb férfiak „Kossuth-szakállat” növesztettek. A Bach-rendszer idején tiltották a magyaros viseletet, ezért a bálokon (1857-es jogászbál, 1859. Batthyány Emma grófnő esküvője) sokan tiltakozásként viselték az atillát és más magyar ruhadarabokat, A „nemzeti divat” egyik elkötelezett támogatója Vahot Imre volt, aki korábban a Pesti Divatlap szerkesztőjeként, majd a szabadságharc bukása után a Napkelet szerkesztőjeként adott ki igényes nemzeti divatképeket. Vahot közeli munkatársa, állandó rajzolója, Vizkelety Béla viselettörténeti kutatásokat folytatott, a magyar történeti öltözeteket bemutató készülő albumából a Vasárnapi Újság is közölt ábrázolásokat. Viselettörténeti ismereteit Vizkelety színpadi jelmeztervein és történeti képein kamatoztatta.

A történeti főúri viselet pompájából legtöbbet az ekkor kialakuló díszmagyar őrzött meg. Az ünnepi viselet történeti gyökereit Vizkelety Béla Dalidó-jelenetein formálta képpé: egyiken az erdélyi fejedelemségek korának bálozói, párképén pedig a 17. századi mintát követő jelenkori nemzeti bálozók jelennek meg. A nemzeti divat ügye a bálokon kapcsolódott össze a társasági élet közterével. Ilyen alkalmakkor a „honleányok” a nyilvánosság előtt is vállalhatták a szerényebb kivitelű, olcsóbb anyagokból (például kékfestőből) dolgozó hazai ipar termékeinek viseletét. A Divatcsarnok önálló műlappal örökítette meg a Károlyi-palota farsangi bálját (kompozíciójában szorosan követve Vizkelety történeti Dalidó-képét). A Pesti Férfi-divat Közlöny (1863-1870) képzeletbeli báli jelenetén a jelenkori alakok mellett keleti öltözetű, népies figurák és történeti jelmezt viselők is feltűnnek, együtt jelenítve meg mindazon forrásokat, amelyből a nemzeti viselet kidolgozói merítettek.

Werfer Károly kiadása alatt a Divatcsarnok kivételesen igényes, nemzeti divatképeivel tűnt ki társai közül. Divatképei gyakorta aktuális közéleti eseményekhez vagy személyekhez kapcsolódtak, mint a Kazinczy-ünnepségek tiszteletére megalkotott „női attila” vagy a neves operaénekesnő, Hollósy Kornélia által viselt mente (mindkettő a Monaszter és Kuzmik műhely hírnevét emelte).

            Az irodalmi divatlapokat a hatvanas évek végétől fokozatosan felváltották a mai értelemben vett divat szaklapok. Az 1863-ban indult Pesti Férfi-divat Közlöny még nagy súlyt helyezett a nemzeti viselet propagálására. A német nyelvterületen igen kedvelt lap magyar változata, az 1866-ban indult Magyar Bazár vagy a Wohl-testvérek szerkesztésében megjelenő Divat viszont már elsődlegesen a legfrissebb nyugat-európai divat gyors közvetítését tűzte ki célul.

Fashion

 “Literary fashion magazines” were a phenomenon of the Reform Age. Starting out with Parisian fashion pictures, they quickly realised the demand for “national fashion”, an expression of Hungarian identity that drew on 16th- and 17th-century aristocratic costume. Pest tailors often met the costs of hand-tinted fashion pictures to promote their business.

In the post-1859 tyranny, fashion became a vehicle of political dissent, with women in “Hungarian mourning” and men in “Kossuth beards”. Composed scenes from “national balls” linked patriotic fashion with public figures. The fashion statement of the time was the Hungarian-made dress of modest material.

Károly Werfer’s Divatcsarnok published fashion illustrations to the highest standards, such as the pelisse-clad “female Attila” for the centenary of Ferenc Kazinczy in 1859.

The 1860s brought fashion magazines of the modern variety, some still propagating national costume, others as channels for the latest Western European fashions.

Színház

Reformkori divatlapjaink kitüntetett figyelemmel fordultak a nemzeti színjátszás ügye felé. E figyelem részeként közöltek színészeinkről arcképeket, színpadi szerepképeket és jelenetképeket. A színpadi szerepkép jóval többet nyújtott a művész puszta arcvonásainál, lévén őt közkedvelt szerepében és az arra jellemző testtartásban és jelmezben idézte a nézők emlékezetébe. „E képek által csekély tehetségeink szerint örökíteni ohajtjuk legjelesb magyar müvészeink emlékét, kik megérdemelték, hogy a nemzeti mivelődés, a hazai nyelv és a jó izlés körül tett szolgálataikért az utókor emlékében fennmaradjanak. Minden müvész hagy maga után valami felfogható nyomot, a szobrász faragványaiban, a festő képeiben, a költő müveiben örökiti magát; a szinész küzdelme, lángesze, halálával megszünik, s csak nevét halljuk emlegetni, anélkül, hogy szellemi nagyságáról fogalmunk volna. Pedig a szinészet nagyfontosságu ügy volt mindig és lesz mindig nemzeti életünkre nézve” – mutatott rá a Vasárnapi Újság a szerepképek történeti forrásértékére.

Külföldi mintára magyar színészek jelmezes szerepképeit az elsők között 1833-tól a Honművész közölt, de programszerűen 1844-től a Pesti Divatlap mellékelt lapszámaihoz a közönség körében igen kedvelt szerepes színészportrékat. A nemzeti kultúra ügyét képviselő képtípus ezt követően az önkényuralom éveiben vált igen népszerűvé. Az ötvenes évek második felétől a Hölgyfutár és a Napkelet egymással versengve adta közre szebbnél szebb szerepképeit.

            A színpadi szerepképek a művész alakján túl a színre vitt történeti korszakot is életre keltették. A jelmeznek egyszerre kellett megfelelnie a történeti hitelességnek és a drámai karakternek.  “A jelmez annyi mint a jellem meze; színpadi öltözet, melly jellemzi azon személyt, a ki viseli; jellemzi pedig nemzete, lakhelye, égalja, történeti kora, életkora, polgári helyzete, és erkölcsi sajátsága szerint.” – Fogalmazta meg 1860-ban a Magyar Színházi Lapban Egressy Gábor. Így a históriai drámák szerepképei szoros kölcsönhatásban álltak a múlt hiteles és átélhető megidézésén fáradozó történeti festészettel és a nemzeti viselet kidolgozásán munkálkodó divatképekkel. Bartha Jánost Zrínyi Miklós szerepében Kohlmann Károly a barokk nemesi portrék mintájára állította be. Barabás Miklós pedig hasonló mintákat követett mikor a Pesti Divatlapnak rajzolta meg ugyanőt  mikor a Nemzeti Színház közelében álló Zrínyi Kávéház cégérképére festette a hadvezért.

Hasonló logika mentén alakultak népszínműveink szerep- és jelenetképei. Ahogy a népéletkép festészetben, a műértők itt is a tájegységek, társadalmi csoportok hiteles viseletét, tárgyi környezetét kívánták viszont látni a színpadképeken. A történeti jelenetekhez hasonlóan a metszetek ezúttal is fontos közvetítő szerepet játszottak a hasonló népi karaktereket kutató színpadművészet és festészet között. 

A különféle képi műfajok közötti átjárás leginkább a történeti festészet és a színpadképek között nyilvánvaló. Vörösmarty Mihály Szép Ilon című balladájának Mosonyi Mihály által írt opera-változata 1862-es bemutatóját követően a Bánk bán népszerűségével vetekedett. Vizkelety Béla a dalmű egy jelenetét megörökítő Mátyás kori díszmenete alig különbözött a Napkelet által oly kedvelt diadalmenetek historizáló jeleneteitől. Orlai Petrich Soma jelenetképei egyikét a Hölgyfutár, párdarabját a Képzőművészeti Társulat reprodukálta, és mindkettő erősen kötődött a színpad i látványhoz.

A színpad a történelem átélésének kitüntetett színterévé vált a historizmusban, amint ezt a korban oly kedvelt élőképek is bizonyítják. 1860 tavaszán főrangúak előadást tartottak a horvátországi szűkölködők megsegítésére a Nemzeti Színházban. A szavalatokat és zenedarabokat követően a produkció résztvevői két élőképet mutattak be a szigetvári vár 1566-os ostromából. A jeleneteket Jókai Mór kommentálta, aki Zrínyi Miklós Zrínyiászából olvasta fel az odavágó passzusokat. A rendkívüli sikert és visszhangot keltett előadások élőképeit a Képes Újság és a Nefelejts egyaránt megformálta, gondos hűséggel megörökítve a főúri szereplők arcvonásait és drága jelmezeit.

Theatre

Actors’ portraits, dramatic characters and scenes from the stage had an elevated place in Reform Age fashion magazines.

The focus was not so much on the actors as on historical figures and episodes, exemplified by Miklós Barabás’ drawing in Pesti Divatlap of the actor János Barthy playing the heroic figure Miklós Zrínyi. Similarly, folk dramas were recreated in pictures that linked the stories with anecdotal paintings, incorporating landscapes, authentic costumes and folk settings.

The interaction between theatre and painting shows up clearly in, for example, the “historical” triumphal marches that were favourites of the Imre Vahot’s Napkelet. The theatrical tableau, such as that reproduced in Képes Újság and Nefelejts from an 1860 charity performance in the National Theatre in aid of Croatian poor, was a prominent medium of mid-19th century historicism.

Művészet

Aképekkel kísért sajtótermékek döntő szerepet játszottak a szűk kulturális küzdőtér megnyitásában. A felvilágosodás eszméi nyomán kibontakozó demokratikus művészet eszményének legfőbb ágensei a polgári sajtó és a sokszorosított kép voltak. A hazai művészek személye és alkotásaik a képes orgánumok által kaptak első ízben széleskörű nyilvánosságot. Az olvasónak egyszerre lehetősége nyílt nézőként is véleményt formálni a kortárs művészet jelenségeiről. A sokszorosítás által széles körben „hozzáférhető képek” nagy szerepet játszottak az általános művészeti ismeretterjesztésben, a közérdekű művészeti döntésekhez kötődő információk továbbításában, valamint a nemzeti művészet eszményének népszerűsítésében.

            A Regélő Honművész a harmincas években Ferenczy Károly több tervezett emlékművének (köztük Kisfaludy Károly és Virág Benedek) rajzát közölte. A reformkor első nagy nyilvánosság előtt zajló művészeti vitája Mátyás király emlékművének tervei körül forgott. A több éven keresztül elhúzódó eszmecserében perdöntő szerepet játszottak az érintett művészek tervei, amelyeket rendre a sajtó juttatott el a publikumhoz. Ferenczy István első, „előzetes tervét” Lehnhardt Sámuel metszetében a 1840-ben a Honművész tette közzé. A műértők össztüzét követően négy esztendővel később Marco Casagrande alternatív terveit a Honderű közölte, azzal párhuzamosan pedig Ferenczy „javított terve” is megjelent.

Első köztéri szobraink kivétel nélkül jelentős hírlapi vitát kavartak, ami az olvasók széles körében teremtette meg az igényt arra, hogy a szobor (vagy tervei) ismeretében maga is ítéletet alkothasson a kérdésről. A főváros első, kortárs közéleti személynek szentelt monumentum emelését természetszerűen a sajtó nyilvánossága is nyomon követte. Züllich Rudolf Katona József szobrának gyors eltávolításában a kritika támadásai mellett vélhetően az Üstökös gúnyos képsorozata is közrejátszott, és a szoborról kialakult torzképet később a Vasárnapi Újság ábrázolásának sem sikerült helyrehoznia. Végül Dunaiszky Lőrinc jóvoltából a helyére került Lendvai Márton szoborról készült ábra alapján már vidéki olvasók maguk is eldönthették, vajon nyert-e a cserével a nemzeti szobrászatunk eszméje.

Újonnan emelt világi középületeink sorában a Magyar Tudományos Akadémia esetében első ízben fordult elő, hogy a tervekről folyó nyilvános sajtóvitát reprodukciók segítségével követhették nyomon az érdeklődők. Mivel a vita a gótizáló és a neoreneszánsz stílus aktuális jelentései körül folyt, a tervek megismerése alapvető volt a közvélemény számára. A nagyarányú építkezés előkészítésében kezdettől fogva főszerepet vitt a Vasárnapi Újság, amely előfizetőinek kedvezményesen megküldte az öt pályatervről Simonyi Antal által készítette fényképeket, majd valamennyit reprodukálta is lapjain. Ezzel párhuzamosan Az Ország Tükre is képes beszámolót adott az eseményekről, közölve a két nagy rivális, Henszlmann Imre gótizáló és (a nyertesként kihirdetett) August von Stüler reneszánsz mintákat követő terveit.  A Képzőművészeti Társulat köreihez közel álló Az Ország Tükre kommentárjában alig palástolta, hogy nem ért egyet a döntéshozók véleményével, miszerint az egyik legjelentősebb nemzeti kulturális beruházás egy külföldi szakember tervei nyomán valósul majd meg.

Kevés kulturális középületünk kapott az Akadémia palotájához hasonló képes sajtónyilvánosságot korszakunkban. Feszl Frigyes Vigadója a ritka kivételek közé tartozott, még állványok takarták a nagyban folyó építkezést, mikor a Vasárnapi Újság már Feszl egy akvarell vázlata nyomán közölte a főhomlokzat képét. Ugyanezt az előképet felhasználva rajzolta kőre az impozáns tervet egy héttel később Az Ország Tükre. Az 1865-ös megnyitást követően a lap az épülethez méltó és népes ünnepségről közölt hírt, mikor a Képzőművészeti Társulat jelmezes táncestélyéről közölt képet.

            Szintén egy köztéri alkotás vitájában vállalta magára a döntőbíró szerepét a képes sajtó, mikor a Vigadó Csemegetárába szánt falképek terveivel ismertette meg a közönséget. Than Mór győztes tervét Képzőművészeti Társulat éves jutalomképén sokszorosíttatta. Riválisa, a Münchenben dolgozó Wagner Sándor kompozícióját azonban sokan jobbnak találták, s fametszetes másolatát a Hazánk és Külföld mellett jeles külföldi lapok, köztük a lipcsei Illustrierte Zeitung és az Illustrated London News is közre adta.

Art

Periodicals with pictures were instrumental in opening up the cultural arena. They educated the public about art and popularised the ideas of national art.

The artistic debate surrounding the monument to King Matthias, the first of its kind in the nineteenth century, largely took place in the press, with drawings of rival plans appearing in different newspapers. Satirical pictures in Üstökös played a part in the removal of a statue of József Katona, despite Vasárnapi Ujság’s attempt to restore the balance. Newspapers also followed in great pictorial detail the design competitions for major public buildings – the Hungarian Academy of Sciences and the Vigadó concert hall. The mural chosen for the Vigadó buffet was the subject of a special print, while Hazánk és Külföld carried the rejected but widely admired design by Sándor Wagner (which also appeared in Illustrierte Zeitung and Illustrated London News).

A nemzeti pantheon jegyében: közéleti kultuszok

A közéleti arckép a sajtó legelterjedtebb képi műfaja volt, alig akadt olyan képes vállalkozás, amely lemondott volna róla. A század folyamán mindvégig tervezett nemzeti pantheon virtuálisan a képes újságok közéleti arcképcsarnokában öltött testet.

Az abszolutizmus időszakának leggazdagabb, leglátványosabb kultikus eseménysorozata Kazinczy Ferenc centenáriumához kötődött. Születésének századik évfordulóját 1859 október végétől kezdődően az ország több mint száz településén ünnepelték meg, a hónapokon át tartó ünnepségekről, előadásokról pedig a szemtanú résztvevők beszámolói nyomán a sajtó részletesen tájékoztatta olvasóit. Az országos megemlékezések, ünnepségek során alkalmi képek sokasága született, melyek többsége eleve nagy tömegű terjesztésre szánt sokszorosított grafika volt.

            Elsőként a Hölgyfutár reflektált a Kazinczy-centenáriumra, mikor jóval az őszi ünnepségek előtt megjelentette Plachy Ferenc alkalmi kompozíciójának litografált másolatát. Elvont romantikus tájban, mitikus időben játszódó jelenete az Utolsó Ítélet szakrális kerettémájának felhasználásával isteníti a költőt, aki baljában a tudás (élet) könyvét tartva magasodik kortársai fölé, jobbján tanítását megértő, „üdvözült” követőivel, balján kárhozatra ítélt, bősz ellenségeivel. A centenárium másik emblematikus kompozíciója, Orlai Petrich Soma festményének vezérgondolata éppen az ellentéteket kibékítő közös platform, az érdekegyesítés nemes ügye volt. A Kisfaludy Károly és Kazinczy találkozását megörökítő kép a magyar irodalmi romantika és klasszicizmus legnagyobb alakjainak, valóban megtörtént békülő találkozását tárta a néző elé. A festményt kőrajzolatú másolatával a közéleti kultuszok üzleti lehetőségeit messzemenőkig kihasználó Werfer Károly jutalmazta a Divatcsarnok előfizetőit. Szintén Werfer lapja, a Képes Újság közölte Jakobey Károly festménye után a költő széphalmi házának képét valamint a Nemzeti Múzeumban lezajlott emlékünnepségek rajzát. Plachy allegóriája és Orlai történeti zsánerképe mellett az ünnepségek harmadik legismertebb műtárgya Ferenczy István Kazinczy-büsztje volt, e köré szerveződtek az ünnepi ceremóniák és ez állt a Vasárnapi Újság allegóriájának középpontjában is.

            Közéleti személyiségeink nyilvánosság előtt megjelenő arculatának kidolgozásában jelentős szerepet kapott a sokszorosított grafika, amely egyszerre  biztosította párhuzamos jelenlétüket a nyilvános és magánterek falain. Mindemellett a politikai-közéleti kultuszok működtetésében a lapkiadók is érdekeltek voltak, hiszen a közélet jeleseinek arcmásaira tömeges igény volt. Széchenyi Istvánról életében kevés hiteles képmás készült, halálát követően, 1860-ban viszont ábrázolásai szabályszerűen elborították a könyvesboltok kirakatait. Werfer József, a Képes Újság kiadója rövid időn belül kivételesen gazdag sorozatát jelentette meg a Széchenyi-képeknek. Akadt köztük hagyományos portré (A legnagyobb magyar), a népszerű szoborbüsztre komponált csendélet (Széchenyi a halhatatlan), fiktív zsánerkép (Gróf Széchenyi István lovon; Széchenyi István Oberdöblingben, galambjait etetve; Gróf Széchenyi István utolsó találkozása Báró Jósika Sámuellel Döblingben), allegorikus emléklap (A nemzet legelső napszámosa) valamint aktuális eseménykép (Gyászmise Gr. Széchenyi Istvánért Pesten).

            A magyar irodalom jeleseinek arcvonásairól a reformkori arcképcsarnokokból alkothatott képet a műpártoló közönség. A szabadságharc bukását követően ezt a tárgyilagos képet elbeszélő életképek sora tette érzelmileg átélhetőbbé. Különösen Petőfi Sándor mitikussá növekedett alakja foglalkoztatta élénken a sajtót. A Hölgyfutár (a szabadságharc tíz esztendős évfordulóján) sokszorosította Orlai Petrich Soma kompozícióját, amely a melankolikus, halálra készülő poétát idézte meg. Lotz Károly Az Ország Tükre által közölt jelenete a történeti festészet jellemző toposzát, a „hős halála” kerettémát alkalmazta a költő legendákba burkolt halálára. A női olvasóközönséghez szóló Divat pedig Munkácsy Mihály nyomán a szülői háztól búcsúzó ifjú jelenetével hozta közelebb olvasóihoz a nemzeti hérosszá növekedett költő alakját (egyszerre utalva a biblikus tékozló fiú történetére és a művész mint vándor romantikus toposzára). Az etnográfiai részletekben gazdag népéletkép különösen alkalmas keretnek bizonyult népies költőink számára, így népszerűsítette Csokonai Vitéz Mihályt a Hölgyfutár vagy Vörösmarty Mihályt a Családi Kör. 

National heroes

The much-planned national pantheon came to virtual life in the portraits of national figures in the illustrated press.

Newspapers made the most of at the centenary of writer and language reformer Ferenc Kazinczy in October 1859, helping to make it the most spectacular event during the period of absolutism. Characteristic was a lithograph in Hölgyfutár of Ferenc Plachy’s Last Judgement-inspired portrait of Kazinczy.

Portraits of political figures also abounded. Képes Újság published a posthumous series on István Széchenyi, of whom few authentic portraits were made during his lifetime.

In the Reform Age art lovers were presented with portraits of the literary greats; after defeat in the War of Independence, anecdotal pictures put an emotional slant on this form. The most evocative pictures featured the legendary hero-poet Sándor Petőfi, typically in a melancholy pose, preparing for death.

A történelem képei a sajtóban

A sajtó közvetítése révén a magyar történelem hősei otthonra találtak a közösségi terekben, hősei beléptek a magánterekbe. A történeti hősök galériájában kitüntetett hely illette meg Mátyás királyt, akinek személyéhez a jó uralkodó ideálja és a nemzeti múlt fénykorának időszaka kötődött. Személyében egyesültek mindazon nemesi és polgári erények, melyek a közösséget szolgáló újkori hős sajátjai. Vahot Imre Mátyás királlyá választásának 400. évfordulójára kiadott műlapja, a Vizkelety Béla által tervezett Mátyás, az igazságos emblematikus összefoglalása volt mindezen jelentésköröknek. A jelenet pátoszát szakrális keretmotívuma teremtette meg: Mátyás “félistenként” ül trónján, baljával bocsánatot osztva, jobbjával hű népére mutatva. A jelenet egykori népszerűségét jól mutatja, hogy óraképként is megfestették. Vahot Imre a Napkelet szerkesztőjeként kiadott históriai képciklusában a nemzeti múlt dicsőséges mozzanatainak kívánt emléket állítani. Az önkényuralom levert, borús közhangulatában egyfajta „pozitív múltkép” felvázolását tűzte ki célul. E program jegyében született meg a Hunyadiház diadalünnepe, amely a historizmusban oly kedvelt ünnepi diadalmenetek jegyében készült. Vizkelety Béla litográfiája az 1456 nyarán lezajlott győztes nándorfehérvári csatából hazatérő diadalmas sereg vajdahunyadvári bevonulását idézi fel. Az élen lovagló Hunyadi Jánost, Kapisztrán Jánost és a nagyobbik fiút, Hunyadi Lászlót a várnép kíséretében Szilágyi Mihály és Szilágyi Erzsébet fogadja a gyermek  Hunyadi Mátyással.

A női tematikájú históriai képek az 1860-as években készültek nagy számban és első megfogalmazásaik a családi képes újságokhoz és női magazinokhoz kötődtek, azok speciális hölgyközönségének igényeit elégítették ki. A magyar történelem hősnőinek képét programszerűen először az első magyar szerkesztőnő, Kánya Emília lapja, a Családi Kör mutatta be olvasóinak. Orlai Petrich Soma nagy ívű történelmi víziója Emesét, a magyarok ősanyját állította a középpontba. Máskor a férfiakat megszégyenítő bölcsességről tettek tanúbizonyságot a női hősök. Vizkelety Béla lapján Bornemissza Anna férje, Apafi Mihály erdélyi fejedelem borgőzös döntéseinek egyikét hozta helyre, mikor felmentette a Barcsai-fivéreket az összeesküvés vádja alól. A Pesti Hölgy-Divatlap 1866. évi jutalomképének („Hunyadi Mátyás találkozása édes anyjával”) főtémája a fogságból szabadult fiú és édesanyja találkozása, amely ismét a történeti hősök emberi érzelmeit emelte ki. Izabella királyné hányatott sorsú élete, a három részre szakadt Magyarország időszakában a történelemnek kiszolgáltatott személyiség és az asszonyi helytállás példájának tekintették. Vizkelety Béla kompozíciója, az „Izabella királyné anyai áldozata” a személyes anyai féltésen országa érdekében felülemelkedni tudó uralkodó erkölcsi nagyságának példázata lett. Kiss Bálint 1854-es festményét egy évtizeddel később, 1866-ban a korszak másik kedvelt, nőknek szóló szépirodalmi lapja, a Nefelejts vitette kőre. Mária és Erzsébet királynék tragikus sorsa szintúgy jól ismert volt a hazai közönség előtt. A koronájától megfosztott királynő és édesanyjának alakját Vizkelety Béla kompozíciója örökítette meg, amely már Liezen-Mayer Sándor azonos tárgyú históriai képének ismeretében készült. A két nő alakja a megalázottak és legyőzöttek reakciójának kétféle változatát testesítette meg.

A sajtó jelentős szerepet játszott egyes históriai kompozíciók elterjesztésében. A népszerűsítés folyamata jól nyomon követhető Johann Nepomuk Geiger históriai képciklusán. A sorozat tizenhét kőrajza eredetileg 1842 és 1844 között füzetes alakban, részletekben megjelentetett vállalkozás volt, de az előfizetők alacsony száma miatt megszakadt, ám népszerűsége olyan nagy volt, hogy Heckenast Gusztáv majd jogörökösei 1862-ben és 1873-ban az egész ciklust újra kiadták. Közkedveltségét bizonyítja, hogy jelenetei a populáris képkultúra legkülönfélébb típusaiban öltöttek új alakot: az ötvenes években képeit közölte a Vasárnapi Újság, majd felhasználták Jókai Mór népszerű magyar történelmének, továbbá ifjúsági és tankönyvek illusztrálására.

            E vállalkozás sikerén felbuzdulva 1869-1870-ben a Magyarország és a Nagyvilág nyolc nagyméretű, fametszetes képet küldött olvasóinak. A “Történelmi Album-lapok” nevet viselő, római számokkal jelzett kompozíciók Franz Kollarz nevéhez kötődnek. A magyarok Ázsiából való kivándorlásától 1072-ig haladó, kronologikusan felépített sorozat mind kvalitásában, mind elgondolásában közeli rokona a Geiger-féle történeti képciklusnak.

Pictures of history

The press delivered the heroes of Hungarian history into the public and private spheres. Béla Vizkelety’s Matthias the Just presented the famous king as a demigod, granting pardons with his left hand and pointing to his loyal people with his right.

In the 1860s, historical pictures on female themes started to appear in family illustrated newspapers and women’s magazines. Soma Orlai Petrich’s great historical vision has Emese, the mother of the Hungarian nation, at its centre. The annual special supplement of Pesti Hölgy-Divatlap in 1866 featured King Matthias, freed from captivity, returning to his mother.

Johann Nepomuk Geiger’s cycle of historical pictures failed as a series of pamphlets in 1842, but proved highly popular, appearing in Vasárnapi Ujság in the 1850s before being published in full in the 1860s. Mór Jókai then used them as illustrations for his popular history of Hungary. These later inspired the magazine Magyarország és a Nagyvilág to send its readers a “Historical Album” of eight wood-engraved pictures drawn by Franz Kollarz, tracing the Hungarians from their central-Asian origins .

Népélet és városi élet

Távoli tájak és népek bemutatása kezdettől fogva egyik fő vonzereje volt a képes sajtónak. Az Európa-szerte divatos „festői látképeket” és viseletképeket közlő albumok nyomán a hazai kiadású lapok is rendszeresen közölték idegen tájak nevezetes épületeinek és népeinek rajzát.

Az 1820-as évek elejétől a hazai sajtó mind tudatosabban vállalta fel a magyarországi tájak és népek bemutatásának hivatását. Figyelmük kezdetben elsősorban a történeti nevezetességekre irányult, hazai várak, templomok rajzát közölték. Első kifejezetten honismereti folyóiratunkat Magyarföld és népei eredeti képekben címmel Vahot Imre indította el 1846-ban. Vállalkozása gazdag képanyagában a honismeretet szolgáló valamennyi képtípus (várábrázolás, városlátkép, viseletkép) helyet kapott. A magyar műemlékvédelem megerősödését jelezte, hogy a szabadságharc bukását követően valóságos mozgalommá növekedett képeslapjaink körében az olvasók által beküldött, helyi műemlékeket megörökítő rajzok és leírások közlése. A belföldi turizmus élénkülésének jeleként mind gyakoribbá váltak a hazai fürdőket bemutató ábrázolások.

            A honismeret tág fogalmának körébe tartozott a magyarországi nemzetiségek szokásainak, viseletének bemutatása. Az osztrák-magyar birodalmi nemzettudat számára természetes volt Magyarország soknemzetiségű jellege. Ez a kulturális, életmódbeli sokszínűség inspirálta a folyóiratokat is arra, hogy olvasóikkal megismertessék a velük egy hazában élő, de szokásaikban eltérő népeket: “Hazánk különféle vidékein a lakosok szokásai, életmódjuk annyira különbözők, hogy e sajátosságok ismertetése több tekintetben érdekes.” – fogalmazta meg a Vasárnapi Újság. A különféle néprajzi tájegységek, nemzetiségek karakterét, habitusát képileg a korszak a viseletábrázolásban ragadta meg.  

            A magyar népélet egyes csoportjai, foglakozásai azonban különös figyelmet kaptak. Az alföldi pásztornép általános emberi és sajátosan nemzeti erényeket sűrítő csoportként jelent meg a korszak közönsége előtt: szabadságszerető, olykor szenvedélyes, máskor melankolikus vonásai összhangban álltak a nemzeti karakter ekkor kidolgozott alapvonásaival. A népies zsánerek másik főszereplője a romantika rabló-hőse, azaz a betyár. Munkácsy Mihály kocsmaképén az alföldi népélet olyan tipikus motívumai és figurái találkoznak, mint a cigányzenész, a zsidó kocsmáros, az ivó betyár és szerelme. Nagyobb lélegzetű kompozíciókon az alkotók előszeretettel ábrázolták a népélet ünnepi pillanatait, e képeken a vidéki nép olyan ideális közösségként jelenik meg, amelyet a társadalmi egyetértés és összetartás jellemez. A mulatozás, tánc a kor felfogása szerint magában sűrítette a nemzeti karakter szilaj alapvonásait. Ekkor vált a csárdás „nemzeti tánccá” és kapott helyet a nemesi-polgári bálok táncrendjében.

A cigányságról szóló képes sajtóbeszámolók különösen kedveltek voltak. A cigány emberek leggyakrabban a mesterember, kereskedő, zenész, vándor és jósnő szerepköreiben jelentek meg. Több ábrázolás foglalkozott az őket különösképp jellemző mesterségekkel, e képeken a cigányok munkálkodó, tevékeny, a társadalmi beilleszkedés, a civilizáció útjára lépett csoportként jelentek meg, azokban a szerepkörökben, amelyekben velük a vidéki és városi lakosság is gyakorta találkozhatott. A cigányságot leginkább a zene állította rokonságba a magyarsággal. E jelenségben a képmagyarázatok nem ritkán a cigányok és magyarok belső lelki, jellembeli rokonságának bizonyítékait vélték felismerni. E belső lelki sorsközösség példái Nikolaus Lenau A három cigány című költeményének illusztrációi. A metszetet Lenau Thaly Kálmán által fordított költeménye kísérte, tömör képi megfogalmazását adva annak az életeszménynek, amelyben az élet gondjaira a hegedű, pipa és álom nyújt gyógyírt. Ebből a nézőpontból a cigányok létmódja az élet pillanatnyi élvezetében és a művészetben feloldódó gondtalan “bohém-lét” mintája.

Ez a romantikus népi karakter érvényesült Lotz Károly János vitéz-illusztrációin is. Lotz az elsők között alkalmazta sikeresen az akadémikus művészet monumentális formaképzését népies témákra. Így kapott Petőfi paraszti származású hőse antik-reneszánsz héroszokat idéző emelkedett formát. Vállalkozása sajnos befejezetlen maradt, Az Ország Tükre néhány kép közlése után megszakította az illusztrációk sorát. Ám a fennmaradt vázlatok alapján világos, hogy e képsorozatban a népies műköltészet és népéletkép kivételesen sikeres találkozásának lehetünk tanúi. 

            A népélet eszményítő ábrázolásmódjával szemben a jelen nagyvárosi életének bemutatását újfajta realizmus, olykor szarkasztikus humorral átitatott tényszerűség jellemezte. Ennek az újfajta, a „modern élet” képeire nyitott látásmódnak első példáira reformkori divatlapjainkban bukkanunk. Az Életképek Perlaszka Domokos majd Barabás Miklós frappánsan találó „hétköznapi jegyzeteit” közölte. Az európai képkiadók körében ekkor már népszerű, a nagyvárosi élet jellegzetes, különös típusait bemutató albumok divatját képesújságaink a hatvanas évektől követték. A Vasárnapi Újság „Fővárosi típusok” címen, a Hazánk és a Külföld „Pesti életképek” címen indítottak képsorozatot, de élclapjainkban is mind nagyobb teret kapott a modern élet kifigurázása. Ábrázolásaik eleven stílusa, friss látásmódja a „nagy művészetet” megelőzve honosította meg a hazai képkultúrában a realizmus jelenkor iránti újszerű érzékenységét. 

Town and country in press pictures

Having long covered foreign places, newspapers started to make a conscious effort to present Hungary’s own landscapes and peoples in the 1820s, but the first dedicated periodical, full of castle drawings, and city views and costume illustrations, started in 1846. Drawings and descriptions of historic places sent in by readers developed into a kind of movement after the 1848 Revolution.

The people of rural Hungary appeared as representing the national character: freedom-loving, passionate, melancholy. Then there were the betyárs, the romantic robber heroes, and festive pictures of ideal rural communities, exemplifying social understanding and mutual reliance.

Gypsies were a popular theme – as craftspeople, traders, musicians, travellers and fortune-tellers. A drawing accompanying the poem Three Gypsies expresses a view of life that all worries can be cured by the fiddle, the pipe and the dream.

By contrast, the press took a much more realistic, sometimes sarcastic angle on city life. Lively picture series with titles like “Capital Types” and “Life in Pest” poked fun at modern life.

Aktuális eseménykép, riportázs

Az illusztrált lapok legnagyobb újdonsága az aktuális képes hírközlés volt. Általuk egyszerre lehetővé vált, hogy a közönség gyors, friss és pontos információt kapjon a világ eseményeiről, a történések színhelyeiről, szereplőiről. A fényképezés csak a 20. század elején vette át ezt a szerepkört a metszetes képtől. Szemben a fotóriport esetlegességével, a sokszorosított grafika sajátos eszköztára felülírja, rendezetté teszi a valóság kaotikusan áradó eseményfolyamát. Nemzedékek emlékezetébe ezek, az „ideál és reál” határán egyensúlyozó mesterséges képkonstrukciók vésődtek. A metszetek kivitelezésének összetett folyamata során a kiindulópontot az előrajz jelentette, amely sok esetben valóban a helyszínen szerzett benyomásokat rögzítette. (Más esetben szemtanúk elbeszélései nyomán született.) Ezt a vázlatot „javította”, komponálta aztán át a fametsző, kiküszöbölve az esetleges elemeket, kiemelve a történések fősodrából a főszereplőket. Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy szerencsés esetben akár már egy héttel az események után kézhez kaphatták a történések képeit az olvasók.

            Az aktuális események ábrázolása már a Hadi és Más Nevezetes Történetek mellékleteiben nagy szerepet kapott, amely a francia forradalom eseményeit vagy II. Lipót koronázását egyaránt megörökítette. Ezt követően a szabadságharc eseményei keltették fel az igényt a gyors és hiteles képi információk iránt. Csakhogy sajtónk ekkor erre a feladatra még nem volt felkészülve. A márciusi népgyűlésekről jellemző módon egyetlen fametszetes aktuális képes magazinunk, a kassai Ábrázolt Folyóirat (ekkor már Képes Újság címen)számolt be, tíz nappal későbbi számában több képet közölve a pesti és vidéki megmozdulásokról. Werfer Károly lapja egyébként teljes mértékben eleget tett történeti hivatásának és egy éves, rövidre szabott fennállása alatt a hazai sajtóban egyedülállóan gazdag és friss képanyagot közölt az európai forradalmak eseményeiről. Külföldi eseményképeit többnyire német laptársától, a lipcsei Illustrierte Zeitungtól kölcsönözte, amely néhány héttel az eseményeket követően részletes képriportot közölt a magyarországi felkelésekről.  Divatlapjaink közül egyedül a Vahot Imre által szerkesztett Pesti Divatlap igyekezett követni a gyorsan zajló eseményeket. A márciusi napok máig legismertebb ábrázolásai az itt megjelent Táncsics Mihály kiszabadításának rajza, valamint az a kottacímlap, amely a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi Sándort mutatja. A szabadságharc későbbi hadi eseményeinek képeit már jobbára a külföldi kiadók jelentették meg és forgalmazták Európa-szerte. Kivétel ez alól a császári megbízott, Lamberg gróf 1848 szeptemberében történt meglincselése, amelyről egymással párhuzamosan több kép is hírt adott (köztük a kassai Képes Újság is).

Az önkényuralom enyhülésének idején igen népszerűek lettek a szabadságharc korábban tiltott, elhallgatott hőseit megidéző jelenetek. Ezektől a fiktív eseményképektől a közönség már inkább a hősök mítoszainak megerősítését mint tényszerű hitelességet várt el. Ehhez hasonlóan imázsteremtő feladatot láttak el az uralkodócsaládról készült ábrázolások, mint a Magyarország és a Nagyvilág kiadásában megjelent, az uralkodói család gödöllői idilljét megálmodó metszet. Az eszményi módon megkomponált összkép hitelességét a részletek biztosították. A főszereplők arcképeit, ruházatát ezért már gyakran fénykép után dolgozták ki, de az sem volt ritkaság, hogy az elkészült metszetek „élethűségét” beragasztott fotókkal fokozták. Pataki József grafikák és fényképek kombinálásából hozott létre „esemény rekonstrukciókat”. Koronázási emléklapjai a grafika leáldozásának és a fénykép előretörésének jellegzetes átmeneti jelensége.

Az aktuális képes hírközlés lehetőségeit képes újságjaink az 1867-es koronázás idején már tudatosan kiaknázták. A hatalmas érdeklődéssel kísért ünnepségsorozatról a lapok egymással versengve igyekeztek minél gyorsabb és hitelesebb „képi közvetítést” nyújtani. A nagy képes újságok már „kiküldött tudósítókkal” dolgoztak, akik a helyszínen készítettek vázlatokat. A lapoknak kettős elvárásnak kellett megfelelniük: egyrészt az ünnepségeken jelen lévő, a napi sajtóból folyamatosan tájékozódó olvasó elvárta a látott és tudott eseményekhez részleteiben is hitelesen igazodó képet, másrészt az események reprezentatív, emelkedett ünnepélyességét is újra kívánta élni. Az uralkodó és a királyné koronázását csak a kiválasztott kevesek láthatták testközelből. A metszeteken viszont karnyújtásnyi távolságban játszódott le mindez. A képes újságok riportázsainak szerzői olykor jeles akadémikus festők voltak. Székely Bertalan különös affinitást mutatott a populáris grafika és realizmus új képtípusai iránt. A Münchenből nem sokkal korábban hazatért művész helyszínen készült riportrajzait a Vasárnapi Újság mellett olyan neves külföldi lapok átvették mint az Illustrated London News vagy a lipcsei Illustrierte Zeitung. Míg az ábrázolások zöme megelégedett az ünnepségek résztvevőinek pontos számbavételével, Székely a ceremóniák festői összképének megragadására törekedett, olykor az uralkodópár helyett magát az ünneplő tömeget téve meg főszereplővé. Érthető hát, hogy Pataki József túl elnagyoltnak találta a koronázási jelenetet, ezért emlékalbumában a szereplők arcképeinek beragasztásával „konkretizálta” azt.

A kézrajz és a mechanikus kép eltérő ábrázolásmódja az 1879-es szegedi árvízről készült képi tudósításokon már egymással párhuzamosan van jelen a sajtóban. Az árvíz pusztításainak Európa-szerte nagy figyelmet szentelt a képes sajtó. Metszeteiken a romokról készült helyszíni rajzokat és fotókat is felhasználták, ám a drámai hatás növelése érdekében még a fiktív eseményképeket is igényelték. Különösen igaz volt ez az évtized végén megjelenő képes bulvárlapokra. A Budapest már tudatosan kihasználta a címlap figyelemfelkeltő erejét, ezért szívesen helyezett el ott vérfagyasztó gyilkosságok, hátborzongató katasztrófák képeit. Az árvíz heteken át a lap vezető híre volt, de az anyagi pusztulás lehangoló csendéletei helyett szívesebben fordult a dramatizált életképek felé. A fotográfia szikár, dokumentarista ábrázolásmódjának előre törésével párhuzamosan tehát éppen a drámai elemek tetszőleges fokozásával maradt versenyben a fikciót és tárgyszerűséget szabadon ötvöző metszetes ábrázolás.

Current events and reportage

Until the photograph started to convey events in their chaotic reality in the early 20th century, generations were informed of affairs by pictorial reconstructions that balanced the real with the ideal.

The French Revolution had made an appearance, but it was the 1848 Revolution that set off the real demand for reporting in the Hungarian press. Only one wood-engraving illustrated magazine reported the events of March: Képes Újság of Kassa followed all subsequent events and the other European revolutions.

When the ensuing tyranny began to lift, heroic scenes from the 1848 Revolution did appear in Hungarian newspapers, but as propagations of a myth rather than reports. A similar purpose was behind the lavish depictions of the Hungarian coronation of Francis Joseph. One of these, by the academic painter Bertalan Székely, was too impressionistic for the publisher, who “improved” it with portraits of the protagonists.

Reports of the 1879 flood in Szeged used both faithful drawings and photographs, but newspapers also had recourse to fictionalised impressions to intensify the drama. On the cover pages of popular newspapers like Budapest, these replaced blood-curdling images of murders.

IRODALOM

Új médium: korszakok, típusok

• D. Szemző Piroska: A magyar folyóirat-illusztráció kezdetei. Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest, 1954, 101-185.
• A magyar sajtó története 1848-1867. I. Szerk.: Kókay György, Akadémiai kiadó, Budapest, 1979.
• A magyar sajtó története 1848-1867. II/1-2. Szerk.: Kosáry Domokos, Németh G. Béla. Akadémiai kiadó, Budapest, 1985.
• Kőszeg Ferenc: Magyar folyóiratillusztráció 1830-1848. In.: Művészet Magyarországon 1830-1870. Szerk.: Szabó Júlia, Széphelyi F. György. MTA MKI, Budapest, I, 1981, 137-149.
• Radnóti Sándor: Magyar folyóiratillusztráció 1850-1867. In.: Művészet Magyarországon 1830-1870. Szerk.: Szabó Júlia, Széphelyi F. György. MTA MKI, Budapest, I, 149-156.
• Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai. Magyar élclapok és karikatúrák a XIX. második felében. Corvina, 1983.
• Lipták Dorottya: Újságok és újságolvasók Ferenc József korában. Bécs – Budapest – Prága. L’Harmattan, Budapest, 2002.
• Bacot, Jean-Pierre: La presse illustré au XIXe siécle: une histoire oubliée. Presses universitaires de Limoges, Limoges, 2005.
• Révész Emese: Nemzeti identitás a 19. századi populáris grafikában. In: Nemzet és művészet. Kép és önkép. Szerk.: Király Erzsébet, Róka Enikő, Veszprémi Nóra. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2010, 185-197.

Technika, üzlet:

• Gerszi Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Akadémiai, Budapest, 1960.
• Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Budapest, 1951.
• Lakatos Éva: Lapkiadás mint üzlet. (Egy bibliográfiai feltárás tapasztalatai.) Magyar Könyvszemle, 1979/2, 140-163.
• Lakatos Éva: Lapkiadás mint üzlet II. Magyar Könyvszemle 1993/2, 178-191.
• Baki Péter: A Vasárnapi Újság és a fotográfia (1854-1921). (A magyar fotográfia forrásai 2.) Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2005.
• Farkas Zsuzsa, Papp Júlia: A műtárgyfényképezés kezdetei Magyarországon 1840-1885. Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest, 2007.
• Révész Emese: A sajtókép mint kereskedelmi termék – az abszolutizmus kori illusztrált folyóiratok példáján. Magyar Könyvszemle, 2009/4, 409-436.

Divat

• F. Dózsa Katalin: Budapest – divatváros. A magyar divattervezés rövid története. In: Tanulmányok Budapest Múltjából XXVI. Budapest, 1997, 89-110.
• Lukács Anikó: Nemzeti divat a reformkori Pesten. Korall, 2002/10, 40-56.
• Rédey Judit: A 19. századi divatlapok és divatképek. In: Fardagály és kámvás rokolya. Divat és illem a 19. században. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Budapest, 2010, 8-24.

Színház

• Belitska-Scholtz Hedvig: Színházi jelenet- és szerepképek. Művészet Magyarországon 1830-1870. Szerk.: Szabó Júlia, Széphelyi F. György. MTA MKI, Budapest, 107-114.
• Tomsics Emőke: Fotográfiák a hon oltárán. Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években. Fotóművészet, 2007/4.

Művészeti ügyek:

• Tímár Árpád: Vita Ferenczy István Mátyás-emlékmű tervéről. Ars Hungarica, 1993/2, 163-202.
• Sinkó Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900. In: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Szerk.: Sinkó Katalin, Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1995, 15-48.
• A Magyar Tudományos Akadémia palotájának pályázati tervei 1861. Katalógus és források. Szerk.: Szabó Júlia. Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézete, Budapest, 1996.
• Szvoboda Dománszky Gabriella: Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona a Vigadóban. In: Kultusz, mű, identitás. Kultusztörténeti tanulmányok 4. Szerk.: Kalla Zsuzsa, Takáts József, Tverdota György, Budapest, 2005, 234-248.

Közéleti Pantheon

• Rózsa György: Széchenyi-ikonográfia. In: Széchenyi és kora. Szerk.: Éri István, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1991, 269-315.
• Keserü Katalin: A kultusz köztes helye Kazinczy magyarországi kultuszának tükrében. In: Tények és legendák – tárgyak és ereklyék. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga. Szerk.: Kalla Zsuzsa. PIM, Budapest, 1994, 35-45.
• Fábri Anna: „Sohasem volt ily compact egyetértés. A Kazinczy-ünnep – 1859. In: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 1997,  181-188.
• Praznovszky Mihály: „A szellemdiadal ünnepei.” A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. század közepén. Mikszáth, Budapest, 1998.
• Révész Emese: „A játékba hozott kép”. Kazinczy képi reprezentációja az 1859-es emlékévben. Tanulmányok Budapest Múltjából, XXXV. 2011, 55-92.
• Tomsics Emőke: Széchenyi szeme. Készült-e fénykép a legnagyobb magyarról? Fotóművészet, 2008/1, 134-139.
• Széchenyi világai. Szerk.: Tóth Csaba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2010

Történeti képek

• Basics Beatrix: A magyar történeti ábrázolás problémái. (1848-1867). Folia Historica, X, 1981, 45-83.
• Sinkó Katalin: A profán történeti festészet Bécsben és Pest-Budán 1830-1870 között. Művészettörténeti Értesítő 1986/ 3-4
• Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus, Szerk.: Sinkó Katalin, Mikó Árpád, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000.
• Révész Emese: Történeti kép mint sajtóillusztráció 1850-1870. In: Történelem – Kép. Múlt és művészet kapcsolata Magyarországon. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, 580-597.
• Révész Emese: Képi elbeszélés és popularizálódás az 1850-1870 közötti sajtóban megjelent történeti képek példáján. Művészettörténeti Értesítő, 2001. 1-2. szám, 147-172.
• Nemzet és művészet. Kép és önkép. Szerk.: Király Erzsébet, Róka Enikő, Veszprémi Nóra. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2010.

Népéletkép

• Vayerné Zibolen Ágnes: Lotz Károly illusztrációi a ’János vitéz’-hez. A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6., 1965-1966. Budapest, 1966, 65-69.
• Sinkó Katalin: Az Alföld és az alföldi pásztorok felfedezése a külföldi és a hazai képzőművészetben. Ethnographia, 1989, 1-4. szám, 121-154.ű
• Pap Júlia: “Hegedűm függesztem szomorú fűzfákra…” Adatok a 137. zsoltár hazai irodalmi és képzőművészeti recepciójához. Ars Hungarica, 2001/1, 63-74.
• Veszprémi Nóra: Barabás Miklós, Petőfi Sándor és az Utazó cigánycsalád. Egy közös motívum a 19. századi magyar képzőművészetben és irodalomban. Művészettörténeti Értesítő, 2002/3-4,265-286.
• Révész Emese: A népéletkép szerepe a nemzeti jellem kidolgozásában az 1850-1870 közötti hazai sajtóillusztráció példáján. Ars Hungarica, 2004/2, 275-322.
• Vajda László: Betyárromantika a XIX. századi festészetben és grafikában. In: Tanulmányok Rózsa György tiszteletére. MNM, Budapest, 2005, 103-120.
• Révész Emese: Népéletképek a magyarországi sajtóban 1850-1870 között. Néprajzi Értesítő, 2010, 79-144.

Aktuális eseménykép, riportázs

• Rózsa György: Negyvennyolc az egykorú művészetben. In: Rózsa György, Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp. 1973, 509-518.
• A szegedi nagyárvíz képeskönyve.Szerk.: Tóth Béla. Szeged, 1979.
• Bakó Zsuzsanna: Pest-budai ünnepségek 1865-1870 között Székely Bertalan rajzainak tükrében. Tanulmányok Budapest Múltjából, 1997, 111-125.
• Kincses Katalin Mária: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korabeli ábrázolásokon. Hadtörténeti Intézte és Múzeum, Budapest, 2010.
• Bicskei Éva: Ámor és Hymen. A fiatal Székely Bertalan szerelmi történetei. MTA MKI, Budapest, 2010.
• Tomsics Emőke: A rekonstruált valóság. Pataki József rekonstrukciós képei I. Ferenc József koronásáról. Fotóművészet, 2010/1, 111-125.
• Tomsics Emőke: Nemzeti identitás és fotográfia. A fénykép emlékezetformáló szerepének alakulása. Iskolakultúra, 2005/3, 49-56.