Ars Hungarica, 2008/1-2, 55-92.

A sajtó kezdettől fogva szívesen adott teret neves közéleti személyiségek arcmásainak. E közlések mögött gyakorta modell és megrendelő összetett kapcsolatrendszere állt, együttműködésük által olyan portrét eredményezve, amely a szélesebb közönség számára egyértelmű eszméket, erkölcsi elveket testesített meg. Hazai képes sajtónk történetében kivételes hely illeti meg Ráday Gedeon rézmetszetes arcképét, amelynek keletkezéstörténete, visszhangja és utóélete – jórészt a megrendelő Kazinczy Ferenc személyének köszönhetően – kivételesen jól rekonstruálható.

Kazinczy Ferenc azt követően jutott arra az elhatározásra, hogy saját lapot alapít, miután kivált az 1788 óta működő első magyar nyelvű irodalmi folyóirat, a kassai Magyar Museum Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal alkotott szerkesztői triászából. Tanulva a Batsányival való konfliktusokból, lapját egyedül szerkesztette. Az Orpheus első füzete 1790 januárjában került ki Landerer Mihály nyomdájából.[1] Kazinczy már az első számban jelezte, hogy minden kötet élén szándékozik „valamely Nagyunknak vagy Litterátorunknak képét” hozni, azaz illusztrált irodalmi folyóiratban gondolkodik. Szerkesztőként tisztában volt kezdeményezése úttörő voltával, hiszen ezt megelőzően a nemzeti nyelvű irodalom és a képes sajtó egyaránt újszerű jelenségei hazánkban még nem kapcsolódtak össze. Éppen ezért erejét meghaladó áldozatot téve, saját költségén csatolt folyóiratához képeket.[2] Kiváló szervezőkészségének köszönhetően már lapja második, februári füzetéhez mellékelt portrémetszetet, amely a vállalkozás pártfogója, Pálffy Károly erdélyi udvari kancellár vonásait Bauer János festménye után Mark Quirin metszetében örökítette meg.[3] A mecénásnak szóló gesztust követően Kazinczy a folyóirat második (és immár utolsó) portrémellékletét a hazai irodalmi élet nagy elismerésnek örvendő nesztorának, gróf Ráday Gedeonnak szentelte.[4] A metszet megjelenését Kazinczy már az első számban beharangozta, előre garantálva képe hitelességét: „tökélletesen hasonlító vólta felől felelhetek.” A Thomas Klimess rajza után szintén Mark Quirin által rézbe metszett arcmás időre, az Orpheus második szakaszának élén, az ötödik szám mellékleteként látott napvilágot. Mivel a nemzeti nyelvű irodalmat propagáló orgánum megjelenését a hatóságok minden eszközzel akadályozták, a lap utolsó, nyolcadik száma majd egy évig a nyomdában rostokollt. Megelégelve a cenzúra torlaszait és a hatóságok packázásait e számmal Kazinczy lapját beszüntette.

„Magyar Orfeusz”: gróf Ráday Gedeon

Egy közéleti arckép akkor tölti be feladatát, ha az ábrázolt személy a nyilvánosság számára ismerős és érdekes, kortársai által elismert, pályája, életútja a tágabb közösség számára példaszerű, az utókor szemében pedig szimbólumértékű. Ráday Gedeon az Orpheus olvasótáborát alkotó kulturális elit számára emblematikus személyiség volt, akiben hívei a nemzeti nyelvű irodalom fáradhatatlan támogatóját tisztelték. E szűk irodalmár kör feltétlen elismerését Ráday azzal vívta ki, hogy főúri származásából, képviselői múltjából adódó közéleti befolyását a hazai kultúra támogatására vetette latba. A róla közölt portré fő feladata ily módon az volt, hogy személyét és működését a kortársak emlékezetébe idézze, az utókor számára pedig megőrizze. Az individuális vonásokat keretelő tárgyak emblematikus tömörséggel elevenítették fel Ráday kulturális tevékenységének számos területét: könyv- és műgyűjteményét, irodalomszervezői valamint műpártolói aktivitását.

            A gróf irodalmi indíttatását, művészetek iránti érzékenységét édesapja példájából merítette. Ráday Pál II. Rákóczi Ferenc kancellárjaként szerzett történelmi nevet családjának. Jelentős diplomáciai megbízásai mellett protestáns kegyes énekek, költemények szerzőjeként vált ismertté egyházi körökben.[5] Fia pozsonyi, berlini majd frankfurti tanulóévei után hazatérve Pest vármegye országgyűlési képviselőjeként szerzett közéleti tekintélyt.[6] Irodalmi ambícióit csak túl hetvenedik életévén engedte kibontakozni, azt megelőzően a megyei politikai élet mellett főként birtokügyeinek rendezése, péceli kastélyának építése, díszítése kötötték le tetterejét.

            Orpheusban közölt portréjának keretében a babérkoszorúval ékesített hárfa és a pánsíp utalt irodalmi tevékenységére. Személyében irodalmár kortársai elsősorban a magyar rímes-mértékes verselés megteremtőjét tisztelték. Ő volt az első, aki „a magyar szót öntudatra lejti és szökő lábakra mérte” – írta róla 1864-ben Arany János.[7] Toldy Ferenc irodalomtörténetében mint a századvégen felvirágzó klasszikus költészeti iskola megalapozóját helyezte el a magyar irodalom panteonjában.[8] Az általa megformált, Kazinczy által „Ráday-nemnek” nevezett versformában írta Árpád stanzáit majd fordította le Vergilius Aeneasának 36 versszakát. Élete során nyomtatásban mindössze 42 verse jelent meg, írásai nagy részét halála után fia elégette. Műveit többnyire rejtőzködve, monogramokkal jelezve publikálta, azt remélve, hogy így olyan pártatlan bírálókra lelhet, akiket nem befolyásol főúri rangja. Nyomtatatásban megjelent munkáinak jó részét a nemzeti irodalom újonnan alakult orgánumai, a Magyar Musa, a Magyar Museum és az Orpheus közvetítésével vitte nyilvánosság elé.  

            Ám alig pár tucat megjelent költeménye és versfordítása nem indokolta volta azt az általános csodálatot, amivel az ifjabbb írónemzedék Rádayra tekintett, ami miatt Kazinczy leveleiben csak mint „szent Öreget” emlegette őt. Kortársai mindenekelőtt olyan irodalompártolóként, a háttérben munkálkodó szervező egyéniségként tekintettek rá, aki biztonsággal mozgott az irodalmi élet újonnan bontakozó nyilvános terében. Ebben a nyugati mintára átalakuló közéleti térben az irodalmi élet immár a civil szféra intézményei mentén szerveződött, támogatói egyesületekbe, társaságokba tömörültek, alkotásaikat a nyilvánosság új fórumain keresztül, az irodalompártoló sajtó és könyvkiadók révén juttaták el a közönséghez, eszmecseréjük pedig a magán- és közélet határát összemosó irodalmi levelezésen keresztül folytatták.[9] Bod Péter már 1756-ban Rádayt kereste fel egy „litterata societas” alapításának tervével, aki később közvetlenül is támogatta Révait Pozsonyban a „Magyar költeményes gyűjtemény” kiadásában és megbízta Szerentsi Nagy István győri lelkészt Gyöngyösi János összes műveinek kiadásával. Ráday valóban aktívan csak idős korában, az 1780-as évektől kapcsolódott be a hazai irodalmi életbe, ám ekkor korát meghazudtoló vitalitással utazott, szervezett, péceli kastélya pedig az új irodalom egyik központi találkozóhelyévé vált. Írótársai rövidesen már kultikus tisztelettel tekintettek rá, amit jól szemléltet Baróti Szabó Dávid 1788-ban Rádayhoz címzett, a Magyar Museumban közölt verse, melyben a gróf nevét a nemzeti tudományok kibontakozásával kötötte össze: „Mélly álmok oszolván,/ Minden tájékon, mintegy jel-adásra; sereggel,/ Öszve-vetett vállal, szívvel, fel-keltek az Írók:/ A Tudományt magyar ajakra veszik; terjednek az ékes/ Elméknek szüleményi folyó s versbéli beszédben./ Még soha nem vólét illy buzogás.”[10] 1791-ben bekövetkezett halálakor a Magyar Museum szerzői meleg, baráti szavakkal búcsúztak tőle. Baróti Szabó Dávid verset írt emlékére, amelyben az „áldott Öreget” „Magyar Orfeusnak” nevezte.[11] Virág Benedek alkalmi költeményében a „halhatatlanság ditső koronáját” nyújtotta át neki.[12] Batsányi búcsúbeszédében az úttörő harcostársról emlékezett meg, e szavakkal búcsúztatva az új irodalom nesztorát: „Ő volt Hazánk főbb-rendű Fijai közül legelső, a ki Nemzetünk felserkentésére tárgyazó igyekezetünket meg-kedvellvén […] közinkbe állott; Ollyan időben mikor sok nagy-születésű Magyar – szomorú emlékezet! – Magyarnak lenni s magyarul beszélni általott!”[13]

A Kazinczy által megrendelt portrémetszeten több tárgy is utalt az ábrázolt műgyűjtői tevékenységére: a nyitott könyv a kortárs írókra jelentős befolyást gyakorló könyvgyűjteményét, a korsó pedig Kazinczyra különösen nagy hatást gyakorló műgyűjteményét idézte a nézők emlékezetébe. Ráday könyvtára olyan magas színvonalú, felvilágosult irodalmi gyűjtemény volt, amely kultikus tiszteletét annak köszönhette, hogy tulajdonosa jóvoltából íróbarátai előtt mindig nyitva állt. Magvát még apjától örökölte, azt tudatosan fejlesztette tovább irodalmi irányba.[14] Ország- sőt Európa-szerte összeköttetésben állt könyvkereskedőkkel, gyűjtőkkel, megszerzendő könyvlistáit szétküldte üzlettársainak, barátainak, írókollegáinak, egy-egy számára fontos kötet érdekében valóságos hadjáratot indított. „Oly indulattal viseltetett a magyar könyvek iránt, mint egy magyar sem” – jellemezte egy kortársa.[15] A régi irodalom klasszikusai mellett tervszerűen igyekezett megszerezni íróbarátai újonnan kiadott munkáit. Hírnevét e naprakész kortárs irodalmi kollekciónak és nem utolsó sorban nyitottságának köszönhette, jóval megelőzve ezzel az első nyilvános főúri könyvtárak megnyitását. Jelentőségét az is mutatta, hogy Rádayhoz fordult Bod Péter, mikor a magyar irodalomtörténetét készült megírni és nagy segítségére volt a gyűjtemény Révai Miklósnak a Mindenes Gyűjtemény indításakor. A kollekció zömét ugyan teológiai művek alkották, de mellettük nagy számban birtokolt szépirodalmi és történelmi munkákat.[16] Ezek több százas mennyiségéhez képest a gyűjtemény képzőművészeti szakkönyveinek száma viszonylag csekély volt. Közülük jelentős metszetillusztrációival emelkedett ki Petrus Lambecius 1669-es munkája, amely a bécsi császári könyvtár anyagából adott reprezentatív válogatást.[17] Egy zürichi 1763-as kiadású művészlexikon a gyors információt nyújtó kézikönyvek új típusát képviselte.[18] Eberhardt 1786-os összefoglalása pedig az általános esztétikai összefoglalásra nyújtott példát.[19] Emellett Ráday könyvtárának számos kötete bírt színvonalas sokszorosított grafikai melléklettel, amely metszetanyag közvetlen forrása volt a péceli kastély dekorációjának éppúgy mint a gróf műgyűjteményének.[20]

            Ráday portréjának nyilvános közlése egy olyan gyűjtő előtt tisztelgett, akinek kollekciójában hangsúlyos helyet kapott a kortársak arcképcsarnoka. A gróf felvilágosult gyűjtői elveket tükröző tárgyegyüttese Kazinczy számára közvetlen példaként szolgált a kincsfelhalmozásnál magasabb célokat szolgáló, művelődéstörténeti forrásként közhasznú gyűjteményre. Ráday képtárában a klasszikus festészeti iskolákat néhány 16-17. századi németalföldi és itáliai alkotás képviselte.[21] Aulikus kötődéseit a hetvenes évek folyamán kastélyában kialakított „udvari képes szoba tükrözte”, amelynek falán saját kora uralkodói képmásai függtek.[22] A gyűjtemény számszerűleg legnagyobb részét a „Kiváló magyarok képeiként” emlegetett egység alkotta. Az ebben felhalmozott olajfestmények és metszetek a múlt és jelen meghatározó személyiségeinek képmásait elevenítették fel. Ráday számára közvetlen mintaként szolgálhatott Elias Widemann két, 17. századi rézmetszetes arcképcsarnoka, amely a birodalom területén elsőként lépett túl a dinasztikus képgalériák és családi ősgalériák genealogikus felépítésén.[23] Ennek nyomán Ráday személyes panteonjába a bejutás feltétele a származás mellett már a szellemi kiválóság, bátorság, a közjó és a kultúra szolgálata volt. Egy 1770-es képjegyzéke a fejedelmek és főméltóságoktól elhatárolt csoportba sorolta a nemzeti művelődés nagyjait. Az „Eruditi Hungari” elnevezés alá Ráday a gondolkodók, tudósok, a humán tudományok képviselői (teológusok, jogászok, orvosok, történészek) valamint a legnagyobb számban költők arcképeit sorolta.[24] Utóbbiak között mindössze két kortárs magyar alkotó szerepelt, amit vélhetően az magyaráz, hogy a lista készülésének idején még csupán elszórt példákat ismerünk hazai írók metszetes képmásaira. Összeállításához kézenfekvő forrásként szolgált kiterjedt könyvgyűjteménye, de emellett konkrét képmások felkutatása érdekében antikváriusi kapcsolatait is mozgósította. Képlistái és könyvbejegyzései az arcképek történeti hitelességét firtató ikonográfiai érdeklődésről tanúskodnak. Arcképcsarnokára támaszkodva Ráday közvetlen lakóhelyét is új szellemben dekorálta, a megszokott családi ősgalériák képmásait a „Kiváló magyarok” metszetei nyomán festett monokróm olajképekre cserélte.[25] Ezekből dolgozószobájában egységes „képesfalat” alakított ki. Új szellemiségű portrégalériája közvetlen mintát nyújtott Kazinczy portréesztétikájának kidolgozására és saját metszetes panteonjának kialakítására.[26]

„A nemközönséges ember háziköntösben”: Ráday Gedeon első portréja 1788

A Kazinczy által megrendelt portrét kitüntetett hely illeti meg a Ráday-ikonográfiában, hiszen az a gróf ma ismert egyetlen hiteles képmása. Ebből ítélve Ráday portrék iránti megbecsülése saját vonásai megörökítésére nem vonatkozott. Ezt megelőzően csupán a családi galéria számára készült gyermekkori képmásról tudunk. Alkotója Mányoki Ádám, aki Rákóczy fejedelem révén került kapcsolatba a családdal, Ráday Pállal külföldre kerülése után is folytatta levelezését.[27] Mikor Mányoki 1723 és 1730 között huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodott, több alkalommal meglátogatta a családot péceli birtokukon. Ezekben az években a családtagokat is megfestette, de mára csupán Ráday Pál és felesége portréja maradt meg.[28] Mivel maga Ráday Gedeon nem nyilatkozott a feltételezhetően gyermekkorában készült képmásáról, Kazinczy ellentmondásos kijelentéseire vagyunk utalva.[29]

            A ma ismert, 1790-ben az Orpheus mellékleteként közölt arckép születéséről a portré megrendelője és szorgalmazója, Kazinczy Ferenc számos adalékot közölt visszaemlékezéseiben. Anekdotákban bővelkedő leírásai azt sejtetik, hogy a képmás keletkezési körülményeit a kezdeményező Kazinczy irodalomtörténetileg is jelentősnek ítélte. Elbeszélésének mindkét változata egy konkrét, Pécelen tett látogatásának apropóján idézi fel a mű keletkezésének körülményeit. Korábbi változata „A Rádayak” címmel a Felsőmagyarországi Minerva 1827-es évfolyamában látott első ízben napvilágot, majd 1883-ban Abafi Lajos „Magyar Pantheon” címmel Kazinczy kortársi pályaképeit összegyűjtő kötetében jelent meg újra.[30] Az évtizedekkel korábban történtek felidézésére vélhetően az adott alkalmat, hogy Kazinczy 1827-1828 folyamán visszaemlékezéseinek újabb változatához látott hozzá. A Tudományos Gyűjtemény 1828-as évfolyamában „Pályám emlékezete” címmel megjelent memoár eltérő megfogalmazásban ugyan, de a találkozás hasonló epizódjait elevenített fel.[31]  

            Kazinczy már 1788 júliusának elején jelezte Rádaynak, hogy augusztusban tervez egy péceli látogatást. A hírt a báró igen nagy örömmel fogadta: „… ígéretit az úrnak nem csak különös örömmel vettem, hanem egyszersmind ki is kérem magamnak, hogy az Úr nálam nem csak egy hetet mulatni, hanem még azt meg is toldani ne sajnállja” – szorgalmazta a találkozót válaszlevelében.[32] Kazinczy végül augusztus 7-én két barátja kíséretében érkezett Pécelre, Vályi András, kassai professzor mellett Thomas Klimess, bécsi festőt mutatva be a házigazdának. Utóbbi személye azt igazolja, hogy Kazinczy már eleve a portrékészítés elhatározásával érkezett Pécelre, mivel a festőt bizonyosan nem Ráday invitálta magához. A házigazda megörökítése valóságos összeesküvést igényelte, hiszen Rádayról köztudott volt, hogy ódzkodott a „portretíroztatástól”. Kazinczy memorájaiban a portrévázlat elkészülésének fordulatokban gazdag folyamatát elszánt ám jószándékú konspiráció eredményeként írta le. Már első beszélgetésük alkalmával Kazinczy arra buzdította a festőt, hogy „fogjon ülést az asztalnál, hogy az öreg arcvonásait megkaphassa” és „a munkát készítgesse titokban.”[33] Ám mivel így sehogysem sikerült a rajz, felbátorodva nyíltan arra kérte barátját, hogy üljön a festőnek, de Ráday kezdetben tiltakozott, mondván: „Ha a szegény feleségem élne, igen is; úgy végeztünk, hogy öreg esztendeinkben is lefestetjük magunkat, de ő nem és, így hadd maradjon.”[34]

            Miután mégis rábírták a bárót az ülésre, újabb vita kerekedett arról, milyen öltözetben is örökítse meg őt a rajzoló. Kazinczy emlékei szerint Ráday a baráti bizalom jeleként otthoni, kényelmes viseletben fogadta vendégeit. Érkezésük idején vendéglátójukat a földszinti könyvtárszobában találták: „Térdig érő fekete mentében üle itt; özvegysége olta a régibb szokás szerint nem visele színes ruhát; fején pamutból szőtt fejér hálósüveg, s annak felette fekete kordoványból egy másik, mint a derelye, árnyékló nélkül. Koponyája, melyet asztaelőtti és asztalutáni imádságkor mindenkor felmezteleníte, oly hajatlan volt, mint a tenyere.”[35] Tar feje eltakarása végett viselt parókáját másutt is megemlítette: „Növése közben állott a magas és alacsony között; teste vékony, hajai valaha szögszínűek, mert kopaszsága miatt parókát visele; szemei kékek; színe igen tiszta; arca ellepve nagy sűrű, apró redőivel.”[36] Miután hosszas rábeszélés után sikerült vendéglátójukat rábírniuk a modellülésre, újabb akadály adódott: „De miként fesse a festő? Parókával-e vagy házisapkájában?”. A konvencionális reprezentáció és a bensőséges személyesség szerepe közt tusakodó Ráday dilemmáját végül barátai oldották fel, akik egyértelműen az intimebb és természetesebb házi viselet mellett szavaztak.[37] Miután Kazinczy lecsillapította a „hol hálósipkájáért, hol parókáért nyúló öreget”, kérésére a rajzolás alatt felolvasott neki Kindleben pajzán történeteiből.

            Ami kezdetben hirtelen ötletből fakadt, az idővel tudatosan felvállalt döntéssé érlelődött: Kazinczy a két évvel későbbi rézmetszeten is megtartotta Ráday házisapkáját, ahogy élete végén megfogalmazott visszaemlékezéseiben is részletesen kitért a szokatlan fejfedőre. Választása összhangban volt azzal a hangnemmel, amellyel szavakban is megidézte mesterét. A Pályám emlékezetében előre jelezte, hogy azoknak írta e sorokat, akik „a nemközönséges embert háziköntösében is látni óhajták”. Írott portréiban hétköznapi, emberi vonások felvillantásával igyekezett közelebb hozni olvasóihoz a báró személyét. Anekdoták sorával jellemezte lobbanékony karakterét, mely nem ritkán tányértöréshez vezetett, felvázolta „gyermeki víg kedélyét”, a fiáért aggódó és rá büszke apát, cselédjével a szegények érdekében perlekedő főurat, aki feledi haragját, amint megpillantja Kazinczyt és felolvashatja neki felesége emlékére írott versét.[38]

            A fesztelenséget és személyességet tükröző házi öltözet a felvilágosodás arcképfestészetének azon új elveihez kötődött, amelyek az ábrázolt individuumát föléje helyezték a merev társadalmi szerepeknek, betekintést engedve ezzel a nyilvánosság számára a szellemi kiválóságok magánszférájába. A modern arckép lezser testtartásban, hétköznapi öltözetben saját otthonukban heverő modelljei már-már provokatív módon helyezkedtek szembe a rangot és osztályt reprezentáló portréfestészeti konvenciókkal. A képzőművészeti ügyekben tudatosan tájékozódó Kazinczy éppúgy mint a császárvárosból érkezett Klimess jól ismerhette az új portré idevágó példáit, de még Ráday portrégyűjteményében is bőséggel akadtak olyan alkotások, amelynek modelljei e „póztalan pózt” öltötték magukra. Választásuk természetszerűleg főként a magasabb rangúak és a társadalmi konvencióktól függetlenebb művészek, tudósok körében volt jellemző. Mikor 1796-ban Batsányi János metszetet akart késztettetni Báróczy Sándorról az alacsony származású Batsányi nemesi uniformisban, párducbőrben szerette volna látni barátját, míg az előkelő származású Báróczy inkább negligé-ben ült modellt.[39] A felvilágosult tudós legismertebb reprezentációi közé tartozott Winckelmann Anton von Maron által festett képmása, amelyen az író fején turbánnal, a különcség határát súroló fesztelenséggel mutatkozott (1768, Weimar, Schlossmuseum).[40] A társadalmi konvencióktól független szerep felmutatása különösen a művészarcképek körében figyelhető meg: Alexander Pope, angol költő hálóköntösben, gondolkodó gesztussal pózolt Gottfried Knellernek (1722, lappang), Chardin önarcképén egzotikus turbánt csavart fejére (1775, Louvre ), Jan Kupeczky Karl Bruni festőbarátját pedig szintén házikabátban örökítette meg az utókor számára (1709, Prága, Narodni Museum).[41] Kupeczky hasonló gesztussal lépett közönség elé braunschweigi és budapesti önarcképein.[42] Az utóbbi lappangó párdarabja 1902-ben a Brunswick-gyűjtemény árverésén került elő, amely tudvalevőleg több darabját is megőrizte a Ráday-család részben elárverezett festménygyűjteményének.[43] Ettől függetlenül Jan Kupeczky portréi metszetek nyomán is ismertek lehettek Ráday és barátai számára, hiszen a báró portrégyűjteménye számos képmást őrzött tőle vagy a családhoz közel álló Mányoki Ádámtól.[44]

A kultusz apostola: Kazinczy Ferenc

„A későbbi idők nyugtalanul fognak kapkodni minden hír után Ráday felől, ki volt maga, ki atyja, kik eleji, többször elmondottam, s még elfogom.” – vállalta fel tudatosan Kazinczy a krónikás-életrajzíró szerepét visszaemlékezéseiben.[45] A báró életútjának jellemzését, munkásságának méltatását valóban nagyrészt Kazinczynak köszönheti az utókor, akinek kultuszteremtő lendületét „szellemi atyjává” fogadott mestere iránt érzett tisztelete táplálta.[46] A két író között levő 46 évnyi, két nemzedéknyi korkülönbség mester-tanítványi viszonyt teremtett közöttük, Kazinczy egy új nemzedék eszményeivel és tudatosságával lépett az irodalom porondjára, ahogy hódoló portréja is magában hordozta a szemléletváltás tudatosságát. Kettejük munkakapcsolata idővel mély és kölcsönösen kiegyenlített barátsággá érett. Közösségüket rokon habitusuk alapozta meg, lévén befolyásukat egyikük sem tételes irodalmi működésüknek, hanem a háttérből generáló, katalizáló irodalomszervező képességüknek köszönhette.

            Kazinczy a báró kultikus tiszteletének elszánt apostolaként mágikus erejű kultúrhéroszként és általános emberi nagyságként vázolta fel mestere képét. Őt benne „nemcsak a híres ember, külföldi és hazai költészetben jártas és fejlett ízlésű aesthetikus, nemcsak a roppant olvasottságú műkedvelő, a fordító, a levelező, a formalizmus nagy híve […]  hanem az ember finom és gyöngéd modora, a férj példaszerűsége, az atya kegyessége, a jó barát hűsége, s az alattvalók nemesszívű ura is„ vonzotta.[47] Elkötelezett kultuszépítőként Kazinczy a hétköznapi életszerepekben is morális mintaképként mutatta be őt: „A legszentebb férj volt, a legkegyesebb atya és a leghűségesebb barát.”[48] Mikor Ráday egy alkalommal szolgálójával pörölt, mert az elküldött a háztól egy segélykérő embert, Kazinczy úgy állt előtte „mint egy apostol” előtt.”[49] Az irodalmi és emberi példakép jogán kívánta Kazinczy, hogy életrajzának majdani kiadásakor a péceli kastély képe kerüljön a címlapra.[50]

            Visszaemlékezései szerint első ízben 1772-ben, még pataki diákként találkozott Rádayval, majd három évvel később újra, immár Pécelen. Hosszabban csak Pestre kerülése után, 1782-1783-ban élvezhette az ekkor már hetven esztendős, nagytudású főúr társaságát. Kazinczy ekkor még kényszerű joggyakornoki hivatal mellett igyekezett irodalmi ambícióit megalapozni. A zárt főúri magánkönyvtárak világában nagy örömmel töltötte el a báró iránta mutatott bizalma és az általa nyújtott lehetőség, hogy pesti könyvtárát szabadon használhatja. A báró túl lépve vendéglátói szerepkörén, kezdettől fogva tapasztalt tanítómester módjára egyengette az ifjú tehetség pályáját: „Ráday megengedé, hogy a reggel órájit nála töltsem, s együtt olvasgatánk […] megismertetett könyveivel, dolgozásaival.”[51] Kazinczy hálateljes gondoskodással viszonozta nesztora figyelmességét, első komolyabb irodalmi művét, Gessner idilliumainak fordítását elsőként Rádaynak küldte meg 1785-ben. A küldeményhez csatolt leveléből a tudós irodalmár iránti fiúi tisztelet és a baráti pártfogó iránti feltétlen bizalom sugárzott: „Nagyságodon kívül nem esmerek senkit, aki kívánságomat teljesíthetné valamint más részről nincs senki, a kinek inkább kívánnám hallani javallását.”[52] Mikor a szigorú bírálóként ismert Ráday dicsérő szavait kézhez kapta, gyermeki örömmel telt hálával viszonozta azokat: „Íme, annak a keze tészi homlokomra a repkény koszorút, a kitől ezt egyedül óhajtottam elnyerni, s már most félénkség nélkül, sőt erős bizodalommal jelenek meg Hazám előtt, mert Nagyságodnak javaslatával bírok, e pedig igazi érdem.”[53]

            Az Orpheusban közölt arckép kifinomult módon kapcsolta össze a magánélet és közélet szféráit, a személyes köszönet és közérdekű hódolat gesztusait. Ez a kettősség ott tükröződött a tüntetően individuális portrét övező általános emblémákban éppúgy, mint a portré kőbe vésett feliratában: „AMICO MUSARUM et suo Franc de Kazinczy.” A dedikáció a barátság összegző fogalmára fűzte a portrét, Rádayt a múzsák és a megrendelő Kazinczy barátjának titulálva. A szentimentalizmus évtizedeiben a magánszféra felmagasztalásának, a tomboló érzelemkultusznak az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt termékeny jelensége volt a barátságkultusz.[54] Kazinczy irodalmi körében a baráti kapcsolatot megpecsételő gesztusként volt jelen az arcképek kölcsönös adományozásának gyakorlata. „Jó dolgot teszen ki ezt nem halogatja, hogy képe barátinak megmaradjon, ha a halál kikapná közülönk”.[55] E gondolat jegyében küldte szét barátainak saját arcmását és sürgette viszonzásukat: „Nekem barátaim nem adhatnak semmi kedvesebbet, mintha képeiket adják.”[56] Az arcképek cseréje egyfajta barátsági szerződésként pecsételte meg a két fél viszonyát. Mikor Horváth Ádám megkapta Kazinczy portréját, azt javasolta, legyen ez a barátság ünnepe.[57] Virág Benedekkel való találkozásukkor egy fát jelöltek meg ottjártuk emlékére.[58] Cserey Farkas pedig e szavak kíséretében véseti gyűrűjébe Kazinczy képét: „Bal kezem mutató ujján fogom azt gyűrűbe viselni – szívem részin – meljbe holtig lakozol úgy is.”[59] A barátságoknak Európa-szerte állított házi szentélyek  (Freundschaftempel) mintájára Kazinczy köre is „barátságszentélyeket” emelt otthonában, amelyeket római mintára „larariumokként” emlegettek. E barátságképek a legbelső magánszféra körébe emelték az irodalom ügyét. Kazinczy 1805-ben már szépen gyarapodó baráti arcképgyűjteményéről számol be: „Larariumom falán függ már Virágé, Báróczyé, Némethé, Uza Pálé és Szentmarjai Ferencé s Versegié.”[60] E gyarapodó szentély egyik korai „ereklyéje” lehetett Ráday Gedeon vöröskrétával megrajzolt arcmása, amelyet Kazinczy a kalandos péceli látogatás után magánál tartott: „A Nagyságod képe szobámat ékesíti. Batsányi azt mondja, hogy igen szerentsésen van találva Nagysád, s Szabó örül láthatásán.”[61] A képmást így hát egyfajta trófeaként mutogatta Kazinczy baráti körében, amely kétségtelenül bizonyította mestere iránta érzett nagyrabecsülését és mágikus talizmánként egyengette tulajdonosa sorsát.

Kazinczy péceli látogatása tehát egy immár több éve tartó barátságot erősített meg. „Hosszabban s így meg nem háborítva, mint ekkor, Rádayval én soha nem voltam” – idézte fel később Kazinczy a péceli napokat.[62] Mindezek fényében világossá válik, hogy az itt készült rajz nyilvános közlése nem csupán a hazai irodalmi élet hódolatát, hanem személyes gesztusként a tanítványi hálát is kifejezte, továbbá a személyes baráti köteléket is megerősítette. Kazinczy arcképmegrendeléseivel ösztönösen is egy még nem létező magyar irodalmi arcképcsarnok építésén fáradozott, a jövőben emelt panteon kultusztárgyait gyarapítva.[63] Olyan irodalmi kultikus tárgyakkal, szertartásokkal gazdagította saját korát, amelynek koreográfiája szerint két nemzedékkel később őt magát is ünnepelték. Kazinczy Ráday halálára írt versében a magyar irodalom Mózeseként aposztrofálta mesterét, azt a biblikus címet adományozva neki, amellyel fél évszázad múltán, 1859-ben magát Kazinczyt illette majd a nemzeti hódolat.[64]

Kazinczy portréesztétikája

Kazinczy Ráday Gedeonról készült portréval és annak metszetváltozatával elégedett volt, mert úgy vélte azon a “szent öregnek vidám, szelíd, más meg más ideák által el-elkapott lelke, gyermeki ártatlansága egészen el van találva.”[65] A “találó portré” elvárásai szerint tehát többet takart mint a külső vonások tükrözését, a felvilágosodás újszerű lélektani érdeklődése jegyében jellemképet nyújtott, azaz a psziché fiziológiai lenyomatát.[66] Lavater fiziognómiai kutatásai nyomán Kazinczy is vallotta, hogy “az arcz magán hordja amit az emberről mondhatni”[67] Míg a személyiség felmutatása az új portréesztétika egyértelmű elvárása volt, ennek gyakorlati megvalósítása már kérdések sorát vetette fel. Kazinczy e probléma kapcsán folytatott rendszertelen elmélkedései során mindezt a hasonlóság és szépség, ideál és reál kérdéskörével közelítette meg.

Az individualitást tükröző egyedi és az elvont fogalmit összegző eszményi arányait egy arcképen Kazinczy nézetei szerint a képmás funkciója és az ábrázolt személye egyaránt befolyásolták. Meglátása szerint a realizmus hasonló célt szolgál egy portré esetében mint a nagy emberről mondott anekdoták, amelyek bár apróságok, de “mélyebben hagynak látni az előttünk már nem lévők characterébe.”[68] Ha az nem öncél, hanem a jellemábrázolás elmélyítését szolgálja, úgy elfogadható, mitöbb szükséges eszköz. A Ráday-arckép a személyes jegyeket a jellemkép szolgálatába állította, mutatja a modell “fogatlanságát is, de mosolygó gyermeki szemeiben magát eláruló gyermeki naivetéjét is.”[69] Bensőséges intimitását az is indokolja, hogy eredetileg magáncélra készült. Míg az idealizáló arckép “az idegeneknek tetszik, ez barátnak, feleségnek, gyermeknek.”[70]

Ez a realizmus azonban jótékony célú “ránctalanításoktól” sem mentes. Kazinczy úgy vélte, a festőnek meg kell találnia a középutat a hasonlóság és az “ideálozás” között. Orczy Lőrinc arcképe kapcsán azt vallotta, hogy az “apró vonások” nem feltétlenül ártanak a “kép méltóságának”, hiszen az ábrázolás “interessét” ép ezek adják meg, de a festőt óvta az “ellenkező végszéltől”, vagyis attól, hogy részletekkel “a képet bővebben ne hintse el mint illik”, különben az “a nagy ember a kit köztiszteletnek akart kitenni, olyanné lészen mint egy miközülünk, s azt fogják kérdezhetni, hogy az ily mindennapos ábrázatot mi szükség volt festeni.”[71] Mivel tehát a nyilvánosságnak szánt arckép funkciója elsődlegesen az eszményteremtés és erkölcsnemesítés, az ilyen célra szánt arckép stílusát sem határozhatják meg a realizmus pillanatnyi esetlegességei. Élete végén némi engedményt tett e téren, a történeti hűséget fölébe helyezve az ideálteremtés vágyának. A Ponori Tewrewk József kiadásában megjelent, Lütgendorf Ferdinánd metszeteivel illusztrált Magyar Pantheon arcképeiről szólva dicsérte a rajzoló azon igyekezetét, hogy “nem azon törekedett, hogy a fejek ideálozása által több nemességet s kedvességet adjon, a mit első rendű művészek mindig tesznek; hanem hogy ezen hisztoriai tekintetben nevezetes arcokat a szerint adhassa, a hogyan őket a tükör kapja fel.”[72] 

            Kazinczyt azonban a személyes hódolat mellett az emlékállítás szándéka is vezérelte, képzeletbeli panteonjában a portrék olyan megszentelt ereklyék, amelyek az arra érdemesek kultikus tiszteletének tárgyai. Neves személyiségek esetében az arckép egyszersmind egy eszmerendszer hordozója is, az efemer vonásokat jelentéssel töltik meg tettei, érdemei, így a képmás arckép mint “hívójel” eleveníti fel a hozzá kötődő morális értékeket. “Egy nagy szívű és Hazája Boldogításáért nemes elszánású áldozatot tett férjfiúnak képe szívem legbelsőbb részeire hat és nemes részeimet buzdíttya fel bennem” – fogalmazta meg Cserey Farkas Kazinczynak írott egyik levelében.[73] Másutt Sallustiura hivatkozva ugyanő a nagy emberek képéről megjegyezte “hogy azoknak meglátása virtus szeretetit lobbant a szívekben.”[74]

Az arckép mindenekelőtt az egyéni és közösségi hála kifejezésének nemes eszköze volt Kazinczy számára, anyagától függetlenül monumentum, azaz a kollektív emlékezet hordozója. “Így adnánk bizonyosságot, hogy a nemzet azok iránt, akik magokat érdem által megdicsőítvén, ő reá is fényt vontak, nem háládatlan.” – írta a Csokonai-emlékmű kapcsán.[75] A tisztelet kifejezése mellett azonban a portré az utókornak szóló üzenet is, és mint ilyen történelmi emlékjel, hiszen “a múlt kor nagyjait külsőjökben is, s öltözetökben, módjokban s annak szokásit… ismerni nem kis öröm.”[76] A portré tehát esély a halhatatlanságra, mert általa az ábrázoltak “közelebbi ismeretségbe fognak hozatni a jövendővel.”[77] Ugyanezzel érvelt Kazinczy barátjának Virág Benedeknek, mikor arcképezésre akarta rábírni: “Képzeld-el, édes barátom, melly veszteség vollna az a jóknak, ha ők Tégedet képben nem ismernének. Mert a halhatatlanság, melly immár örökre a tied, csak nevedé, nem napjaidé, s a Jók egy két tized múlva Tégedet lelni nem fognak.”[78] Meggyőződése szerint az egyént szellemi tevékenysége ugyan kiemelheti  a múlt homályából, de múlandó és szertefoszló egyediségének megörökítésére csak a művészet képes. Prónay Sándortól is képét kérte, mert “Le akarom másoltatni s rézbe metszetem; örvendvén, hogy ezáltal egy jó ember képét elsokasíthatom s őeránta való tiszteletemnek jelét adhatom.”[79]

Kazinczy tisztában volt az általa vállalt misszió jelentőségével, eddig elkészült portréira jogos büszkeséggel tekintett: “Barátom, te aki engemet ismersz, képzeled mint örvendek én, hogy ennyi jó és nagy ember általam hozatik köz tiszteletbe” – írta 1814-ben Döbrenteinek.[80] Legfőbb pátolója és mestere, Ráday Gedeon arcképe sem maradhatott dolgozószobája falán, hiszen a portré kultikus, morális nevelő és históriai emlékőrző hármas feladatkörét csak a nyilvánosság porondjára lépve tölthette be. Ennek legfőbb eszköze pedig a sokszorosított grafika volt, amely a legszélesebb publikum számára is hozzárférhetővé tette az arra méltóak arcvonásait.

Kazinczy mint portrémegrendelő

Kazinczy megrendelőként tudatosan törekedett arra, hogy írótársai képmásait metszetes formában sokszorosítsa. Az által megrendelt arcképmetszetek száma huszonnégy volt, és a két Zrínyi-portrét leszámítva valamennyi kortársakról készült.[81] Közülük csupán öt képmás nem jelent meg Kazinczy életében könyvillusztrációként.[82] Az időbe legkorábbi arcképmetszetek megrendelései saját folyóiratához, az Orpheushoz kötődnek. Az 1790-ben megjelent első kötethez Pálffy Károly portréját mellékelte, aki a vállalkozás pártfogójaként kapott ott helyet. A képet eredetileg Bauer festménye után Mark Quirin metszette Kovachich Márton György Merkur von Ungarn című folyóirata számára, és az először ott, 1786-ban jelent meg.[83] Ezt követte Ráday Gedeon, szintén Mark Quirin által metszett arcképe. Kazinczy portrémegrendeléseinek következő darabja Teleki József arcképe volt, amelyet 1791-ben Kreutzinger festménye nyomán metszett rézbe Adam. Ez a portrémetszet azonban csak 1816-ban, Kazinczy összegyűjtött írásainak 8. kötetében került nyilvánosság elé.[84] A következő évben Kóré Zsigmond festménye nyomán Mansfeld készített rézmetszetet Pálóczy Horváth Ádám portréjáról. Az 1790-es években készült arcképek stílusa barokkos vonásokat mutat, emblematikus keretelésük hasonló mint Barkóczy érsek Kazinczy összegyűjtött írásainak 3. kötetében megjelent, szintén Mansfeld által metszett portréja.

Kazinczy 1794-es letartóztatása és hat évi raboskodását követően ismét portré-megrendeléseket tett, de már az új, puritánabb, pontozó modorú, csak feliratokkal díszített arcképstílust részesítette előnyben. Először 1802-ben Somssich Lázár arcképe készült el a magyar születésű Czetter Sámuel vésője nyomán. A következő évben Virág Benedek és Viczay József portréi Neidl és szintén Czetter munkáiként. Ezek – talán Kazinczy rossz anyagi helyzete miatt – nem kerültek be a tervezett kötetekbe. 1804-ben Wesselényi Miklósnak írt levelében Kazinczy munkáinak öt kötetes kiadásában még öt “ponktírozott munkájú képet” tervezett Ürményi József, Báróczy Sándor, Vay Miklós és Prónay László portréjával, de közülük csak Báróczy Sándor arcképe valósult meg.[85] 1806-ben metszette rézbe Neidl-lel apósa, Török Lajos portréját, Thomas Klimess festménye nyomán. Ez az arckép szintén nem került nyilvánosság elé. Ebben az évben Cserey Farkasnak szóló levelében újságolta, hogy szintén Neidl közreműködésével elkészült Wesselényi Miklós báró arcképe is. Ez a portré csak két év múltán, a Fordított egyveleg első kötetében látott napvilágot. “Bizony nekem nagy megnyugtatásomra válik azt mondhatni, hogy a kép jó elkészülését az én sok gondjaimnak lehet köszönni, mert valamit tsak tudtam, mind elkövettem, hogy annak a nagy embernek a képe hozzá illetőleg készüljön el, s érzettem melly szerentse, hogy nekem jutott az, hogy a Wesselényi képét kiadhassam” – írta Csereynek e munka kapcsán.[86] Ugyanitt büszkén sorolta fel eddig közre bocsájtott arcképeit. A listából kiderül, hogy nagybátyjának, Kazinczy Andrásnak szintén csak 1808-ban megjelent, Blaschke által metszett arcképe, már ekkor, 1806-ban készen állt. Kazinczy első, arcképekkel díszített, saját kiadású könyvei, a Magyar régiségek és ritkaságok valamint a Fordított egyveleg első kötete 1808-ban láttak napvilágot.

            Az ezt követő években mindinkább sürgette munkáinak és fordításainak megjelenését. Leveleiben gyakran szólt az azokat ékesítő, tervezett képmásokról, de az ábrázoltak kiléte és megjelenésük sorrendje ekkor még képlékeny volt. 1812-ben Helmeczy Miklósnak – aki fő segítője volt könyvkiadásaiban – felsorolta, hogy a Fordított egyveleg hat kötetébe mely kortársak arcképeit látná szívesen; a már megjelent első kötet után sorrendben: Báróczy, Révai, Pászthory, Orczy, Dessewffy József vagy Vay Miklós portréjáról szólt.[87] Dessewffy és Vay kivételével a többi képmás rövidesen el is készült. 1813-ban szintén Helmeczyhez írott levelében ismét sorra vette a most már tizenkét kötetre tervezett összegyűjtött írásainak arcképmellékleteit.[88] 1813-ban Dayka Gábor verseskötetéhez Kazinczy rajza nyomán Gerstner készített metszetet.[89] “Kedvelljék a kellem istennői áldozatomat, melyet nekik papjoknak sírján nyújtok, s emlékezetét tartsák fenn örök ifjúságában” – írta Kazinczy barátja posztumusz versgyűjteményének bevezetőjében.[90] Ugyanebben az évben kerültek kiadásra Berzsenyi Dániel versei a költő Blaschke által metszett pontozó modorú portréjával. Szintén 1813-ban adta ki Báróczy Sándor minden munkáit, az első kötet címképén a költő arcképével, amely szintén szoborbüsztöt imitált.[91]

Kazinczy képzőművészetek iránti elhivatottságát jelzi azon művészek nagy száma, akiket megrendelései révén foglalkoztatott. Számára a mű kvalitása lényeges szempont volt, ezért puszta patriotizmusból nem bízott meg magyar alkotókat, hanem gyakran anyagi lehetőségeinek határait is feszegetve a legjobb bécsi művészeket kereste fel. Társait is arra buzdította, hogy ha színvonalas képet kívánnak, úgy ne a hazai művészekkel próbálkozzanak: “Akinek erszénye elbírja, azoknak nem a Pesten s másutt tartózkodó, csillogó színekkel vakítani tudó fiatal emberkék által, hanem Füger, Campi s Kreutzinger által kellene magokat festetni.”[92] Saját arcképeit népszerű bécsi festőkkel, Georg Kiningerrel (1803), Joseph Kreutzingerrel (1808), Johann Enderrel (1828) készítette el. De megrendelésével támogatta az általa Magyarországra hívott Stunder Jakabot (1791) és barátainak is ajánlotta Donáth Jánost (1812).

            Thomas Klimess morva származású, Bécsben élő festő szintén Kazinczy hívására érkezett hazánkba: “Kassára tulajdon költségemen hívattam volt.”[93] Klimess Kazinczyról már Bécsben készített két portrét.[94] Ezekkel Kazinczy annyira elégedett volt, hogy szükségesnek tartotta a festőt barátainak is bemutatni. Kassán aztán újabb olajkép és egy krétarajz készült Kazinczyról, de megfestette Klimess-szel ifjú feleségét Török Zsófiát és apósát, Török Lajost is.[95] A kassai időzés alatt készülhetett Baróti Szabó Dávid, az író és szerkesztőtárs portréja is, melyről később Kohl készített metszetet.[96] 1788 augusztusában együtt utazott le festőjével Pécelre, “olly szándékkal, hogy Rádayt akár akarja, akár nem, lefestessem.”[97] A helyszínen Klimess csak egy vöröskréta-rajzot készített, mely a későbbi metszet mintája volt. Ezt az eljárást, azaz a főbb vonásokat rögzítő vázlat készítését Kazinczy pártolva ajánlotta barátai figyelmébe: “Én azt javasolnám, hogy a ki magát vagy barátját festeteti, a képet először papirosra rajzoltassa, úgy mintha crayonirozva akarná azt bírni, a akkor festesse olajba, ha látja, hogy a papirosra tett kép hibátlan.”[98]

            A Ráday-arckép metszetése kapcsán kerül kapcsolatba Kazinczy Quirin Markkal, a littaui születésű metszővel, aki a bécsi Akadémián Jakob Schmutzer tanítványa volt. Személyét talán Kovachich ajánlotta Kazinczynak, akinek a Merkur von Ungarn számára ezt megelőzően már több portrét is készített, így a Kazinczy által Orpheusába is kölcsönzött Pálffy-arcképet is.[99] Quirin másutt megjelent portrémetszetei hasonló, emblémákkal keretelt barokkos portréhagyományhoz igazodtak, mint a Ráday-arckép. Mégsem zárható ki annak lehetősége, hogy a részletek kidolgozásában, végső jóváhagyásában Kazinczy szerepe volt a döntő. Kazinczy levelezésében több utalás is van arra, hogy folyamatosan konzultált metszőivel és igényelte a próbanyomatok megtekintését.[100]

Kazinczyt eredendő szépérzékén kívül mecénási szelleme és ízlésnevelő elkötelezettsége is inspirálta munkáinak tetszetős kivitelére. “Minden oldalról akartam segéllni a szépnek érzését s rezeket metszettem, csinosan nyomtattam” – írta büszkén.[101] Tisztában volt azzal, hogy megrendelései egyrészt megélhetést biztosítanak a művészeknek, másrészt a közönség igényeit is felébresztik hasonló kiadásokra. “A melly Országban még nem virágzik a Festés és Faragás, ott első kötelesség az, hogy réz metszetek és olajfestéses Cópiák s Gipsz abguszok által  ébresszük fel az alvó geniet” – fejtette ki Csereynek.[102] Másutt így fogalmazta meg céljait: “Nekem a most említett Kötetek kiadásával az a célom is vala, hogy nem csak a nyelv, hanem a mesterség dolgában is tisztulhasson ízlésünk.”[103] E célra a rézmetszet olcsó és sokszorosítható technikája bizonyult a legalkalmasabbnak. Általuk “azt  nyerhetnénk, hogy a fentebb szépség míveinek látásán, mihez azoknak akik falun s a nagyvárosok Biliothecájától távol laknak, szerencséjük nem lehet, annak is szokhatnak látásához.”[104] A mű egyedisége és eredetisége Kazinczy számára nem volt kvalitásjelző, a másolást az irodalmi fordításhoz hasonlította, mely első lépés a még szunnyadó nemzeti sajátosságok kibontakoztatásához. Így a reprodukáló rézmetszők tevékenységét is nagyra értékelte, hisz tevékenységük jól illeszkedett Kazinczy művészetnevelői programjához.

Kazinczy az általa írott életrajzokban többnyire külön bekezdést szentelt az illető külsejének “lefestésére” és szükségesnek tartotta az általa ismert vagy az ő közreműködésével készült arcképeinek megemlítését, “mert kínos dolog olvasni és nem tudni, milyennek kell elképzelnünk azokat, a kikről szó van.”[105] Segítségére volt mindebben saját könyv és metszetgyűjteménye, amelynek létrehozásában Ráday kollekciója is jelentős szerepet játszott. Metszeteinek zöme arckép volt, melyeket ismert pesti és bécsi könyv- és képkereskedőktől szerzett be.[106] A portrék ábrázoltjait Kazinczy nemzetiségük szerint csoportosította, kisebb nemzeti panteonokat alakítva ki ily módon.[107]  Különösen nagy súlyt helyezett kortársai arcképeinek gyűjtésére, így őrizte meg számos írótársának képmását is, amelyeknek egy részét saját kiadványai számára újra felhasználta.

1790: Orpheus

Ráday tevékeny szerepet vállalt a magyar nyelvű irodalmi szaksajtó kibontakoztatásában. Kazinczyval szorosabb munkakapcsolatba akkor került, mikor bekapcsolódott az 1787 szeptemberében alakult Kassai kör munkájába. „Nagyságod közönségesen tisztelt neve Társaságunknak fényt, és következésképpen előmenetelt, s a Literaturának tekintetet és gyarapodást ád” – összegezte Kazinczy mindazt a nyereséget, amit közösségük számára a gróf csatlakozása jelentett.[108] Jórészt e társaság tagjaiból verbuválódott a Magyar Museum szerkesztő és szerző gárdája, amelyet nem sokkal később Toldy Ferenc is mint az „első aesthetikai folyóírásunkat” üdvözölte.[109] Ráday tevékenyen részt vett az új lap előkészítésében és kiadásában: az ő véleménye döntött a címválasztásban, ő győzte meg a kassai Trattner-nyomdát a lap kiadásáról, ő gondoskodott Földi János személyében korrektorról, ismeretségeit mozgósítva előfizetőket toborzott, befolyását latba vetve pedig a lap anyagi támogatására bírta Molnár Jánost, Szentgyörgyi Istvánt és Teleki Józsefet.[110] Miután megindult a folyóirat a Kazinczy, Baróti Szabó Dávid és Batsányi János alkotta szerkesztői triász minden lapszámról kikérte véleményét, Ráday pedig fáradhatatlanul javította a kéziratokat és ajánlott újabb tehetségeket, ideje más részében pedig személyesen ellenőrizte a munka menetét Trattnernél. Vélhetően hatékony buzgolkodásának is köszönhető, hogy a kassai lap 600-800 fős előfizetői tábora messze túlhaladta a hasonló réteglapok hazánkban szokásos, alig másfélszázas számát.[111]

            Kazinczy már 1789-ben kivált a Magyar Museum munkatársai közül, főként Batsányival való személyes konfliktusa miatt. Tanulva a korábbiakból, új lapját egyedül szerkesztette, írótársait csak munkatársként vonta be. E döntésében Ráday is támogatta, aki felé Kazinczy bizalma továbbra is töretlen maradt. Ráday egyfajta belső tanácsadóként voltaképp az Orpheus  társszerkesztői feladatait látta el, anélkül azonban, hogy Batsányiékkal megszakította volna kapcsolatait. Az új lap érdekében ugyancsak támogatólag lépett fel, előfizetőket és munkatársakat toborzott, sőt véleményét Kazinczy a címadásban is kikérte.[112] Mint belső munkatárs, Ráday sűrűn publikált a folyóiratban: itt jelentek meg Osszián és Vergilius fordításai valamint saját költeményei. Emellett Kazinczy két alkalommal is rövidebb cikket közölt a péceli kastély díszítéséről és gyűjteményeiről.[113] Az Orpheus  átmenetet kívánt alkotni az irodalmi szaklap Magyar Museum és az enciklopédikus jellegű Mindenes Gyűjtemény között, így irodalmi és nyelvészeti közlemények mellett a felvilágosodás filozófiáját és természettudományos gondolatait bemutató írásoknak is helyet adott orgánumában.[114]

Minthogy az 1788 nyarán Pécelen készült vöröskrétarajzra Ráday nem tartott igényt, így az Kazinczynál maradt, aki mestere képmását éveken át dolgozószobájában tartotta. Szeptember 22-én ugyan érdeklődött az őt megörökítő bécsi festő neve iránt a báró, de nem azért, mert kedvet kapott volna az arcképeztetéshez, csupán néhány festménye kópiáját kívánta egy hozzáértővel elkészítetteni.[115] A képmás ügyét Ráday ezt követően csak két esztendővel később említette újra, mikor felháborodva értesült róla, hogy a rajzot Kazinczy rézbe kívánja metszetni és az Orpheusban közreadni. Barátja szándékait annál is inkább sérelmezte, mivel egykor Kazinczy úgy állította be, mintha a portréhoz a bécsi festő ragaszkodott volna, szót sem ejtve saját távlati terveiről: „Az subducált lineákban értem azt a mesterséges fortéllyal végbe vitt lerajzoltatásomat, mintha azt csak a Kép-író kívánta volna, az már most végbe ment Szándéknak el hallgatásával” – rótta fel 1790 áprilisában kelt levelében.[116] Kazinczy Ráday leveléhez fűzött megjegyzésében maga is elismerte, hogy a kierőszakolt vázlatot eleve sokszorosítás szándékával készítette: „Volna kedve velem veszekedni [Rádaynak], hogy mesterséges fortéllyal reá vettem, hogy engedje magát Klimesch által rajzoltatni, elhallgatván szándékomat, hogy a képet rézbe fogom metszetni.”[117]

            Ám Kazinczy szándékát Ráday minden tiltakozása ellenére is megvalósította, fölébe helyezve a nyilvános tiszteletadás gesztusát barátja szeszélyesen önző ellenállásának. Mark Quirin metsző bizonyára a megrendelő konkrét instrukciói nyomán alakította ki a metszet végső megjelenését. A portré nyilvánosságra szánt változata megtartotta Klimess rajzának spontaneitást sugárzó személyes elemeit, a báró mosolygó vonásait és fesztelen öltözetét. Az individuum közvetlen pillanatképét azonban reprezentatív tárgyegyüttessel övezte, általuk emelve ki a halandót a véges életidőből, felemelve őt az irodalom időtlen Parnasszusára. A portré Quirin átiratában kőből faragott díszes keretet kapott, ami az együttest emlékszerű monumentummá nemesítette. Az emlékezés aktusát pedig szimbolikus tárgyak sora segítette, felidézve mindazon fogalmakat, amelyek a kép megrendelője szerint az ábrázolt érdemeit jellemezték.

            A babérkoszorúval díszített hárfa a tövénél fekvő pánsíppal Ráday költői működésére és dicsőségére utal. A kortárs irodalmi portrékon többnyire a lant (görög líra) tűnik fel hasonló jelentésben, így Gyöngyösi János, Baróti Szabó Dávid vagy Born Ignác képmásain. Ráday esetében a húros hangszer egyszerre vonatkozik a pogány hitvilág szerint Terpszikoré múzsára és a keresztény mitológia nyomán a zsoltárszerző Dávid királyra, akinek kezében a hangszer távol tartotta a kísértést és segítette az áhitatot. Pán hangszerével, a szürinx-szel párosítva pedig a művészet apollói oldalának megtestesítője, szemben a naturális pasztorális idillt megidéző dionüszoszi erővel.[118] Mindez áttételesen Orpheus alakját is bevonja a kép szimbolikájába, hiszen a legendás trák költő és pap működését Apolló és Dionüszosz kettős jegye határozta meg. Kazinczy magát is, a kortársak pedig Ráday alakját is e mitológiai szerepkörrel határozták meg. Ráday számára oly meghatározó volt alakja, hogy mitológiai történeteivel dekorálta péceli kastélyának könyvtárszobáját. „Orpheus poéta vólt, ugy de ez tsak poesisre tartozik. Igen is, de az Orpheus ideája más tekintetekre is vonhat. Illyen az, hogy ő jobb gondolkozást terjesztett-el a hazájában. Én igyekszem jobb ÍZLÉST el-terjeszteni” – vonatkoztatta magára ezt az apostoli szerepkört Kazinczy, aki szabadkőműves neveként is a tragikus sorsú mitológiai hős nevét választotta.[119]

            Míg a bal oldali tárgyegyüttes Rádayt mint irodalmárt idézi fel, a szemközti hármas társadalmi pozíciójából is fakadó műpártolói jelentőségét jelképezi. Az előtérben feltűnő családi címer feltűnő szerepeltetését bizonyára az indokolta, hogy a bécsi udvari körök felé elkötelezett fia közbenjárására Rádayt és családját II. Lipót grófi rangra emelte. A metszet készülésének évében frissen adományozott rangot a portré latin nyelvű körirata is fontosnak tartotta kiemelni: „GEDEON LIBER BARO A RÁDA.” Bár levelei szerint a családfő nem tulajdonított akkora jelentőséget a rangemelésnek, mint aulikus beállítottságú utódja, a kisnemesi származású Kazinczy mégis fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy a nemzeti irodalom műveléséből és pártolásából immár egy főúr is kiveszi részét. A családi címer mögött elhelyezett nyitott könyv és váza Ráday könyv- és régiséggyűjteményére utal, utóbbi általános jelképként magában foglalja a festmények, érmek kollekcióját és a báró azokhoz kötődő műgyűjtői tevékenységét, valamint tágabb értelemben mecénási érdemeit.

            Mindezek gazdag együttese mégis elhallgat egy jelentős összetevőt, nevezetesen a megrendelő személyét, aki nélkül e mégoly nevezetes individuum sem részesült volna a megörökítés nyilvános tisztességében. Kazinczy a portré-tondó alá helyezett feliratban gondoskodott saját szerepének kiemeléséről. Az inscriptio latin manusculáris és minusculáris betűkkel jelenik meg: „AMICO MUSARUM et suo Franc. de Kazincz.” A kétféle betűméret megkülönböztetett használatával egyben értelmezi is a szöveget, a barátság közös címszava alá vonva a „múzsák barátját” és a kép keletkezésének személyes hátterét.[120] A barátság nemes erénye más hasonló kortárs íróportrékon is erkölcsi felhanggal párosult, így például Kovachich Márton György Johann Christian Engel által megrendelt arcképének feliratán: „AMICO RARO PACTORIS CANDORE.” Talán Kazinczy közvetlen hatása tükröződik abban, ahogy a megrendelő személyes jelenlétét, közbenjárását hangsúlyozza Kempelen Farkas Born Ignácnak ajánlott portrémetszetén: „IGNATIO A BORN NATURAE AMICO ET SUO.”[121] A közvetlen utalások mellett az arcképek születésének személyes előzményeire leggyakrabban azonban csak a dedikáció megfogalmazójának gondosan feltüntetett neve céloz: így Orczy Lőrinc portréján Révay, Báróczy arcképén Batsányi neve.

            Kazinczy közreműködésének köszönhetően egy átgondolt és összetett struktúrájú ábrázoláson kerül első ízben a szélesebb nyilvánosság elé Ráday Gedeon portréja. Stiláris rétegeit tekintve két korszak határán áll a kép: míg a tondóban helyezett arckép megőrzi az eredeti portré újszerű, a felvilágosodás portréesztétikájához kötődő képi elemeit, keretelése a barokk tradicionális jelképekben gazdag emelkedettségét tükrözi. Ez a kettősség az arckép egészének értelmezési irányát megszabja: az anekdotisztikus egyedit általános retorikai formulákkal keretelve, az individuális különöset a közéleti térben reprezentálva. Mindez az ábrázoltat és a megrendelőt egyaránt kettős szerepben láttatja: részint bensőséges barátként, részint irodalomszervező iniciátorként. Mivel Kazinczy a nyilvánosság színpadára viszi barátja vonásait, felkészült rendezőként gondoskodik arról, hogy képmása minél gazdagabban tükrözze modellje sokoldalú személyiségét a publikum vizsgálódó pillantása előtt. Összhangban a felvilágosodás új emberképével, az egyéniség összetett társadalmi szerepek képviselőjeként jelenik meg a portrén, amely pontosan tükrözi életkorát, társadalmi nemét, szociális státuszát és tevékenységi körét.[122] A portrémetszet legfőbb erényei közé tartozik, hogy az ábrázoltat úgy avatja a kollektív kultusz tárgyává, hogy az mindeközben megőrzi közvetlen emberi vonásait.

1792: Oratio

A sokszorosított grafika a 18. század végének leghatékonyabb képi kommunikációs eszköze volt, amely önmaga megtöbbszörözésével és további multiplikációk gerjesztése révén időben és térben egyaránt kiterjesztette az ábrázolás hatókörét. Míg az Orpheus mellékleteként Ráday képmását mindössze néhány száz irodalombarát láthatta, az ezt követő másolatok a korábbinál mind szélesebb körök felé közvetítették a képmást. Eltérő hordozói egytől egyig jogot formáltak arra, hogy a metszetet saját arculatukhoz igazítsák, funkciójuk, közönségük szerint, saját korukhoz idomítva részleteit. Az egyes médiumok éppúgy mint az egymásra következő korszakok ily módon saját olvasatukat vizualizálták az ábrázoláson, amely a populáris képáramlás sodrában elvesztette autonómiáját, és eredeti formája már pusztán a tárgy egyik lehetséges interpretációjává vált.

A metszet újonnani megjelenésére Ráday Gedeon 1792-ben bekövetkezett halála adott alkalmat. A jeles pesti történelem professzor, Koppi Károly latin nyelvű emlékbeszéde Ráday halálának évében, Trattnernél jelent meg könyv formájában.[123] A kiadó mellékelte a szöveghez a Quirin-féle metszetet, de újra fogalmazottlatin nyelvű feliratokkal. Kiadójuk a feliratokat az ábrázolás funerális, emlékező hivatásához igazította. Új formájában a portré körirata immár befejezett életútként rögzítette az elhunyt életéveinek számát: „SENIOR GEDEON COMES DE RÁDA AET. ANN. LXXIX.” A táblán az első arcképváltozat személyes ajánlását egy latin nyelvű Seneca idézet váltotta fel: “Melius latebam procul ab invidae malis remotus – ubi liber animus – mihi semper vacabat, studia recolenti mea. Seneca.”[124] A citátum szándéka szerint ezúttal nem kíván más lenni, mint általános erkölcsi tanúság közvetítője. Hasonló morális tartalmú idézetek gyakorta kísérték a hazai irodalmi portrékat is: Pálffy Károly arcképén Tacitus, Károlyi portréján Horatius szavait hivatottak az ábrázolt etikai megnemesítésére.

Noha a Koppi-féle újraközlés a metszet többi alkotóelemét érintetlenül hagyja, a kiadvány szövegének egyedileg kivitelezett nyitó és záródíszei érdemi módon egészítik ki a portré szimbolikáját. A kezdőlapon kannelúrázott oszlopon gyöngysorral átfűzött kantharosz áll, lábánál festménnyel és nyitott könyvvel, közöttük koronával, az edényből felszálló füstben hatágú csillaggal. A zárólapon újabb amfora tűnik fel, füleiről tölgyfalomb omlik alá, egyik díszítő medalionjában egy faun alakja vehető ki, talpához támasztva szürinx áll. A sokrétű szimbolikát hordozó tárgyeggyüttes kialakításában gyaníthatóan Kazinczy működött közre. Az ekkor már Pesten tanító Koppi Károly éppúgy mint a kötetet megjelentető Trattner János egyaránt szoros személyes kapcsolatban álltak Kazinczyval, akinek közreműködése és beleegyezése nélkülözhetetlen volt az első ízben általa kiadott arckép szövegeinek újrametszéséhez. A szöveg közti tárgyegyüttes egy része csupán részletesebben fejtette ki a metszet művészeti vonatkozású tartalmait, utalva a báró festménygyűjteményére és megerősítve művészetének dionüszoszi arculatát.

Új jelentésrétegként értelmezhető azonban a szabadkőműves jelképrendszer megjelenése: a csillag és az oszlop egyértelműen e körhöz kapcsolható, míg a korona utalhat a bécsi „Koronázott reményhez” páholyra, amelynek Ráday hosszú időn át tagja volt.[125] Kazinczyra a szellemi értékekre alapozott, a társadalmi hasznosság elveit szem előtt tartó, a felvilágosodás eszméinek terjesztését felvállaló társaságok szellemisége igen nagy hatással volt. „Én nekem a kőművesség oly társaság, a mely egy kis karikát tsinál a legjobb szívű emberekből” – összegezte a mozgalom iránti lelkesedését Aranka Györgynek írott levelében, akivel sűrűn cseréltek eszmét a szabadkőműves témáról.[126] Kazinczy 1784 januárjában nyert felvételt a miskolci „Erényes világpolgárhoz” páholyba.[127] Íróbarátai arcképein gyakran megjelent a titkos társaság jelképrendszere. Horváth Ádám Kazinczy közreműködésével készült arcképén például egész tárháza fedezhető fel ezeknek: koponya, szögmérő, körző, földgömb és kard is utal arra, hogy a költő 1789-től páholytag volt a pesti „Nagyszívűséghez” körében.[128] Born Ignác arcképén is megjelenik a körző, aki egy pozsonyi páholy tagja volt, Báróczy képmásán pedig – aki egy ideig Rádayval együtt egyazon bécsi társaság tagja volt – az asztalra helyezett kalap utal hovatartozására. Ráday első metszetes arcképe készülésének idején már a budai „Első ártatlansághoz” páholy körében tevékenykedett és bár a páholy ismert pecsétje nem tartalmaz ilyen jellegű szimbólumot, az arckép jelképrendszerében oly hangsúlyos váza talán burkoltan utal a társaság elnevezésére.

1792: Magyar Hírmondó

Koppi kötetével egyazon évben a Török Demeter és Kerekes Sámuel által szerkesztett bécsi Magyar Hírmondó is arcképmelléklettel emlékezett Ráday Gedeonról.[129] A szerkesztők szintúgy az 1790-es “jól sikerült” arcképet küldték olvasóiknak, de újrametszett magyar feliratokkal. Az Orpheus szűk olvasóközönsége után a bécsi lap országosan ismertté tette Ráday portréját. A metszet egy átgondolt és sikeres illusztrációs program részeként került közlésre, hiszen a bécsi folyóirat és annak közvetlen előzménye, a Hadi és Más Nevezetes Történetek elsőként honosította meg hazánkban az Európa-szerte mind nagyobb népszerűségnek örvendő képes sajtó műfaját.[130]

            Kazinczy kortárs portrék iránti elkötelezettségében különösen a Kovachich Márton György által szerkesztett, Pesten német nyelven megjelenő Merkur von Ungarn példája játszott szerepet. Kovachich ugyanis lapja megindításától kezdve következetesen adta közre saját kora jeleseinek arcképeit. Már újságja első számában beharangozta, hogy a jövőben erényes és tudós férfiak, hazafiak, írók, feltalálók és tusok képmásait küldi meg majd olvasóinak.[131] A többnyire bécsi rajzolók és metszők munkáját dicsérő képek között két író képmását közölte: Baróti Szabó Dávidét és Dugonics Andrásét. Előbbi rajzolója ugyanaz a Thomas Klimess volt, kit nem sokkal később Kazinczy is foglalkoztatott. Kovachich metszői közt pedig Mark Quirin neve is feltűnt, akinek az első ízben itt közölt Pálffy Károly portréját évekkel később Kazinczy Orpheusába kölcsönözte.

            Kovachich kezdeményezéseit Bécsben a Hadi és Más Nevezetes Történetek (és utódlapja a Magyar Hírmondó) teljesítette be. Görögék különösen elkötelezettek voltak a magyar nyelvű szépirodalom fellendítése iránt, folyóiratukkal egyúttal közönséget és ismertséget is igyekeztek szerezni a kibontakozó hazai irodalomnak.[132] E népnevelő, a nemzeti nyelvet terjesztő, felvilágosult program részeként kaptak helyet a bécsi folyóiratban kortárs magyar írók arcképei. Görög és Kerekes Bécsben közeli barátságban álltak a magyar testőrírókkal, utóbbi bécsi lakásán a kassaihoz hasonló irodalmi társaság tartott rendszeres összejöveteleket. Kazinczy mindkettőjükkel szoros kapcsolatban állt, Görög Demeter segítségével jutott el a bécsi Artaria műkereskedésébe.[133] A lap fél évente egy közéleti portrét küldött olvasóinak.[134] E képmások kezdetben olyan főúri képmások voltak, mint Hadik András arcképe 1789-ben vagy Loudon Gedeon hadvezér portréja a rá következő évben. Mindkettő metszője az a Mark Quirin volt, akit később Kazinczy is megbízásokkal látott el. Első irodalmi arcképét a folyóirat 1790 első félévéhez mellékelte: Baróti Szabó Dávid Klimess által festett képmását Görögék a Merkur von Ungarn 1786-os évfolyamából kölcsönözték. Ismételt közlésének aktualitását Baróti verseinek új kiadása adta. Az 1791-es esztendő első melléklete báró Orczy Lőrinc képmása volt, amely több tekintetben is a Ráday-portré egyik legszorosabb párhuzama. A képmást az íróként és nemesi pártfogóként egyaránt tisztelt főúr halála alkalmából közölte a lap.

            Ráday Gedeon arcképe a folyóirat harmadik irodalmi portréjaként, az 1792-es évfolyam második felében jelent meg. A képmás kísérő szövege szűkszavúan emlékezett meg az elhunytról, akit „egész népünk halottjának” nevezett.[135] E kommentárnál találóbb volt az Orpheus nyomán közölt metszett újra fogalmazott felirata, amely Rádayban a magyar irodalmi nyelv kidolgozásának egyik úttörőjét üdvözölte: „Édesb hangzatokhoz szoktatván fülünket, nemes érzésire olvasztá szivünket.” A dedikációk magyarra fordítása általános gyakorlat volt a Magyar Hírmondónál. Orczy Lőrinc képmását – Rádayhoz hasonlóan – egy nyomtatásban megjelent halotti beszéd melléklete nyomán közölte a lap, de szükségesnek tartotta, hogy annak latin ajánlását magyar nyelvű gondolatokkal helyettesítse.[136] Az új feliratot megfogalmazó Révai Miklós az irodalmár, barát és műpártoló személyét emelte ki ajánlásában éppúgy mint a lapban közölt, a báró emlékére írott költeményében: „Pártfogó s Író Társ vólt, Nyelvünk ügyében, Értékkel és tollal fáradt érdemében.”[137]

            A kortárs íróportrék körében több olyan ajánlás is található, amely magyar nyelven utalt az ábrázolt szépirodalmi érdemeire. Így Dugonics András rövid méltatása Vályi Andrástól: „Nyelvünk előmozdítója.” Vagy a Czetter Sámuel metszetében 1797-ban készült Báróczy Sándor arckép, amelynek ajánló sorait írótársa, Batsányi fogalmazta: „Híven szolgálta a hazát! Fennlészen érdem. Míg el nem hagygy a szép szavát Árpád ditső Neme.” Ezekkel szemben az ebben az időszakban Kazinczy megrendelésére készült arcképek latin nyelvű feliratot kaptak. Magyarul csak később, a fogsága után kiadott, pontozó modorú rézmetszeteket feliratozta. „A felülírás azon nyelven tétessék, melyet a legtöbben értenek” – deklarálta már ekkor a zempléni vitézek emlékműve kapcsán.[138]

1815: Kazinczy Minden munkája

Kazinczy ismételten 1815-ben, saját írásai ötödik kötetének címlapjaként közölte mestere arcképét.[139] Istrukciói nyomán a portré bécsi metszője, Johann Mansfeld jelentősen átalakította az ismert 1790-es rézmetszetet: szimbolikus tárgyeggyüttesét elhagyva csak az ovális keretbe helyezett képmásra koncentrált. Kazinczy börtönéveit követően fordult el a barokkos tradíciókat őrző portréstílustól. Újabb megrendelései kivétel nélkül a letisztult formavilágú, pontozó modorú metszetstílust követték. Magyarországon a bécsi Schmutzer tanítványai, John, Adam, Neidl és Kohl által meghonosított, angiliai eredetű puritán modor jól tükrözte, hogy a felvilágosodás hatására megújuló portréművészet elutasítva a járulékos, magyarázó kiegészítőket, annak érdekében, hogy a néző figyelmét zavartalanul az ábrázolt arcvonásaira irányíthassa.

            Johann Mansfeld 1792-ben került kapcsolatba Kazinczyval, mikor Horváth Ádám emblematikus keretelésű képmását készítette számára. Ebben az időszakban még Gvadányi József és Barkóczy érsek barokkos képmásainak metszeteit is a bécsi mester készítette.[140] Később Mansfeld a „nagy kiadás” főmunkatársává lépett elő, aki nem csak négy kötet valamennyi portréját jegyezte, de a harmadik kötettől kezdve a vignettáknak is ő volt a mestere.[141] Mansfeldet érett rajzkultúrája mellett az tette kedveltté Kazinczy előtt, hogy igen jártasnak bizonyult az újabb, pontozó modorú portréstílusban. A tízes évek képmásait már kivétel nélkül e szellemiségben formálta meg. A Ráday-féle arcképhez hasonló átalakításnak vetette alá Orczy Lőrinc és Csehy József képmásait is, megtisztítva azokat minden járulékos jelképtől.

            Kazinczyban már évekkel korábban felmerült a Ráday-arckép újra közlésének ötlete. 1812-ben Helmeczynek írott levele szerint a „Fordított Egyveleg” tervezett köteteihez öt „nagy magyar képét” szánta, köztük Rádayét.[142] 1813-ból származó, 12 kötetes tervezetének már egyik kötetében sem szerepelt Ráday arcképe, de Helmeczyhez 1814-ben írott levelében már ez állt: „az első Lieferungra Pászthory, Révai, Báróczy és Ráday Gedeon jelenik meg Neidl által metszve.”[143]

Az oly rég óta tervezett összegyűjtött munkák kiadása végül 1814 és 1816 között Trattner pesti nyomdájában készült el. Az első és kilencedik kötet 1814-ben jelent meg, az utóbbiban Friedrich John metszetében Pászthory Sándor arcképe kapott helyet, az elsőben antikizáló büsztként pedig Révai pontozó modorú portréja, Weiss metszetében.[144] 1815-ben Kazinczy munkáinak újabb öt kötete került a nyilvánosság elé. Valamennyit Mansfeld metszette pontozó modorban, Orczy Lőrinc, Csehy János és Ráday arcképeit korábbi, emblematikus keretelésű mintaképek nyomán, Spissich János és Wesselényi Miklós portréit pedig Ehrenreich Sándor arcképcsarnokának mintái után.[145] Az utolsóként, 1816-ban közönség elé került kötetet Teleki József konzervatív stílusú, még 1791-ben Jakob Adam által metszett képe díszíti. E sorozaton belül csal a Barkóczy-portré volt hasonló hozzá.[146]

Kazinczy kezdettől fogva a régi portré újrametszésében gondolkodott. 1812-es levelében új formaként szoborbüsztöt imitáló arcmást javasolt: „olly formán, mintha a fejek nem festés, hanem faragás után készítettek volt, s így Hérosokat adnának elő.”[147] Javaslata azt a meggyőződését tükrözte, hogy a plasztika eredendően erősebb eszményítő képességgel rendelkezik mint a festészet, ezért a szobrászati képmások inkább megfelelnek a megrendelő emlékállító, heroizáló szándékainak: „Képből sokkal igazabban ismerkedik meg az ember azzal a kit ismerni lángol. A faragás inkább idealizál mint a festés” – írta Csereynek.[148] Másutt így nyilatkozott: „Faragott munkákban csak ideálokat kell bírni s látni, vagy az ideálig emelt portraitket.”[149] Funkció alapján tett megkülönböztetése szerint pedig az idealizáló, így a faragott képmás inkább a nyilvánosságra szánt portrénak felelt meg.[150] Révai, Dayka és Báróczy képmása ebben a formában, antik szoborbüsztöt imitáló modorban készült. Ráday esetében az eszményítés, heroizálás legmagasabb fokát képviselő ábrázolási mód joggal merült fel, hiszen az maradéktalanul kifejezte volna az elhunyt mester iránti tanítványi hálát. 

A formai stíluselemek metamorfózisát kép és szöveg megváltozott viszonya is követte. A századvég bőbeszédű inscriptioit, kommentáló citátumait szűkszavú adatközlés váltotta fel. A felirat egyértelműen levált a képről, egyedüli dekoratív összetevője immár csupán kalligrafikus jellege maradt. Közlése pusztán a geneaológiai adatokra (nem, kor, családi viszonyok) szorítkozik: „Idősbb Gróf Ráday Gedeon, Pálnak fija, Gedeonnak atyja, Pálnak nagy-atyja. szül. 1713. Octób. 1-jén; megholt 1792. Aug. 6dik.” E tárgyilagos sorokból éppúgy mint magáról a képről minden olyan utalás elmaradt, amely az ábrázolt tevékenységi körével függne össze. Modellje mindenekelőtt önmaga személyes képviseletében jelenik meg, közösségi érdemeit pusztán a nyilvános emlékállítás gesztusa sejteti.

1864: Magyar költők arcképcsarnoka

Kazinczy halála után a Ráday-portré utolsó jelentős újraközlésére 1864-ben került sor. Az abszolutizmus közegében az arckép a korábbiaktól gyökeresen eltérő formában és értelmezésben jelent meg. Rohn és Grund nyomdájában immár a korszerű kőrajz technikájával sokszorosították a képet. Mansfeld rézmetszetéhez hasonlóan az emblematikus keretelés itt is elmaradt, az előbbinél szűkebb kivágatban csupán a figurára koncentrált a rajzoló. A tükörfordított nyomat az arcvonásokat és a ruházatot részleteiben is követte.

            A litográfia a Koszorú 1864-es évfolyamában jelent meg a Magyar költők arcképcsarnoka sorozat részeként.[151] Az önkényuralom korlátozott közéleti mozgásterében különös népszerűségnek örvendtek a grafikai arcképcsarnokok. A hagyományos családi ősgalériák individuális és az uralkodói képcsarnokok dinasztikus horizontján feltűntek a nemzeti alapon szerveződő közösségek panteonjai, amelyek szakítva a vérségi kötelék tradíciójával immár a szellemi kiválóság és a közösségi szolgálat elvei mentén formálódtak. Az új célokat szolgáló mintaképek felmutatásában kezdettől fogva nagy szerepet kapott a sajtó mellé társuló sokszorosított grafika, amely a nemzeti panteon fennkölt gondolatát és nehézkes megjelenését a sajtó populáris, kommersz, ám igen mozgékony és közvetlen közegébe ültette át. A folyóiratokban összefüggő alcímmel és átgondolt programmal közölt portrésorozatok egyfajta virtuális nemzeti panteonokként léptek működésbe. Ahogy az emlékműállítások esetében, úgy a panteonizáció egyéb formáiban is kivételes figyelem hárult az irodalmárokra.[152] Az önkényuralom éveiben a kortárs grafikai arcképcsarnokok többsége a nemzeti nyelvű irodalom és művészet nagyságait gyűjtötte egybe. A Hölgyfutár 1855-1856-ban, Barabás Miklós rajzai nyomán készült magyar irodalmi és színművészeti arcképcsarnoka a nagyközönség körében és a szűkebb irodalmi berkekben egyaránt sikeresnek bizonyult.[153] Vahot Imre 1856-ban 34 magyar író allegorikus keretbe foglalt arcképét gyűjtötte egy lapra.[154] Az ötvenes évek végén a hazai irodalmárok kultuszának építésébe a korszak legsikeresebb lapkiadója és a nemzeti nyelvű irodalom elismert támogatója, Heckenast Gusztáv is bekapcsolódott. 1858-ban „Magyar írók arczképei és életrajzai” címen megjelent válogatása negyven magyar író pályaképét és portréját foglalta magába.[155] Egy hírlapi közlemény szerint Heckenast 1859-ben már egy nagyobb szabású irodalmi panteon létrehozását is fontolgatta: Barabás Miklós közreműködésével olajfestésű irodalmi panteont tervezett.[156] Noha ennek későbbi sorsáról nincs közelebbi információnk, 1863-ban a kiadó Zilahy Károly „Magyar koszorúsok albumához” már a korábbinál lényegesen igényesebb, rézmetszetű íróportrékat mellékelt.[157]

            Ráday Gedeon már nem volt törzstagja az ötvenes-hatvanas években körvonalazódó magyar irodalmi kánonnak. Beemelése a Koszorú arcképcsarnokába kivételnek tekinthető. A hatvanas évek ezen legjelentősebb irodalmi arcképcsarnoka Arany János nevéhez kötődik, aki a Koszorú szerkesztőjeként folyóiratához mellékelte írótársai arcképeit. Panteonja „Magyar költők arczképei” címen, sorszámozva 1863 és 1865 között jelent meg. A tizenöt képmás Zrínyi Miklóstól Berzsenyi Dánielig a magyar irodalom kezdeteinek képviselőit idézte meg, rövid életrajzok kíséretében.[158] A portrék sorában maga Kazinczy is helyet kapott, akiben az abszolutizmus közönsége az 1859-es országos ünnepségek óta a nemzeti nyelvű irodalom megteremtőjét tisztelte.

            Arany János Ráday-portré mellé írott kommentárja a báróban elsősorban a magyar kultúrát támogató arisztokrácia képviselőjét tisztelte.[159] Rövid történeti áttekintése szerint a felvilágosodás előtt a magyar költészet legjobbjai a nemesség, arisztokrácia köréből kerültek ki, míg a 18. század végétől a plebejus származású irodalmárok köre, a középosztály vált kulturális téren meghatározóvá. A főúri, nemesi származású írók egyre ritkábbak, Jósika Miklós, Eötvös József vagy Kemény Zsigmond a példamutató kivételek közé tartoznak. Arany Rádayban emellett a magyar rímes verselés meghonosítóját dicsérte, kitérve saját kora rossz nyelvi szokásaira, a főúri körök idegen kifejezésekkel szennyezett beszédmódjára. 

            Arany kora tehát immár a történelmi perspektívából szemlélődő utókor pillantásával tekintett Rádayra, akinek arcvonásait éppúgy saját igényei szerint formálta át, mint életútját. Ennek az utókornak már nem volt szüksége az egykori péceli krétarajz közvetlenségére, merthogy Rádayban nem a „szent Öreget”, hanem a főúri mecénást kívánta látni. Ennek megfelelően a Koszorú rajzolója a személyesség egykori szimbólumát, a házisapkát prémes fejfedőre cserélte, olyan viseletre, amely maradéktalanul illeszkedett ahhoz a toposzhoz, amelyet a modern kor egy 18. századi főúrról alkotott.  

---

[1] Orpheus egy hónapos írás a józan-gondolkodásnak, igazabb ízlésnek és magyar történeteknek elő-segéllésére. Kiadta Széphalmy Vintze [Kazinczy Ferenc]. Füskuti Landerer Mihály, Kassa, 1790. – I. kötet: 1790. január, február, március, április; II. kötet: május, június, július, augusztus; Teljes szövegének kritikai kiadása és a lap részletes eseménytörténete: Első folyóirataink: Orpheus. (Csokonai Könyvtár. Források. 7.) S. a. r.: Debreczeni Attila. Debrecen, 2001. – Debreczeni Attila: Az Orpheus története. In.: uo. 389-399.

[2] „Magam fizetem mellé tett rézre metszetteket, a nélkül, hogy ezért akár pénzt akár nyomtatványokat kapjak.” – Kazinczy Ferenc levelezése. XXIII. Kiad. Berlász Jenő, Busa Margit, Cs. Gárdonyi Klára, Fülöp Géza. Budapest, 1960. – A továbbiakban: Lev. XXIII., 29.

[3] Az első, januári szám mellé szánt kép némileg késett: „Az első Kötethez készített FŐ-CANCELLARIUS Képe Bétsből el-nem érkeze, és így azt a Vevők tsak a hólnap darabjával fogják kaphatni.” – I. kötet tartalomjegyzéke után

[4] A metszet várható megjelenéséről már az első, januári szám tartalomjegyzékében értesítette olvasóit: „A második Kötet elibe pedig BÁRÓ RÁDAYNAK képe fog tétettetni mellynek tökélletesen hasonlító vólta felől felelhetek.” – uo. 306.

[5] Ráday Pál Emlékkönyv. Szerk.: Esze Tamás. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1980.

[6] Mezei Márta: Ráday Gedeon. Budapest, 1965. 

[7] Y [Arany János]: Ráday Gedeon. Kíséretűl arczképéhez. Koszorú, 1864/26, június 26., 601-605. – Újra közölve: Uő: Prózai dolgozatai. Írói arcképek. Ráday Gedeon. In.: Összes munkái, V. kötet,

Ráth Mór, Budapest, 258-268.

[8] Toldy Ferenc. A magyar költészet története. I-III. Pest, 1867. – Újra közölve: Szépirodalmi, Budapest, 1987, 67.

[9] Mezei Márta: Nyilvánosság és műfaj a Kazinczy-levelezésben. Argumentum, Budapest, 1994; Debreczeni Attila: Egy korszak kijelölése. (Közelítés a XVIII. Század végének magyar irodalmához.) In.: In honorem Tamás Attila. Szerk.: Görömbei András. Debrecen, 2000, 65-79.

[10] Magyar Museum, 1788. II, 77.

[11] Uo. 1792. IV. 397.

[12] Uo. 398.

[13] Uo. 401-402.

[14] Balázs László: A Ráday család és könyvtára. In.: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve, VI. Budapest, 1989, 135-143.; Koós Judith: Ráday Gedeon könyv- és műgyűjteménye a XVIII. században. Aszód, Petőfi Múzeum, 1994. 

[15] Idézi: Pruzsinyszky Pál – Hamar István: A budapesti Református Theológiai Akadémia Ráday-könyvtárának múltja és jelene. Budapest, 1913, 24.

[16] A könyvtár mintegy 10 ezer kötetet tett ki. Összehasonlításként a marosvásárhelyi Teleki Téka 13 ezres, az Orczy könyvtár kb. 8 ezres könyvállománnyal rendelkezett – Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. Századi Magyarországon. Budapest, 1983, 558-559; Arányait tekintve, egy 1800 körüli kimutatás szerint a könyvtár súlypontját ugyan továbbra is a teológiai munkák alkották (854 kötet), de a felvilágosodás hatását jelezte 403 kötet szépirodalom és 449 történelmi vonatkozású munka.

[17] Petrus Lambecius: Commentariorum de augustissima bibliotheca caesarae Vindobonensis. Wien, 1669.

[18] Allgemeine Künstler Lexikon. Zürich, 1763.

[19] J. A. Eberhardt: Theorie der schoenen Wissenschaften. Halle, 1768.

[20] A könyvtárszoba Orpheus-ciklusa és a díszterem Ovidius Metamorfózisa nyomán készült falképeinek metszetes forrásai egyaránt fellelhetőek a könyvtárban: Temple des Muses, Amsterdam, 1733; Ovidius: Metamorphosis. 1732, Bernard Picart és Philipp von Gunst rézmetszeteivel – Zsindely Endre: A péceli Ráday kastély. Művészettörténeti Értesítő, 1956, 253-277; Uő: A péceli Ráday kastély. Budapest, 1959; A metszetek mellett a kastélydekoráció forrása volt a gróf numizmatikai gyűjteménye is – Huszár Lajos: Az éremgyűjtő Ráday Gedeon. In.: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve I. 1956, 46-55. 

[21] Képzőművészeti gyűjteményéről: Koós Judith: A Kazinczy Rádayak képgyűjteményének története. In.: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III. Budapest, 1984, 75-90; Valamint: Koós 1994 i. m.

[22] Zsindely Endre ezt a Ráday szemléletétől idegen gyűjteményi egységet a gróf fiának udvari „rangszerző” ambíciójához kötötte: Zsindely 1956 i. m. 267.

[23] Cennerné Wilhelmb Gizella: Arcképek Elias Widemann 1646-os és 1642-es rézmetszetsorozatából. In: Főúri ősgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Kiállítási katalógus. Szerk.: Buzási Enikő. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1988, 52-57.

[24] „Eruditi Hungari, quorum imagines possideo, aut haberi possunt.” – A Ráday-család levéltára, ltsz.: 3489 – A jegyzék közlése: Koós 1994, i. m. 139-143.

[25] Hasonló monokróm képesfalat alakított ki Teleki Sámuel marosvásárhelyi könyvtárszobájában, amint ez Johann Martin Stock enteriőrbe helyezett arcképén is látható – MNG, ltsz.: 55.1606; 1787-ből – A Teleki-téka arcképgyűjteményében a családtagok mellett híres magyar férfiak, uralkodók és a szellem kiválóságai is helyet kaptak – Entz Géza: A magyar műgyűjtés történetének vázlata 1850-ig. Budapest, 1937, 68; F. Csanak Dóra: Teleki József és a művészetek.  In: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk.: Zádor Anna és Szabolcsi Hedvig, Akadémiai, Budapest, 1978, 553-584. A gyűjteményről Kazinczy is beszámolt: Tudományos Gyűjtemény, 1817. VII. 145.; ide egyébként Kazinczy Thomas Klimess által Baróti Szabó Dávidról festett arcképét küldte meg. A körben hasonló gyűjteményt alakított ki Cserey Farkas – Entz 1937. i. m. 68.

[26] Bár az olajfestésű képesfal nem nyerte el Kazinczy tetszését: „Dolgozó szobácskájában magyar tudósok képei fityegnek, mind egy nagyságban s formában. Irtóztató másolás! Olajban tusszínre, azaz feketén, mintha réznyomás volna.” – Kazinczy: A Rádayak. In: Uő: Magyar Pantheon. Életrajzok és életrajzi jegyzetek. Kiadta: Abafi Lajos. Bp. é.n. [1883], 8.

[27] Zsindely Endre: Mányoki Ádám levelei Ráday Pálhoz. Művészettörténeti Értesítő, 1954, 270-276.

[28] Ráday Pál, 1724-1726, vászon, olaj, 90 x 73; Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteménye, Budapest; Ráday Pálné, Kajali Klára, 1724-1725, vászon, olaj, 90,5 x 73 cm, ugyanott – részletes leírásuk és adataik: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673-1757) Monográfia és oeuvre-katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2003, 284-285. – kat. A. 131-132., rep.: 52-53. színes kép; lányukról, Ráday Eszterről készült Mányoki-portré csak reprodukcióból ismert – Buzási i. m. 284. – kat. A. 129., rep.: 98. kép

[29] „A régibb portrék közül, melyek náluk láthatók, talán legelső helyet érdemel Ráday Pálé s fiáé, az idősb Gedeoné, melyek Pécelen tartatnak.” – Kazinczy Ferenc: Festés, faragás nálunk. Hazai és Külföldi Tudósítások, 1812; „Ich hoffe, Sie haben in dem Sall die in Tuschmanier gemahlten Tableaus, u. die Bilder von Paul, von Gedeon I. u. Gedeon II., zeigen lassen. Die ersten sind von Mányoki…” – Kazinczy Ferenc levelezése. Kiad.: Váczi János. I-XXI. Budapest, 1890-1911. A továbbiakban: Lev. XI. 1813. szeptember 8., 47. Rumy Károly Györgynek; „szemének színe éltesb napjaiban nem az volt, ami gyerekkorában, mert Mányokinak a festésén, mely Pécelen függ, más színű, pedig Mányoki felől nem lehet föltenni, hogy abba megtévedt volna.” – majd nem sokkal később ugyanott: „Ráday Pálnak és Pálnénak képét Mányokitól, a Gedeonét és Gedeonnéét egy más valakitől […] bírja Pécel s igen hív kidolgozásban.” – Kazinczy Rádayak i. m. 31.; Buzási i. m. 285. kat. A. 130.

[30] Kazinczy Ferenc: A Rádayak. Felső-Magyarországi Minerva, 1827. II; Újra közölve: uő: Magyar Pantheon. Életrajzok és életrajzi jegyzetek. Kiadta: Abafi Lajos. Bp. é.n. [1883] (benne: Gróf Ráday Gedeon, az első, Ráday Pálnak, Rákóczi secretariusának fia, és ekkor egyetlen a famíliában. 1-19; A Kazinczy Rádayak. 20-35.)

[31] Pályám emlékezete címmel, a Tudományos Gyűjtemény 1828. évi I., II., XI. és XII. számában jelent meg, időben 1792-ig jutott el; 1827-28 folyamán került papírra; Az általam hivatkozott szövegkiadás: Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In: Kazinczy Ferenc műveiből. Szerk.: Váczi János. Budapest, 1903, 177-343. – Kazinczy önéletrajzai nyolc ismert szövegváltozatának és a Pályám emlékezete különböző kiadásainak tisztázása: Németh Zoltán: A Pályám emlékezete szöveghagyományáról és az önéletírás tervének eredetéről. Irodalomtörténeti Közlemények, 2002/5-6, 611-626.; Orbán László: Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete címen ismert önéletírásának kéziratai és kiadásai. Irodalomtörténeti Közlemények, 2002/5-6, 627-650.

[32] Lev. I. 136. szám, 1788. július 8., 195.; A találkozót Ráday július 28-i levelében ismét sürgette: Lev. I. 139. szám, 199.

[33] Kazinczy Pályám i. m. 272.

[34] Kazinczy Rádayak i. m. 7; Kazinczy Pályám i. m. 270.

[35] Kazinczy Pályám i. m. 271.

[36] Kazinczy Rádayak i. m. 31.

[37] Kazinczy egyik szövege szerint Klimess véleménye segített a döntésben, aki azt tanácsolta, hogy maradjon csak abban az öltözetben, amiben egyébként is lenni szokott, míg másutt úgy emlékszik vissza, hogy ő maga tanácsolta a házisapka viseletét. – Kazinczy Rádayak i. m. 10.; Kazinczy Pályám i. m. 272.

[38] Kazinczy Pályám i. m. 270-274; Kazinczy Rádayak i. m. 9, 31.

[39] Bíró Ferenc. Irodalomtörténet és művészettörténet. Ars Hungarica, 1981/2, 185-186.

[40] Hasonló fejviseletben tűnt fel Bause festménye után készült metszeten

[41] Az irodalmi portrékról: Piper, David: The Image of the Poet. Oxford, 1982.

[42] Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 53.461 – párdarabja a pozsonyi Slovenska Narodna Galerie-ban

[43] N. n.: A régi gróf Ráday-féle képtár elárverezése. Művészet, 1902, 429. – Rep.: 428.

[44] A 73 darabos metszetanyag Kupeczky apostolsorozatát és braunschweigi önarcképének másolatát, továbbá Mányoki kilenc arcképének metszetmásolatát őrizte – Szabó Júlia: Jan Kupeczky apostolsorozatának metszetváltozatai a Ráday-gyűjteményben. A Ráday Gyűjtemény Évkönyve 1983. Budapest, 1984, 99-111.

[45] Kazinczy Pályám i. m. 270.

[46] A szellemi apa kereséséről: Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt.” Egy írói Oidipusz-komplexum drámája. In: Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Tanulmánygyűjtemény. Szerk.: Takáts József. Kijárat, Budapest, 2003, 249-288.

[47] Kazinczy Rádayak i. m. 21-22.

[48] Uo. 30.

[49] Uo. 17.

[50] Lev. V. 1298. szám, 1798. július 28.

[51] Kazinczy Pályám i. m. 223.

[52] Lev. I. 77. szám, 1785. október 13.

[53] Lev. I. 61. szám, 1786. január 12., 89.

[54] Buzási Enikő: A barátság-motívum térhódítása a 18. század portréfestésében. Művészettörténeti Értesítő, 1984, 212-237.

[55] Lev. X. 2390. szám 1813., 263. o.

[56] Lev. XXII. 5623. szám, 1829 – Guzmics Tivadarnak

[57] „Képedet szövetséged jeléül 27. Mart. 1789 küldötted, én pedig 11.a Apr. Vettem, válassz a két nap közül egyet, a mellyen barátságunknak innepet szenteljek. Édes lesz mind holtomig ennek emlékezet.” – Lev. I. 197. szám, 1798. április 17., 326. – Később Kazinczy meglátogatta Horváthot Balatonszárszón és így írta le együttlétüket: „Összefont karral jártunk fel s alá szobájában, dolgainkat emlegettük, s szivünk érzette, hogy bódogok vagyunk, hogy szerettetünk […] minden tartózkodás nélkül tettünk mindent, annyira mintha régi esmerősök, testvérek vólnánk.” – Orpheus, 1790, I. 179.

[58] Dankó Imre: A barátság mint irodalomszervező erő Kazinczy körében. Új Magyar Muzeum, 1944, 64. (61-65.)

[59] Cserey Kazinczynak 1808. augusztus 17. – Idézi: Kazinczy Ferenc: Árnyékrajzolatok. Egyetemi, Budapest, 1928. – A családtagokról és barátokról rajzolt árnyképek hasonló baráti gesztust jeleztek.

[60] Lev. III. 784. szám, 1805. július 14. 372.

[61] Lev. I. 148. szám, 1788. szeptember 27. 213. o.

[62] Kazinczy Rádayak i. m. 7.

[63] Az irodalmi panteonokról: Porkoláb Tibor: A hódolat retorikája. (A magyar irodalom pantheonja.) Irodalomtörténet, 1998/1-2, 253-270.

[64] Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatához. In: Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok. Szerk.: Kalla Zsuzsa. Budapest, 2000, 109-118.

[65] Kazinczy Rádayak i. m. 31.

[66] Kazinczy portréesztétikájának összefoglalása: Szabó Péter: Kazinczy portré-esztétikája. Ars Hungarica, 1983/2, 277-282; Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek. Budapest, 1983.

[67] Felsőmagyarországi Minerva, 1827, 1339. – G. Lavater: Physiognomische Fragmente zur Beförderung der Menschenkenntnis und Menschenliebe. Leipzig – Winterthur, 1775.

[68] Kazinczy Rádayak i. m. 7.

[69] Uo.

[70] Lev. X., 2390. szám, 1813, 626. Kis Jánosnak

[71] Hazai Tudósítások 1805. I. 397.

[72] Felsőmagyarországi Minerva, 1827. 1339-1340.

[73] Lev. III., 775. szám, 1805. június 8., 365.

[74] Lev. III., 769. szám, 1805. június 2. 354.

[75] Hazai Tudósítások, 1806. II. 119-120.

[76] Kazinczy Pályámi. m. 211.

[77] Abafi Lajos: Előszó. In: Kazinczy Rádayak i. m. IV.

[78] Lev. XI., 2565. szám, 1814., 166.

[79] Lev. III., 622. szám, 1803. 107.

[80] Lev. XII., 2783. szám, 1814. 209.

[81] Forrásként Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek. Budapest, 1983, 75. képjegyzékét használtam, mely a megjelent arcképeket veszi sorra. A meg nem jelent, de Kazinczy megrendeléseihez köthetőkre Rózsa György utalt: Rózsa György: Kazinczy Ferenc a művészetben. Művészettörténeti Értesítő, 1957, 177; A alább tárgyalt 24 rézmetszet mellett egy litográfia látott napvilágot, már Kazinczy halála után A Teleki Ház című kötetben (1831), Teleki Lászlóné arcképével, Schmied J. rajza után

[82] 1. Pálóczy Horváth Ádám – festette: Kóré Zsigmond, metszette Mansfeld 1792-ben; 2. Viczay József – festette: Szekeres, metszette: Czetter Sámuel, 1803, megjelent: Minerva, 1827 (Rózsa György: Czetter Sámuel. In: Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1952. Budapest 1953, kat. sz. 50.); 3. Virág Benedek – festette Stunder János Jakab, rajzolta: Kininger, metszette: Neidl, 1803; 4. Török Lajos – festette: Klimess 1787, metszette: Neidl, 1806; 5. Somssich Lázár – metszette: Czetter Sámuel 1802, (Rózsa i. m. kat. sz. 49.) – Rózsa 1957. i. m. 1957,  177.

[83] Kazinczy a metszet lenyomatait Kovachichtól kapta meg: Rózsa 1957 i. m. 188; D. Szemző Piroska: A magyar folyóiratillusztráció kezdetei. In: Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest, 1954, 160; Festője Rózsa György szerint J. G. Bauer miniatűrfestő vagy G. W. Bauer arcképfestő lehetett.

[84] MNM TKCS Ltsz. 4388.

[85] Lev. III., 1804. december 15., 240. – Ugyanerről Cserey Farkasnak Írott levelében is szólt: uo. 741. szám, 304.

[86] Lev. IV., 1049. szám, 1806., 432.

[87] Lev. X., 2271. szám, 1812. 14.

[88] Lev. XI., 2542. szám, 1813. 108. – Ezek a következők: Báróczy Sándor, Pászthory Sándor, Révai Miklós, Bartsay Ábrahám, Orczy Lőrinc, Teleki József, Virág Benedek, Kis János, Wesselényi Miklós, Vay Miklós, Rát Miklós, Spissich János – Az itt felsoroltakból nyolc arckép elkészült és megjelent. Virág Benedek portréja nem került nyilvánosság elé, Ráth és Vay arcképe pedig csak terv maradt.

[89] “Képe tulajdon kezem rajzolatja szerint készült” – írja a kötet bevezetőjében Kazinczy – Újhelyi Dayka Gábor versei. Pest, 1813. – Kazinczy rajza eredetileg talán árnykép volt, Kininger feltehetően azt rajzolta át antikizáló büsztté: Rózsa 1957 i. m. 187. – Lev. II., 572. szám

[90] Dayka i. m. bevezetője, XLVIII. oldal

[91] Festette: Kininger – Metszette: Weiss D. – MNM TKCS Ltsz.: 843; “Hogy emelhessem becsét, büszt gyanánt metszettem ki, mintha a fej márvány volna” – Kazinczy Ferenc: Báróczy Sándor. Hazai és Külföldi Tudósítások, 1810. I. 195. skk. Újra közölve: KazinczyFerenc: Magyar Pantheon. Pest, 1883, 235.

[92] Kazinczy: Festés, faragás… In: Kazinczy Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Szerk.: Szauder Miklós. Budapest, 1979, 894.

[93] Kazinczy Rádayak i. m. 7.

[94] Rózsa 1957 i. m. 184.

[95] Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest 1955, 226; Rózsa 1957 i. m. 189.

[96] A metszet a Hazai tudósítások 1790-es évfolyamában jelent meg.

[97] Kazinczy Rádayak i. m. 7.

[98] Lev. IX., 1091. szám, 1811. 139. – Szentgyörgyi Józsefnek

[99] Kovachich lapja számára készíti Quirin 1787-ben Károlyi Antal, Skerlecz Antal és Erdődy Pál arcképeit.

[100] Kiss Jánosnak írta 1813-ban egy készülő arcképe kapcsán: „Kérni fogom Trattnert […], hogy a Te képedet ne más vésse, hanem Neidl. Őtet én fogom a metszésben igazgatni, s arra veszem, hogy a próbanyomtatványt mindaddig ne küldje meg Trattnernek, míg én nem láttam.” – Lev. X. 2390. szám, 1813., 263.

[101] Idézi: Hubay I.: Kazinczy Ferenc a könyvbarát. Magyar Könyvszemle, 1946, 38.; Lásd még: Haiman György: Kazinczy és a könyvművészet. Budapest, 1981.

[102] Lev. III., 741. szám, 1805. március 31., 304.

[103] Lev. XII., 2879. szám, 1815.

[104] Idézi: Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek. Budapest, 1983. 59.

[105] Lev. X., 2271. szám, 1812.

[106] Az 1806-ban Sárospatakra került gyűjteményben 461 arckép, 363 várábrázolás és 119 tárkép található – Sinkó Katalin: Kazinczy és a műgyűjtés. Ars Hungarica, 1983/2, 270.

[107] A gyűjtemény része Elias Widemann 1649-1651 közt megjelent Hungariae Heroum Icones című munkája is, mely a legkorábbi magyar grafikai arcképcsarnoknak tekinthető. – Kazinczy Ferenc metszetgyűjteménye Zemplén levéltárában. Össz.: Hőgye I. Sátoraljaújhely, 1992.

[108] Lev. I. 166. szám, 1789. január 3., 247. – A kassaihoz hasonló irodalmi lapok köré szerveződő társaságok másutt is alakultak az országban, például Komáromban Péczeliék a Mindenes Gyűjtemény körül vagy Görög Demeter és Kerekes Sámuel bécsi Magyar Hírmondója körül kialakult bécsi irodalmi kör. A kassai kör munkásságáról: Hofbauer László: Vidéki irodalmi társaságok története a XVIII. Századtól a XIX. század végéig. Budapest, 1930; Kováts Miklós: A Város és az Író. Kazinczy Kassája és Kassa Kazinczyja. Madách, Pozsony, 1994.

[109] Tudományos Gyűjtemény, 1826. X. 101.; Ezt megelőzően irodalmi lapok csak mint politikai folyóiratok mellékletei jelentek meg, így a bécsi Magyar Musa (1787-1793) Szatsvay Sándor Magyar Kurirja mellett, majd a pozsonyi Magyar Musa Patzkó Ferenc szerkesztésében (1787-1788) a pozsonyi Magyar Hírmondó melléklapjaként. – A korszak sajtójáról: Pongrácz Alajos: Szépirodalmi folyóirataink 1848-ig. Franklin, Budapest, 1930; Kókay György: A magyar hírlap és folyóiratirodalom kezdetei (1780-1795). Akadémiai, Budapest, 1970; Uő: Felvilágosodás, kereszténység, nemzeti kultúra. Universitas, Budapest, 2000, 111-190.

[110] A címadás körül zajló vitában Kazinczy Magyar Parnasszust, Batsányi Magyar Museumot javasolt – Lev. I. 165-167, 184.

[111] Kókay 1970, 157.

[112] Minderről részletesebben: Debreczeni Attila: Az Orpheus története. In: Első folyóirataink 2001 i. m. 390.

[113] N. n.: B. Rádaynak Pétzeli palotája. Orpheus, 1790/1, 33.; N. n.: A Pétzeli Palota. Orpheus, 1790/4, 434.

[114] A folyóirat legfrissebb irodalomtörténeti elemzése: Debreczeni Attila: Kazinczy Ferenc Orpheusa: program és szerep. In: Első folyóirataink 2001. i. m. 359-386.

[115] Lev. I. 146. szám, 1788. szeptember 22., 210. – A levél végéhez Kazinczy hozzáfűzte: „Ez festette le Rádayt, veres crayonba, melyet aztán rézbe metszettem.” – Kazinczy szeptember 27-i keltezésű levelében megadta Klimess címét és ajánlotta őt további munkákra – Lev. I. 148. szám, 213. o.

[116] Lev. II. 308. szám, 1790. április 9., 56. – A levélhez Kazinczy hozzáfűzte: „Tudniillik, azt mondottam Rádaynak Péczelen 1788. hogy a velem Kassáról Bécsbe visszamenő Klimesch vágy az ő fejét crayonba festhetni.”

[117] uo. 62.

[118] Lyra és aulosz babérkoszorúval átfogva jelenik meg Gyöngyösi, Bárótzy és Horváth arcképén. A babérkoszorú tölgyfa- és pálmaággal együtt alkot dicsőségszimbólumot Orczy, Horváth és Baróti képmásán.

[119] Lev. XXIII. 23. – A párhuzam kibontása: Debrecezeni 2001. i. m. 370.; Pál József: Kazinczy Orpheusáról. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXVII. Miskolc, 1989, 205-225.

[120] Szó szerinti fordítása: „A Múzsák barátjának és az ő Kazinczy F.-ének” – Ezúton köszönöm meg Bencze Ágnesnek a latin fordításokban nyújtott segítségét.

[121] Buzási 1984, 229, 233.

[122] A portrét a reprezentációs rétegek mentén vizsgálja: West, Shearer: Portraiture. (Oxford History of Art) Oxford University Press, New York, 2004.

[123] Koppi Károly: Oratio quam viro ratis patriae civibus commemorabili Senior Gedeoni comiti de Ráda. Pest, 1792.

[124] Szabad fordításban: „Jobb volt nekem az irigység bántásaitól messze rejtve lennem, ahol lelkem
mindig szabadon, (gondoktól) mentesen volt, mialatt tanulmányaimnak szenteltem magam.” – A latin idézetek fordítását ezúton köszönöm Bencze Ágnesnek

[125] Magyar nyelvű páholyok megalakulása előtt Ráday e bécsi páholyhoz tartozott és vele együtt olyan neves irodalompártolók, mint Pálffy Károly, Teleki Samu, Prónay László, Esterházy Ferenc – Jancsó Elemér: A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. Században. Kolozsvár, 1936, 144.; Mikor Draskowich János megalapította első magyar nyelvű páholyát, 1783-ban Ráday is csatlakozott a budai „Nagyszívűséghez” társasághoz, akik között Kazinczyval közös ismerőseik között ott volt a Merkur von Ungarn alapítója, Kovachich Márton György. Miután ez a páholy is feloszlott, Ráday a pozsonyi alapítású „Hallgatagsághoz” tagja lett, majd II. József tiltó rendelete után 1786-tól élete végéig a budai „Első ártatlansághoz” körében működött – Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon. Budapest, 1900, 158, 165, 262, 264.

[126] Lev. II. 307. szám, 1790. március 25., 53.

[127] Abafi 1900 i. m. 116, 208. – Miskolcon főmestere apósa volt, ki korábban már Kassán is alapított páholyt, az „Égő csipkebokorhoz” néven – Aigner Lajos: Kazinczy Ferenc mint szabadkőműves. Emlékbeszéd. Budapest, 1879.

[128] Abafi 1900 i. m. 295.

[129] Magyar Hírmondó, 1792. szeptember 24., 283; október 9., 552.

[130] D. Szemző Piroska: A magyar folyóirat-illusztráció kezdetei. Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest, 1954, 101-185.

[131] Idézi: D Szemző 1954 i. m.105.

[132] „Támadtak ezen századnak végére siető részében, kedves Hazánkban is olly Férjfiak, kik haldoklott Nyelvünknek újj életre való hozásában […] is munkálódnak. Mind ezeket már rész szerént a Haza esmeri, s Atyai indulattal öleli. De szükséges, hogy kedves Hazánknak azon része előtt is esmeretessé legyenek, a melly talán még eddig vagy semmit sem, vagy leg-alább igen keveset tudott róllok.” – Hadi és Más Nevezetes Történetek, 1789. december 3., 593.

[133] Kókay 1970 i. m. 121.

[134] A folyóirat képmellékleteinek jegyzéke: Busa Margit, V.: Magyar sajtóbibliográfia 1705-1849. A Magyarországon magyar és idegen nyelven megjelent valamint a külföldi hungarika hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. (Kézirat gyanánt). Országos Széchenyi Könyvtár, Budapest, 1986. I/2, 818-832.

[135] Magyar Hírmondó, 1792. szeptember 24., 283.

[136] MNM TKCS, ltsz.: 3517; A körirat: LAUR LŐRINZ BARO ORCZY DE EAD S.C.R.M. GEN. CAMP. VIC. PR. ORD. S. STEPH. COMM. – A tábla felirata: „Est aliqiud meriti spatium, quod nulla furentis Invidiae mensura capit.” – Közölve: Alexovits V.: Halotti beszéd… Pest, 1789., címkép

[137] Hadi és Más Nevezetes Történetek,1791. 720.

[138] Magyar Pantheon, 325.

[139] Kazinczy Ferenc Minden Munkáji. Pest, Trattner, 1815, 5. kötet címlapképe

[140] Megjelent: Gvadányi József: A világnak közönséges históriája. I. kötete, Pozsony, 1796. – TKCS ltsz.: 45.; Barkóczy Ferenc portréja ugyan csak 1815-ben került nyilvánosság elé, de stílusából ítélve az is a kilencvenes években készülhetett.

[141] Az 1814-ben megjelent I. és IX. kötete vignettáit Güner metszette, de azokkal Kazinczy nagyon elégedetlen volt, így a továbbiakkal Mansfeldet bízta meg, aki mintául a firenzei Uffizi metszeteit használta – Lev. XIII. 3047. szám, 1815 – Sárközynek; Csatkai 1983 i. m. 67.

[142] Lev. X. 2272. szám, 1812. 18. – Báróczy, Révai, Pászthory, Wesselényi és Ráday

[143] Lev. X. 2568. szám, 1814., 171.

[144] F. John Kininger rajza nyomán készíti el a portrét – MNM TKCS Ltsz.: 3637.; Kazinczy a neves művészek ellenére sincs megelégedve az arcképpel, túlzottan idealizálónak találja azt: Kazinczy levelezése: Döbrenteinek, 1814., XII. kötet, 154-155; A Révai-büszt szintén pontozó modorú: MNM TKCS Ltsz.: 394.

[145] A Tischler-féle Orczy-kép: MNM TKCS Ltsz.: 3527. – Művészet Magyarországon 1780-1830. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1980, kat. sz. 74. – Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. Budapest, 1951, 336; A Mansfeld-féle változat: TKCS Ltsz.: 3519.; IV. kötet: Csehy János, festette: Dorffmeister 1806 – MNM TKCS Ltsz.: 1039; VI. kötet: Spissich János, festette Kaering – MNM TKCS Ltsz.: 66.45; VII. kötet: Wesselényi Miklós, festette: Wagner; Kis János – festette: Niedermann – MNM TKCS Ltsz.: 318/1950-17.

[146] VIII. kötet: Teleki József – festette: Kreutzinger 1791, metszette: Adam, 1791 – MNM Tkcs Ltsz.: 4388.

[147] Lev. X. 2272. szám, 1812. 18. o.

[148] Lev. V. 1209. szám, 1807., 262.

[149] Lev. Vi. 1544. szám, 1809

[150] Csatkai 1983, 51.

[151] Ráday Gedeon. Nyomt. Rohn és Grund Pesten 1864. Magyar költők arczképei IX. A Koszorú mellé – Koszorú, 1864. I. 26. szám melléklete

[152] A témáról lásd: Porkoláb Tibor: „Nagyjainknak pantheonja épűl.” Közösségi emlékezet, panteonizáció, emlékbeszéd. Anonymus, Miskolc, 2005.

[153] Arczkép-Album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Pest. Kiadja Számvald Gyula. Ny. Emich Gusztáv. A táblákat rajz. Barabás Miklós. Ny. Reiffenstein és Rösch Bécsben, 1855; Arczkép-Album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Huszonnégy író- s színész Arczkép-Albuma. Kiadja Tóth Kálmán. Ny. Emich Gusztáv. A táblákat rajz. Barabás Miklós. Ny. Reiffeinstein és Rösch Bécsben, 1856.

[154] Magyar írók arczképcsarnoka. – Jelezve: Barabás rajzai és Tiegde photographiai képei után kőre rajzolta Rohn A. – Nyom. Reiffenstein és Rösch műintézetében Bécsben. – Kiadó-tulajdonos Vahot Imre

[155] 1857 tavaszától füzetes kiadványként: Magyar Irók arczképei és életrajzai. Első gyűjtem. 40 arczképpel. Pest, 1858. 2. kiadás: 1860.

[156] „Heckenast Gusztáv, a magyar irodalom iránti kegyeletének igen szép tanújelét adja azáltal, hogy hazai iróink képeiből jelenleg egy képcsarnokot állit össze, melly czélra egyelőre következő irodalmi notabilitásainknak életnagyságu, olajfestésü arczképeit rendelte meg: Bajza, Berzsenyi, Kazinczy, Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey, Petőfi és Vörösmarty. A négy első már elkészült, s igen sikerült művei Barabásnak; a többi is már munkában van.” – N. n.: Magyar irók arczképcsarnoka. Vasárnapi Újság, 1859. május 15., 20. szám

[157] Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Irói élet- és jellemrajzok. Heckenast, Pest, 1863.; 2. kiadás: Franklin, 1864.

[158] Koszorú 1863-1865 – Magyar költők arcképei. Ny. Rohn és Grund, Pest, 1865. – Az arcképcsarnok szereplői a megjelenés sorrendjében: 1863-ban: I. Zrínyi Miklós. Wiedemann 1652diki eredetije után. II. Gyöngyösi István. III. Koháry István. IV. Orczy Lőrinc. V. Gvadányi József. VI. Dugonics András. 1864-ben: VII. Zrínyi Miklós. [még egyszer!] VIII. Baróti Szabó Dávid. IX. Ráday Gedeon. X. Virág Benedek. XI. Csokonai Vitéz Mihály. XII. Kisfaludy Sándor. XIII. Kazinczy Ferenc. XIV. Bacsányi János. XV. Berzsenyi Dániel.

[159] Y: Ráday Gedeon. Kíséretűl arczképéhez. Koszorú, I. félév, 26. szám, június 26., 601-605. – Újra közölve: Uő: Prózai dolgozatai. Írói arcképek. Ráday Gedeon. In: Összes munkái V. kötet, Ráth Mór, Budapest, 1884, 258-268.