Új Művészet, 2015/6, június, 34-36.

Olyan hely ez, ahol Irimiás és Petrina otthon éreznék magukat, a Sátántangó hőseiként ők is efféle romlásnak ítélt terekben vegetálnak. Olyan hely ez, ahol az emberek nem laknak, csak eljárnak ide megélni: munkát, szenvedélyt; az út egyik oldalán egy stadion futurisztikus medre, átellenben vele az egy gyár kihalt csarnokai. Megszállott drukkerek és fegyelmezett munkásnép híján mindkettő értelmét vesztett hely, díszlet csupán. Kiváló terep kincsek elrejtésére, hiszen a felszíni fűtőcsövek alumínium kötegei árnyékában, tengerkékre mázolt betonbunkerek zugaiban ki gondolná, hogy a kortárs magyar grafika kincsestára lappang. A volt KISZ-Klub egykor ideológiai vitáktól és beat-zenétől hangos falai között most a Magyar Grafikusművészek Szövetsége húzza meg magát szerényen. Zegzugos betonlabirintusában, apró szobákon és emeleteken át roskadásig telve a polcok papírokkal. Némelyek dokumentumok, levelek, szerződések, elismervények, leltárkönyvek, katalógusok, stencilezett és gépelt okiratok; más papírokon viszont áradó színes vonalak, karcolt formák, rajzolt alakzatok kavarognak. Utóbbi grafikák, egyedi rajzok és sokszorosított nyomatok ezrei gondosan kivitelezett papírmappákban pihennek, métereken át sorolódva, szorosan egymáshoz simulva.

Ez itt a kortárs magyar grafika elmúlt huszonöt éve – vagy ha ez patetikus túlzásnak tűnik: bizonyosan egy meghatározó metszete. Eső nem áztatja, penész nem kóstolgatja. Jelenlegi menedékük tán nem alkalmatlan, de bizonyosan méltatlan. S vélhetően távolról sem felel meg a grafikai állagmegóvás korszerű muzeológiai elvárásainak. Éppen ezért most, hogy e majd háromezer műtárgy sorsa rendeződni látszik, megérdemel részünkről egy kis figyelmet.

A kollekció története szorosan összefügg művészeti intézményrendszerünk rendszerváltás környékén történt átalakulásával. A minden művészeti ágat összefogó és szakosztályokba soroló Magyar Képző és Iparművészeti Szövetség bomlása az 1989-es új, egyesülési törvényt követően indult meg. A grafikusművészek elsőként létesítettek saját érdekképviseletet, mikor kiválva az addigi anyaszervezetből 1992-ben megalapították a Magyar Grafikusművészek Szövetségét. A 131 alapító tagot számláló Szövetség az első években igen sikeresen képviselte a magyar grafika ügyét. Rövidesen megkezdte működését a Csók István Galériában helyet kapó Grafikai és Érem Kabinet, ami 1996-os felszámolásáig eredményesen közvetített alkotók és vásárló-gyűjtők között. (Hiánya mai napig fájó, korszerűsített utódjára nagy szükség lenne.) Emellett a Szövetség sikeresen működött közre a váci Országos Grafikai Műhely megmentésében is. Miután az önkormányzati támogatás megszűnésével a Műhelyt 1992-ben a Nalors Grafika Kft. vette át, bizonytalanná vált az ott dolgozó művészek munkájának finanszírozása. Ennek forrását kívánta (legalább részben) biztosítani a következő év elején létre jött Magyar Grafikáért Alapítvány, mely a napidíjak fedezéséért cserébe az ott készült munkák egy-egy példányára tartott igényt. A kortárs-magyar grafika helykeresésének, létharcának egyikfő terepe mai napig a Vácon működő Országos Grafikai Műhely, ahol az ország legnagyobb (és Európa legrégebbi) villanymotoros kőnyomó gépe működik. Ennél fogva 70 x 100-as méretű színes, művészi nyomatok készítésére egyedül itt van lehetőség. Az itt készült nyomatok tehát nagyrészt lefedik az elmúlt három évtized magyar litográfiájának történetét. (Tavaly az NKA semmilyen forrással nem támogatta az itt folyó alkotómunkát, amit az Alapítvány szűkös forrásai megközelítőleg sem tudtak orvosolni.) Az Alapítvány idővel kiállítások szervezésével, ösztöndíjakkal majd az Év Grafikája díjak megítélésével bővítette ki tevékenységét. E szerepkörökkel összefüggésben indult gyarapodásnak az Alapítvány grafikai gyűjteménye is, amelynek törzsanyagát ma is a váci Műhelyben készült munkák alkotják, ezt egészítik ki a Szövetség által szervezett kiállítások után történt adományozások révén, valamint az alkalmi vásárlások által bekerült művek.

Köszönhetően pedig a grafikai érdekképviselet élénk munkálkodásának, az elmúlt negyedszázad alatt létre jött a kortárs magyar grafika egyik legnagyobb gyűjteménye. Az ezzel párhuzamos múzeumi gyarapodásokból szükségszerűen kisebb volumenű és közel sem ilyen átfogó grafikai gyűjtemények jöttek létre. Mindez számszerűleg 1500 katalogizált alkotást, valamint több mint 3000 kisgrafikai művet jelent. Utóbbiak az 1992 és 2008 között megrendezett nemzetközi Kisgrafikai Biennálé anyagát képviselik. Az impozáns számok azonban önmagukban még nem biztosítékai a reprezentativitásnak, a minőség a művek átfogó jellegéből és sokszínűségéből ered. Jelent ez részint technikai sokszínűséget: mivel a nyomatok nagy része a váci Műhelyből ered, többségük litográfia és szitanyomat, de emellett szép számmal találhatóak köztük hidegtű vagy rézkarcok is. E technikai változatosságot reprezentálták a kilencvenes években, a Vigadóban Különös nyomatok vagy Hidegtű címmel megrendezett tárlatok. A kisgrafikai művekkel kiegészítve bátran állíthatjuk, hogy a gyűjtemény a grafika tradicionális és kísérleti eljárásainak páratlanul gazdag tárházát nyújtja. Időben a gyűjtemény a kilencvenes évektől tekinthető átfogónak, de lapjai között akadnak a hetvenes-nyolcvanas években készült művek is. Az alkotók között természetesen azok vannak jelen elsősorban, akik dolgoztak a váci Műhelyben vagy szerepeltek a Szövetség közreműködésével, ebben az időszakban rendezett tárlatokon.¹ Összességében mindez több mint kétszáz hazai grafikus munkásságát érinti. Természetesen nem állítható, hogy a gyűjtemény maradéktalanul lefedi mindazt, ami az elmúlt negyedszázadban kortárs grafika volt (vagy amit majd annak fog tekinteni az utókor), hiszen a kollekció organikus módon, saját szerveződésének belső logikája szerint formálódott. Ám annyi bizonyos, hogy aki majdan e korszak magyar grafika történetének feltárására vállalkozik, annak felbecsülhetetlen segítséget fog jelenteni e kollekció.

Ezen a ponton lép a képbe a jövő nemzedéke. A dolgok jelen állása szerint ugyanis a gyűjtemény befogadására a Magyar Képzőművészeti Egyetem vállalkozik. Ennél jobb otthonra aligha áhítozhatna a gyártelep rejtett kincse. Befogadását részint indokolja az intézmény országos jelentőségű Művészeti Gyűjteménye, amelyben muzeális fotók, Piranesi rézmetszetek és szecessziós plakátok mellett igen jelentős grafikai gyűjtemény is található. Utóbbi törzsanyagát az 1870 óta itt tanult művészek stúdiumai alkotják, de emellett az itt dolgozó mesterek hagyományosan nagy gondot fordítottak arra is, hogy a grafikai gyűjtemény egyszersmind mintát is jelentsen. Olgyai Viktor és nyomában Varga Nándor Lajos az évtizedek folyamán tudatosan építették ki a hallgatók tanulására, okulására szolgáló segédgyűjteményt, amely jelentős kortárs művészek alkotásai révén nyújtanak mintát a grafika technikai eszközeinek művészi rangú használatára.² Kiterjedt hagyománya van tehát művészképzésünkben annak, hogy az iskola háttérgyűjteményei pedagógiai eszközként segítsék a jövő művésznemzedékének fejlődését. Amennyiben a Magyar Grafikáért Alapítvány jelentős kollekciója valóban otthonra talál az egyetem művészeti gyűjteményében, akkor ez egyúttal arra is garanciát jelent, hogy a művek bekerüljenek a kortárs művészet vérkeringésébe. Gondozói már eddig is több hazai és külföldi kiállításon mutattak be belőle válogatásokat, de az egyetem infrastrukturális háttere a szakmai nyilvánosság még erősebb garanciáját jelentené. Az iskola Művészeti Gyűjteményének digitális, on-line elérhető feldolgozottsága messze lekörözi az országos közgyűjteményeket. Emellett a Barcsay Terem évtizedek óta helyet ad a gyűjtemény történeti háttéranyagának szakmailag is dokumentált bemutatására. Ez az intézményi, művészettörténeti és pedagógiai háttér annak ígéretét hordozza, hogy e kollekció belátható időn belül szerves részévé válhat az Élő Művészetnek.