Magyar Narancs, 2021. június 3.
A modernizmusra hajlamosak vagyunk úgy gondolni mint velejéig formabontó művészeti gondolkodásra, amitől semmi sem áll távolabb, mint a klasszicizálás. Elnézve az preraffaeliták elbűvölően szép festészetét, nehéz elhinnünk, hogy mindez a gyönyörűség születése idején tabudöntögető, forradalmi tett volt. Pedig a jelenség nem ismeretlen, hogy a jelen társadalmi-politikai káoszából olykor a „radikális rend”, a teljesség klasszikus harmóniája ígér menedéket. 1810-ben a napóleoni háborúktól megcsömörlött bécsi fiatalok vonultak vissza a keresztény korareneszánsz eszményképébe, valamivel később az 1848-as levert forradalmak traumájára keresett gyógyírt egy csapat angol diák ugyanabban a múltban, amit a 20. században neoklasszicizmusok egymást követő hullámai követtek. A német nazarénusokban és az angol preraffaelitákban közös, hogy a tradíció szabad és egyéni megválasztásával tiltakoztak saját jelenük értékrendje ellen. Sajátos ellenkultúrájuk alapja a régmúlt idealizált erkölcsisége és esztétikuma volt. Úgy bírálták a fennálló rendet, hogy visszavarázsolták magukat az itáliai kora reneszánszba, és még tovább, az Artúr-legendák mitikus messzeségébe. Lázadásból a középkori oltárképekért rajongtak, és festői virtuózitással tiltakoztak az akadémizmus petyhüdt eszmefestészete ellen. Hovatovább, fotószerű naturalista festésmódjukkal zavarba ejtő közelségbe hozták a régmúlt hőseit és szentjeit. A kritikusok nehezen találtak rajtuk fogást, mert a preraffaelita társaságot alapító hét szemtelenül fiatal londoni diák, piszkosul tehetséges és lehengerlően művelt volt. (Jellemző, hogy a csapat egyik oszlopos tagja, John Everett Millais 12 évesen az angol Festészeti Akadémia valaha volt legfiatalabb hallgatója lett.)
A művész kör csavaros neve (preraffaelita, azaz a Raffaello előtti korszakot követők), csak a művészettörténetet minimum érettségi szinten ismerők számára lehet ismerős. Ennek dacára, érdemes miattuk kirándulást tenni a Magyar Nemzeti Galériába, mert a londoni Tate Gallery-ből érkezett kollekció első rangú válogatás, számos remekművel. Az átlátható gondolati egységekre osztott tárlat tematikus problémakörökön át rajzolja meg a mozgalom művészettörténeti helyét, feltárva a látszólag akadémikus társaságban azt ami a maga korában merészen újszerű volt. Itt van mindjárt a középkor-mániájuk, ami lehetne laposan historizáló szenteskedés, ám az ő vásznaikon felkavaróan életszerű, forradalmian új reformer életeszmény. Valamivel Ernest Renan újszövetségi bestsellere előtt Jézust esendően emberinek mutatták. Bár Giotto koráért rajongtak, mégsem a trecento kissé vérszegény stílusában festettek, hanem olyan anyagszerű naturalizmussal, ami versenyre kelt az akkor elterjedt albumin fényképekkel. Radikális naturalizmusuk zavarba ejtő közelségbe hozta a bibliai szenteket és mitikus héroszokat. Dante Gabriel Rossetti, a mostani tárlaton is kiállított Ecce ancilla domini című képe emblematikus darabja ennek az új látásmódnak: műve a szent és profán frivol mixtúrája, ami az angyali üdvözletet szorongással telíti, középpontjában a pszichiátriai kórteremre hajazó cellájában, gyűrött hálóingben, neurotikusan kuporgó Máriával. A miszticizmus látomásos ködébe bódult neurózis amúgy is áthatotta e tehetséges ifjakat, ami leginkább a társaság legkedvesebb modellje, Rossetti hitvese, az ifjan laudánum túladagolásban meghalt Elizabeth Siddal alakjában öltött testet. Az ő vörös hajzuhataga alól felderengő sápadt arca, réveteg pillantása egy új, jellegzetesen preraffaelita nőtípust teremtett, aki egy megszállott szent és csábító boszorka pusztító elegyével ihlette meg a festőket (Beata Beatrix).
Mint oly sok meghatározó művészeti mozgalom, a preraffaelita sem vegytiszta stilárisan, sokkal inkább saját kora cikázó képi törekvéseinek keresztpontján álló jelenség. Ott munkál benne a historizmus múltidéző hajlama, de a régmúltat a modernizmus naturalizmusával kelti életre; ott izzik még benne a romantika végzetes szerelem iránti szenvedélye és vallási miszticizmusa, de már áthatja a századvég dekadenciájának pszichózisa és vizionárius hajlama; tárgyszerűsége értelmezhető a viktoriánus realizmus és a bécsi biedermeier összefüggésében, de már tetten érhető benne a francia impresszionizmus plein air természetszemlélete és „modern életet” dokumentáló programja is. Ez utóbbi vonatkozást meggyőző módon bontja ki a tárlat is, olyan művek sorát mutatva be, amelyek saját koruk társadalmi problémáira reflektáltak, így a prostitúcióra vagy a tömeges emigrációra. A „testvériségként” pár év múltán megszűnő társaság alkotóinak útja a századvégen különböző irányba mozdult el, egyaránt utat nyitva a társadalomkritikus naturalizmus és a szimbolizmus felé.
A preraffaelita válogatáshoz csendes kísérőként társul két másik tárlat: az egyik a századforduló magyar művészetében mutatja be az angol mozgalom sokrétű hatását, a másik a közelmúlt művészetének egy fejezetét, az Iparterv körébe tartozó Baranyai András Jane Morris 1865-ben készült képmására az 1980-as években írt variációit, mint a mozgalom sajátos, közép-európai művész-sorssal egybe olvasott recepcióját vonja be az értelmezés körébe. A két hazai vonatkozású tárlat csak szerény kísérője a londoni Tate bombasztikus anyagának. A Szépművészeti Múzeum által „megszállt” Magyar Nemzeti Galéria lassan már csak vendégként lehet jelen a saját otthonában. A magyar művészet gödöllői művészteleptől Rippl-Rónai Józsefig ívelő vonulata, úgy tűnik, saját jogán már nem elég egy önálló tárlathoz, elemzése a katalógusban nem kap helyet, kutatásokat nem indukál, jelenlétét a londoni vendégsztárok legitimálják. Ez a kiállítási stratégia szisztematikusan sorvasztja el a Galériát mint tudományos műhelyt, és degradálja a kiállítási attrakciók statisztájává. Talán ezért esik jól elrévülni a preraffaeliták kincsesládájában, mert mintát adnak arra, hogy tudjuk „kivarázsolni” magunkat a mind nehezebben elviselhető jelenből.
Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből
Magyar Nemzeti Galéria, 2021. május 13. – augusztus 22.
Az utópia szépsége. Preraffaelita hatások a századforduló magyar művészetében
Magyar Nemzeti Galéria, 2021. május 13. – augusztus 22.