Megjelent: A XIX. század a XX. századból. [A Magyar Nemzeti Galéria új 19. századi állandó kiállítása.] Műértő, 2017, március, 1, 7.

http://hvg.hu/hvgmuerto/20170407_A_XIX_szazad__a_XX_szazadbol  

Neve ellenére, szerencsére egyetlen állandó kiállítás sem állandó, hanem időszakosan változó. Stabil komponense maga a múzeumi gyűjtemény, amelynek áttekintő bemutatását szolgálja, változó ellenben maga a kutató (és néző), aki újra és újra megalkotja a maga történetét a század művészetéről. Az állandó kiállítás átrendezése olykor külső körülményekhez, intézményi változásokhoz kötődik, máskor csak egy új nemzedék belső késztetésére jön létre. Mondhatnánk generációs alkotás, amely egy nemzedék olvasatát, újragondolt történelemképét tükrözi a művészetről, hogy aztán végső formát öltve egy emberöltőre meghatározza a látogatók képét a magyar művészetről. A Magyar Nemzeti Galéria korábbi 19. századi állandó kiállítása 30 évig állt, egykori koncepcióját mára mind több átrendezés tépázta meg (bezárták egy egykori báltermet, átrendezték a Munkácsy-Paál szekciót). Az 1987-es összegzés két kurátora Bakó Zsuzsanna és Szinyei Merse Anna volt, a gyűjtemény remek ismerői és a korszak kiváló szakértői. Ők akkor a korszak kutatásának friss eredményeit összegezték tárlatukban. Munkájuk legfőbb előzményei a Művészet Magyarországon tudománytörténeti jelentőségű, 1980 és 1981-ben megendezett tárlatok és katalógusaik voltak. A mostani kiállítás kurátorai nem támaszkodhatnak ilyen összegzésre (az akkor megkezdett 19. századi kézikönyv mai napig sem készült el), ellenben rendelkezésükre álltak a korszak magyar művészettörténetének kilencvenes évek elején felvirágzó kutatási eredményei. Bátran mondhatjuk, hogy az elmúlt jó két évtized gyökeres fordulatot hozott az időszak magyar művészetének szemléletében. Elég csak olyan vállalkozásokra gondolnunk, mint A historizmus Magyarországon Zádor Anna által szerkesztett tanulmánykötete, vagy Sinkó Katalinnak, a korszak szemléletében paradigmatikus változást hozó Aranyérmek, ezüstkoszorúk című, 1995-ös kiállítására. Az új állandó kiállítás egyik kurátora, Hessky Orsolya, a München/magyarul kiállítás koncepciójának kidolgozójaként maga is tevőleges részese volt ennek a szemléleti fordulatnak. Kurátortársa Krasznai Réka, aki az elmúlt években végzett Párizsban művészettörténetet, s közreműködésének egyértelmű eredménye az új kiállítást átható friss múzeumi látásmód.

            A kurátorok ezúttal meglehetősen mostoha, mondhatnánk abszurd körülmények között voltak kénytelen dolgozni. Rendezésük ugyanis csak az első emeleti „U” alakú teremsorra terjedhetett ki, nem érinthette az ahhoz kapcsolódó nyaktagokat (ahol a történeti festészet és a nagybányai művésztelep művei szerepelnek), sem a Munkácsy-Paál-Fényes termeket. Olyan ez, mintha a (permanens készülés állapotában lévő) 19. századi kézikönyvnek csak egyes fejezeteit írták volna újra, s a többi maradt volna egy korábbi fogalmazás. Úgy kellett teljes és zárt történetként elmesélniük a korszak magyar művészetének történetét, hogy abból olyan alapvető fejezetek, mint a történeti festészet vagy Munkácsy Mihály, csak utalásként szerepelhetett. A múzeumi tér és intézményrendszer képtelen működéséről árulkodó helyzetet azonban a két kurátor elegánsan áthidalta. (Nyilván a hazai múzeumi életben otthonos szakemberek nagy rutinnal rendelkeznek az abszurd helyezetek megoldásában.) A végeredmény mintaszerűen korszerű, lenyűgözően látványos, megnyugtatóan áttekinthető és üdítően élvezhető. Minden állítása, minden felvetése tudományosan megalapozott és átgondolt, ám a tudományosság a világos fogalmazás, friss és lendületes összkép szolgálatában áll. Olyan kiállítás ez, amelyet a látogatók kulturális hátterüknek és életkoruknak megfelelően különböző szinteken jól értelmezhetnek.

            A kiállítótér folyosó szerű elrendezése eleve sugallja a narratív olvasatot, a valahonnan valahova való haladás benyomását. A rendezők ehhez igazodva tartanak is egyfajta kronologikus rendet, amely az 1800-as évek elejétől a század végéig ível. Ezen belül azonban nem egyszerűen jeles alkotók híres műveinek válogatását láthatjuk, hanem 14 tételre bontva a század magyar művészetének legfőbb motívumait, jelenségeit. A világos tagoláshoz a látványtervezés is hozzájárul, amely nem tolakodóan, ám annál határozottabban, színekkel választja el az egyes témákat egymástól. A mintegy másfél száz mű mennyiségileg épp a határán van annak, amennyit egy lendületre képes befogadni az érdeklődő néző. Figyelmének fenntartásáról gondoskodnak a térbe helyezett szobrok és a helyenként beiktatott enteriőr-részletek. A konkrét műtárgyak kiválasztásában mindez távolról sem jelenti a régről ismert művek újra csoportosítását. Megtartva a korszak nem kihagyható, emblematikus műveit, a tárlat egy harmada raktárból napvilágra hozott mű, amelyeket korábban csak alkalmilag  vagy egyáltalán nem láthatott a közönség. A tárlat az egyes időszakokra különösen jellemző hívószavak, képzőművészeti jelenségek mentén vezeti végig a nézőt, csak indokolt esetben térve ki az egyes műfajok alakulására, és csak másodlagosan utalva a stílustörekvések mozgására. Mindez összhangban van a 19. század kutatásának (és az ezredforduló művészettörténetének) új törekvéseivel, amely a műveket szoros társadalom- és kultúrtörténeti kontextusba vizsgálja. Ezúttal külön hangsúlyt kap a mecenatúra, a művészek változó társadalmi helyzete, az intézménytörténeti közeg, valamint az enteriőrökön, iparművészeti tárgyakon keresztül a vizuális kultúra tágabb alakulása. Együttesen mindez egy látványában friss, kérdésfeltevéseiben korszerű összképet eredményez, amely többnyire olyan fogalmakkal operál, amelyek a korszak európai művészetéből is ismerős lehet a (gyakorta külföldi) látogatónak.

            A rendezők újszerű szempontrendszerére jellemző, hogy például a század első felét nem a klasszicizmus/romantika/biedermeier stílusfogalmai mellett írják le, hanem (nemzetközi kontextusban is jól értelmezhető) fogalmakkal dolgoznak: a polgári műpártolás kibontakozása, Itália és a Közel-kelet vonzása. A magyar kultúra sajátosan latin hátterét, az orientalizmus őstörténeti kutatásokkal összefüggő, nemzeti olvasatát ezen belül mutatják be. A nemzeti művészet kidolgozásának a század közepén megerősödő mozgalmáról szólva a népéletkép festészetre és a honismereti mozgalmakhoz kapcsolódó nemzeti táj „kitalálására” összpontosítanak. A térben innen kiszakított történeti festészetre, amely a nemzeti művészet eszményének legpregnánsabb hordozója volt, csak utalás van. Ez különösen azért zavaró, mert a kurátorok által következetesen alkalmazott értelmező keret épp egy olyan témakörnél marad el, amely gyökeresen újragondolt az ezredforduló művészettörténete (lásd Történelem – Kép vagy Nemzet és művészet kiállítás).

            Dramaturgiailag kiváló helyen, a kiállító tér felezőjénél került felállításra a tárlat legjobb, a közönség által is különösen dicsért és kedvelt része, az Szalon-fal és az intézménytörténeti kronológia. A kurátorok itt bátran kilépnek a remekművek bemutatásának szolid eleganciájából, s az eddigi mértéktartó rendezésbe két, vizuálisan hatásos elemet illesztenek be. A 19. század kiállítási gyakorlatára utaló Szalon-fal Hessky Orsolya München/magyarul kiállításának sikere nyomán kapott most állandó formát. A hazai intézményrendszer (múzeumok, egyletek, oktatás) alakulása pedig egy eredeti művekkel kísért, változatos és látványos kronológiában ölt testet. Néhány vázlat kíséretében, jobbára virtuális formában itt kap helyet a monumentális épületdíszítés, világi falképfestészet is. A gyors nézőpont váltások, újszerű vizuális elemekkel élő installációs megoldás ismerős közeg a képek özönével operáló, virtuális világban otthonos mai befogadónak.

            A század második felének bemutatásakor nagy hangsúlyt kap a plein air mozgalmak felvázolása (ezúttal utalással a hiányzó Munkácsyra és Paálra), kiemelve Szinyei emblematikus Majálisát. Néhány önarckép és (eddig állandó kiállításon nem szereplő) műteremkép révén pedig a századvég változó művészvilága rajzolódik ki. Az új, nagypolgári megrendelő réteg fellépését Stróbl Alajos büsztjeiből kialakított látványos portréfal szemlélteti. A századvég erősödő antihistorizmusa, a mítoszok, mesék és egzotikus minták növekvő befolyása elnagyoltan, az aktábrázolás átalakulásával összemosva jelenik meg. Ellenben néhány mű erejéig külön teret kap az irodalom és képzőművészet áthatása. Az állandó tárlatokról szükségszerűen száműzött grafikára egyedül itt vetődik némi fény, virtuálisan megidézve a korszak irodalmi illusztrációjának kiemelkedő egyéniségét, Zichy Mihályt. A tárlat utolsó két egységét a rendezők a naturalizmusnak szánták. Egyértelmű hangsúlyváltás ez a megelőző évtizedekhez képest, amikor a század képzőművészetének záróakkordjaként rendszerint a plein air szerepelt. A realizmus és naturalizmus századvégi tendenciáit alapvetően átértékelte az ezredforduló művészettörténete. Nálunk ez az újra felfedezés már részben megtörtént, a már említett müncheni magyarok tárlat kapcsán. Ám épp a kurátorok válogatása mutatja, hogy milyen sok ismeretlen remekmű lappang még ebből a körből a múzeumok raktáraiban. A századforduló modernizmusának lesújtó kritikája után bőven van mit rehabilitálnunk, így kerülhet újra fókuszba Peske Géza vagy László Fülöp festészete. Emellett a rendezők néhány mű erejéig a naturalizmus társadalomkritikus potenciálját is jelzik. Pataky László és Baditz Ottó mellé így kerülhet a tárlat egyik záró falára Révész Imre monumentális műve, a századforduló aratómozgalmaira utaló Panem. Olyan festménye ez, amit a szocreál esztétika az 1950-60-as években felmagasztalt és unalomig ismételt. Ám egy emberöltő elmúltával megérett arra, hogy „megtisztítsuk” a rá rakódott ideológiai máztól és méltó módon, saját összefüggésében szemléljük.

            A szkeptikusok szerint olyan állandó kiállítás ez, amely a múzeum várható költözése miatt csak pár évre tervezett. Mi azonban csak remélhetjük, hogy e nagyszerű tárlatot, annak szellemiségét sikerül majd átmenteni az új térbe.