Műértő, 2015. július-augusztus

A 19. század magyar művészetének kutatásában paradigmaváltást jelzett, mikor száz esztendős raktári pihenő után, 1981-ben kiállításra került Peter Krafft Zrínyi kirohanása című, hatalmas vászna. Az 1825-re elkészült mű történetét akkor Galavics Géza tárta fel, kimutatva, hogy a szigetvári hőstett megfestésére a bécsi mestert József nádor kérte fel, s a mű egykor egy nagyszabású történeti trilógia részeként kapott formát. Értelmezése során világossá vált, hogy egykorú kontextusa nem a nemzeti história, hanem a birodalmi patriotizmus volt. A nemzeti és birodalmi olvasat máig fennálló, nehezen feloldható ellentmondását jelezte, hogy a festmény ma is a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének része, igaz letétként jó ideje a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, míg párdarabja, amely I. Ferenc koronázását ábrázolja, egy ideig a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán találta meg helyét.

A tudománytörténeti nézőpont különösképp ígéretes lehet egy olyan kiállítás kapcsán, amely az osztrák és magyar biedermeier festészetének bemutatására vállalkozik. Rögvest itt a kérdés, hogy mennyi eltérő és mennyiben azonos a művek e két halmaza, hol tapinthatóak ki az azonosságok és hol az elágazások. A hagyományosan 1815-1848 között tárgyalt korszakban sűrűn találkozhatunk olyan osztrák életművekkel vagy alkotásokkal, amelyek idővel a magyar művészet szerves részeivé váltak, példaként éppúgy említhető Johann Ender mint Franz Eybl. A balatonfüredi tárlat elegánsan kikerüli ugyan a „magyar biedermeier” történeti paradoxonját, de sem az elveszett egység helyreállítására, sem a hazai biedermeier stílusfogalmának tisztázására nem vállalkozik.

A két nagyon is egybehangzó tárlat két kiállítás marad: az egyik „Osztrák biedermeier képek a Szépművészeti Múzeumból” alcímen, a másik, mely a Fővárosi Képtár gyűjteményéből válogat, „A biedermeier Magyarországon” szofisztikáltabb megfogalmazással él. A művek pedig hasztalan sóvárognak egymás felé, hiába kap helyet itt is, ott is Johann Ender vagy Anton Einsle művészete, a két egység összefésülése elmarad. Ennek okai nyilván igencsak prózaiak: a Szépművészeti Múzeum költözése miatt kerül hosszabb, két és fél éves időszakra a Vaszary Galériába ez a majd negyven festmény. Míg a Fővárosi Képtár két tucat műve csak időszakos kísérője e főszólamnak. A két válogatás számos ponton találkozik, másutt feltűnően elágazik, így a kissé magára hagyott néző kénytelen maga összesodorni szálait, a recenzens pedig alig tehet egyebet, minthogy a további kutatások irányán elmélkedik.

A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye a korszak olyan jelentős osztrák mestereitől őriz alkotásukat, mint Friedrich Amerling, Josef Danhauser, Johann Baptist Reiter vagy Ferdinand Georg Waldmüller. Több olyan festményt is láthatunk itt, amelyek az elmúlt években az alkotók nagy bécsi életmű-tárlatain is szerepeltek. A füredi válogatásból változó erővel rajzolódnak ki a bécsi biedermeier jellemző képi műfajai, köztük meghatározóak a felemelkedő polgárságról készült portrék. Kevéssé reprezentált a polgári zsáner, a bécsi biedermeier vezető műfaja, amely épp jelenkorisága és hasznossága, azaz erkölcsnemesítő ereje folytán jutott kitüntetett szerephez. A hazai anyagban legfeljebb Johann Ranftl és Waldmüller szentimentális koldus-képei hordozzák a keresztényi „pietast”. Ezzel szemben a mi gyűjteményünkben hangsúlyosan jelenik meg a történeti téma, amely azzal magyarázható, hogy Danhauser a húszas években szoros kapcsolatban állt Pyrker Lászlóval, a későbbi egri érsekkel. (A Pyrker-gyűjteményből származik a múzeum jelentős Danhauser-kollekciója.) Az íróként is jeleskedő egyházfi Habsburg Rudolfot dicsőítő eposza ihlette az osztrák festőnek a dinasztia-alapító királyról készült képciklusát, amelynek történeti programja már a Hormayr-kör által kidolgozott birodalmi patriotizmus eszmerendszeréhez kötődött, aminek holdudvarában született Peter Krafft Zrínyi-képe is. Talán a későbbi, huszadik században fellendülő gyűjtés irányát is meghatározta, hogy az (itthon mindig is alulértékelt) polgári zsáner helyett a népéletkép és történeti téma került előtérbe.

A Fővárosi Képtár válogatása, a gyűjtemény jellegénél fogva, több művelődéstörténeti érdekességet tartogat. Nagy része portré, amelyek olykor kevésbé kvalitásuk, mint az ábrázolt személyek miatt jellemzik a korszakot. Így kerülnek középpontba a városi polgárság olyan karakteres életpályái, mint Mayerffy Xaver Ferenc, aki tabáni sörfőzőből lett mintagazdaságot igazgató birtokossá, a budai tanács képviselőjévé és a Polgári Lövészegyesület főlövészmesterévé. Utóbbi komoly tisztességet jelentett, emellett pedig a korszakra oly jellemző önszerveződő civil szféra tipikus jelensége. Úgyszintén a korszak szociológiai átrendeződéseinek jele a mind tudatosabban társadalmi szerepet vállaló nők színre lépése, köztük Batthyányi Lajosné Zichy Antónia, a „nemzet özvegyének” életútja. E sorsképeket őrző portrék mellett a Fővárosi Képtár válogatásában helyet kapnak a kor populárisabb művészeti formái is, mint a bolti cégérek vagy festett lőtáblák. A két kiállított, Warschag Jakab és Barabás Miklós által festett cégér témája egyaránt a szigetvári hős. Készülésük idején, az 1840-es években már másodlagossá vált Zrínyi Miklós birodalmi szerepe, s elsősorban a nemzeti virtust megtestesítő hősként kerül a pesti kávéházak és trafikok kirakatába.

E művek impozáns sora mindemellett távolról sem alkalmas arra, hogy önmagában újra értelmezze a hazai biedermeier jelenségét. Pedig annak ezredfordulós recepciója nagyon is gazdag korszerű felvetésekben: az Albertina 2007-es nagy biedermeier kiállítása egyenesen a Bauhaus előzményeként, a „radikális egyszerűség” úttörőjeként értelmezte a mozgalmat, Danhauser életmű-tárlata a képi elbeszélés, Amerling portréi pedig a társadalmi szerepek irányából gazdagodtak új interpretációkkal. Mindez távol áll a stílus hagyományosan konzervatív, paternalista szellemiségű értelmezésétől, hogy helyette a biedermeier modernista, jelenbe ágyazott, természetközeli és funkcionalista vonásait emelje ki.

Kérdés, hogy mindezen jelenségek mennyiben részei a hazai biedermeiernek? A kiállítás nem ad ugyan választ e kérdésekre, de apropót nyújthat az újragondolásra. A műkedvelő nézőnek pedig garantálja a magas szintű műélvezetet, hiszen rég látott, kivételes gonddal megmunkált művekben gyönyörködhet.