Élet és Irodalom, 2015. március 27., 22.

Kevés olyan magyar művész van, akinél nem erőltetett (és nem sül el rosszul) az egyetemes kontextusba helyezés. Rippl-Rónai a kivételek egyike. Rajta kívül csak kevesekről mondható el, hogy nem csak szemfülesen követte a nyugati trendeket, hanem maga is alakítója volt azoknak. Mindehhez persze elengedhetetlen volt a jelenlét a centrumban, tudta ezt Rippl is, így mindent megtett azért, hogy az immár megkopott fényű „Isar-parti Athénból”, azaz Münchenből Párizsba jusson. Generációjának megannyi képviselője cserélte le a bajor sörözőket francia zenés kávéházakra, de egyedül neki sikerült rátalálnia a modern párizsi művészélet fő ütőerére. Ám ez a rátalálás távolról nem volt sem magától értetődő, sem könnyű. A Magyar Nemzeti Galéria kiállításának egyik lehetséges olvasata éppen az önelvű, bátor és szabad választás története, mely szerint Rippl a hírnevet és vagyont ígérő Munkácsy-műhelyt hagyta el a modernizmus kétes egzisztenciát tartogató távlataiért. Visszanézve mindez nem csupán művészi döntés volt, hanem erkölcsi választás is; nem pusztán stiláris fordulat, hanem a belső hangot követő autonóm művészegyéniség győzelme. Ilyen radikális fordulat megtételére, magyar társai közül egyedül neki volt bátorsága (és persze művészi érzékenysége).

            A tárlat e művészettörténeti jelentőségű, döntés mozgatórugóit boncolgatja, előtérbe helyezve az alkotás folyamatának egyik kevéssé méltányolt mozgatórugóját: a barátságot. Rippl ugyanis talán sosem járta volna be az önmagára találásnak és megújulásnak ezt a nehéz útját, ha ebben nem támogatják barátai, a skót származású festő, James Pitcairn Knowles és a francia Pireneusokban született Aristide Maillol. Hármójuk kapcsolatát a tárlat kurátora, Földi Eszter olyan erős és termékeny kötelékként tárja elénk, amely valamennyiük művészetére meghatározó befolyással bírt. A skót társaságában költözött ki Rippl egy Párizs környéki műteremházba, Neuilly-be, ahol a belvárosi párizsi szalonok puccos világát, a nehéz brokát függönyöket és óriás fikuszokat fehér falú szobákra váltotta, néhány kínai tollrajz, egy egyszerű komód, és szerelme, az otthonteremtő Lazarine kíséretében. Knowles révén ismerkedett meg Maillol-lal, aki legfőbb társa volt művészi kísérleteiben. Ettől kezdve kölcsönösen hatottak egymásra, egyikük pályája sem alakult volna így, a másik nélkül. Mindkettőjüktől láthatjuk a szimbolizmus elvont nőeszményét tükröző „spirituális fejek” sorát. Ahogy Szomory Dezső fogalmazott, a „szomorú asszonyok” világát, amelyekkel a fiatal magyar festő első önálló párizsi kiállításán keltett feltűnést. Aztán néhol elágaztak útjaik, Rippl nagy méretű olajgrafikákba fogott, megfestette a Kuglizókat, új stílusának egyik fő darabját. A dekoratív felületképzésben és a színek visszafogásában ekkor már a francia Nabis művészek is példaképéül szolgáltak. Maillol példáját követve fogott Rippl képszőnyegek tervezésébe, miközben barátja tanácsára a francia festő egyre tudatosabban fordult a szobrászat felé. Nabis társait követve jutott el Rippl a művészi grafikához, hogy aztán a kor legbefolyásosabb mecénásai, Ambroise Vollard és Samuel Bing adják közre színes kőrajzait. Rippl-Rónai ekkor már ismert és elismert tagja volt a párizsi modern művészeti életnek, litográfiáit Toulouse-Lautrec társaságában nyomtatta, az Öreganyám című festménye láttán pedig még Paul Gauguin is meghívta műtermébe.

            Jellemző módon a történet ezen részének nincs magyar szereplője, vagyis Rippl-Rónai párizsi sikereit a magyar művészektől távol aratta, nem akadt földije, akit bevezetne a párizsi modernizmus legbelső köreibe, felszabadult stíluskísérleteinek ösztönző közege kizárólag és mindenekfelett Párizs. Új kihívásokat az jelentett, mikor ettől a segítő közegtől eltávolodott, ami ugyanis Párizsban egy jól beágyazott szubkultúra része volt, az itthon magányos próféták harcmezeje. Amiben Rippl odakint elismert törekvések követőjének számított, abban itthon járatlan utakon járó pionír volt. Úttörő a modern művészi grafikában, plakátban, képszőnyegek tervezésében és úttörő az egységes szecessziós enteriőrök tervezésében is. Az efféle rebellis újítók sorsa pedig soha, sehol nem volt könnyű. Tekinthető megalkuvásnak, visszavonulásnak, de tekinthető újabb radikális döntésnek is, hogy jó tíz év emigráns lét után Rippl úgy döntött, pályáját itthon folytatja, és betöri a magyar művészeti élet szikes ugarját.

            A kiállítás ezen, második döntésig követi Rippl-Rónai pályáját. Utoljára Maillol Banyuls-sur-Mer-i otthonában töltött együtt néhány hónapot a két jó barát. Maillolt ekkor már leginkább faragványai foglalkoztatták, Rippl viszont a mediterráneum hatására (fekete képei után) itt festett tájképein ismét rátalált a színekre, amelyek teljes pompájukban már Kaposvári képein fognak kivirágozni.

            Mindezt a szerte ágazó, sok szereplős történetet a kiállítás világosan tagolt, jól követhető egységekben tárja elénk, változatos technikájú és még befogadható mennyiségű műtárgy kíséretében. A művészettörténész „analógiavadász” ösztöne olykor meglepő asszociációkat ragadtatja magát, ezúttal viszont, épp az életrajzi összefüggések miatt, a külföldi művek párhuzamai indokolt és izgalmas ellenpontok. Rippl-Rónaitól számos ritkán látható magángyűjteményi darab tűnik fel, kíséretükben pedig kiváló francia gyűjtemények művei jelennek meg. Köztük a magyar mester Maillol-ról festett nagyszerű arcképe, amelyet a Musée d’Orsay korábban Rippl-Rónai életmű-kiállítására sem adott kölcsön. A mű kétségtelenül a kiállítás egyik legfőbb nóvuma, hiszen 1936 óta nem volt látható Magyarországon. Háttértörténete pedig jellegzetesen és szomorúan a miénk: a mű Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának tulajdonában volt, de ő azt a múzeumának letétébe helyezte. Politikai indíttatású nyugdíjazását követően, 1936-ban azonban Rippl-Rónai nagyszerű portréját a párizsi Jeu de Paume-nak ajándékozta. Bosszú vagy éppen ellenkezőleg, a harmincas években különösképp elhalványuló magyar-francia barátság megerősítése? E felemás gesztus mindenestre a mai napig biztosítja a magyar művészet jelenlétét a francia modernizmus fellegvárában.

(Rippl-Rónai és Maillol. Egy művészbarátság története. Magyar Nemzeti Galéria, április 16-ig.)