In: „Az eszményi szépség apostola.” Művészettörténeti tanulmányok. (Székely Bertalan Műteremház Füzetek 8.). Szada, 2010, 35-41.
Látta-e már valaha az Egri nőket? Székely Bertalan festményét? Hogyne láttam volna! Hiszen ott van mindenütt: magazinokban, iskolai tankönyvekben, naptárakon, képeslapokon. Szemünk elé ötlik iskolákban, közintézmények falán, kirakatokban vagy a világhálón. Ám a művészettörténész tovább kekeckedik: látta-e az eredetit? Azt a kétszer két méteres hatalmas vásznat, ami ott ékéskedesik a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán, az első emeleten, jobbra.[1] Ismervén a statisztikákat, bizonyosra vehető, hogy a felnőtt magyar lakosság mintegy harmada eltöltött két-három percet a vászon előtt. Kérdés, hogy van-e ennek jelentősége az ezredfordulón?
Miféle élményt nyújthat számunkra ma az eredeti? Leginkább a ráismerés, felismerés örömét, majd ezt követően lelkes áhítatot. Ámde rajongásunk tárgya csak látszólag maga a műtárgy, ámulatunk sokkal inkább az eredetiségnek szól. Más szóval az eredetiség aurája elfedi a műtárgy saját képi kvalitásait, a festmény maga elsődlegesen mint testet öltött őskép nyer jelentőséget. Innen tekintve az eredeti mű a mítikus kezdet emlékműve, a jelenlét aurája által megszentelt hely. A képtár látogatójának szemszögéből azonban mindez csak történeti adalék, hisz a múzeumi festmény számára már csupán egyik gyöngyszeme a végtelenített képláncnak.
A tömegkultúra 20. századi felvirágzása idején Walter Benjamin attól tartott, hogy a sokszorosított kép felemészti az eredeti mű auráját.[2] A dolgok ma épp fordítva állnak: a jelenlét virtuális kiterjesztése elengedhetetlen az aura létrejöttéhez. Egy műalkotás, ami nem sokszorozza meg magát reprodukciók révén, menthetetlenül belevész a jelen képáradatába. A reprodukció lehorgonyozza azt az emlékezetben, a folytonos ismétlés révén időben megerősíti és térben kiterjeszti jelenlétét.
Noha a reprodukció hajlamos azt állítani magáról, hogy az eredeti hiteles mása – ez pusztán illúzió. A technikai másolat ugyanis legtökéletesebb formájában sem lehet más, mint a felszín lenyomata. Amit nélkülözni kényszerül, az épp az originalitás legfőbb összetevője: az egyéniség, és ebből eredően a véletlen, a hiba, a változó faktora. De a hagyományos reprodukció fifikás módon nem is tör ilyen babérokra. Nem másolat, csak emlékeztető. Summa, zanza, és mint ilyen önálló entitás. Tenyérnyire zsugorított, a nyomdai szövegtükörbe igazított, egyéb képek és szövegek szorításába gyötört formája első pillantásra a „remekmű” megcsúfolásának tetszhet. Ám éppen e kompromisszumok sora az ára a jelenlét kiterjesztésének, ezáltal válik mozgékony, mobil dologgá. Képeslapként kikerülhet íróasztalom felé, szállíthat akár szerelmes üzenetet, bélyeg alakjában átrepülheti az óceánt.
Székely Bertalan festményét 1867-ben Bécsben, 1868-ban pedig a Képzőművészeti Társulat kiállításán vitte közönség elé.[3] Festménye mindjárt bemutatását követően kiemelt figyelmet kapott, ám mindez így sem jelentett többet egy-két ezer látogatónál. Ahhoz, hogy a mű beépüljön a kollektív emlékezetbe elengedhetetlen a széleskörű és állandó nyilvánosság. Az Egri nők folyamatos, nyilvános jelenlétét az biztosította, hogy a művet 1868-ban az egri nőegylet megvásárolta a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A festmény ettől fogva csaknem megszakítás nélkül része volt a múzeum állandó kiállításának. Az intézményi bemutatás mellett azonban reprodukciók révén is beépült a nyilvános terekbe.
Székely különös figyelmet fordított művei reprodukálására. Egyrészt fontosnak tartotta azok sokszorosítását, másrészt gondoskodott a reprodukciók színvonalas kivitelezéséről. Az Egri nők esetében sem engedte, hogy művét sebtiben készült fametszeteken vigyék a közönség elé. Festményét 1871-ben a Hazánk és a Külföld igényes színnyomatban adta ki.[4] Ez a forma biztosította, hogy a mű magánterek és közintézmények falainak is méltó dísze legyen, így épülve be generációk emlékezetébe, történeti tudatába.
A festmény egyik „párhuzamos életét” ettől fogva az ábrázolt történeti mozzanat példaadó hősiessége táplálta. Székely műve népszerűségét nagyrészt annak köszönhette, hogy hatásosan, világosan és tömören jeleníti meg a nemzeti erényeket. Történeti festőink múltunk kevés felemelő epizódjának állítottak emléket, éppen ezért a bizakodó századvégen, az Ezredéves ünnepségek idején az egri vár heroikus ellenállása a dicsőséges nemzeti múlt jelentős állomásaként kapott jelentőséget. A történelemkönyvek, nemzeti pantheonok lapjain elsősorban mint történeti illusztráció kapott szerepet. A helyzet ma is változatlan: a „szemléletes történelem” jegyében a csata érzékletes drámaisága, a históriai „jelenlét illúziója” felülírja az alkotó személyét, életművét vagy a kép festői erényeit.[5] Heroizmusa, hatásos kompozíciója, megvilágítása még a hollywood-i kosztümös fileken edződött ifjak számára sem teljesen idegen.
A reprodukciók áramlásának másik iránya ezzel párhuzamosan a mű festői kvalitásait emeli ki. Aligha találni olyan összefoglaló művet a 19. századi magyar művészetről vagy a történeti festészetről, amely az Egri nőket ne reprodukálná. E reprodukciók többnyire tipográfiailag hangsúlyos (címoldal, egész oldalas) színes képek, a kor legfejlettebb technikája szerint.[6] Az ebben a körben előforduló reprodukciók nagy száma és kiemelkedő kvalitása is jelzi, hogy a művészettörténet beemelte kánonjába Székely művét. Olyan műként kívánja azt látni (és láttatni), amely egy korszak képalkotói törekvéseinek letisztult összegzése, maga a testet öltött historizmus.
Népszerűségét az Egir nők egyébiránt áttekinthető kompozíciójának is köszönheti, annak a magabiztos és koncentrált szerkesztésmódnak, amivel Székely e népes tömeget mozgatja festménye képzeletbeli színpadán. Nagyfokú tudatoság jellemezte munkamódszerét grupp-elméletével támasztotta alá. Mindez kellő alapot biztosított arra, hogy elemzői az Egri nőkben az akadémikus (értsd: áttekinthető) komponálásmód követendő mintaképét lássák. A mű terjesztésének külön elágazása ismerhető fel azokban a pedagógiai célzatú reprodukcióiban, amelyek előszíretettel montírozzák rá a redukált fotómásolatra a festmény racionalizált kompozíciós sémáját.[7]
Az Egri nők annál is inkább alkalmas efféle demonstrációkra, mert kivételesen jól dokumentált mű. Eredetéről, fogantatásáról és formálódásáról Székely saját elevelei, írásai és nagy számban fennmaradt vázlatai tansúkodnak. Utóbbiak jelentőségét az nyújtja, hogy általuk a laikus néző betekintést remélhet a remekmű születésének „boszorkánykonyhájába”. Az Egri nők esetében a kézrajzoktól, részlettanulmányoktól a kompozíciós és színvázlatokig követhető nyomon a hosszú éveken át érlelt mű megszületése. Részint ez is magyarázza, hogy a művészettörténeti szakirodalom, a festő monográfiái kiemelt figyelemmel fordulnak a mű felé.[8] Másrészt, mivel a téma ekkor már a „levegőben volt”, több meggyőző analógia is rendelhető hozzá, kezdve Vizkelety Béla művével Wagner Sándor Dugovics Tituszáig.[9] Ezek impozáns sora újabb művek fonalát kapcsolják be a reprodukciós hálóba.
Ez a szövedék napjainkban rohamos iramban bővül tovább a világháló révén, ahol a személyes és szabad választások asszociatív módon, akár egy blog szubjektív terébe is beemelhetik a képet. Mindez alapvetően új állomás a mű metamorfózisában. A hagyományos, papíralapú reprodukció kontextusa ugyanis kötött. Jelentését, megjelenését, befogadói körét, lehetséges olvasatait ugyanis meghatározza azon képek és szövegek köre, amelyek övezik. Ugyanígy kötött a megjelenés materiális formája: technikája, mérete, színei (vagy monokrómiája). Ezzel szemben a digitális kép kontextusa változó, mérete, kvalitása, színösszetétele szabadon alakítható. Egy virtuális múzeumi séta lassanként imitálni (pótolni) igyekszik a tényleges jelenlétet. A reprodukció uralomra tör. Ha tehetné, roppant sokaságával elfedné az eredeti sérülékeny (és szánalmasan egyszeri) felületét, ha tehetné, önmagát helyezné az eredeti helyébe.
[1] A tárgyalt mű pontos adatai: vászon, olaj, 227,5 x 175 cm; jelzés nélkül. MNG, ltsz.: 2795. Hátoldalon: „Az egri nők. festé Székely Bertalan. Az egri nők ajándékozták 1868 május 5-én.”
[2] Walter Benjamin: Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit (1936). Magyarul: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. In: uő: Kommentár és Prófécia. Gondolat, Budapest, 1969, 301-334, 386-394; Új fordítása: http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html
[3] A festményre vonatkozó részletes szakirodalom: Székely Bertalan kiállítása. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Szerk. Bakó Zsuzsanna. Budapest, 1999, 137-138. (kat. 63. – Bakó Zsuzsanna címszava)
[4] Egri nők 1552. – Jelezve jobbra a kép alatt: Fest. Székely Bertalan. Kiadja az “Atheneum”. Az eredeti a Nemzeti Muzeumban. Gatternicht A. müintézete Stuttgartban. A “Hazánk s Külföld” 1871. évi mümelléklete; Ezt megelőzően szintén ez a folyóirat adta közre egy másik festményét: Dobozi 1526. – Jelezve balra lenn a kép alatt: Festette Székely Bertalan – Jelezve a kép alatt középen: Szinekben nyomtatta Emich Gusztáv, m. ak. nyomdász, Pesten, 1865. – Jelezve jobra lenn a kép alatt: Fába metszette Knöfler Henrik.
[5] A festmény reprodukciója többek között az alábbi népszerűsítő, illusztrált történelemkönyvekben, albumokban jelent meg a századvégen: Márki Sándor: Magyar történeti szemléltető képek. Magyar történeti képatlasz. Atheneum, Budapest, 1896, 51; Szalay József, Baróti Lajos: A magyar nemzet története. Lampel. é. n. [1890 körül], III. kötet, 90; Benedek Elek: A magyar nép múltja is jelene. I. A szolgaságtól a szabadságig. Atheneum, Budapest, 1898, 231.; Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban. Hatodik képes kiadás. Budapest, Franklin-Társulat, 1902, 449; Igényes, heliogravür (fénynyomatú) másolatát közölte az önálló albumlapokból álló: Nemzeti dicsőségünk. Fényes korszakok a magyar nemzet történetéből. Szalon kiadás, é. n. [1896 k.], 36. tábla
[6] A korszak ill. a század történeti festészetét összegző művekben: Ambrózy György: A magyar csatakép. A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai. Budapest, 1940, 140-141; Aradi Nóra: Száz kép a magyar történelemből. Budapest, 1955, 30; Pogány Ödön Gábor: Magyar festészet a XIX. században. Budapest, 1970, 18. kép; Lyka Károly: Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850-1867. Corvina, Budapest, Második kiadás: 1982– címlapon; Bodnár Éva: Kard és ecset. Történelmi képek a Magyar Nemzeti Galériában. Budapest, 1987, 22-23; Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. Budapest, 1985, 230-231; Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században . Szerk.: Sinkó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1995, 235; Szvoboda Dománszky Gabriella: Régi dicsőségünk. Magyar históriai képek a XIX. században. Corvina, Budapest, 2001, 79; Beke László, Gábor Eszter, Prakfalvi Endre, Sisa József, Szabó Júlia: Magyar művészet 1800-tól napjainkig. (Egyetemi Könyvtár), Corvina, Budapest, 2002, 152; XIX. századi magyar művészet. Állandó kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Bev.: Bakó Zsuzsanna, Kossuth, Budapest, 2004, 111.
[7] Maksay László: Székely Bertalan a naturalizmusról és a realizmusról. Rajtanítás, 1960. II. évf. 4.sz. 29-32; Maksay László: Egy százéves remekmű. (Székely Bertalan: Egri nők.) Rajztanítás, 1967. IX. évf., 3.sz. 22-25;
[8] Székely Bertalan emlékkiállítás. Műcsarnok, Budapest, 1935. (Borítón); Székely Bertalan levele az “Egri nők”-ről. Szabad Művészet, 1954. augusztus, VIII. évf., 5.sz. 227-229; Dobai János: Székely Bertalan művészeti arculatának kialakulásáról. Művészettörténeti Értesítő, 1956. V. évf. 2-3.sz. 97-115; Székely Bertalan válogatott művészeti írásai. Összeállította: Maksay László. Budapest, 1962, 4-5, 6-7. kép; Haulisch Lenke: Székely 1835-1910. Budapest, 1964, 10-11. kép; Bakó Zsuzsanna: Székely Bertalan (1835-1910). Budapest, 1982, 62-63; Szíj Béla: Székely Bertalan. Corvina, Budaoest, 2002, 26-27; Bakó zsuzsanna: Székely Bertalan. Kossuth, Budapest, 2006, 35.
[9] Előzményei közt említhető az a kompozíció, amely a kővető asszonyokat emelte ki: Magyar Néplap, 1857/61, augusztus 1., 486.; Ifjúság Lapja, 1864, 669.; Hírmondó, 1868, 341.; Továbbá Vizkelety Béla kőrajza: Eger várának hősi megvédése. Felirata: Eger várának hősi megvédése Dobó és bajtársai és az egri nevet velök együtt kivívott magyar nők által, 1552-ben. E kép tervezője s kiadó-tulajdonosa: Vahot Imre. Eredetijét rajzolta: Vizkelety Béla, 1860-ban. IV-ik történeti műlap a Napkelethez. Balra l.: Kőre rajz. Kollarz F. Jobbra l.: Nyomt. Reiffenstein és Rösch műintézetében Bécsben. – Elemzése: Révész Emese: Eger várának hősi megvédése. In: Történelem – Kép. Múlt és művészet kapcsolata Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk.: Sinkó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, kat. X-12., 555-556