Új Művészet, 2020/11, 45-47.
Égig érő palota tövében két kerekesszékes kuporog. A négy szintes, kupolával koronázott sarokház alulnézetből rá se fér egy képre, csak ketté vágva, az alja és a teteje. A földi és az égi szféra között megszakadt a kapcsolat, odafenn a magasemelet ragyogása, a törésvonalon innen pedig a Móricz Zsigmond körtér rögvalósága. Kis magyar látlelet, a historizáló bérházat uraló üzletlánc kapujában tengődő nincstelenekkel, akik régebben a templomok bejáratánál koldultak, most a fogyasztás templomainak lehullott maradékain tengődnek. Mozgásképtelenségük képletes értelemben társadalmi felemelkedésük gátja, a pisi szagú földi lét nézőpontjából beláthatatlan és elérhetetlen a mennyei kupola. Felettük igeként ragyog le rájuk a SPAR felirat, a szüntelen fogyasztásban mértékre intve a koldusokat; míg a homlokzatra fújt másik írás, graffiti tag megfejthetetlen üzenet, nagyvárosi enigma. A látvány monumentalitása és szimmetriája által sugallt emelkedettséget mitikus szintre vetíti a címadás, az Őrzők részletrealizmusa ellenére így válik szimbolikus erejű kompozícióvá. Bányay Anna 2017-ben készült litográfiája része annak a sorozatnak, amelyért a fiatal alkotó idén elnyerte Az év grafikája díjat. A kitüntető elismerést 1996 óta „A Magyar Grafikáért Alapítvány” szakmai zsűrije ítéli meg egy alkotásnak vagy képsorozatnak. A kitüntetés kiváló alkalom arra, hogy a közönség figyelmét a kortárs grafikára terelje.
Bányay Anna ugyan csak 2016-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán, mégis jelentékeny életművet tudhat maga mögött. Műveit gondolati koherencia és magas szintű technikai tudás jellemzi. Miközben a kortárs grafikát áthatja az intermediálitás, ő a nyomtatott kép tradicionális eszköztárának keretei között mozog. Kötött „koreográfia” ez, eszköz- és időigényes munka, amikor a történeti technikák korszerű alkalmazásával kísérletezik. A nagyvárosi, jelenkori mindennapok témavilágát Bányay szigorú következetességgel bontja ki, oly mértékben lényegi elemeire tisztítva a konkrét látványt, hogy felfokozott realizmusa metaforikus többletjelentést kap. Műveinek belső feszültsége az ellentmondásosnak tűnő metódusok összehangolásából fakad, amikor a tradicionális grafikai technikák kortárs felhasználására, valamint részletrealizmus szimbolikus elvonatkoztatására törekszik.
Figyelmének középpontjában a pesti bérház áll. A körfolyosós bérház jellegzetesen közép-európai képződmény, a nagyvárosi lét belső ellentmondásainak sűrítménye. Gyáni Gábor Budapest-történeti kutatásai során, egyes konkrét pesti bérházak profilján keresztül szemléltette e lakótömbök társadalmi heterogenitását.[1] Némelyik nagyobb századfordulós bérház a korabeli magyar nagyvárosi társadalom teljes spektrumát leképezte, a kitüntetett „piano nobile” szinten lakó, dús gazdag építtető családtól, a reprezentatív homlokzati lakások tisztes polgári bérlőin át, a hátsó lépcsőházak félhomályos vermeiben tengődő, hátsó lépcsőn közlekedő, alacsony státuszú, cseléd-munkás lakókig. A belvárosi, körfolyosós bérházak mindmáig egyfajta társadalmi keresztmetszetet nyújtanak, bennük a város évszázados múltja és jelene egyszerre válik olvashatóvá.
Bányay Anna „házportréinak” első darabjai 2012-ben, még főiskolás évei alatt készültek. A rézkarc pontos vonalrajza és az akvatinta gazdag tónusai által árnyalt architektúrák a vedúta ábrázolásokat követő pontos leírásai a látványnak. Ám míg a vedúta jellemzően a városi látvány panorámáit nyújtja, a terek összefüggéseit érzékeltetve, Bányay képein az egyes épületek környezetükből kiemelve, a képsík elvont felületén kiszakadnak konkrét tér-idő koordinátáikból. A mélynyomású grafikákon a rézlemez formája az épületek körvonalát követi, ily módon a papír textúrájába mélyülő nyomat élesen és határozottan metszi ki az épületek tömbjeit. A nagyvárosi kontextusból kiemelt házak visszanyerik önálló entitásukat, egyéniséget kapnak, a műemlék architektúrák saját típusuk, a historizáló pesti bérház, emlékművévé lesznek. Egyszerre kollektív emlékezeti helyek és jelenkorunk funkcionális terei, történeti monumentumok és hétköznapi objektumok. A 2012-es rézkarc-akvatinta sorozat első darabjain a környezet jelzészerűen még jelen van, a szomszéd ház vetett árnyékának formájában, vagy a kövek emlékezetében őrzött, tűzfalra rajzol sziluettként. Emellett a veduták objektív leírása mellett megjelenik a szubjektív nézőpont. A szomszédból szemlélődő néző elé vetülő ablakrács a házak egységes homlokzatát átfutó törésvonalként jelenik meg. A látvány ily módon többszörösen fragmentált, a személyes figyelem és emlékezet önkénye szerint környezetéből kiragadott és megtört. A két különálló lemezről nyomtatott architektúrák összképét a szubjektív megfigyelés „zip”-je radikálisan hasítja fel. Másutt az utcai járókelő alulról felfelé irányuló nézőpontja jelenik meg, azé a nagyvárosi emberé, akit Walter Benjamin Charles Baudelaire flaneur fogalmából levezetve a szabadon flangáló, megfigyelő, böngésző, modern ember jellegzetes képviselőjeként írt le.[2] Bányay házportréi is a nagyvárosi bennszülött szabad csatangolásainak egy-egy házra fókuszált figyelmét formálják képpé. Nem köti őket a műemléki leltár pontos lajstromának kényszere, inkább egy szubjektív, érzelmi kötődések mentén íródó térkép töredékei ezek, az otthon vagy a műterem érzelmileg felülírt látvány-töredékei. A nyomatok viszonylag kis mérete és töredékessége felbontja és idézőjelbe helyezi e dölyfös nagyvárosi paloták monumentalitását.
Bányay Anna figyelme nem csak vállaltan szubjektív, hanem leleplező is: kíváncsisága két fókuszú, a kint és bent kettősége egyaránt érdekli. A historizmus városképét Moravánszky Ákos színpadi látványhoz hasonlítja, ahol a homlokzatok kulisszaként övezik a felemelkedő polgárság nyilvános színpadait, a reprezentatív köztereket.[3] A historizmus gazdag történelmi jelmeztára jótékonyan elfedi a bérházak homlokzata mögött húzódó társadalmi megosztottságot, a pompás díszletfalak mögött robbanásig feszülő vagyoni, felekezeti, életkori, nemi konfliktusokat. Kint/Bent című, 2016-ban bemutatott diplomamunkájában Bányay Anna installációvá fűzte össze köztér és magántér kettőségét. Gesztusa egyúttal a vedúta mint műfaj csalókán harmonikus összképét is megkérdőjelezte, rámutatva a fókuszváltás jelentésmódosító erejére: a nagytotál csalóka harmóniája mögött húzódó, közelnézetben feltáruló második, diszharmonikus történetet. A rejtőzködő mögöttes felmutatásával több, ezt követő munkájában foglalkoztatta Bányay Annát: a Lichthof melódia egy grafikai és hanginstalláció keretében idézte meg a lakásokat titkos köldökzsinórként összekötő belső csatornát, a szellőzést biztosító szűk járat sajátos életterét. A külső és belső kettősége az alapgondolata a Hogyan élünk? Miből élünk? című rézkarc-akvatinta kép-párnak, amely egy hűtő emblémákkal, képekkel teli üzenőfala és a benne rejlő táplálékok összessége révén vázolja fel tulajdonosaik személyiségképét, közösségi profilját. Másutt a fókuszváltás a közelítés révén valósul meg: Zoom 1-3. című tusrajz-sorozatán egy bérház lakóinak karaktere a körfolyosón hagyott tárgyaik révén rajzolódik ki, a totál képet egyetlen lakásra fókuszáló közeli, majd a konkrét látványt absztraháló premier plán zárja le.
Bányay Anna valamennyi képgrafikai művére igaz, hogy műfaját és technikai kivitelét tekintve tradicionális gyökerű, alternatív modernizmust képvisel. A városi vedúták, csendéletek és zsánerképek azonban nagyon is aktuális látleletek, higgadtan leíró, jelenkori mintavételek Budapest szövetéből. Egyik legfrissebb litográfiája, a 2019-ben készült Veszteglők szereplői a Boráros tér szociografikus alapossággal megrajzolt figurái, tanácstalan, útjukat tévesztett lények. A rézbe karcolt és kőre rajzolt, nyomtatott képek gondos rajzi megformáltsága és technikailag míves kivitele ugyanakkor elvonatkoztatja a látványt, és eloldva azt a jelen hugyszagú neurózisától fogalmi, metaforikus szintre emeli, vagy mitikus lényegig csiszolja, mint az Őrzők körtéri életképét.
[1] Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon. A nagyvárosi múlt mint tapasztalat. Budapest Főváros Önkormányzata, 2008.
[2] Charles Baudelaire: A modern élet festője. Ford.: Csorba Géza. In: Charles Baudelaire válogatott művészeti írásai. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1964, 137. (129-163.); Walter Benjamin: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél. Ford.: Bence György. In: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980, 853. (819-931.)
[3] Moravánszky Ákos: Versengő látomások. Budapest, Vince, 1998.