Új Művészet, 2019/5, 39-41.
Magánkezdeményezés, de nem magángyűjtemény; közérdekű, de nem közgyűjtemény. A Tenk László festőművész által 1990-ben életre hívott T-Art Alapítvány kollekciója jellegzetesen köztes státuszú formáció, amelyet a közérdekében munkálkodó magánerő hajt. Alapításának ideje a rendszerváltás utáni időszakra tehető, amikor az állami műpártolás összeomló intézményrendszere utat nyitott a művészettámogatás civil formáinak.[1] Tenk László és Tenk Zsóka alapítványukkal olyan alternatívát kívántak teremteni, amely a kultúrpolitika hatalmi átrendeződései során háttérbe szoruló művészetnek hoz létre támogató bázist. Nézőpontjuk szerint a rendszerváltás a korábban mellőzött vagy tiltott neoavantgárd művészetet hozta helyzetbe, így ők saját missziójukat abban látták, hogy a nyugati igazodású, kísérleti-konceptuális művészettől távol eső, másik kortárs magyar művészetnek biztosítsanak láthatóságot. Olyan életművek sokaságáról van itt szó, amelyek a szó esztétikai értelmében kvalitásos műveket teremtett, azonban nem kapcsolódnak direkt módon a kortárs művészeti diskurzusokhoz, s így rendre kiszorulnak a magyar művészettörténet-írás fő narratívájából, illetve a kortárs művészet aktuális kánonjából. Az alapítvány tevékenysége tehát a szó klasszikus értelmében értékmentő: a kollekció hivatása a kortárs magyar művészet bizonyos törekvéseinek artikulálása, nyilvános reprezentálása.
A fél ezer darabos gyűjtemény zöme festmény és grafika, tehát a képzőművészet hagyományos eszköztárával megformált alkotás. Arculatát az alapítók, majd később az alapítványi kuratórium alakította oly módon, hogy az általuk nagyra értékelt művészeket személyesen megszólítva kérték fel őket műveik adományozására. Cserébe az alapítvány vállalja a kollekció alkotásainak rendszeres bemutatását, s ezáltal a kortárs magyar művészet e szegmensének megismertetését a közönséggel.
Mindez abból a felismerésből ered, hogy egy műgyűjtemény akkor tölti be közérdekű hivatását, ha láthatóvá, nyilvánosan hozzáférhetővé válik. A T-Art Alapítvány e program mentén előadásokkal, írásokkal, tárlatokkal gondoskodik a kollekció kisugárzásáról, s ezáltal a kortárs magyar művészet népszerűsítéséről. A számos országos és fővárosi bemutató ellenére vannak még soha be nem mutatott darabjai. Az óbudai Szent József Ház ezúttal a grafikai gyűjtemény ritkaságait viszi közönség elé.
A művészi grafika talán az egyik legfájdalmasabb áldozata az egyszólamú művészettörténeti kánonnak. A neoavantgárd dominanciája ugyanis grafikai életművek tucatjait szorította a művészettörténet-írás margójára. A sokszorosított grafikának eleve gyér számú az értője és a gyűjtője, s pozícióját az sem javítja, hogy sérülékeny anyagánál fogva nem része a múzeumok állandó kiállításainak. Rehabilitálásának épp ezért egyik legfőbb elősegítője a művek láthatóvá tétele. A T-Art alapítvány 1998 óta szisztematikusan bővíti grafikai kollekcióját, amely mostanra már meghaladja a 300 darabot. Magvát az alapító művész házaspár saját baráti körébe tartozó Ágotha Margit, Rékassy Csaba és Rékassy Eszter vagy Gyulai Líviusz művei alkották. Idővel az alapítvány célja mindinkább a művészi grafika hatvanas évektől a jelenig ívelő közelmúltjának teljes körű reprezentálása lett, épp ezért az elmúlt években már célzottan kérték fel műveik adományozására a magyar művészi grafika, a gyűjteményből még hiányzó, legkiválóbb alkotóit.
A grafikai gyűjtemény első nagyobb szabású bemutatójára 2008-ben került sor a Szolnoki Galériában, majd azóta több alkalommal volt látható belőle válogatás.[2] Legutóbb 2018-ban a grafikai gyűjtemény nagy méretű, reprezentatív nyomataiból láthatott tárlatot a közönség. Ezúttal olyan lapokat mutat be a Szent József Ház kiállítóterme, amelyek csak ritkán vagy még soha nem szerepeltek az alapítvány kiállításain. Technikailag a képgrafika valamennyi alapvető tradicionális formája megjelenik itt, az egyedi kézrajztól, a színes fametszettől és linómetszettől, a míves akvatintán, festői litográfián át a mediálisan transzparens szitanyomatig. A bemutatott művek közül a legkorábbiak a hatvanas évekre datálódnak (Dús László és Kovács Imre munkái), de akadnak benne egészen friss szerzemények, mint Lévai Ádám 2015-ös tusrajza, ám többségük időben a szerzeményezéshez közel eső, ezredfordulón készült nyomat.
A válogatásban akadnak emblematikus művek és kevéssé ismert alkotók kuriózum számba menő grafikái. Előbbiek közé tartozik Gyula Líviusz Orrszarvút rajzoló című, 1987-es linómetszete. A fura kalapos, groteszk rajzoló megfigyelésének tárgya a deszka emelvényen rezzenéstelenül álló behemót, aki olyan mozdulatlan, hogy az apró madarak is bátran rászállnak termetes hátára. A művészettörténetben jártas néző emlékezetében Dürer 1515-ben készült híres Rinocérosz fametszetét idézi meg a látvány, azzal a különbséggel, hogy a nürnbergi mester sosem láthatta élőben a Liszabonban közszemlére tett egzotikus teremtményt. A sokszorosítás révén villámgyorsan Európa-szerte ismertté vált rajzát Dürer egy helyszínen készült, ám igen naiv fametszet után formálta meg, az autopsziát fantáziával és logikával egészítve ki néhol.[3] Gyulai linómetszete a posztmodern jegyében ironikus idézi meg azt a paradigmaváltást, amit a későreneszánsz európai művészetben a képi sokszorosítás idézett elő, miközben technikailag virtuóz eszköztárral imitálja a fametszés klasszikus stílusát. Hasonló magabiztos technikai tudás és fölényes kultúrtörténeti játékosság jellemzi egyiptomi és török tárgyú litográfiát is. Gyulai metszetei összegzik azt a nagy jelentőségű művészeti, mesterségbeli hagyományt, amely a sokszorosított grafika minden újabb kori művelőjének szakmai bázisát alkotja.
Elkerülhetetlenül a művészettörténet virtuális utalás hálójába lép ugyanis, aki metszőkést fog: Rékassy Eszter amikor, a német romantika rajzolóihoz hasonló gondos figyelemmel karcolja rézre egy megszáradt levélcsomó részleteit, vagy Dús László, amikor Picasso nyomdokain haladva virtuóz módon egy dúcról nyomott színes linómetszetet készít. Az egyre kevesebbek által ismert technikai tudás jelentősége talán leginkább a mélynyomású metszeteken érzékelhető. Az eljárást magabiztosan uraló, rajzilag virtuóz mesterek közé tartozik Pásztor Gábor, Muzsnay Ákos, Tassy Béla és Eszik Alajos. Kovács Imre esete azért is szimptomatikus, mert egy Kondorral, Rékassyval egy ivású kiváló rézkarcoló még a műértők számára is szinte ismeretlen. A Kortárs Művészeti Lexikon három és fél sorban összegzi munkásságát, írások nemigen elemzik képeit, aminek jóvátételére önmagában a Józsefvárosi Galériában tavalyi összegző kis kiállítása sem volt elegendő. A ritkaságok sorába tartozik Vilhelm Károly nagy méretű, festői hatású színes litográfiája is. A Váci Műhelyben nyomott színpompás nyomat kiválóan megőrzi az ecsetvonások impulzív gesztusait. Ugyanez a médium Eszik Alajos litográfiáján a kézrajz dinamikáját követi, míg Somorjai Kiss Tibor képén titokzatosan elmosódó, színes fény-árnyékokba oldódik. A litográfiához hasonlóan a szita is képes megőrizni a kézrajz közvetlenségét, amint azt Végh András nyomatán, vagy Lévai Ádám és Lóránt János tusrajzain láthatjuk.
A tárlat végsősoron és ismételten csak azt igazolja, hogy a művek sem a technikai megmunkálása módja, sem a figuráció-absztrakció kérdése mentén nem polarizálhatóak. Nagy Benedek rajzolót ábrázoló archaizáló linómetszete mellett megfér Dús László az 1990-es években készült nagy méretű, fekete-fehér árnyalatokban játszó szitanyomat triptichonja, amely épp azt példázza, hogy az idegen anyag és fotó használat milyen izgalmas tárgykollázs lenyomatokat hoz létre. A kettő közös nevezője a képalkotás „nehezített” módjának önkéntes választása, ami a közvetett aktusért cserébe érvényre juttatja a lenyomat mágiáját.
[1] Garami Gréta: A T-Art Alapítvány története 1990-2010. É. n.
[2] Paletta. T-Art gyűjtemény II- Szolnoki Galéria, 2009.
[3] Orosz István: A szent rinocérosz gyermekei. Typotext, Budapest, 2017.