a Petőfi Irodalmi Múzeum 1958-as Magyar költészet – Mai magyar grafika
kiállításának példáján
In: (Kevésbé) szigorúan ellenőrzött nyomatok. A Magyar sokszorosított grafika 1945-1961 között című konferencia kísérő kiadványa. Hermann Ottó Múzeum, Miskolci Galéria, Miskolc, 2018, 27-42
1957 végén a Művelődésügyi Minisztérium Művészeti Ügyosztálya több jelentős tárlat koordinálásán dolgozott párhuzamosan, köztük Magyarország brüsszeli világkiállításon való részvételén.[1] Miután a szervezők úgy döntöttek, hogy a Kass János vezetésével a kiállítási épület dekorációjára korábban felkért 12 grafikusművész helyett festőket és szobrászokat bíznak meg a magyar pavilon képzőművészeti díszítésére, a minisztérium (talán egyfajta kárpótlásként) kapva kapott a Petőfi Irodalmi Múzeum ötletén, hogy hirdessenek grafikai pályázatot klasszikus magyar költők verseinek illusztrálására. Bár a két vállalkozás nagyságrendileg eltért egymástól, végső soron mindkettőt a forradalom leverése után legitimitását megerősíteni igyekvő Kádár-rendszer kulturális útkeresése, konszenzus és reprezentáció kettős vágya hajtotta. Az 1957-es író perek után konszenzust ajánlott az íróknak és reprezentációját egy, a doktriner szocialista realizmustól elszakadó mérsékelt, baloldali modernizmusnak.[2] Az 1958-as évet a képzőművészet terén is az útkeresés jellemezte, annak a zónának a kitapogatása, amely egyenlő távolságra esett a forradalom után felülbírált keményvonalas szocreáltól és a Tavaszi Tárlaton felbukkant absztrakt „elhajlásoktól”.[3] A klasszikus magyar költészet kellőképpen biztonságos övezetet ígért egy olyan képzőművészeti kísérletre, amelyben a keretek közötti szabadság új táncrendje kerülhetett kipróbálásra. A nagy szabású illusztrációs tárlat végül Magyar költészet – Mai magyar grafika címen, 1958. szeptember 20-án nyílt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A negyven művész több mint kétszáz alkotását bemutató kiállítás visszanézve a hazai irodalmi illusztráció új reneszánsza szimbolikus kezdőpontjának tűnik, amely grafikusok eltérő generációit egyesítve, stilárisan sokszínű művekkel, a kortárs könyvillusztráció sajátos képzőművészeti műfajának első reprezentatív áttekintését nyújtotta.
A versillusztrációs kiállítás egyike volt az 1954-ben alapított új intézmény, a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik első kiállításának.[4] A múzeum évkönyvében a kiállításról megjelent, ismeretlen szerzőtől származó összegzés, az első irodalmi kiállítások tapasztalataiból vezette le a versillusztrációs tárlat ötletét.[5] A múzeum megnyitásától kezdve felvállalta a magyar irodalom jelentős életműveinek bemutatását, így Arany János előtt tisztelgő, 1957-es nyitó tárlata után Ady Endre és József Attila emlékkiállításokat rendezett. E tárlatokon szembesültek a rendezők azzal, hogy milyen korlátozott számban áll rendelkezésre az irodalmi művekhez kapcsolódó, azokat szemléltető vizuális anyag, ami pedig elengedhetetlen kiegészítője lenne az eredendően nyomtatott szöveggel dolgozó irodalmi muzeológia gyakorlatának. „Nem mondhatunk le a jó és kifejező illusztráció élménygazdagító erejéről és esztétikai hatásáról sem kiállító munkánk során, sem kiadványaink tervezésénél. Szükségünk van a kísérő képekre — újakra, régiekre egyaránt. Az egykorú rajz a múlt emberét, a korhangulatot és a stílusegységet tolmácsolja híven, klasszikus költészetünk új illusztrációi a mi nyelvünkön szólaltatják meg az elmúlt századokat és friss csengést adnak a régi hangoknak” – fogalmaz a cikk írója.[6]
Az irodalom vizualizálásának gyakorlatára ezt megelőzően a képes irodalomtörténeti művek nyújtottak példát. Gustav Könnecke Bilderatlas zur Geschichte der deutschen Nationalliteratur című, 1886-ban megjelent műve az egyik első nagyszabású kísérlet volt a képes irodalomtörténetek sorában, amely első kötetében az alkotók arcképeit, a másodikban pedig a hozzájuk kapcsolható tárgyi-képi dokumentumokat gyűjtötte össze.[7] E műfajon belül a művek képzőművészeti megjelenítése inkább dokumentum jellegű volt, az írók szülőhelye, lakóhelye, dolgozószobája, rokonai vagy használati tárgyaik képei mellett magába foglalva műveik kiadásához esetlegesen kapcsolódó rajzos címlapokat és illusztrációkat. Hazai vonatkozásban úttörő vállalkozás volt Keresztury Dezső A magyar irodalom képeskönyve címmel 1956-ban megjelent albuma.[8] Hankiss Elemér ismertető elemzésében a képi-monográfiákkal rokonította Keresztury-monográfiáját, amely eltérően Könnecke képes atlaszától összefüggő, idézetekkel és rövid magyarázatokkal kísért, egyéni irodalmi narratívába helyezte el a képeket.[9] Minden invenciója ellenére, Keresztury kötete alig támaszkodhatott kortárs, szemléltetésre mozgósítható műalkotásra. Tapasztalata hasonló volt, mint a szavak vizualizálására vállalkozó irodalmi muzeológiának.
Pogány Gábor az irodalmi kiállításokon a képzőművészeti alkotások öt alaptípusát különítette el: portré, irodalmi illusztráció, dokumentatív mű, relikvia jellegű mű és egyéb.[10] Az irodalmi illusztráción belül különbséget tett egykorú és későbbi (kortárs), illetve az irodalmi témához szorosan vagy csak közvetve, illusztratív módon kapcsolódó művek között. Baróti Dezső irodalomtörténész úgy vélekedett, hogy az alkotó életéhez kapcsolódó képes és tárgyi emlékek mellett kiállítási helyzetben kitüntetett szerep illeti meg az irodalmi illusztrációt: „Maga az illusztráció, legalább elvben, közelebb is áll az irodalom sajátos világához, mint az emléktárgyak vagy írói arcképek, mert magából az irodalmi alkotásból indul ki és művészi eszközökkel, mintegy újjáteremti azt. Az újjáteremtés bonyolult problémáinak akárcsak vázlatos fejtegetése azonban nem lehet feladatunk, azt sem kutathatjuk, hogy miért olyan ritkák az irodalmi mű tartalmi és formai világának lényegét visszaadó illusztrációk ; elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy valóban ritkák s ritkaságuk csak növekszik, mihelyt nagy íróink műveinek illusztrációit képzeljük szemünk elé. A kongeniális illusztrációk száma akkor sem nagyon emelkedik, ha a könyveket díszítő képekhez az irodalmi művek által inspirált képeket, rajzokat, szobrokat és kisplasztikái műveket is odavesszük. Az illusztrációk különféle típusai mindezek ellenére az irodalom szemléltetésének leginkább esztétikai jellegű lehetőségét biztosítják, az irodalom és művészettörténet határterületét jelentő tanulmányozásuk, — ez a magyar vonatkozásban sajnálatosan elmaradt stúdium az irodalmi muzeológusok érdeklődését is megérdemelné.”[11]
A színvonalas, kortárs irodalmi illusztráció hiányát felismerve a Petőfi Irodalmi Múzeum tehát pályázat kiírását határozta el. „Egyre világosabbá vált [célunk], hogy a képzőművészet és költészet szunnyadó kapcsolatát felébresszük és alkotóművészeinket, elsősorban grafikusainkat és festőinket a klasszikus költészetünk körül váró munkára serkentsük.” – fogalmazta meg a tárlat összegzője.[12] A kortárs képzőművészek számára klasszikus magyar költők verseinek illusztrálására kiírt pályázatának ötlete támogatásra talált a Népművelési Minisztériumnál, amely a szervezés egy részét magára vállalta. A vállalkozás végső célja egy, kortárs művészek által gazdagon illusztrált, klasszikus magyar versantológia kiadása volt, amelynek anyagát ezt megelőzően egy kiállítás keretében szándékoztak bemutatni. A kor gyakorlatának megfelelően a pályázat nem nyílt, hanem meghívásos volt: 1957 decemberében közel negyven művész előtt ismertették a kiállítás és a kötet tervét. Ekkor tárták az alkotók elé azt, a Janus Pannoniustól Szabó Lőrincig ívelő, 160 verset tartalmazó jegyzéket, amelyből a művészek választhattak.[13] Emellett az alkotók maguk is tehettek javaslatokat illusztrálandó művekre. A pályázat a művek technikáját nem kötötte meg és méretben is csak (a nyomdai kivitelhez igazodó) maximális nagyságrendet adta meg.[14] Az átfedéseket kiküszöbölő egyeztetéseket követően az alkotók megbízó leveleit Aradi Nóra, a Művelődésügyi Minisztérium Művészeti Osztályának vezetője fogalmazta meg, megjelölve a művek beadásának határidejét (1958. június 7.) és árát (1000 ft/db).[15]
Július végén a múzeum házi kiállítás keretében mutatta be a beérkezett műveket. Lehőcz Mária e szűk körű tárlat kapcsán írt a Magyar Nemzetben avállalkozásról, a magyar költészet készülő illusztrált kötetéről.[16] Cikkében kiemelte az egész pályázati folyamat újszerűségét, amely szinte „minden tekintetben” meghagyta a művészek szabadságát. Így például a felkért (!) alkotók a megadott verslistából szabadon választhattak. Mivel a versek jegyzéke kétszer akkora volt, mint a ténylegesen a kötetbe kerülő költemények száma, a készülő antológia arculatát az alkotók választásai szabták volna meg. A szabad választás az illusztrálandó vers mellett a rajz konkrét tárgyára, technikára és stílusra, mi több az értelmezés módjára és irányára is kiterjedt: „az illusztrálás értelmezését: a költemény eszmei mondanivalóját, hangulatát, vagy egyik éltető mozzanatát adják-e vissza képben — a legdöntőbb feltétel: nyújtsák teljesítőképességük legjavát.”[17] Lehőcz megnyugvással állapította meg: „Művészeink jól éltek a számukra biztosított szabadsággal. A vers iránti alázattal és komoly felelősségtudattal öntötték igényes, önálló formába egyéni mondanivalójukat — nem kalandozva el a puszta artisztikum felé, hanem a konkrét kifejezés eszközeit keresve csupán annyi áttétel szabadságával, amennyit a költői megfogalmazás követelt és megengedett a képzőművészet nyelvének.” A szerző az egész vállalkozás lebonyolítását minta adónak tekintette a jövőre nézve, amennyiben az szokatlanul „nagyfokú” szabadságot biztosított az alkotók számára, s ennyiben példát nyújtott arra nézve, hogy „milyen úton haladjanak állami megbízásaink, hogy hasonló mozgósító erőt és eredményt jelentsenek a képzőművészeti életben?”
A Magyar Nemzet írásának alapvető hangsúlyai összhangban voltak a párt ekkor körvonalazódó művelődéspolitikai programjával. Az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei címen augusztus végén megjelent, az alkotóművészek képviselőivel széles körben egyeztetett nyilatkozattal a Kádár-rendszer konszenzusra törekedett az értelmiség véleményformáló elitjével.[18] A dokumentum kultúrpolitikai alapelvei kiegyezést hirdettek a hatalom és az értelmiség között, a forradalom előttinél szélesebbre tárva, de világosan kijelölve a mozgásteret. Bolvári-Takács Gábor megfogalmazása szerint: „A dokumentum lényege ugyanis a prevenció volt, az a cél, hogy mindenkori keretül szolgáljon a kultúrpolitikai vezetés és a művészértelmiség számára, és mindkét irányból gátat szabjon a túlkapásoknak.”[19] A művészeteket illetően ez a korszerű szocialista realizmus támogatását és elhatárolódást jelentett az absztrakt és abszurd törekvésektől.[20] Ezen belül, a kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” jegyében a dokumentum deklarálta: „A művészetek fejlődéséhez szükséges erkölcsi és anyagi támogatás mellett messzemenő szabadságot biztosítunk [kiemelés R. E.] a népet szolgáló művészeknek: a témaválasztásban, a feldolgozás módjában, az irányzatok, a formakísérletezések kérdésében.”[21] A Magyar Nemzet cikkírójaként Lehőcz Mária vélhetően ismerte a minisztériumban ekkorra már fő vonásaiban körvonalazódott kultúrpolitikai alapelveket, és az illusztrációs vállalkozásban, annak az adott keretek között megnyilvánuló szabadságában az új művelődéspolitikai irányelvek megtestesülését látta.
A vállalkozás jelentőségét az is mutatta, hogy az elkészült művek ismeretében a múzeum igazgatója, Horváth Márton Aczél Györgyöt, a művelődésügyi miniszter helyettesét kérte fel, az illusztrációkat bemutató, szeptember 20-án nyíló tárlat megnyitására.[22] A múzeum évkönyvének számadás szerint a kiállításra 364 mű gyűlt össze, amelyek közül a tárlaton 21 költő 107 versének 231 illusztrációja szerepelt.[23] A tárlat anyagát válogató zsűrinek tagja volt a két szervező intézmény képviselője, a minisztérium részéről Aradi Nóra, és a Petőfi Irodalmi Múzeumot igazgató Horváth Márton; az alkotói oldal képviseletében Szentiványi Lajos (a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnökségi tagja) és a Képzőművészeti Főiskola részéről Hincz Gyula (aki 1946-tól rövid ideig az Iparművészeti Főiskola Illusztrációs Tanszékét is vezette); továbbá az elméleti szakemberek képviseletében Farkas Zoltán, művészettörténész és Murányi-Kovács Endre, irodalomtörténész.[24] A vállalkozásra mozgósított 40 művész személye a kortárs magyar művészet különféle generációit és stiláris törekvéseit fogta át: a Képzőművészeti Főiskola tanári gárdájából Hincz mellett ott volt a Grafikai Tanszéket vezető Ék Sándor és a Festészeti Tanszék nagy hírű mestere, Pór Bertalan; Szántó Piroska, Szabó Vladimir és Varsányi Pál révén képviseltették magukat a háború előtti magyar grafika jeles alkotói, de mellettük már nagy hangsúllyal szerepeltek a feltörekvő fiatal nemzedék olyan alkotói, mint Csernus Tibor, Feledy Gyula, Hajnal Gabriella, Kass János, Kondor Béla, Konecsni György, Lakner László, Reich Károly, Szász Endre vagy Würtz Ádám.[25]
A pályázó és kiállított művek pontos listáját nem ismerjük, ám az alkotások több forrásból rekonstruálhatóak. Egyrészt a Petőfi Irodalmi Múzeum adattárában található műtárgyjegyzékek alapján, másrészt az ezeket részben átfedő, részben kiegészítő eredeti művek és egykorú reprodukciók nyomán.[26] Az egykor kiállított nagy számú műnek a múzeum csak töredékét vásárolta meg, ezek körét az egykorú sajtóban reprodukált képek egészítik ki.[27] E mintegy 150 mű ismeretéből levonható néhány következtetés az alkotások jellemzőire vonatkozóan. Az ötvenes évek végének grafikája stilárisan több szólamú jelenség volt, amelyben már a hivatalos realizmus alternatívájaként megjelenő expresszív, archaizáló, groteszk, mágikus realista, dekoratív és festői irányok is megjelentek.[28] Ennek megfelelően a versillusztrációs pályázat művei technikailag és stilárisan is meglehetősen változatos képet mutattak. Technikájuk tekintve a legtöbb mű papír alapú, egyedi grafikai alkotás[29]: így például ceruzarajzokat ismerünk Háy Károly Lászlótól, Szabó Vladimirtól, tusrajzokat Csohány Kálmántól, Kass Jánostól, Reich Károlytól, Szász Endrétől. A szocreál grafika precíz, száraz, tónusos kifejezésmódja után az illusztrációk zöme stilárisan visszatért a negyvenes évek kézrajzának lendületes, expresszív kifejezési módjához. Hasonló, szabad szellemiségű vázlatok jelentek meg ebben az időben a Műterem és a Kortárs című folyóiratok lapjain is. Az illusztrációk között az egyedi kézrajzok mellett nagy számban voltak nemes technikákkal készített sokszorosított grafikák. Fametszettel dolgozott Kondor Béla, színes fametszettel Makrisz Zizi, rézkarccal Hajnal Gabriella, Hincz Gyula és Würtz Ádám, litográfiával Raszler Károly. Valamint az ismert illusztrációk között vannak festői igényű, színes akvarell, gouache és tempera kompozíciók (Bartha László, Lakner László, Szentiványi Lajos). Feledy Gyula és Csernus Tibor pedig a változatos felületi, festői hatásokat eredményező monotípiával kísérleteztek. A technikai változatossághoz stiláris sokszínűség társult, ami a figurativitáson belül a képi elvonatkoztatás széles spektrumát nyújtotta. Mindez megfelelt az új kultúrpolitika alapállásának, amely az oldódó szocreál jegyében nyitott a dekoratív, szimbolikus, figuratív képalkotás felé is.
Háy Károly Arany János-illusztrációi Réti István és Hollósy Simon századfordulós Kiss József-illusztrációinak stílusát követték.[30] Csernus Tibor és Lakner László jelenetei viszont az ötvenes évek új festői törekvései jegyében, expresszív festői felületekkel dolgoztak. A monotípia technikájának gazda fakturális hatásait Feledy Gyula pedig egyedi, szimbolikus képalkotással ötvözte. A választott technika és stílus keveseknél igazodott olyan pontosan az illusztrált vers jellegéhez, mint Kondor Bélánál, aki Heltai Gáspár költeményéhez a középkori haláltáncok stílusában készítette el fametszetét. Az alkotók többsége új alkotással kapcsolódott a konkrét versekhez, ám néhányan korábbi munkáikat adaptálták egy-egy költeményhez. Ék Sándor például 1954-ben festett Vérvörös csütörtök című képének szén vázlatát (vagy változatát?) társította Ady Endre – szintúgy forradalmi hevületű – Magyar jakobinusok dala című verséhez.[31] Pór Bertalan pedig egy 1930-as tusrajzát nyújtotta be egy Ady-vers illusztrációjaként.[32]
A versillusztráció az irodalmi illusztráció önálló válfaját alkotja, amely nagy szabadságot nyújt az alkotónak, amennyiben nem kell hosszabb, összefüggő narratívához alkalmazkodnia, karaktereket és interperszonális viszonyokat leképeznie. A vershez, főként a lírai költeményekhez kapcsolódó rajzoló tárgyszerű kötöttségek nélkül, akár asszociatív módon is csatlakozhat a szöveghez. Ezt a pályázat kiírói is elvárták, lévén a szöveg személyes, lényeglátó interpretációja kifejezetten kívánalom volt: „Kifejtettük, hogy inkább a tartalmat kifejező hangulat érzékeltetésére, vagy egy-egy jellemzőnek talált motívum kiemelésére, mint sorok és versszakok szószerinti megjelenítésére gondolunk.”[33] Ezt a szabad mozgásteret kiaknázva a legtöbb alkotó a vers egy-egy jellegzetes motívumából bontja ki képét, amiből eredően a művek nagyrészt konkrét leíró, életképi jelenet helyett metaforikus, szimbolikus igényű képalkotások. Ez azonban nem jelenti a teljes függetlenedés az illusztrált szövegtől: az ismert illusztrációk esetében szinte kivétel nélkül megállapítható a kép és vers kapcsolódási pontja. A kép-szöveg viszonyokat tekintve olykor egy-egy sor vagy szókapcsolat ihleti meg a rajzolót, aki azt a vers kontextusához lazán kötődő képi metaforába vagy ikonikus metonímiába fordítja át.[34] Hajnal Gabriella például összetett szimbolikus kompozícióba sűríti a vers több motívumát Tóth Árpád Lélektől lélekig című versét illusztrálva, amikor az ablakban álló költői én az embertársaival kapcsolatot kereső kozmikus vonatkozásait a rézkarc finom vonalhálójával érzékelteti.[35] Lakner László viszont egyetlen motívumot, egy vasúti ipari táj képét emeli Juhász Gyula versének metaforikus sűrítményévé: „A gyárkémény harsogja diadalmát/ S a zengő sínen kattogó vonat”.[36]
Különösen sokan használják a tájat hangulat vagy lelkiállapot képi metaforájaként. Ez a szöveg referencia visszafelé, a tájképet is új jelentéstartalommal gazdagítja. Hincz Gyula dekoratív tájvázlatához Tompa Mihály sorai társulnak: „Lemegy a nap nem sokára…/Haldoklásnak szent országa!/Olyan édes forró vággyal/Ölel téged lelkem által!”[37] Bartha László Berzsenyi Dániel Közelítő tél verséből kiindulva egy őszi park sétányának, antik szoborral szegélyezett, nosztalgikus hangulatú festői látomását vázolja fel.[38] A tájképi metafora ereje olyan erős, hogy még az erősen narratív illusztrációs hagyomány jelenlétét is felülírja. Zichy Mihály Arany János Hídavatás című verséhez készült illusztrációján még az öngyilkosok hadából bontakozott ki a századvég társadalmi parabolája. Raszler Károly és Hajnal Gabriella viszont a ballada illusztrációjában egymástól függetlenül lemond az egyes karakterek bemutatásáról, hogy helyette az üres híd alatt fodrozódó víz drámai képével idézze meg a vers látomását.[39] A tájkép filozofikus tere olykor határozott interpretációs döntést tükröz. Petőfi Sándor A puszta télen című versét az ötvenes évek elején a záró sorok politikai-forradalmi áthallása mentén értelmezték. Reich Károly a politikus olvasattal szemben inkább a rezignált, melankolikus lélekállapotot állítja középpontba, amikor a téli puszta képét emeli ki Petőfi verséből: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,/Alant röpül a nap, mint a fáradt madár.”[40] A táj ebben az összefüggésben lehet egzisztenciális szimbólum is, mint Hajnal Gabriella rajzán, aki a téli tájba helyezett madarak képével ragadja meg József Attila Téli éjszaka című versének alaphangulatát: “A hideg űrön holló repül át”.[41] Konecsni György pedig József Attila összetett nyelvi metaforáját fordítja egyetlen sűrített, emblematikus erejű madár képébe: „Jeges ágak között zörgő/időt vajudik az erdő.”[42]
A kiállítást megnyitó Aradi Nóra, a Magyar Nemzetben is közölt beszédében a tárlatot úgy értelmezte, mint a forradalom után újjá éledő magyar képzőművészet irányadó vállalkozását: „És kétségtelen, hogy az utóbbi évek annyi ellentmondó, s nemegyszer zavaros képzőművészeti kísérletezéseinek sorában, a modem tartalom és a modern forma teljesen helytelen, elvtelen szembeállítása titán ez a kiállítás tanúskodik a nyilvánosság előtt festészetünk első érettebb eredményeiről, s nemcsak művészeti merészségében és rendkívüli változatosságában, de mindenekelőtt elmélyültségében és tartalmi-formai összhangjában közvetíti a nagyközönségnek képzőművészetünk elgondolkoztató problémáit.”[43] Az illusztráció, mint képi műfaj nagy előnyeként értékelte, hogy az a rajzolók számára olyan „jótékony” kötöttséget jelent, amely megóvja az absztrakt kísérletektől az arra hajlamos képalkotókat: „Végeredményben, az az önkéntes tartalmi kényszer, amit az illusztráló művész a versek kiválasztásával magára vállalt, sokukat hozzásegítette ahhoz, hogy törekvéseik öncélú formai sallangjaitól szabaduljanak.”[44] Hasonló értelemben nyilatkozott Horváth Márton is: „Eredmény az, hogy a „realizmus csődje után művészeink nem eveztek át (vagy vissza) az absztrakció irracionális vizeire, hanem kevés kivétellel megkísérelték a modern irányzatokat is a realista kifejezésmód szolgálatába állítani. Bebizonyosodott, hogy a megbízások formai kötetlensége nem jelentett ’sötétbe ugrást’.”[45] E megközelítések szerint a kép szöveghez kötöttsége az absztrakció megzabolázásának egyfajta biztosítékának tűnt, lévén az illusztrációt az irodalmi szöveg, mint bázis szükségszerűen (vagy nagyobb eséllyel) köti jelentéshez. Hasonló elgondolásokból eredően élvezhetett viszonylagos stiláris szabadságot a monumentális épületdíszítés funkciójába helyezett képzőművészet.[46]
Az irodalmi illusztráció kultúrpolitikai felértékelésének másik magyarázata abból a meggyőződésből fakadt, hogy a könyvhöz társított kép a művészet demokratizálásának egyik leghatékonyabb eszköze lehet. Redő Ferenc már 1949-ben úgy nyilatkozott, hogy a könyvillusztráció a magyar képzőművészet egyik legfontosabb ága.[47] A minőségi könyvillusztrációhoz nélkülözhetetlen nyomdatechnikai háttér és rajzolói gárda azonban csak az ötvenes évek második felére erősödött meg. Ebben az is szerepet játszott, hogy a háború utáni főiskolai grafikai képzésben immár hangsúlyosan szerepelt a könyvillusztráció mesterségbeli része is.[48] A VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás könyvillusztrációs anyagát elemző Aradi Nóra már a hazai grafika egyik legprosperálóbb, ideológiailag is kulcsszerepet játszó kifejezési formájaként méltatta e műveket: „Ma a grafikától igen sok illusztratív munkát igénylünk. A közönség hálás érte, mert közvetlenebbül jut hozzájuk, könnyebben is meg tudja érteni mint a festészetet vagy a szobrászatot s mert a grafika, éppen az illusztrációkon keresztül jut el először a képzőművészetet egyáltalán nem ismerő, látási gyakorlattal még nem rendelkező közönséghez, sőt ifjúsághoz.”[49] Hasonlóképp fogalmazott Vayerné Zibolen Ágnes, a Petőfi Irodalmi Múzeum művészettörténész munkatársa, a Magyar költészet – mai magyar grafika című tárlat rendezője, a magyar könyvillusztráció történetének egyik első tudományos igényű kutatója: „Nagy példányszámban megjelenő illusztrált kiadványaink a leglátogatottabb képtárnál is szélesebb körű tömeghez találják meg az utat és így, mint művészi ízlésre és igényességre nevelő eszköz, képzőművészetünk egyik legfelelősségteljesebb, de egyben leghálásabb feladatát róják művészeinkre.” [50]
Mindennek intézményi, kultúrpolitikai hátterét az államosított magyar könyvkiadás központi szerve, az 1954-ben alapított Kiadói Főizgatóság látta el. Feladatkörébe tartozott a könyvkiadás gazdasági és szakmai koordinációja, „a könyvkiadás és könyvterjesztés országos tervének előkészítése és a minisztertanács elé terjesztése, a könyvek céljára megállapított papírkeretekkel való gazdálkodás, a kiadóvállalatok működésének szabályozása, a kiadók és a könyvterjesztés dolgozóinak szakmai továbbképzése, a könyvárrendszer kialakítása.”[51] A kiadók fölé helyezett igazgatóságon belül a művészeti kérdésekkel a Könyvművészeti Bizottság foglalkozott. Utóbbi testületnek a feladatköre – egyebek mellett – arra is kiterjedt, hogy évről évre döntést hozzon a Szép Magyar Könyv versenyben. A korszak központilag felügyelt, irányított könyvkiadása kiemelten támogatta igényes, bibliofil kötetek viszonylag nagy példányszámú megjelenését. A központilag meghatározott ív-ár rendszer a kiadók számára lehetővé tette, hogy a piaci összefüggésektől függetlenül adjanak ki különleges igényességgel megmunkált köteteket.[52] Mindez a bibliofília hagyományos fogalmának újra értelmezését jelentette. Brestyánszky Ilona (a Könyvművészeti Bizottság titkára) meghatározása szerint a „szocialista bibliofília” célja „a tömegkönyvkiadás új útjainak, új technikájának nagy gonddal, szeretettel való kikísérletezése; a korszerű, a szocialista tartalomnak legmegfelelőbb formák megteremtése. […] Szocialista könyvművészetünk fontos funkciója az esztétikai nevelés, hiszen a könyv eljut az ország minden zugába, a gyermekek és felnőttek számára az ízlésnevelés olcsó és hathatós eszköze.”[53] Ám az illusztrált kötetek számának gyarapodásával mindinkább gondot okozott a megfelelő színvonalú illusztrációk megszerzése. Lehőcz Mária úgy vélte, hogy az illusztrátorok zárt körének kitágítását nagyban szolgálná, ha a kiadók alkalmanként nyílt pályázatot hirdetnének egy-egy kötetre.[54]
A Petőfi Irodalmi Múzeum pályázata voltaképpen ilyen kísérlet volt, hisz a vállalkozás szintén egy illusztrált kötet létrejöttét szolgálta, a kiállítás mindennek csak átmeneti állomása volt. A pályaművek beérkezését követően, a tervezett magyar versantológia kiadása végett a múzeum két kiadóval is felvette a kapcsolatot, a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalattal és az idegen nyelvű könyvek kiadására szakosodott Corvina Kiadóval.[55] Szeptemberi megbeszélésükön arról született megállapodás, hogy az antológia orosz és angol nyelvre is lefordítva, 1959 karácsonyára jelenik meg.[56] A szervezők tehát reprezentatív, a magyar kultúrát külföldön is méltóképpen képviselő, bibliofil kötetben gondolkodtak. Ám a vállalkozás révbe érését nagyban lassította, hogy a magyar költészet és kortárs magyar grafika átfogó bemutatásának igénye nehezen volt össze egyeztethető.
A kiállítás elemzői sorra rámutattak az illusztrált költők megoszlásának, a művészek szabadságából adódó, szabálytalanságra. Aradi Nóra például úgy vélte, az alkotók inkább az olyan az összetettebb, absztraktabb mondandót hordozó verseket és költőket illusztrálták szívesebben mint Berzsenyi Dániel, Ady Endre, Radnóti Miklós és József Attila, szemben a 19. század olyan népies költőivel mint Petőfi Sándor és Arany János.[57] Horváth Márton a 19. század elhanyagolásának magyarázatát abban látta, hogy „nyilván a mai művészlélek egyszerre és egy időben jobban rezonál a századeleji polgári költészet kétségeire, bonyolult és szubjektív konfliktusaira, borús hangulataira…”.[58] Kontha Sándor szintúgy érzékelte a kortárs alkotók vonzalmát a századelő „filozofikus, misztikus, tragikus” életérzéséhez.[59]
Az 1945 utáni magyar sokszorosított grafika néhány alkotója már korábban vállalkozott klasszikus magyar költők képi megjelenítésére. Választásaik egybe estek a hivatalos irodalmi kánon Petőfi – Ady – József Attila nevével fémjelzett költészeti preferenciáival.[60] Varsányi Pál 1948-ban József Attila verseihez, 1952-ben pedig Petőfi Sándor Apostol című költeményéhez készített fametszet sorozatokat, 1955-ben ugyanezt a költeményt 18 linómetszettel illusztrálta Csanády András, 1957-ben pedig Háy Károly László készített linómetszet sorozatot Ady Endre verseihez.[61] 1956 után azonban az irodalmi kánon is átformálódott, s a forradalmi triászból különösen a kommunista párttal ellentmondásos viszonyban álló József Attila értékelése került átgondolásra.[62] E folyamat során a proletár költő sematikus képe az avantgárd, pszichoanalízis felé is nyitott, autonóm értelmiségi alakjává árnyalódott. Az 1957-ben betiltott József Attila Emlékkönyv, majd 1958-ban írásainak gyűjteményes kiadása és a Magyar Tudományos Akadémia emlékülésének előadásai, köztük Szabolcsi Miklós József Attila, Derkovits Gyula és Bartók Bélamunkásságát és pályáját összevető értekezése jelezték az életmű újra értékelésének irányát.[63] Ahogy Agárdi Péter összegezte e változásokat: „Az 1950-es évek derekán egyrészt megindultak a szisztematikus József Attila-kutatások, másrészt a kulturális-szellemi nyilvánosság szélesedése, illetve a növekvő politikai feszültségek nyomán József Attila újra aktuálissá, „szobra” eleven emberré, teljes életműve termékenyítő kihívássá vált.”[64] 1958 májusában a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezett emlékkiállítást a költő tiszteletére, s a tárlathoz kapcsolódóan a múzeum képes albumot adott ki Révai József bevezetőjével, aki korábbi álláspontjához képest árnyaltabban ítélte meg a költő működését.[65] E kontextusban figyelemre méltó, hogy a múzeum illusztrációs pályázatán a választott költők tekintetében magasan József Attila versei voltak a legnépszerűbbek: a pályázók több mint fele illusztrálta költeményeit.[66]
Illusztrációs tekintetben Varsányi Pál 1948-as fametszeteinél kívül csak Csernus Tibor kis példányszámú művészkönyve, a Hazám címmel eredeti, színes kőnyomatokkal kísért, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötete jelentett számottevő előzményt.[67] Utóbbihoz az a Juhász Ferenc írt bevezetőt, akinek Tékozló ország című eposzát ugyanebben az évben illusztrálta Kondor Béla.[68] Amíg Varsányi expresszív fametszetes kompozícióinak középpontjában erőteljes és tevékeny munkás karakterek álltak, Csernus színes (olykor monokróm) litográfiáin inkább statikus színtereket, a munkásság életterét, szerény otthonát, a külvárosi utcákat, ipari tájakat idézte meg. Csernus a két évvel későbbi illusztrációs pályázatra beküldött monotípiáin hasonló témákat dolgozott fel, de fakturálisan lényegesen gazdagabban, a szürnaturalista festészet eszköztárával. Így például a szövőnők álmait holdfénnyel szövő masina a korábbi litográfián is megjelent, ám a gépezet a monotípia változaton már elvesztette konkrét konstrukcióját és tájképi keretét, és helyette egy már-már absztrakt, gesztusos, a leomló fény-vászon anyagát idéző festői felületbe oldódott.[69] Csernus másik, A város pereménhez kapcsolódó monotípiáján a külváros felülnézeti képe jelent meg, az a (Marc Augée fogalmával) „nem-hely”, amely az ötvenes évek végétől a városi proletariátus periférikus lét-térének metaforájaként értelmeződött.[70] Az ipari táj és a külvárosi tér hasonló erővel öltött formát több illusztráción is, így A város peremén kapcsán Feledy Gyula és Würtz Ádám grafikáin, Raszler Károly, Reich Károly és Makrisz Zizi művein pedig a Külvárosi éj verséhez kapcsolódóan. József Attila verseinek első, háború utáni illusztrált kiadását mégsem ez a pesszimista, expresszív, látomásos hangulatú képi világ jellemezte: Hincz Gyula klasszicizáló rézkarcai inkábba romantikus pátosz nyelvén interpretálták a verseket.[71]
A művészek választásaiból eredő aránytalanságot kiküszöbölendő a szervezők összeállították az illusztrálandó versek pótlólagos listáját, ami elsősorban a 19. századi költőink műveit jelentette.[72] Nem sokkal a tárlat megnyitását követően, már 1958 októberében, a művészek egy szűkebb körét hívta össze a múzeum, hogy megállapodjon velük a szükséges kiegészítésekről.[73] A Művelődésügyi Minisztérium az utólag elkészült művek megvásárlását is garantálta.[74] Az újabb kiegészítések ellenére, a tervezett kötet végül nem került kiadásra. Ebben szerepet játszhatott a vállalkozás túl nagyszabású volumene, éppúgy, mint az illusztrációk technikailag, stilárisan meglehetősen heterogén tömege. Hasonló jellegű, illusztrált magyar versantológia csak 1965-ban jelent meg végül, Hincz Gyula ecsetrajzaival kísérve.[75]
A versillusztrációs tárlat pályaművei és visszhangja során körvonalazódtak a könyvillusztráció mint képzőművészeti kifejezési forma azon előnyös vonásai, amelyek jól illeszkedtek a „biztonsági modernizmus” kultúrpolitikai irányvonalához:
- szöveghez kötöttsége révén rendelkezik verbalizálható tartalommal
- stilizálhat és allegorizálhat, de a szöveges tartalomtól nem vonatkoztathat el teljesen
- igazodnia kell az illusztrált szöveghez és a nyomtatott könyvhöz, ennél fogva funkcionális
- nevelő célzatú, minthogy az irodalom és képzőművészet népszerűsítését egyaránt szolgálja
- tömegesen terjeszthető, így megfelel a demokratikus művészet szocialista eszményének
Ez magyarázza, hogy a hatvanas évekre az irodalmi illusztráció a kultúrpolitika számára az ideális közösségi művészet egyik legfőbb kifejezési formája lett. Ennek, a „keretek közötti szabadság” lehetőségeiből merítő képalkotási formának volt szimbolikus nyitánya
az 1958-as versillusztrációs pályázat.
[1] A brüsszeli világkiállítás kultúrpolitikai hátteréről lásd: Róka Enikő: A magyar pavilon Brüsszelben. In.: Mutató nélkül. B.A. úr X-ben. Szerk.: Róka Enikő. Kiscelli Múzeum, Budapest, 2016, 11-34. Hornyik Sándor: Modern magyar szocialista realizmus? In: uo. 69-80.
[2] Standeisky Éva: Az írók és a hatalom. 1956-1963. 1956-os Intézet, Budapest, 1996.
[3] Mélyi József: Hivatalos iránykeresés. Képzőművészeti hagyomány és jövőkép Magyarországon. In.: Mutató nélkül, i. m. 81-90. Hornyik Sándor: A szocialista realizmus reformja. A keleti, szovjet típusú modernizáció és a nyugati modernizmus találkozásai. In: A kettős beszéden innen és túl. Művészet Magyarországon 1956-1980. Szerk.: Sasvári Edit, Hornyik Sándor, Turai Hedvig. Vince Kiadó, Budapest, 2018, 113-136; Mélyi József: Absztrakt határvonalak. A művészetpolitikai elvek változásai (1958-1968). In.: uo. 161-178.
[4] A Petőfi Irodalmi Múzeumot a Petőfi-Ház jogörököseként 1954-ben alapították. A gyűjtemény új otthonába, a Károlyi-palotába 1957-ben költözött. – Ld.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások. Budapest, 2000, 38-39.
[5] N. n.: Magyar költészet – mai magyar grafika. In: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959. Budapest, 1959, 27-28. – A szerző vélhetően Vayerné Zibolen Ágnes, a tárlat rendezője és/vagy Horváth Márton a múzeum igazgatója.
[6] Uo. 27.
[7] Gustav Könnecke: Bilderatlas zur Geschichte der deutschen Nationallitteratur. Eine Ergänzung zu jeder deutschen Litteraturgeschichte. Marburg, 1895.
[8] Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve. Magvető, Budapest, 1956. – Az illusztrációról lásd Keresztury bevetőjét: uo. 5-6. – Előzménye: A magyar irodalomtörténet képekben. Össz.: Vende Ernő. Athenaeum, Budapest, 1905.
[9] Hankiss Elemér: Kép és szó. Jegyzetek három irodalomtörténeti képeskönyvről. Helikon, 1959/2, 207-211.
[10] Pogány Gábor: Képzőművészeti alkotások az irodalmi kiállításokon. In: Irodalom és múzeum, Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról. A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvei. Szerk.: Illés László. [Bp.], Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, 1974, 173-176.; Erről lásd még: Az irodalom emlékezete: tanulmányok az irodalmi muzeológiáról. Szerk.: Cséve Anna, Lenkei Júlia, Sulyok Bernadett. PIM, Budapest, 2010.
[11] Baróti Dezső: A látható irodalom. In: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959. Budapest, 1959, 17-18. (8-19.)
[12] N. n..: Magyar költészet – mai magyar grafika. In: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959. Budapest, 1959, 27.
[13] Uo.
[14] Aradi Nóra 1958. március 27-é kelt felkérő levele szerint a méret: 15,5×22 cm. PIM Adattára, ltsz.: 863-01-34/3. – Ezúton köszönöm Kovács Idának és Pálinkás Szilviának a múzeum adattári anyagának kutatásában nyújtott segítségét.
[15] PIM Adattár, ltsz.: 863-01-34/58. – Az illusztrációs megbízások kiadásának lezárásáról Aradi Nóra 1958. március 27-én kelt levelében értesített Horváth Mártont, a múzeum igazgatóját. (PIM Adattár). Vayer Lajoné, a múzeum munkatársa 1958. április 7-én kelt levelében küldte el a Képzőművészeti Alap Kiadóak a megbízott művészek teljes névsorát. – Uo.
[16] Lehőcz Mária: A legszebb versek – a legjobb illusztrációkkal. Harminchárom grafikus és festőművész a Petőfi Irodalmi Múzeum házi kiállításán. Készül a magyar költészet reprezentatív antológiája. Magyar Nemzet, 1958. július 20.
[17] Uo.
[18] Bolvári-Takács Gábor: Az MSZMP művelődéspolitikai irányelveinek keletkezéstörténete. Múltunk, 1995/4, 115-132.
[19] Bolvári-Takács Gábor A Magyar Szocialista Munkáspárt művészetpolitikájának fő vonásai, 1956–1989. In: Útközben. A Neveléstudományi Doktori Program Évkönyvei (3). University of Debrecen, CHERD, Debrecen, 279-299.
[20] Ugyanakkor a Művelődéspolitikai Irányelvek azt is leszögezték, hogy az absztrakt vagy az abszurd nemkívánatos: „a művészeti dekadencia eszmei üressége, öncélú formabontása és emberellenes tendenciája idegen a mi társadalmi rendünktől és világnézetünktől, idegen a szocialista humanizmustól. A párt semmiképpen sem nyugodhat bele abba, hogy a polgári dekadencia selejtes formalista termékei, s az ezek forrásául szolgáló nézetek gátlástalanul fertőzhessék népünk ízlését és művészeti életünk fejlődését.” – A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelvei 1958. Társadalmi Szemle, 1958/7-8, 147. (116-150.)
[21] A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelvei 1958. – i. m. 148.; A következőkben a dokumentum körülhatárolja a „káros” modernizmus fogalmát: „elvetjük a művészet szabadságának individualista, polgári értelmezését, amely formakísérletezés ürügyén visszahúzó tendenciákat kíván érvényesíteni, és a problémák bátor felvetésének címkéjével ellenséges nézetek dugáruját próbálja művészeti életünkbe becsempészni. – I. m. uo.; Ld. még: Labancz Eszter Szidónia: Aczél György és a vitatkozás „szabadsága”. Zempléni Múzsa, 2012/3/32–38.
[22] Horváth Márton levele Aczél Györgyhöz. 1958. augusztus 27. – PIM Adattár, ltsz.: 863-01-96/1958.
[23] PIM Évkönyve 1959, i. m. 28.
[24] A zsűri tagjait szólaltatta meg az illusztráció aktuális kérdéseiről a Műterem folyóirat: A versillusztrációs pályázatról. Műterem. 1958/11, 4-8.
[25] Az alkotók teljes listáját közli a múzeum évkönyve: Aczél Ilona, Bartha László, Bognár Árpád, Csernus Tibor, Csohány Kálmán, Darvas Árpád, Ék Sándor, Ernyei Sándor, Feledy Gyula, Ferenczy Béni, Gacs Gábor, Győry Miklós, Hajnal Gabriella, Háy Károly László, Hincz Gyula, Kass János, Kerti Károly, Kondor Béla, Kondor Lajos, Konecsni György, Konstantin László, Lakner László, Mácsai István, Macris Zizi, Máthé András, Palicz József, Pap Gyula, Pór Bertalan, Raszler Károly, Reich Károly, Sarkantyú Simon, Sinkó Károly, Szabó Vladimir, Szántó Piroska, Szász Endre, Szentiványi Lajos, Vati József, Varga Győző, Varsányi Pál, Würtz Ádám. – PIM Évkönyve 1959, i. m. 27-28.
[26] A múzeum adattárában két műtárgylista maradt fenn: Az egyik, 125 művet felsoroló gépiratos jegyzékben az alkotók és az illusztrált művek neve mellett az értéke is szerepel. Ennek első oldalán a következő kéziratos megjegyzés áll: „18+113 darabot a P.I.M. részére átvettem. 1958. X.17. Vayerné.” – PIM Adattár, ltsz.: 865-02-35/58. (A 188 és 125 közötti differencia abból adódhat, hogy több képsorozat is volt a listán.); A másik jegyzék, Balkányi Enikő muzeológus átvételi elismervénye, ugyanezen adatokat tartalmazza, de csak 18 műre vontakozóan, 1958. december 15-i keltezéssel. – PIM Adattár, ltsz.: 863-02-46/58.
[27] A Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében 64 db, a pályázathoz kapcsolódó művet sikerült azonosítanom.
[28] Révész Emese: Szigorúan ellenőrzött nyomatok. A magyar sokszorosított grafika 1945-1961 között. In: Szigorúan ellenőrzött nyomatok. A magyar sokszorosított grafika 1945-1961 között. Szerk.: Pataki Gábor. Miskolci Galéria, Miskolc, 2018, 195-224.
[29] Technikákat a múzeumi listák nem tartalmaznak, így azok csak a ma ismert múzeumi művekből rekonstruálhatóak.
[30] Kiss József költeményei. Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel. Révai Testvérek, Budapest, [1897] – Elemzése: Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához. In: Nagybánya művészete. Szerk.: Csorba Géza, Szücs György. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996, 141-151.
[31] Rep.: PIM Évkönyve 1959, i. m. 30.
[32] Rep.: Műterem, 1958/11, 5.
[33] N. n..: Magyar költészet – mai magyar grafika. In: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959. Budapest, 1959, 28.
[34] A folyamatról lásd: Oscar Bätschmann: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába: Képek elemzése. Corvina, Budapest, 1998, 56.; Varga Emőke: Az illusztráció a teóriában, a kritikában, az oktatásban. L’Harmattan, Budapest, 2012, 15-35.
[35] Hajnal Gabriella – Tóth Árpád: Lélektől lélekig. Rézkarc, 415×306 mm. PIM, ltsz.: 64.1453.1.
[36] „A gyárkémény harsogja diadalmát/S a zengő sínen kattogó vonat.” – Lakner László – Juhász Gyula: A munka (illusztráció), 1958. Tempera, tus, papír, 220 x 303 mm. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest (ltsz.71.65.1) – Ezúton köszönöm Fehér Dávidnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta Lakner László pályázatra készült műveinek adatait.
[37] Hincz Gyula – Tompa Mihály: Őszi tájnak hervadása. Rézkarc, 264×200 mm. PIM, ltsz.: 63.1403.1.
Tompa Mihály: Őszi tájnak hervadása. Rézkarc, 264×200 mm. PIM, ltsz.: 63.1403.1.
[38] „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,/Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.” – Bartha László – Berzsenyi Dániel: Közelítő tél. A PIM Évkönyve 1959, i. m. 32. oldal utáni színes melléklet.
[39] Raszler Károly – Arany János: Hídavatás. Litográfia, 384×253 mm. PIM, ltsz.: 63.1377.1.; Hajnal Gabriella – Arany János: Hídavatás. Rep.: A PIM Évkönyve 1959, i. m. 31.
[40] Reich Károly – Petőfi Sándor: A puszta télen. Rep.: A PIM Évkönyve 1959, i. m. 29.
[41] Hajnal Gabriella – József Attila: Téli éjszaka. Rézkarc, 190×270 mm. PIM, ltsz.: 63.1465.1.
[42] Konecsni György – József Attila: Holt vidék. Rep.: A PIM Évkönyve 1959, i. m. 35.
[43] Aradi Nóra: Költészet és grafika. Magyar Nemzet, 1958. szeptember 28., 9.; A kiállítást végül nem a miniszterhelyettes, hanem Aradi Nóra nyitotta meg, aki mint a minisztérium Művészeti Ügyosztályának vezetője a művelődéspolitikai irányelveket kidolgozó művészeti albizottság tagja is volt.
[44] Uo.
[45] Horváth Márton: Tervek és elképzelések megvalósítása. Műterem, 1958/11, 6.
[46] Mélyi József: Absztrakt határvonalak… i.m. 165
[47] A könyvillusztráció. Szabad Művészet, 1949, 456.
[48] Révész Emese: A Grafikai Tanszék története. In: Élő vonal. Kortárs művészi grafika a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2018, 23-37.
[49] Aradi Nóra: Illusztrációnk a VI: Magyar Képzőművészeti Kiállításon. Szabad Művészet, 1956/1-2, 43. (39-44.)
[50] Vayerné Zibolen Ágnes: Új magyar könyvillusztrációink. Művészet, 1960/5, 14. (12-15.)
[51] Tóth Gyula (szerk.): Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961-1970. Bp., MTA Irodalomtudományi Intézet, 1992, 21.
[52] Bart István: Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban. Scholastica, 2000, 5-46.
[53] Brestyánszky Ilona: Bibliofília vagy könyvművészet. Művészet, 1963/1, 29. (28-31.); A korszak könyvkiadásáról lásd még: Kovács Máté: A magyar könyv- és könyvtárkultúra a szocializmus kezdeti szakaszában. Magyar Könyvszemle, 196063, 229-254; Zöld Ferenc: A magyar könyvkiadás és könyvterjesztés története 1945-1985. Magyar Könyvszemle, 1985/3-4, 242-261.
[54] Szántó Tibor, Lehőcz Mária: Két írás a könyvillusztrációról. Műterem, 1958/2, 30-32.
[55] Cserépfalvi Imre (Corvina) és D. Fehér Zsuzsa (Képzőművészeti Alap Kiadó) találkozójára 1958. szeptember 9-én került sor a múzeumban. PIM Adattára, ltsz.: 863-01-103/58.; Horváth Márton levele Cserépfalvi Imrének, a Corvina Kiadó igazgatójának. 1958. október 31. – PIM Adattár, ltsz.: 863-01-108/58.
[56] Horváth Márton levele Köpeczi Bélának, a Kiadói Főigazgatóság igazgatójának. 1958. szeptember 30. – PIM Adattára, ltsz.: 863-01-108/58.
[57] Aradi Nóra: Költészet és grafika. Magyar Nemzet, 1958. szeptember 28., 9.
[58] Horváth Márton: Tervek és elképzelések megvalósítása. Műterem, 1958/11, 5-6.
[59] Kontha Sándor: A versillusztrációk kiállításáról. Kortárs, 1958/12, 950-952.
[60] Szolláth Dávid: A forradalmi költőtriász : a Petőfi-Ady-József Attila-kánon az ötvenes és a hatvanas években. Literatura, 2009/4, 446-458; Az MSZMP Művelődéspolitikai irányelvei külön kitért a magyar irodalom klasszikusainak kiadására is: „Hatalmas arányokban emelkedett a magyar klasszikus irodalom kiadása. 1945-től 1957-ig klasszikusaink művei a következő példányszámban jelentek meg: Petőfi versei 680 ezer, Mikszáth regényei 1 millió 407 ezer, Ady írásai 214 ezer, Móricz művei 1 millió 985 ezer, József Attila versei 232 ezer példányban. – Az MSZMP Művelődéspolitikai irányelvei. Társadalmi Szemle, 1958/7-8, 125.
[61] Varsányi Pál: Fiatal asszonyok éneke, Anyám, Ajtót nyitok, Mama, Mondd, mit érlel…, Elégia, Határ, Öt szegény szól, Külvárosi éj, Búza, Tömeg, Jövendő férfiak. Fametszetek, 1948; Háy Károly László – Ady Endre: Rengj csak a föld, Harcunkat megharcoltuk, A magyar Messiások, Új várak épültek, A papok istene,Téli Magyarország, Magyar ugaron. Linómetszetek, 1957; Varsányi Pál: Illusztrációk Petőfi Sándor Apostol című költeményéhez. 16 fametszet, 1952 – PIM, ltsz.: 9872-1-781-16.; Csanády András: Fametszet-illusztrációk Petőfi Sándor „Az apostol” c. költeményéhez. 1955 – PIM ltsz.: 57.279.1-19.
[62] Szolláth i. m. 455-457.
[63] Szabolcsi Miklós viszont József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla. Irodalomtörténeti Közlemények, 1958/4, 440-459.
[64] Agárdi Péter: Egy „botrányos” tanulmány recepciótörténete József Attila: Az egységfront körül (1933). Múltunk, 2017/11, 217-252.
[65] József Attila 1905-1937. Össz. Szántó Judit. Bev.: Révai József. Magyar Helikon, Budapest, 1958; Az 1950-es évek első felének művelődés- és irodalompolitikáját, hagyományszemléletét döntően meghatározó Révai József 1951-es, hírhedtté vált kongresszusi beszédének tétele Ady, Bartók és József Attila „néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásairól” – Standeisky Éva: A komunisták József Attila-képe a felszabadulás után 1945-1948. Irodalomtörténet, 1985/4, 826-851.
[66] Aradi Nóra: Művészi küzdelemnek sok szép eredménye… Műterem, 1958/11, 4-5.
[67] Budapest, 1956. Szépirodalmi Könyvkiadó. 53 + [3] p. + 8 t. (kőnyomatok). Egyetlen kiadás. Könyvgyűjtők számára készült bibliofil kiadás. Kolofon: „Ez a könyv kétezer számozott példányban készült a Diósgyőri Papírgyár merített
[68] Hornyik Sándor: Az enyészet kultúrája? Csernus Tibor grafikai munkássága az ötvenes évektől a hatvanas évek elejéig. In: Szigorúan ellenőrzött nyomatok. A magyar sokszorosított grafika 1945-1961 között. Szerk.: Pataki Gábor. Miskolci Galéria, Miskolc, 2018, 177-179. (172-191.)
[69] Csernus Tibor – József Attila: Külvárosi éj. Monotípia, 280×200 mm. PIM, ltsz.: 68.20.1.
[70] Csernus Tibor – József Attila: A város peremén. Monotípia, 232×174 mm. PIM ltsz.: 68.19.1. – Fejes Endre Rozsdatemetőjéről: Hornyik i. m. 174-176.; Marc Augé: Nem-helyek: bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. Műcsarnok, Budapest, 2012.
[71] József Attila összes versei. Hincz Gyula rajzaival. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. – Hincz néhány, az 1958-as pályázatra készült rézkarcát is felhasználta a kötet illusztrálásához.
[72] Horváth Márton levele Köpeczi Bélának, a Kiadói Főigazgatóság igazgatójának. 1958. szeptember 30. – PIM Adattára, ltsz.: 863-01-108/58.
[73] Vayerné levele Szász Endréhez, Würtz Ádámhoz – 1958. október 17. – PIM Adattár, ltsz.: 863-02-36-58
[74] PIM Adattár, ltsz.: 863-01-103/58.; Horváth Márton levele Cserépfalvi Imrének, a Corvina Kiadó igazgatójának. 1958. október 31. – PIM Adattár, ltsz.: 863-01-108/58.
[75] Toll és ecset. Magyar költők versei Hincz Gyula rajzaival. Kozmosz, Budapest, 1965.