Új Művészet, 2018/10, 38-41.

Amit az ember nem tud közvetlenül agyonvágni vagy leszúrni, annak csapdát épít, hogy aztán a csapdába ejtett lényt agyonvágja vagy leszúrja. A csapda.hu leírása szerint a szarka csapda „hatékony és eredményes élvefogó madárcsapda”, amely „a tisztításon kívül más egyéb karbantartást nem igényel”. Mint tudjuk, a tisztítás minden fegyver esetében kardinális kérdés, mert hogy is nézne ki az a finom szerkezet a rászáradt, véres húscafatokkal? Molnár Zsolt Szarkacsapda című művén a megtisztított szerkezetet látjuk. A steril papírfehér térben szinte elvész a kicsiny ábra, egészen közel kell mennünk hozzá, hogy kivehetővé váljon. Önkéntelenül is keressük benne a szarkát, majd megkönnyebbülten nyugtázzuk, hogy se fogollyal, se tetemmel nem kell szembesülnünk. Épp mint a terméket reklámozó fotókon, garantáltan vérmentesen csak a szerkezet megnyugtató konstrukciója áll előttünk, dicsérve az emberi leleményesség „hatékony és eredményes” megtestesülését. A rendszerben mégis zavar támad: habár Molnár Zsolt ábrájának precíz kivitele első pillantásra azt sugallja, hogy a látvány a tárgy műszakilag pontos leképezése, a figyelmes nézőnek feltűnhet, hogy ennek a kalitkának nincsenek rácsai, funkcióját ily módon aligha tölti be eredményesen. Felüti tehát a fejét az irónia, minden eredményes és hatásos szarkavadász ellensége. Molnár Zsolt tehát egyazon gesztussal, ahogy megteremti a maga állatcsapdáját, ki is nyitja annak ajtaját, a csapdából csak azt tartva meg, ami az életet szolgálja: az etetőt.

            A Szarkacsapda csak egyike azoknak az etikus konstrukcióknak, amelyekkel Molnár Zsolt élet és halál kérdésein elmélkedik. Kérdésfelvetésének magva morális dilemma, a technikai fejlődés csillogó felszíne mögött meghúzódó élet elleni áldozatok felmutatása. Bár az általa teremtett látvány látszólag olyan felkavaró, mint egy mezőgazdagsági gépkiállítás, a prezentáció hűvös felszíne mögött egy aktivista demonstrációja lüktet.

            A Szarkacsapda technikája hivatalos megnevezése szerint kollázs, vagyis másodlagosan felhasznált anyagok összeillesztéséből létrejött mű. A divatos recycling jegyében alapanyaga újrahasznosított, konkrétan céltábla papír, mely önmagában határozott jelentéssel bíró textúra. A kalitka/etető konstrukciója a lőtábla papír feketéjének hajszálpontos kimetszése által rajzolódik ki a fehér alapon. Hagyományos értelembe vett rajzi vonal tehát nem található Molnár Zsolt képein. Ennek ellenére (vagy ezzel együtt) 2018-ban e műcsoport kapta a Magyar Grafikáért Alapítvány által 1996-ban alapított „Az év grafikája” díjat. Koós Gábor, Födő Gábor és Gallov Péter után ismét olyan fiatal alkotót jutalmazott a szakmai grémium, aki egyéni módon újraértelmezi a grafika műfaját. A megelőző díjazottakhoz hasonlóan Molnár Zsolt műveit is innovatív anyaghasználat, a képgrafika hagyományos kereteiből kilépő képi gondolkodásmód jellemzi. 

            Molnár Zsolt 2012-ben, Képgrafika szakon diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Feldolgozás alatt címmel bemutatott diplomamunkájának témája a nagyipari húsfeldolgozás volt, tágabb értelemben a természetet maga alá vető jóléti társadalom, olyan jelenség tehát, aminek gondolatköre azóta is foglalkoztatja.  A vágóhídi disznótetemek nagy méretű sziluettjei műanyag fóliára karcolva jelentek meg. Ezek voltak Molnár Zsolt utolsó olyan munkái, ahol tárgyához kapcsolódó indulatait a felület expresszív megformálása által is láttatni engedte. A Makói Grafikai Művésztelepen ezt követően készült Vadászfohász képsorozata már új irányba fordult: a fóliakarcok expresszivitását konceptuális anyaghasználat váltotta fel. Itt alkalmazott először lőtábla papírt: fehér papírból kivágott figuráinak negatív sziluettje a papír mögött elhelyezett céltábla papírok jellegzetes, fekete-fehér koncentrikus mintázatából rajzolódtak ki. A megjelenítés visszafogott eleganciája már itt feszültségbe került a téma felkavaró indulataival, ahogy a vadászati rituálé kellékei közé illesztett zsákmányállatok együttese is szent és profán határmezsgyéjén egyensúlyozott. A 2014-ben készült Számokba fojtva sorozat képein olyan gépezeteket mutatott fel, amelyek a haszonállatok mérésére szolgálnak. A lőtáblák korábbi egyszerű kimaszkolása helyett Molnár itt már bonyolultabb rétegekből építette fel alakzatait, az anyaghasználat direkt szimbolikáját áttételes utalássá egyszerűsítve. Figyelme ezt követően mindinkább a konstrukciók felé fordult, képeiből kivonatolva a gépezetek működését értelmező és igazoló célt, az élőlényt. Az Alaktan képciklusának tárgyai már maguk a mezőgazdasági eszközök, amelyek a céltábla papírok korábbinál is összetettebb, szofisztikáltabb rétegzése révén rajzolódnak ki a papír hófehér síkján.

            A precíz kivitel, a papírkivágatok tűpontos illesztései, a visszafogottan elegáns fekete-fehér rajzosság, az egész gondosan foltmentes kidolgozása kényszeres elfojtást sejtet, a hibátlanul intellektuális felszín mögött megbújó indulatot szublimálja. Az elsődleges látvány megtévesztő maszk, olyan kulissza ami ideig-óráig elfedi a steril felszín mögött húzódó rettenetet, mint a húsipari gépkatalógus cseppmentes darabolóasztala. Az elfojtott agresszió a nyersanyagként szolgáló lőtábla felvágásába szublimálódik, művészeti technikává absztrahálva a metszés, vágás, darabolás gyilkos gesztusát. A foltmentes fehér papírok semleges terébe mártott alakzatok úgy jelennek meg mint a használati utasítások vagy mérnöki tervrajzok gépezetei. Molnár Zsolt arra a képi hagyományra támaszkodik, amely a grafikus rajzhoz objektív, deskriptív, érzelemmentes ábrázolásmódot köt, ahogy a mérnöki rajz steril megjelenésmódja is hatékony funkcionalitást ígér, ami megnyugvással és bizalommal tölti el a nézőt. Ám a funkcionalitás merő illúziónak bizonyul: Molnár Zsolt egyetlen szerkezete sem működőképes a valóságban. Nem gurul, nem zár és nem véd meg. Meghekkelt használati utasítás, működésképtelen dadaista konstrukció valamennyi. Az eredendően gyilkos kis szerkezeteket így saját terepén, a képek világában teszi működésképtelenné.

            A 2015-től megkezdett Mobil struktúrák sorozat művei a síkba absztrahált konstrukciókat tovább gondolták a térbe. Zsikla Mónika találóan „kollázs architektúráknak” nevezte ezeket az installációkat, arra utalva, hogy az egymás mellé illesztett anyagok és kifejezésmódok különállósága továbbra is megmarad.[1] A sorozat első három darabján a borovi fenyő konstrukciók a képkeret meghosszabbításaként vagy egy festőállvány módjára keretezik és hordozzák a síkba komponált kollázsokat. Az azt követő három mű esetében azonban már inkább kiterjesztett grafikaként, mint a képi motívum meghosszabbításai értelmezhetők a fa szerkezetek. A konstrukciók grafikus jellege ezt követően is megmarad, de változik a sík ábrához való viszonyuk. A 2016-os Ketrec-sorozattal a kollázs technikát felváltja a print, a térbeli konstrukciók anyaga pedig a szerves fa helyett fém lesz, amely egyre jobban elzárja a tértől a benne foglalt ábrát. A Pajzs-ciklus konstrukciói védelmező keretből elhatároló kordonnál válnak, emberléptékű szerszámokból gigantikus gépszörnyetegekké növekedve.

            A Paksi Képtárban 2017-ben Agro scenario (Agrár forgatókönyv) címen bemutatott installációk tárgyai továbbra is az ember alkotta gépezetek, építőipari és mezőgazdasági masinák, ám célszerű jelentésük felszámolása minden korábbinál következetes. A stafelájra állított Helyzetszabályozó és Anyagátalakító esetében kontextus híján bizonytalan marad, hogy kinek a helyzetét és miféle anyagot is alakítanak át ezek a szépségesen talányos masinák. Az egyre összetettebb fakonstrukciók értelmezni volnának hivatottak a látványt, ezzel szemben csak növelik a homályt: a Manipulátor kit manipulál és miként, és a biztonsági mentés mit ment és hová? És legfőképp: mi végre? Haraszthy István hetvenes években készült mobilszobraihoz hasonlóan Molnár Zsolt konstrukciói is növelik a néző szorongását: mert ami ilyen okos és szép, fenyegethet-e minket, lehet-e kártékony mégis? A csodálat a Pajzs-sorozat gigászainál fordul át fenyegetettségbe. Az Elektrosztatikus permetező vagy a Pollinátor komoly fensége túlnő az emberen, a látvány ésszerű értelmezésének kudarca frusztrálja a nézőt, aki végül kérdés nélkül kénytelen alávetni magát a gépek fennsőbbségének. Az értelem nélküli logika, ami a korai kollázsokon még ironikus képi játéknak tetszett, itt az irracionalitás nyomasztó uralmává nő. A sík nyomatokon megjelenő rajzolatok a rejtély megoldását ígérik, ám felfejtésük meghaladja racionális lehetőségeinket. Egy idegen kultúra rejtélyes enigmái, amelyek a leigázásunkkal fenyegetnek.

            Molnár Zsolt nézőpontja csak látszólag rokon a magyar művészet népies-vidéki hagyományával, Samu Géza vagy Bukta Imre látásmódjával, amennyiben sem archaizáló pátosz, sem groteszk ironizálás nem jellemzi azt. Művei középpontjában sokkal inkább a természetet kizsigerelő és leigázó technokrácia kritikája áll. Erre a disztópikus felhangra reflektálva írja Zsikla Mónika, a konstrukciók egészéből „akár egy vészjósló sci-fihez hasonlatos, világméretű ökodráma is kirajzolódhat”.[2] Az irracionális hozamnövelés, a méreggé lett permet, a genetikai manipuláció eljárásait a fogyasztó jóléttel indokolják ugyan, ám a technikai alkotások praktikus, haszonelvű, célszerű működése valójában élet ellen való, s ennél fogva irracionális. A mérnöki precizitás, a fukcionális racionalitás az a felszín, mely mögött az érzelem mentes technokrácia kiterjeszti ránk hatalmát: manipulál, szabályoz, megfigyel. Az Elektrosztatikus permetező lényegét tekintve épp olyan gyilkos kis gépezet, mint az élvefogó Szarkacsapda, csak ezúttal a csapdába csalt élőlények már mi magunk avgyunk.