Élet és Irodalom, 2014/36, szeptember 5., 22.
Igazi poszt-posztmodern duplacsavar, hogy a tisztelgő ünneplés tárgya maga a kultusz, Madách helyett a Madách-kép, azaz a kultusz kultusza. Ismerős terepen járnak a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai, hiszen az intézmény egyik központja volt a kilencvenes évek végén fellendülő irodalmi kultuszkutatásoknak. Kérdésfelvetéseiben ez a kiállítás is ezt a nyomvonalat követi, amikor a 150 éve meghalt író előtti tisztelgés korábbi formáit, rítusait és díszleteit idézi fel. Élelmesen anélkül teszi ezt, hogy a „kultusz” kifejezést használná, ami úgy tűnik mostanra megkopott vagy tán nem kívánt árnyalatokat kapott, akárhogy is: időszerűnek tűnt lecserélni a trendibb „retró” jelzőre. (Nem mintha a két megközelítésmódnak bármi köze is lenne egymáshoz, az előbbi a kritikai kultúratudomány bevett kutatási területe, az utóbbi némi nosztalgikus sóvárgással árnyalt életérzés.) A zsurnaliszta címadástól függetlenül a kurátorok (Kovács Ida és Sidó Anna) korrekt kultuszkutatóként működnek, olyannyira, hogy Madách drámai fordulatokban bővelkedő recepciótörténetének egyetlen mozzanatát állítják a kiállítás középpontjába: a múzeum felkérésére 1964-ben Az ember tragédiájához készült illusztrációkat. Nagy előnye a tárgyválasztásnak, hogy látványos műalkotásokban ölt formát, ami – valljuk be – az irodalmi kultuszok dokumentumairól ritkán mondható el. Hovatovább a rendezők olyan módon viszik színre a majd félszáz művet, hogy találó vizuális eszközökkel egyúttal idézőjelbe is helyezik az együttest. Merészen eredeti a fogadófal installációja, amelyet a képek múzeumi kartonjaiból és azok dobozaiból építettek. Az együttes minden magyarázó szövegnél világosabban jeleníti meg, hogy a tárlat művei nem elsősorban (vagy nem kizárólag) mint műalkotások, hanem mint kultúrtörténeti dokumentumok kerülnek a figyelem középpontjába. Születésük és sorsuk önmagukon túlmutató kulturális jelenség, intézmény- és gyűjtéstörténeti adalék, vagy kissé szofisztikáltabban: „egy kulturális kifejezésmód lenyomata”.
Leszámítva néhány fanatikus grafikarajongót és művészettörténészt, első nekifutásra keveseket kavar fel a kérdés, hogy ötven éve hogyan illusztrálták Az ember tragédiáját. Csak a témához kissé közelebb lépve kap határozott körvonalakat az a megrázóan izgalmas háttér, amelyben a művek születtek. Ebben a politikától ragacsos kulturális közegben a dráma megítélése parázs viták tárgya volt, Madách életműve pedig problémás kérdésként ágaskodott. A kiállításban ugyan nem terhelik vele a látogatót, de Imre Zoltán kutatásaiból tudható, hogy 1948 után hét éven át nem jelent meg magyar színpadon Az ember tragédiája, s mikor 1955-ben végre színre került, Rákosi magából kikelve tiltakozott a rendszerellenes előadások folytatása ellen. A fordulat évét követő első, 1954-es kiadásában Waldapfel József alig győzte kimosdatni a drámát a bomlasztó pesszimizmus vádja alól. A hatvanas évek e tekintetben is az erjedés ideje volt: sűrűsödő ütemben követték egymást az új kiadások, köztük 1960-ban Zichy Mihály illusztrációival kísért díszes változat, amelynek hosszú utószavában maga Révai József vágott rendet a dráma nyugtalanító káoszában, előrebocsátva: „Az ember tragédiájá’-t faltörő kosként használják fel a szabadság nevében, a szabadság igazi rendje ellen.” Habár igazán parázs viták a dráma színpadi megjelenítései körül zajlottak, a szöveg illusztrációi hasonlóképp az értelmezés (veszélyes) eszközei voltak. Innen nézve kap súlyt, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum az író halálának centenáriumára illusztrációs pályázatot hirdetett. Olyan időben történt mindez, amikor a hazai grafika aranykorát élte és szövetkezése a bibliofil könyvkiadással a magyar illusztrált könyvművészet legszebb alkotásait hívta életre. A múzeum felhívása tehát életenergiával teli, invenciózus közeget szólított meg.
Talán a kényes témának tudható be, hogy a pályázat meghívásos volt, ahogy beszédes az is, hogy a tizenöt felkért művészből hárman nem küldtek be munkát, egyikük Csernus Tibor volt, aki ekkor emigrált Párizsba. Tizenkét alkotó viszont szép számú művet készített, ötven grafikát, tusrajzot, litográfiát, rézkarcot, kollázst vegyesen. Egy kötött és két szabadon választott jelenetre kaptak felkérést, emellett a méret és technika választható volt. Az elkészült művek azt igazolták, hogy Az ember tragédiája 1964-ben cseppet sem volt érdektelen vagy erőltetett téma, bizonyos olvasatban nagyon is húsbavágó kérdéseket boncolgatott: a hatalom és nép viszonyát, a forradalom kétarcúságát, az értelmiségi lét természetrajzát. Éppen ezért nagyon is jól illet hozzá az a modernizált képi arculat, amivel a kortárs alkotók felruházták. Igaz, Zichy szuggesztív képi világától nem volt egyszerű szabadulni (Lukovszky Lászlónak például nem is sikerült), a művészek többsége saját, nagyon is egyéni látásmódjával formálta képpé a drámai színeket. Garancia volt erre persze a felkértek impozáns névsora. Az igazodási pontokat Hincz Gyula, Martyn Ferenc és Szántó Piroska klasszikus szépségű vonalrajzai, Kondor Béla groteszk apokalipszisei és Bálint Endre szürreális álomképei jelölték ki. Melléjük sorolódott a magyar grafika új nemzedéke: Feledy Gyula, Gy. Molnár István, Pásztor Gábor, Raszler Károly, Tóth Imre és Würtz Ádám. Talán elvárás lett volna a dráma hozzáigazítása az uralkodó hatalom ideológiájához, az alkotásokon azonban szerencsére csak néhol ütött át a szocmodern felszínes pátosza, a lényeget szívesen elstilizáló absztrakciója. A tragédia kozmikus léptéke nagyon is illet a kor magyar grafikájának hangvételéhez, amelyet klasszikus technikák mesteri alkalmazása jellemzett, őrizve a míves és szenvedélyes vonalrajz lendületét, telve pátosszal, archaikus és klasszikus művészeti citátumokkal. Milyen jellemző, hogy Kondor zökkenő mentesen illesztette saját futurisztikus archaizmusába, groteszket szakrálissal vegyítő képi párlatába a történeti korokon át sodródó emberpár misztériumjátékát! Az ideológiailag legrázósabb falanszter-szín (amelynek helyes értelmezéséről négy évvel korábban még Aczél György vezetésével üléseztek az irodalomtudósok) pedig kellőképp modern, a kényes részleteket elmosó kompozíciókban formálódott képpé.
A pályázat eredményeként a dráma nívós és korszerű képi értelmezése született meg. A sorozat mégsem került be a köztudatba, katalógus nem őrizte meg reprodukcióit, a tragédia kiadásai pedig nem használták fel képeit. Egyedül Bálint Endre neve kapcsolódott össze a drámával, mint az 1964-es előadás látványtervezője majd a dráma 1972-es kiadásának illusztrátora. 1966-ban a Magyar Helikon nem a pályázók valamelyikét, hanem Kass Jánost bízta meg a mű illusztrálására. (Két évvel korábban őt nem kérték fel, pedig zseniális rajzokat készített a darabhoz.) Azóta azonban nem sok vizet zavart a képzőművészet a dráma körül, a rendszerváltás után csupán néhány műkedvelői kísérlet született ihletésére. Talán hoz némi értékelhető eredményt a pályázat, amit idén őszre a győri Rómer Flóris Múzeum hirdetett. A „Madách-retró” kiállítás után csak fájdalmasabb a hiány: hol marad az ezredforduló interpretációja? vagy talán annyira érdektelen ma a mű, hogy kérdéseink sincsenek hozzá? vagy a kérdés maga a tárlat kényszerű múltba révülése? vagy lenne mit mondania az alkotóknak, és a labda nem náluk, hanem a könyvkiadóknál van?