Artmagazin, 2025/3, 72-79.
A nagy közgyűjtemények állománya idővel túlnő a fizikai felfoghatóság határán. Több tízezer vagy akár százezres nagyságrendű tárgynak már a maradéktalan leltárba vétele is kihívást jelent, tudományos feldolgozása, megértése pedig az emberi elme befogadóképességének határait feszegeti. Nincs ez másképp egy olyan kisebb egység esetében sem, mint a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteménye. A 2600 darabot (más források szerint 2400) számláló kollekciónak kevesebb mint a fele, mintegy ezer műtárgy kapcsolódik a 19. századi művészethez. Ennek bemutatására vállalkozik most a múzeum új katalógusa, amely A 19. századi európai művészet címen mintegy 260 művet emel ki.[1] A kör tehát egyre szűkül, és még a válogatás válogatása is tartogat meglepetéseket, izgalmas felfedezéseket, a korszak iránt érdeklődő műkedvelőknek és szakembereknek egyaránt.
A Tóth Ferenc szerkesztésében idén megjelent 360 oldalas kötet mérete üdítően kézreálló, a gyakorlatban is megfelelve a „kézikönyv” elvárásainak. Műfaját tekintve átmeneti: olvasmányosabb mint egy múzeumi állagjegyzék, miközben a szaktudományos elvárásoknak úgy felel meg, hogy a népszerűsítésről sem mond. A képeket magyarázó szövegeket a múzeum munkatársainak 11 fős művészettörténész szakemberekből álló csapata jegyzi.[2] Minden kiemelt alkotás reprodukcióját a műtárgy pontos adatai és elemző leírásuk kíséri, anélkül hogy a szövegeket hosszú bibliográfiai adatsorral terhelnék. Ugyanezek a reprodukciók és szövegek ugyan a múzeum weboldalán is elérhetők, két fontos különbséggel: az online adatsorok nem térnek ki a műtárgyak származására, azaz a provenienciára, és a digitális adatbázisok természetéből adódóan nem strukturáltan, hanem a böngészés egyéni logikája mentén tárulnak elénk. Az új gyűjteményi kézikönyv legfontosabb érdeme éppen az, hogy a műtárgyak tömegéből kiválasztott szegmenst művészettörténeti szempontok mentén rendszerezi és értelmezi.
Bármily meglepő is, a gyűjteménynek ez az első ilyen típusú összegzése. A Modern Képtár 1906-os, Peregriny János-féle katalógusát a 20. században olyan kiadványok követték, amelyek az aktuális 19-20. századi külföldi művészetet bemutató tárlatok leírására vállalkoztak. A jelen kötet azonban nem kiállítási katalógus. Már csak azért sem lehet az, mert a több ezer darabos modern külföldi gyűjteményből jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria egyik félreeső teremsorában látható szűkre szabott válogatás távolról sem alkalmas a kollekció reprezentációjára. (A múzeum weboldalának – indokolatlanul – optimista szövege az épülő új Nemzeti Galériába reméli megvalósítani azt.) A kötet jellegében inkább az elmúlt évek olyan nagy múzeumi vállalkozásaival mutat rokonságot mint Nyerges Éva spanyol festményeket, vagy Urbach Zsuzsa németalföldi festészeti kollekciót bemutató gyűjteményi katalógusai.[3] Szintén előzményeként említhető a kétezres évek elején „A Szépművészeti Múzeum gyűjteményei” címen megjelent sorozat, azon belül is Illyés Mária 19. századi francia művekből válogató albuma.[4] Ezek a munkák olyan összegzések, amelyek az egyes gyűjteményi egyégek teljeskörű leírására törekszenek. Jelentőségük aligha túlbecsülhető, hiszen alapkutatásaik hozzájárulnak ahhoz, hogy a raktárak mélyén szunnyadó műtárgyak ismét részévé váljanak a nemzetközi és hazai művészeti közgondolkodásnak. A művek maguk ilyen értelemben nyersanyagok, amelyeket az adott kor kérdésfelvetései, problémaérzékenysége aktivizál, hozzájárulva a kánon újrarendezéséhez. Ezt példázza a Magyar Nemzeti Galéria említett állandó gyűjteményi válogatásához kapcsolódó időszaki tárlat (Művészek & modellek. Műteremábrázolások az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményben), amely – a gyűjteményi katalógus megjelenése alkalmából – a műterem témájához kötődően mutat be néhány művet. A Kovács Anna Zsófia és Lovass Dóra kurátori koncepcióját tükröző mini-tárlat annál is érdekesebb, mivel a hat kiállított műtárgyból csak egy szerepel az említett kötetben – jelezvén, hogy a kollekció maga jóval gazdagabb annál, mint amit az új kötet felölel.
A katalógus fókusza időben a 19. században, térben az európai művészetben szabta meg válogatásának határait, kitérve a korábbi minősítő jelzők (modern, külföldi) használata elől. Ám mielőtt az olvasó a korszakot átfogó művészettörténeti összegzés elvárásával terhelné meg a könyvet, az alcím megadja az áttekintés harmadik, meghatározó koordinátáját, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményére szűkítve azt. A kötet Tóth Ferenc által írt bevezetője nélkülözhetetlen a továbbiakban elénk táruló gyűjteményi válogatás értelmezéséhez. A modern képtári egység történetét kiválóan ismerő szakember ugyanis röviden felvázolja azt az intézménytörténeti hátteret, amely az egész kollekció jelenlegi sajátosságait megmagyarázza.[5] Az ugyanis, aki a korszakot összefoglaló áttekintésként szeretné használni a katalógust, csalódni fog, hiszen az csak töredékesen tükrözi a vonatkozó szokásos művészettörténeti kánont. A kötetből a 19. század művészetének egy másik története rajzolódik ki, aminek hangsúlyait, csomópontjait a gyűjtemény története alakította. Szemben egy magángyűjteménnyel, aminek az egyéni életút, annak anyagi lehetőségei és a gyűjtő személyes ízlése szab határt, az intézményi gyűjtés a mindenkori szakmai kánon tükrözője (jó esetben alakítója), és jellegénél fogva jobban kitett a politikai hatalom ideológiai irányváltásainak, kiszolgáltatott a kultúrpolitika kegyeinek. A közgyűjtemények gyarapodását különféle források egymást váltó intenzitással támogatják: ebben az esetben előbb jellemzően magángyűjtemények, később állami vásárlások is biztosították a külföldi modern kollekció gazdagodását. Utóbbiak lehettek közvetlen műtermi vásárlások, aktuális tárlatokról történő beszerzések vagy műkereskedelmi vételek. Azt hogy hol, mikor és mit vettek, nagyban befolyásolta a múzeumi szakemberek személyes kapcsolatrendszere és ízlése.
A Szépművészeti Múzeum 19. századi gyűjteménye távolról sem mondható kiegyensúlyozottnak, gyarapodásának üteme időben szakadozott, ami részben megmagyarázza stiláris egyenetlenségeit. A kollekció főbb egységeinek kialakulását Tóth Ferenc Pyrker László és Petrovics Elek működésének időszaka közé helyezi. Az előd intézmény, a Magyar Nemzeti Múzeum 1802-es alapításától a kiegyezésig tartó első időszakát magángyűjteményi adományok határozták meg. A nemzeti művészet kialakításának programja mellett ebben az időszakban a külföldi „élő művészet” (azaz kortárs művészet) gyűjtése nem volt elsődleges cél, az alkalmi gyarapodás rendszerint a bekerült magángyűjteményekkel függött össze. Így lett az újonnan alapított Magyar Nemzeti Múzeum része Pyrker László János egri érsek révén Josef Danhauser, a bécsi biedermeier festészet egyik legjobb alkotójának öt darabos, Habsburg Rudolf életéről szóló történeti sorozata. A Habsburg Birodalom közjogi keretében a „magyar” és „külföldi” művészet fogalmai is másként váltak szét. Jól példázza ezt Peter Krafft, a bécsi udvar kedvelt festőjének történeti sorozata, amelynek megrendelője a Magyar Nemzeti Múzeum ügyét szívén viselő Habsburg helytartó, József nádor volt. Krafft 1825-ben készült párképének útja csak egy évszázad múltán vált ketté, Zrínyi kirohanását a magyar művészet, I. Ferenc koronázását pedig a „külföldi” egyetemes művészet fogalmával keretezve újra.[6] A gyűjtemény fejlődésének legvirágzóbb időszaka 1867 és 1914 közé esett, amikor a gazdasági konjunktúra és bőkezű állami dotáció lehetővé tette egy valóban kortárs fókuszú kollekció építését. A gyűjtemény ekkor került összhangba saját jelenével. A kiegyezést követően a nemzeti művészet vásárlásának kizárólagossága is oldódott, ezért viszonylag kiegyensúlyozottan vásárolhatott a múzeum a Képzőművészeti Társulat és a Nemzeti Szalon nemzetközi tárlataitól. Ekkor kerültek be a gyűjteménybe olyan művek mint Franz von Stuck Szfinx csókja vagy Paul Gauguin Tavaszi tája, és ekkor vásárolta a gyűjtemény az Ernst Múzeum 19. századi francia mestereket bemutató tárlatáról Gauguin tahiti tájképét és Tolouse-Lautrec bordélyházban beszélgető hölgyeit. Petrovics Elek és Meller Simon egyaránt jó kapcsolatokat ápolt néhány külföldi műkereskedéssel, általuk került a múzeumba 1915-ben a párizsi Bernheim-Jeune galériából Delacroix lovát nyergelő arab férfija és Corot Coubroni emlék című festménye. A múzeum jeles Rodin-gyűjteményének alapját alkotja az az öt szobor, amit Térey Gábor egyenesen a művész műterméből vásárolt 1900-ban. A magángyűjteményi adományok révén a századfordulón igen jeles kollekciókkal gyarapodott a gyűjtemény, 1871-ben az Esterházy-gyűjtemény és Erny Mihály adománya révén, a századfordulón pedig Delhaes István hagyatéka, Pálfy János és gróf Andrássy Dénes gyűjteménye révén. Utóbbiból 136 modern francia és német festményt kapott a múzeum, amiből 55 eltűnt a második világháború alatt. A megmaradt remekművek közé tartozik Arnold Böcklin Tavaszi estje. Az első világháborút követő új történeti helyzetben ideológiai és gazdasági értelemben a keretek ismét szűkültek, Petrovics Elek 1920 után a magyar művészet reprezentációjára helyezte a hangsúlyt. A kollekció történeti értelemben nem lezárt egység, hanem folyamatosan alakuló, bővülő halmaz, amelynek legújabb szerzeményei közé tartozik Auguste Renoir 2019-ben vásárolt Fekvő női aktja vagy Anne-Louis Girodet de Roucy-Triosonorientális hangulatú, 2024-ben vett odaliszkja.
A gyarapodás hullámzó karaktere magyarázza a kollekció egyenetlen stiláris karakterét. A osztrák biedermeier beszerzése többnyire utólagos, mert az egykorú adományok inkább a magyar és régi művészet köréből származtak. A gyűjtemény legegyenletesebb és legszínvonalasabb egysége a századforduló naturalizmusát és szimbolizmusát reprezentálja. (Ezzel szemben a bécsi szecesszió alig jelenik meg, ezért is olyan fájó a Klimt-portré közelmúltban történt kiengedése az országból.) Ezzel szemben kiemelkedő a gyűjteményben a barbizoni tájképek sora, amelyek egy részét a múzeum a műcsarnoki nemzetközi tárlatokon vásárolta. A francia impresszionista mesterek képei csak a 20. század elején kerültek a gyűjteménybe, ami csak látszólag megkésett, valójában összhangban volt az európai tendenciáknak.
A most megjelent kötet legnagyobb értéke abban áll, hogy kevéssé ismert alkotókra és művekre irányítja a figyelmet. Mindez megfelel annak átalakulásnak, amely az elmúlt évtizedekben a 19. század újra rendezett művészeti elbeszélését jellemzi. Ez az újragondolt korkép a korábbi lineáris, modernista fejlődéstörténet helyett kiegyensúlyozottabb, decentralizáló, párhuzamos törekvéseket hangsúlyozó panorámát rajzol fel, amiben például – a francia impresszionizmus kizárólagosságával szemben – felértékelődött a historizmus és naturalizmus nemzetközileg kiegyensúlyozottan érvényesülő látásmódja. A nemzetközi múzeumi tárlatokon újabban divat a művek korszakokon átívelő, témakörökre koncentráló horizontális bemutatása (ilyen például a római vagy a barcelonai modern művészeti múzeumok tárlata). A Szépművészeti Múzeum katalógusa marad a hagyományos kronologikus, stílustörténeti áttekintésénél. A kiválasztott mintegy 260 művet tíz fejezetben, a klasszicizmustól a posztimpresszionizmusig ívelően mutatja be.[7] A stílusfogalmaktól csak egy alkalommal tér el, amikor a Hősi példázatok, múltidéző jelenetek címszó alatt történeti, mitológiai és egyházi jellegű kompozíciókat gyűjt össze. Ez a kitérő egy alternatív tárgyalásmód irányát vetíti előre, ahol a stílustörténet helyett olyan divatos témák kaphattak volna helyet mint a vidéki táj, művészportrék, női szerepek, testképek…vagy akár műtermek.
A tömör és informatív kísérő szövegek nagy segítséget jelentenek abban, hogy a gyakran kevéssé ismert alkotók műveinek mélyrétegeibe pillanthassunk. Olyan kuriózumokra bukkanhatunk így, mint Félicie de Fauveau, Dumas körében forgó, excentrikus, tüntetően férfi ruhát viselő női szobrász kőből faragott vízi tündére, amely 1851-es keletkezése ellenére már a szecesszió kalligrafikus vonalvezetését vetíti előre. Vagy hogy egy másik érdekes női alakot említsek: Théodore Chassériau spanyolt táncosnője nem más mint a korabeli Párizsban ünnepelt Petra Camara, akinek rajongói közé tartozott a kor neves író-műkritikusa, Théophil Gautier is. A kommentárok arra is ráirányítják a figyelmet, hogy Johann Baptist Reiter 1871-ben festett munkást és munkásnőt ábrázoló párképe távolról sem az a biedermeier paraszti idill, aminek látszik, hanem harcos politikai allegória. Tovább böngészve a művek között olyan rejtett kincsekre bukkanhatunk mint – az egyébként grandiózus történeti képeiről ismert – Thomas Couture madarásza, aminek voltaképpeni témája maga a megfigyelés. Újabban került a szakmai figyelem középpontjába Victor Julian Giraud műtermi mulatsága, ami köré az említett múzeumi kamaratárlat is szerveződik, és amely a fiatal elhunyt tehetség egyik kortársi karaktereket mozgósító realista főműve. A gazdag naturalista kollekcióban olyan különlegességekre bukkanhatunk mint a festőként a magyarokra is nagy hatást gyakorló Jules Bastien-Lepage pásztorlánykát ábrázoló szobra, Fritz von Uhde bajor parasztoknak prédikáló Krisztus alakja (amely közvetlen előzménye lehet Ferenczy Károly 1896-os Hegyibeszédének), vagy Jean Béraud klubjelenete. Utóbbi kapcsán Kovács Anna Zsófia szövegéből megtudhatjuk, hogy Béraud a férfiklubok témájának specialistája volt, aki ezúttal a Cercle de l’Union artistique művészeti elitklubjának tagjait –finom iróniával – a vörös plüss kárpitokba süllyedve, különös kitakarásokkal ábrázolja.
A gyűjtemény természetes módon számos magyar vonatkozású művet is őriz. Ilyen például Wilhelm von Kaulbach Prónay István báróról festett Hamlet szerepében pózoló szerepképe. Idősebb Markó Károlyról a Széchenyi István grófot is megformáló Hans Gasser mintázott szoborbüsztöt. Az országokon átívelő művészbarátságok egyik legszebb példája pedig Wilhelm Leibl Szinyei Merse Pálról készült virtuóz ecsetkezeléssel feldobott, előtanulmányok nélkül készült portréja.
Összességében a 19. századi nemzetközi gyűjtemény e széleskörű válogatása alkalmas arra, hogy elősegítse a korszak művészetéről alkotott képünk újra formálását, új hangsúlyok teremtését. Éppúgy jól használható a művészetek iránt érdeklődő műkedvelők, mint külföldi és hazai kurátorok számára. Megjelenése csak fokozza az iránti várakozásunkat, hogy belátható időn belül egy méltó állandó kiállításon eredeti formájukban is tanulmányozhatjuk a kötetben reprodukált műveket.
[1] A 19. század európai művészete a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében. Szerkesztette és a bevezető szövegeket írta: Tóth Ferenc. Szakmai koordináció: Kovács Anna Zsófia. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2025 .
[2] Béres Csenge Júlia, Fehér Dávid, Geskó Judit, Izsák-Boda Bianka, Keserü Luca, Lantos Adriána, Lovass Dora, Mrázik Rebeka, Sodics Dominika, Somodi Anett
[3] Éva Nyerges: Spanish paintings. The collections of the Museum of Fine Arts. Budapest, Museum of Fine Arts, 2008; Susan Urbach: Early Netherlandish paintings. Old Masters’ Gallery catalogues. Szépművészeti Múzeum, Budapest. 1-3. vol. With the collaboration of Ágota Varga. London, Harvey Miller Publishers, 2015.
[4] Illyés Mária: XIX. századi francia művek. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2001.
[5] Tóth Ferenc: Donátorok és képtárépítők. A Szépművészeti Múzeum Modern Külföldi Gyűjteményének kialakulása. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2012.
[6] Sinkó Katalin: Peter Krafft festményei a Nemzeti Múzeum számára. In: A magyar művészet a 19. században. Képzőművészet. Szerk.: Papp Júlia és Király Erzsébet. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Osiris Kiadó, Budapest, 2018, 150-157.
[7] Furcsa mód a fejezet címek nem jelennek meg a katalógus tartalomjegyzékében. A keresést tovább nehezíti a névmutató számos hiányossága.