Új Művészet, 2025/4, 84-86.
Bármily meglepő is, a szecesszió magyar plakátművészete még sosem tárult olyan gazdagságban a közönség elé, mint a Magyar Nemzeti Galéria új tárlatán.[1] Pedig a kiváló tervezők, alkotásaik nagy száma és magas színvonala igencsak indokolja ezt a kitüntetett figyelmet. Noha úgy tűnhet, a „boldog békeidők” fényévnyi távolságban vannak tőlünk, a figyelmes szemlélő számára láthatóvá válnak aktuális üzenetei, életmódról, női szerepekről, férfi testről, fogyasztásról, vagy akár a testmozgás hasznáról…
A plakát a századfordulón vált önálló művészeti formává, amikor az új kereskedelmi kommunikációs stratégiák találkoztak az art noveau stilizáló hajlamával, a dekoratív formai absztrakció pedig kiváló vizuális figyelemfeltőnek bizonyult a nagyvárosi térben. Így a modern plakát anyanyelvévé a szecesszió vált, némiképp gazdagítva a szimbolizmus elvont fogalmi eszköztárával. A másik szerencsés körülmény az volt, hogy mindezen változások a magyar művészet olyan kivételes időszakában zajlottak, amikor az szinkronba került a nyugat-európai központok tendenciáival. Ámde az alkotói invenció magában mit sem ért volna, ha nincs mögötte az újdonságra nyitott megrendelő, a modern formákat elsajátító kiváló művész gárda, az azt befogadó közönség, és legfőképp: egy olyan felívelő gazdaság és művészeti közélet, amely az egész műfajt felpörgette.
Aki a plakátot önmagában értelmezi, szem elől téveszti annak mély beágyazottságát saját kora gazdasági, kulturális, társadalmi összefüggéseibe. Aligha van világosabb kifejezője a plakátnál a századforduló összművészeti törekvéseinek, és tisztább hordozója a demokratikus művészet ideáljának. Hiszen a plakát egyszerre képzőművészeti alkotás és piaci termék, és mint ilyen, egyik legjobb példája annak, hogy milyen halvány és változó határ választja el egymástól az autonóm és alkalmazott művészetet. Technikailag nyomtatott grafika, azon belül is litográfia, amely a sokszorozás és a nyilvános térbe való kilépés által valósítja meg a századforduló művészeti eszményét, a mindennapi élet teljes spektrumát átható és megreformáló művészet erejét, azaz a tárlat címét idézve: az élet művészetét.
A plakátművészet kiváló szakértője, Katona Anikó kurátori koncepcióját megvalósító kiállítás ezt a szélesebb nézőpontot képviseli, a szecessziós plakátot a korszak tárgykultúrájának összefüggésében értelmezi.[2] Tágíthatta volna perspektíváját a korszak festészete felé is, képzőművészeti analógiákat helyezve a plakátok köré, de az iparművészeti közeg felvázolása jó választásnak bizonyult, ami engedi érvényesülni a fő témát, miközben jelzi, hogy a plakát nem értelmezhető az azt övező tágabb kultúrtörténeti kontextus nélkül.
A kiállítási közegből következően a plakátok eredeti „élőhelyüktől” elidegenítve, múzeumi tárgyként, keretezett műalkotásként jelennek meg. Festészeti analógiák beemelését a kurátor következetesen kerüli, cserébe néhány szobor alkotás, és a korszak tárgykultúráját reprezentáló bútorok, kerámiák, ékszerek, használati tárgyak, valamint a tervezőgrafika egyéb ágai példáival szövi körül a plakátokat.[3] Utóbbiak felvillantását különösen fontosnak gondolom, hiszen a kiállított műipari mintalapok, folyóiratok és könyvek jelzik azt a pezsgő, rendkívül színvonalas grafikai közeget, amelyben a plakát a századforduló művészi grafika egyik virágzó területének tekinthető. A valóságot felülíró digitalizálás áramában mára már a kutatók számára sem nyilvánvaló a korszak folyóiratainak és könyvművészetének magas színvonala, e lapok és díszművek megjelenésének lenyűgöző igényessége. A mintalapok látványos válogatása pedig érzékelteti azt az ornamentális, dekoratív formai tárházat, amiből a textil-, kerámia- és bútortervezők éppúgy merítettek mint a plakátokat alkotó mesterek. A tárgykultúra bemutatása ebben az összefüggésben szükségszerűen töredékes, és távolról sem pótolja a századforduló virágzó iparművészetének látképét, arra azonban alkalmas, hogy némiképp helyzetbe hozza az immár nyolc éve (!) bezárt, és azóta mesterséges kómában tartott Iparművészeti Múzeum gyűjteményét, és közvetve (a térben hatásosan elhelyezett épületdísz révén is) utaljon e jelenlét fájó hiányára.
A kiállítás hét tételben tárja a látogató elé a magyar szecessziós plakátot, és bár a bemutatás jellemzően tematikus, némi kronologikus ívet is megtart a rendező, kezdőpontént a franciaországi kezdeteket, záró momentumként pedig az első világháború kitörését jelölve ki. Az egyes tematikus egységeket jól megválasztott, erős színhátterek választják el egymástól, hangsúlyos címfeliratokkal kiegészítve.[4] A tipográfia látványos kiemelését indokolja, hogy a szecessziós plakát egyik legfontosabb újítása a kép-szöveg egység megteremtése, és az egyedi, rajzolt betűk használata volt. Szintúgy a tárlat látványát tervező Albert Ádám és Fusz Mátyás munkáját dicséri az egyedi kialakítású posztamensek és vitrinek beillesztése a térbe. (Az állat-alakos Zsolnay-kerámiák így hasonlóvá válnak egy terrárium lakóihoz.) Ezek a megoldások együttesen járulnak hozzá ahhoz, hogy a síkszerű plakátok sokaságát térben is fellazítsák, újszerű és meglepő látványelemekkel irányítva a látogató figyelmét.
Az első egység azt a nemzetközi közeget vázolja fel, amelynek hatása alatt a magyar művészi plakát is formálódott. A kezdeteket Jules Chéret és Tolouse-Lautrec művei képviselik, az 1880-90-es években megteremtve a szecessziós plakát nagyvonalú, árnyalatlan színfoltok és rajzolt betűk dinamikus egységén alapuló látványvilágát. Velük időben párhuzamosan bontakozott ki Alfons Mucha kissé konzervatívabb, ornamentális mustrákkal tele hintett, gótizáló irányzata, amelynek szintén voltak követői itthon. A harmadik tendencia a müncheni és bécsi Sezession mozgalmaihoz kötődik, az előbbi expresszívebb, az utóbbi geometrikusabb látásmóddal. A magyar plakátra oly jellemző anekdotikus, humoros hangvétel a brit műhelyekhez köthető – tudjuk meg Katona Anikó katalógus bevezető tanulmányából.[5] Ez az egység előre vetíti, hogy a századforduló szecessziója több párhuzamos stílustörekvésre bontható, amelyek közös nevezője a dekoratív, stilizáló látásmód.
A modern plakát formanyelvének kidolgozásában nagy szerepet vállaltak a festőművészek, és megrendelőik között is nagy számban voltak művészeti kiállítóhelyek és folyóiratok. Nem volt ez másképp itthon sem, a korai magyar modern plakát megszületésénél festőművészek bábáskodtak, akik – mint Rippl-Rónai József vagy Ferenczy Károly – gyakran saját kiállításaikhoz terveztek plakátot, mintegy a szélesebb nyilvánosság számára is reklámozva az új, dekoratív formanyelvet.
A tárlat leginkább azt hangsúlyozza, hogy a modern plakát milyen erős szimbiózisban volt a mindennapi élettel, érzékenyen tükrözve a századforduló mentalitásának, ízlésvilágának új tendenciáit. A jelenhez kötődő plakát így számos olyan témát fogalmaz meg, amellyel a párhuzamos autonóm festészet adós maradt. A plakát és a modern tárgykultúra összefonódását példázzák a lakberendezéshez, egészséghez kapcsolódó falragaszok, amelyek tágabb értelemben egy új, polgári, urbánus életmód kifejezői, ahol a kényelem találkozik a nagyvilági eleganciával és öngondoskodással. Ide kapcsolódnak azon kisebb kiállítási egységek, ahol a sport, szabadidő vagy a kerekpár témájához kapcsolódó plakátokból láthatunk válogatást. Utóbbi kapcsán olyan részetekre is felhívják a kommentárok a figyelmet, hogy a századfordulón milyen vitatott volt a biciklizéshez nélkülözhetetlen nadrág női viselete. Érdekes összevetni az Állatkert 1912-es pályázatának alkotásait, amelyek azt emelik ki, hogy a korszakban milyen nagy szerepe volt a modern művészi plakátok készülésében az intézmények, cégek által kiírt pályázatoknak. Ekkor született meg a mai értelembe vett vizuális brand fogalma, aminek mentén olyan márkanevek mint a Palma, Holzer, Törley vagy Zwack formálta meg vizuális önképét. Annak az eljárásnak, amit ma murchandising (arculatátvitel) néven ismerünk, korai példája Faragó Géza Gottschlig rumot reklámozó plakátja, ahol az italt a népszerű színész, Újházi Ede személyesen ajánlja megvásárlásra. Szintúgy feltűnő a modern nőtípusok kirajzása a szecessziós plakátokon, akik öltözködésükben és viselkedésükben egy öntudatos, önfeledt, saját erotikus vonzerejüket bátran felvállaló magatartást képviseltek. Más oldalról ugyanez szemlélhető úgy is, hogy a megrendelők hamar felismerték, hogy a szexualizált női test alkalmas a fogyasztási vágyak serkentésére.
A tárlat kiváló ritmusérzékkel az éjszakai élet önfeledt tobzódása után olyan művekkel zárja az áttekintést, amelyek már a közelgő válságot előlegzik. A militalizálódó közhangulat valamint a politikai, szociálisan érzékeny plakátok megjelenése jelzi ezt a hangsúlyváltást. Jellemző képviselője ennek a változásnak Bíró Mihály, aki a Palma cipősarok anekdotisztikus, derűs plakátja után a tízes évek második felétől felkavaró társadalmi és politikai üzenetek megfogalmazójaként lépett színre. Ennek folytatásaként 1919-ben a magyar művészet legprogresszívebb alkotói terveztek politikai plakátokat. De ez már egy másik történet része, amit majd talán egy következő plakátkiállítás mutat be.
Az élet művészete. Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895-1914). Magyar Nemzeti Galéria, 2025. április 5 – október 5.
[1] Legfontosabb előzménye: Mucha és társai. Szecessziós plakátok a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteményéből. Válogatta: Bakos Katalin, Földi Eszter. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2011.
[2] Így tett korábban a két világháború közötti kereskedelmi plakátot bemutató tárlat az Iparművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában: Merészebb, mint a festészet. Iparművészeti Múzeum, Budapest, 2014. április 25 – augusztus 31. Kurátor: Bakos Katalin; Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938). Kurátor: Katona Anikó. 2022. április 12. – szeptember 25.
[3] Az építészet a kiállításban csak jelzésszerű jelenik meg, a katalógust viszont Brunner Attila építészettörténeti tanulmánya nyitja: Brunner Attila: Az építészeti gondolkodás változása. In: Az élet művészete. Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895-1914). Szerk.: Katona Anikó. magyar Nemzeti Galéria – Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2025, 10-27.
[4] A kiállítási címfeliratok tipográfiáját a plakátok betűtípusai alapján, azokat új karakterekkel kiegészítve Imre Réka tervezte. Ugyanő a tervezője a kiállítás katalógusának is, ami méltó versenytársa a témaként szolgáló korszak könyvművészetének.
[5] Katona Anikó: Párizstól Bécsig. tendenciák a magyar szecesszió plakátművészetében (1895-1914). In: Az élet művészete. Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895-1914). Szerk.: Katona Anikó. magyar Nemzeti Galéria – Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2025, 28-41.