Új Művészet, 2025/4, 68-70.

Egy hétköznapi barátságból ugyan mi marad az utókorra? Pár fénykép a közös eseményekről, elszórt levelek, emléktárgyak. Ám ha két korszakalkotó művész találkozásáról van szó, ott kettejük kapcsolata több mint közös idő, hanem eszmék, impulzusok cseréje, intenzív szellemi kölcsönhatás, amely gyakran és szükségszerűen művekben ölt formát. Szavakban, képekben – avagy Nagy László és Kondor Béla esetében: mindkettőben. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban Testvér-tehetség címen megnyílt tárlat a költő centenáriuma kapcsán idézi meg azt a különleges barátságot, ami a rajzoló-író Nagy Lászlót az író-festő Kondorral összekapcsolta. A kettős tehetség nem ismeretlen jelenség, elég olyan verselő, írói vénával rendelkező képzőművészekre gondolunk mint Michelangelo, William Blake, Bálint Endre vagy Román György. Rajzoló írókat is szép számmal ismer az irodalomtörténet, Jókai Mórtól Tandori Dezsőig sorolhatók a példák. Lényegesen ritkább azonban az a típusú interakció, ami Nagy László és Kondor között létrejött, ahol nem csupán mindketten mindkét művészeti formában gyakorolták magukat, hanem szoros barátságuk révén művészi világuk intenzív kölcsönhatásban állt egymással. Ezt a szellemi találkozást idézi meg a tárlat, Madár Mária művészettörténész kurátori koncepciója mentén.

            Pályájuk kibontakozása a hat éves korkülönbségből adódóan ritmuskéséssel indult. Mire Kondor Béla 1950-ben felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, Nagy László már viharos gyorsasággal három iskolát is megjárt, az Iparművészeti Főiskola grafika szakirányát egy év után a Képzőművészeti Főiskola festészeti képzésére cserélte, hogy a következő tanévben már a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán váljon elhivatott költővé. Kitérői nem voltak haszontalanok, költészetét áthatották a gazdag képi hasonlatok, amint a tárlaton is megjelenő napló jegyzetei mutatják, írásban és képben gyakran párhuzamosan gondolkodott, könnyedén átváltva egyik kifejezési formáról a másikra – vizuális szövegeinek pedig jellegzetes formái a képversei.

            Kondor és a költő első személyes találkozása nem köthető konkrét dátumhoz, a fővárosi közös kulturális térből adódóan egymás látóterében voltak. A tér és idő megszabta szcéna, amiben túlcsorduló tehetségük kibontakozott, a Kádár-kori magyar kultúra színtere volt, ennek szűkre mért bekerített karámja, ellenőrzött barakkja határozta meg mozgásterüket, az elismerés, elhallgatás, megengedés, támogatás játékszabályai közé idomítva a zabolátlan zseniket. Ami adatszerűen elmondható, hogy miután Nagy Lászlót 1959-ben felkérték az Élet és Irodalom című hetilap képszerkesztésére, ő az elsők között Kondor rajzait közölte, már azelőtt, hogy megnyílt volna a nagy port kavart első önálló kiállítása a Fényes Adolf teremben. Pályájuk ettől fogva több regiszterben keresztezte egymást: néha oly módon, hogy saját médiumuk révén reflektáltak a másik művészetére, máskor a kötelék szorosabb és mélyebb volt: amikor az egyik alkotása a másik ihlető forrásává vált. Ezek együttesen adnak képet az utókor számára barátságuk személyes belső köreiről, amelyek családi összejövetelek, beszélgetések, közös zenélés, borozás intim pillanataiban formálódtak.

A reflexióra főként Nagy László esetében találunk példát, aki 1965-ben az Ernst Múzeumban rendezett tárlata kapcsán Kondort „rézkarckirályként” aposztrofálta. Alakját már 1964-es hosszúversébe, a Menyegzőben beleírta: „kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók, / motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól…”. Egy évvel később Kondor a Menyegző motívumát rajzolta Nagy László Himnusz minden időben címmel megjelent kis kötetének borítójára, a növekvő káosz közepette összetartó gótikus emberpárt. 1966-ben a költő számára magától értetődő volt, hogy gyűjteményes verseskötetét képek is kísérjék, és a rajzok alkotója ki más lehetett, mint Kondor. Az Arccal a tengernek címen megjelent kötet nyolc versét illusztrálta Kondor, vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy képeivel társult a versek mellé, hiszen saját motívumait gondolta tovább, elbukó angyalokat, fenyegető gépezeteket. A legszebbek egyike a kusza keresővonalak hálójából kibontakozó angyal alakja a borítón, lábainál a tengerrel.

            Ágh István, a költő testvérének visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Kondor halála mélyen felkavarta, szinte a lelki összeomlás szélére sodorta Nagy Lászlót. „Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog” – jegyezte fel naplójába a megrendítő sorokat. Ekkor írta bele barátja alakját a Seb a cédruson képvers mártírjainak sorába („Jaj a kerúb Kondor orkánhuzatú sebe”). A „széjjelmart rézkarckirály” emlékére született művek között van a Temetés után és a Mindenség mutogatója című prózavers, valamint a Szárny és piramis betűkép (képvers). Nagy László költői megnyilatkozásai hozzájárultak a fiatalon, tragikus hirtelenséggel elhunyt művész alakjának mitizálásához. A kondorivilág a művész halála után is bűvkörében tartotta a költőt: 1977-ben a Tükör című hetilapban jelentek meg Kondor festményeire írt versei, a képek reprodukciójának kíséretében. A hét versnek nincs sok köze az antik ekphrasis műfajához, sokkal inkább a képi szituációk személyes, költői tovább gondolásai, megszólaltatva a női testre vágyakozó tengerészt, szerzetest, a gyilkost vagy az angyaltestén királyinget viselő bohócot. Amint a Kondor-illusztrációk esetében, itt is egy másik médiumba fordítja át az alkotó a kiindulópontként szolgáló művet. A kép-szöveg viszonyok elemzői számára (amint ezt Vass László tanulmányai mutatják) kiváló terepe ez a tudományos analízisnek. A hétköznapi néző-olvasó számára viszont unikális élmény, amikor a két kifejezési forma kölcsönösen nyit új utakat az értelmezésben.

            A veszprémi múzeum nagy termében – Kemény Gyula kiváló látványtervezői ötleteivel kísérve – a kurátori koncepció egymásba kapcsolódó körökben mutatja be ezt a kölcsönhatást. Nincs könnyű dolga, hiszen eredeti művek csak korlátozottan álltak rendelkezésére, ami arra készteti a nézőt, hogy elmélyült felfedező útra induljon képek és szövegek labirintusában. A tárlat középpontjában a születésének századik évfordulóját ünneplő Nagy László áll. Ez némiképp megbontja a koncepció szimmetriáját, részleteiben bemutatva a költő képalkotói munkásságát, ám háttérbe szorítva Kondor irodalmi tevékenységét. Holott Kondor első versei 1970-ben az Élet és Irodalomban jelentek meg, éppen Nagy László bemutató soraival, aki szükségesnek érezte világossá tenni: „…az itt közölt versek írója azonos a képíróval. Költő és festő: egy.” Kondor verseit olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy milyen mélyreható erővel hatottak ők egymásra, a versíró Kondorra költő barátja, a rajzoló Nagy Lászlóra pedig festő barátja. Utóbbiak ritkán látható példáiból bőven válogat a tárlat, bemutatva Nagy László felesége, Szécsi Margit Új heraldika címen 1967-ben megjelent kötetéhez készült illusztrációit, vagy a költő ikonképeket imitáló, Szent Mihály arkangyalt ábrázoló nagy méretű festményét. A kondori univerzum teljes eszköztára felvonul itt, a metaforikus, mitizáló hangvétel, feltörekvő pegazusokkal és elbukó angyalokkal.

A tárlat a nézőt önkéntelenül is az azonosságok és eltérések számbavételére készteti. Utóbbiak közül a legfeltűnőbb Kondor olykor vitriolos iróniájának hiánya Nagy László világában. Jól példázza ezt a kiállítás központi kép-párja: Nagy László Szent Mihály arkangyala mellett függő Szent Johanna-fej Kondortól. A sokáig lappangó festmény maga a megszentségtelenített szentség, a megtört hit ikonja, ahol a szent arca szétroncsolva, lekaparva, szétfolyva már csak az elveszett hősiesség, tisztaság emlékét hordozza. A teljességnek ez a széthullása leginkább talán a Dylan Thomas illusztrációk példáján érzékelhető. 1966-ban a skót költő versei Nagy László cinkkarcaival kísérve jelentek meg. A mívesen megformált grafikák jellegzetes példái a költő verseiben is megfigyelhető „kép-tumultusn”, motívumhalmozás vizuális átfordítására. 1972-ben a képszeresztő Nagy László ösztönzésére rajzolt Dylan Thomas verseihez 16 grafikát Kondor. Ezek voltak utolsó megjelent művei, gyermekrajz-szerű, balkezes firkák, szándékoltan elrajzolt és befejezetlennek ható töredékek, ironizáló szomorú-játékok.

            Minden elágazás, hangnem vagy kvalitásbeli különbség ellenére, a nézőnek mégis az az érzése, hogy a két alkotó egyazon közös világ egységében él, ugyanazon érme két oldala ők. Közös vonásaik az apokaliptikus szorongás, a prófétai öntudat, önpusztító szerelem, a mitikus pátosz, az archaizáló emelkedettség – aminek forrásai Nagy László esetében a folklór, Kondornál inkább a középkori szentképek. A tárlat a ló motívumán keresztül rajzolja meg azt tágabb közeget, amiben ők ketten mozogtak. Az És grafikusainak Würtz Ádámtól Pásztor Gáborig ívelő rajzainak gyűjteménye jelzi, hogy Nagy László és Kondor világa közös nyelv volt, ami a maga rezignált pátoszával, összetett jelképrendszerével, mélyen átitatta a Kádár-kor művészeti szcénáját. Nagy László és Kondor egybehangzása ily módon nem egyedi példa, hanem korjellemző. Amint Nagy László barátja nekrológjában megfogalmazta: „Olyan kondori ma a világ”.

Testvér-tehetség. Nagy László és Kondor Béla művészete. Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, 2025. szeptember 30-ig