In: Hommage á Gyulai Líviusz. Könyvillusztráció a „hosszú hatvanas években”. Szerk: Képiró Ágnes. Damjanich János Múzeum, Szolnok, 2025, 15-31.
Gyulai Líviusz grafikai világát pályája kezdetétől, a hatvanas évek elejétől meghatározta egyfajta archaizáló hangvétel. A középkori, reneszánsz mintaképek követése a korszak művészi grafikájában Kondor Béla hatásának köszönhetően széleskörben elterjed, stiláris megoldásokban éppúgy tetten érhető volt, mint bizonyos ikonográfiai hagyományok felélesztésében, vagy a képi narratíva megkonstruálásában.[1] Gyulai archaizálásának legfőbb irányát a 15-16. századi populáris grafika jelentette. Könyvillusztrációi és autonóm grafikái között egyaránt között jelentős helyet foglaltak el a középkori populáris nyomatok hangnemét megidéző rajzok, olyannyira, hogy idővel ez vált legfőbb stílusjegyévé is. Amint azt Bán Andrással való beszélgetése során megfogalmazta: „Ami számomra a legizgalmasabb, az talán a középkor. Az akkori ember különös szellemi bonyolultságát és annak vizuális megjelenítésbeli csodáit közel érzem magamhoz. Nagyság és kicsinység hihetetlen intervallumai közt tántorgó ember volt, vérbő, fantasztikusan temperamentumos, vitalitással teli, a másik pillanatban meg aszkéta; sokszínű az öltözködésben, a filozófiában, az élete kicsorog az utcára, a szabad ég alá: számomra sokkal szimpatikusabb mint a reneszánsz ember , aki már meglehetősen felnőtt, ettől fellengzős és túlságosan nyugalmat árasztó. Egy csodálatos emlékmű ahhoz a vergődő és szétcincált középkori emberhez képest.”[2] Stílusimitációi leginkább a pastiche körébe sorolhatók, amennyiben többnyire nem konkrét és teljes kompozíciókat emelt át (bár erre is volt példa), hanem egy korábbi stílus rajzi stílusjegyeit követve dolgozott.[3]
A magasnyomású (linómetszet, fametszet) grafika középkori, barokk előképeket követő archaizálása szerves része a hazai könyvillusztrációs hagyománynak. A századelőn Gara Arnold, Divéky József, később a két háború között Kozma Lajos, Fáy Dezső, Csabai Ékes Lajos grafikáit, valamint a Kner kiadó könyvművészeti irányát egyaránt jellemezte.[4] A háború előtti, gyakran dekoratív, népies historizálást az ötvenes évek második felétől újabb archaizáló hullám követte, amelyben felerősödtek a középkori mintaképek drámai, groteszk, olykor frivol vonásai. „A magyar grafika úgy mai, hogy némileg benne van a tegnap is, és a holnapra való készülődés is. A tegnapot a történelmi stílusok értő ismerete és látens továbbvitele jelenti: grafikusaink nem a harminc-ötven esztendős közelmúltra építenek, hanem a modern kor színszűrőjén átbocsátva a reneszánszra, a barokkra, az empire, a romantikus és a szecessziós grafika egymásra rétegződő, egymást áttetszőén takaró rétegeire is.” – fogalmazta meg Perneczky Géza 1968-ban.[5] A középkori és reneszánsz minták beemelése a kortárs grafika formanyelvébe az ötvenes évek végétől, Kondor Béla fellépésével vált jellemző a hazai művészi grafika területén, őt követően vált meghatározóvá Gácsi Mihály, majd a Gyulaival párhuzamosan diplomázó Rékassy Csaba és Ágotha Margit munkáiban. Gyulai Rékassy Csabával közösen, még főiskolás éveik alatt készített egy középkori stílusú kalendáriumot.[6] De Ágotha Margit diplomamunkaként is bemutatott linómetszetes Erasmus-illusztrációinak nyers, archaizáló formanyelve is egy tőről fakadt Gyulai stílusimitációival.[7] Az archaizálás tehát, mint a kortárs modernizmus lehetséges kifejezési formája, és a hivatalos művészet egyéni alternatívája, a „levegőben volt” a hatvanas években. Gyulai nem csak az 1964-ben megjelent Calvino-illusztrációkban csillogtatta meg ebbéli stílusérzékét, hanem önálló grafikai lapjain is.[8] 1964-ben a Fiatal Művészet Stúdiójának tárlatán, majd a Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításon már olyan újszerű műveket állított ki, amelyek eltávolodtak a korábbi évek karikaturisztikus hangvételétől (Krúdy-illusztráció, Táj kentaúrral, Londoni állatkert, Perzsa mesék), és a könnyed karakter-játékok helyett összetettebb művelődéstörténeti és stiláris utalás háló mentén szövődtek. A biedermeier, mitologikus és egzotikus modor mellett a Londoni állatkert rinocéroszt rajzoló figurája már konkrét utalás volt Dürer korára és művészetére.[9]
Az 1965-ös, III. Miskolci Grafikai Biennálén kiállított Carmina Burana sorozat fametszetei új hangot képviseltek, amennyiben nem a Dürer-kori művészi grafikából, hanem a 15. századi populáris nyomatok stíluselemeiből építkeztek.[10] Gyulai linómetszetei stílusukban éppúgy a karakterek és környezetük megformálásában egyaránt igazodtak az árnyalás nélküli, egy vonalas, lapdúc fametszetek profán témákat bemutató nyers és naiv formavilágához. A pajzán jelenetek erotikája ugyanakkor jól illeszkedett a 13. századi eredetű vágánsdalok olykor vulgáris hangvételéhez és tematikájához is. (Bár az eredeti kézirat nyolc, gótikus miniatúrájában nyoma sem volt az erotikus hangnemnek.) Gyulai látásmódja ugyanakkor gyökeresen különbözött és merészebbnek tetszett mint Szász Endre 1960-ban megjelent, kifinomult Carmina Burana-illusztrációi.[11] Olyan képi forma volt ez, amely a képnyomtatás hőskorában, a 15-16. században tömegesen ontotta el az európai piacot, s a lényegre törő egyszerűséggel, olykor naiv formában felvázolt egy lapos nyomtatványok, ponyvák, kalendáriumok témakörei között éppúgy voltak vallási jelenetek, mint moralizáló vagy kifejezetten vulgáris világi ábrázolások. Figyelemreméltó adalék, hogy a téma egyik legjelentősebb kutatója, Wolfgang Brückner, etnográfus, művészettörténész, a hatvanas évek végén jelentette meg a populáris grafika világát bemutató albumát. [12]
Gyulai e modorban készített 1965-1966 fordulóján linómetszetes illusztrációkat Francois Villon verseihez, e szókimondó, ám játékosan naiv stílusban idézve meg a „Hajdanszép csiszárné” vagy „Vastag Margó” alakját. A sorozat négy lapját 1966 áprilisában a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállításán mutatta be.[13] A fekete-fehér linómetszetek a neoavantgárd művészek fellépése miatt botránnyal zárult tárlat színes kavalkádjában is feltűnést keltettek. „Gyulai Liviusz Villon-illusztrációi stílusparódiáknak indultak, de ha az ember sokáig nézi őket, a mai kor aspektusát is maradéktalanul megtalálhatja bennük. S mindezzel a bonyolultsággal együtt Gyulai Liviusz játékosan könnyed és áttetsző, mint a kristályok” – méltatta grafikáit Perneczky Géza tárlatszemléjében.[14] A sorozat leglátványosabb műve, a Hadova és hamuka, Villon költészetének legvitatottabb darabja, a tolvajnyelven írt Le Jargon et Jobelin nyomán készült.[15] (1. kép) A Villon-irodalom apokrif versciklusának fordítását Hadova és hamuka címen Mészöly Dezső adta közre 1966 elején a Nagyvilág című folyóiratban.[16] Az egész Villon-i világot egyetlen jelenetbe sűrítő kompozíció igazi stílusbravúr. Alsó (földi) zónáját kurtizánok, vásárosok, katonák, brigantik, naplopók, mutatványosok és kufárok nyüzsgő tömege tölti be, míg fölöttük a favázas házak egyikének tetején gubbaszt a várost szemlélő és megverselő költő, az alant nyüzsgő népségnél léptékében jóval méretesebb alakja. Tollas, csúcsos kalapjába fakanalat tűzött, erszényéből pénzt számol, jelezvén, hogy bármily magasan is van a mindennapok fölött, ő is csak kiszolgáltatott a mindennapi anyagi megélhetésnek. A kompozíció harmadik valóságzónája az égi, ahol a távolban függő akasztottak fölött egy (gyermekrajzot idéző módon elnagyolt) angyal és ördög alakja is feltűnik. A realitás szintjét áttörő képzeletbeli, transzcendens elemek a korábbi években Kondor Béla és Gross Arnold grafikai világát is benépesítették.
A Hadova és Hamukát az Élet és Irodalom már 1966 május elején közölte.[17] Gyulai elbeszélése szerint itt látta meg a grafikát Sebestyén Lajos, a Magvető kiadó művészeti szerkesztője, aki ennek nyomán kérte fel a fiatal művészt Mészöly Dezső műfordítás kötetének illusztrálására. „Például amikor a Villon-illusztrációkra megbízást kaptam, már volt otthon Villonhoz készített lapom. Amikor másnap megmutattam a kiadóban, csodálkoztak, hogy ilyen gyors vagyok.” – nyilatkozta Gyulai Frank Jánosnak adott interjújában.[18] A Villon és a többiek illusztrált kötete 1966 végére jelent meg.[19] Az igényesen kivitelezett kötet Gyulai Líviusz középkori stílusimitációinak nagyszerű nyitánya volt, amelyben tisztán és frissen csendültek fel ezek az archaizálásuk ellenére is nagyon modern illusztrációk. Az igényesen megformált, Solti Mariann tipográfiai és kötéstervével megjelent kötet, amelyet a Kner Nyomdában kiviteleztek, a következő évben kiosztott Szép Magyar Könyv 1966 verseny egyik díjazottja volt a szépirodalmi kategóriában.[20]
Gyulai a borító rajza mellett 30 egész oldalas kompozícióval kísérte a középkori költeményeket. A linómetszetek nagyobb része (21) Villon verseihez kapcsolódik, a maradék más középkori költők költeményeihez, ám a gazdagon illusztrált első harmad után a vaskos kötet utolsó 200 oldalára már egyáltalán nem került illusztráció.[21] A képek három színnel nyomott, kék, vörös és fekete kompozíciók. A jelenetek mindig szorosan kötődnek a szövegek valamely konkrét mozzanatához. Témáikat tekintve akad köztük portré, tájkép, de többségük zsánerkép, a versekben említett szereplőket a középkori Párizs utcáin, vásárokon, otthonaiban, fürdőiben, bordélyházaiban, börtöneiben vagy az akasztófán megidéző jelenet. Ezen belül is számos erotikus életkép jelenik meg, évődő párokkal, szerelmesekkel, stricikkel, prostituáltakkal, szerzetesekkel és apácákkal (67, 113, 206, 227, 235, 319)[22].
Villon költészete a 20. század eleje óta szerves része a magyar irodalmi gondolkodásnak, fordítói között olyan kiváló írók voltak mint Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, József Attila, majd később Kálnoky László, Illyés Gyula, Vas István és Weöres Sándor. Villon háború előtti hazai recepcióját épp a teljes életművet lefordító Mészöly Dezső foglalta össze 1942-ben.[23] Villon magyar fogadtatástörténetét a jelenkorig áttekintő Marc Martin az 1937-1940 közötti időszakot a mitizálódás idejének nevezi, amikor a Faludy György és Szabó Lőrinc között zajló vitának is köszönhetően, bekerül a tömegkultúrába, kultúrpolitikai viták középpontjába kerül, bestsellerré vált.[24] Meglátása szerint Villon hazai recepciója túlmutat az irodalomtörténeti kérdéskörökön, elválaszthatatlan kultuszától. Életműve, amiben a kalandos életút és a versek nyers hangneme szervesen összefonódott, az utókor szemében egyfajta nonkonformista ellenkultúrát képviselt. Ez generálta a két háború között kibontakozó magyarországi Villon-kultuszt, majd a fordítások vulgáris hangnemét kifogásoló jobb oldali sajtó által szított, a harmincas években felerősödő Villon-vitát.[25] Faludy György 1937-ben megjelent, aktualizált, saját kora argóját felhasználó átköltései csak növelték a hazai Villon-lázat.[26] A Kádár-kor milliőjében ismét ellenzéki felhangot kapott a zsivány-költő hatalom-ellenes, szabadszájú, erotikus hangneme és világképe. Ennek tükrében értelmezhető, hogy Somlyó György 1963-ban a Nagyvilágban az amerikai beat-irodalomról megjelent tanulmányában párhuzamot vont Villon, József Attila és Allen Ginsberg költészete között, hangsúlyozva a polgári normákon kívül helyezkedő társadalmi peremlét közös nézőpontját: „Fegyház és egyetem, tiszta szív és bűnözés, iskolázatlanság és intellektuális mohóság – mindenesetre Villon óta alig került ilyen testközelbe egymással. Analfabetizmus és kultúra, sokszor orrfacsaró életszag és emelkedett szellemi érdeklődés között ebben a társadalomban csak a legrövidebb út vezet, mely megkerüli a szellemi közöny egész jóléttől duzzadó világát”.[27]
Az archaizálás kontra modernizálás kérdéskör szerves része a Villon-értelmezésnek. Villon verseire eleve jellemző a stiláris heterogenitás, sajátos nyelvi karalteréhez nagyban hozzájárul a szakrális és profán, régies, emelkedett, művelt humanista és az argó nyelvi elemeinek merész vegyítése. Ezt a stiláris rétegzettséget csak szaporítják a fordítások, ahol a 20. századi fordítók rendre arra kényszerülnek, hogy a jelenkori olvasó számára úgy tegyék emészthetővé a négyszáz évvel korábban írt verseket, hogy modernizálják nyelvezetüket.[28] A magyar fordításokat is az archaizálás és modernizálás dilemmája hatja át, Szabó Lőrinc néhol a 15. századi magyar nyelv ortográfiáját követi, Mészöly Dezső pedig – a magyar középkori argó ismeretének hiányában – a 19. századi magyar betyár nyelvből merít, amit a kortárs szleng fordulataival egészít ki.[29] Villon gazdag magyar fordítási hagyománya épp azt bizonyítja, hogy a középkori versek milyen sokrétű módon interpretálhatók a modern korban. Ebből a nézőpontból Villon illusztrációi is egyfajta fordításnak tekinthetők, amelyek a képek révén értelmezik és modernizálják a középkori verseket. Az illusztrációk stiláris változatossága ily módon korrelál a fordítások egyéni költői variációival. A jeles magyar Villon-fordítók neve mellé olyan jelentős magyar grafikusok neve sorolható, mint Hincz Gyula, Szántó Piroska, Szász Endre, Kondor Béla vagy Bartha László, akik – Gyulaihoz hasonlóan – a saját képi nyelvükön interpretálták Villon verseit.
Nem csak a fordítások, hanem az illusztrációk tekintetében is számottevő hagyománya volt Magyarországon Villonnak. Mészöly-Gyulai igényes kivitelű kötete olyan időszakban jelent meg, amely a 20. századi magyar könyvillusztráció reneszánsza volt, köszönhetően annak, hogy a Kádár-kor kultúrpolitikája kifejezetten szorgalmazta igényesen illusztrált, bibliofil kivitelű, olcsón hozzáférhető szépirodalmi kötetek kiadását. Ennek köszönhetően Gyulai munkáját több illusztrált Villon-kötet is megelőzte. Még ezt megelőzően, Szabó Lőrinc fordításait 1940-ben a Singer és Wolfner kiadásában Hincz Gyula illusztrálta.[30] (2. kép) Az ötvenes években Villon lázongó költészetét csend övezte, 1950 és 1957 között csak külföldön jelentek magyar magyar Villon-kiadások. A forradalom bukását követő viszonylagos enyhülésnek köszönhetően azonban 1957-ben egyszerre két, illusztrált Villon-kiadás is megjelent itthon. Vas István A nagy testamentum fordítását Szántó Piroska illusztrációival adta ki a Magvető.[31] (3. kép) Összes verseit pedig ugyanebben az évben Illyés Gyula fordításában a Kossuth Kiadó Szász Endre rajzaival kísérve jelentette meg.[32] (4. kép) Valamint képi előzményként érdemes még megemlíteni Kondor Béla Francis Carco által írt, Villon életét bemutató kötetéhez kapcsolódó illusztrációit.[33] Gyulai Mészöly kötetével egyazon évben, 1966-ban a Magyar Helikon ismét Szász Endrét kérte fel Villon összes verseinek hat költő fordításában közreadott illusztrálására, aki ezúttal festményeken elevenítette meg a költemények jellegzetes karaktereit.[34] (5. kép) Villon lázadó szellemű betyár-varázsa különösképp foglalkoztatta Szász Endrét, aki a könyvillusztrációktól független folytatásaként egy nagyobb rézkarc sorozatot is készített a témára.[35] Villon világa az illusztrációs megbízásoktól függetlenül másokat is érdekelt: Würtz Ádám 1963-ban kilenc jelenetből álló rézkarcban idézte fel a költemények legfőbb mozzanatait, Mária alakjától az akasztófáig.[36]
Gyulai Líviusz Mészöly-kötetének illusztrációi azonban nem a kortárs képi előzményekre vezethetők vissza, sőt lényegileg különböztek azoktól, amennyiben nem lírai felfogású, az érzékeny rajzi vonal kalligráfiájából kibontott ábrázolások voltak. Az 1966-ban megjelent linómetszetek Villon képi hagyományának ősforrásához, a 15. századi illusztrációs előképekhez tértek vissza. A költő verseinek első teljes kiadását, amely 1498-ban Párizsban Pierre Levet kiadójánál jelent meg, tíz fametszetes kép kísérte.[37] A vonalas, lapdúc metszetek között ott volt a szerző egész alakos képmása, valamint még öt szereplő alakja, köztük a Kövér Margó, Thibaud d’Auxigny püspöke és a Hajdanszép csiszárné figurája. Ezeket egy szívet és keresztet egyesítő emblematikus kompozíció, valamint három zsánerkép egészítette ki, köztük a sorozat talán legismertebb darabja, amely három akasztottat ábrázol. Gyulai ezt az autentikus illusztrációs hagyományt követte.
A hazai illusztrációs előzményekben ez a radikálisan archaizáló attitűd csak a Faludy-átiratok képeit jellemezte. Faludy átiratainak első, 1937-ben az Officina kiadásában megjelent kötetének címlapját Kolozsváry Sándor tervezte, további illusztrációit pedig fiai, Kolozsváry György és Pál egykorú metszetek után készítették.[38] A rajzok között több átvétel, a 15. századi Villon-illusztrációk másolata, így például a költő és Kövér Margó egész alakos figurája. (6.kép) Az archaizálás Villon 20. századi gazdag illusztrációs hagyományában is megjelent, a középkori stiláris minták követése leginkább Emile Bernard fametszeteire jellemzőek, amelyek a bibliofíl könyvkiadásban is jeleskedő Ambroise Vollard kiadásában jelentek meg 1918-ban Párizsban.[39] A fekete-fehér fametszet használatából adódóan szintén visszautalnak a középkori nyomatokra Frans Masereel 1930-ban kiadott Villon-illusztrációi.[40] A hatvanas évek illusztrációs művészetében ezt az archaizáló irányt többen képviselték, köztük Fritz Kredel (1900-1973) fametszetei és könyvillusztrációi.
Bizonyos képi motívumok visszatérő elemei a stilárisan változatos hazai Villon-illusztrációknak. Ilyenek az auktorportrék, mint olyan fiktív képmások, amelyek a villoni művész-szerep megformálói. Ez a kissé romantizált költő-mítosz a középkori poétát nélkülöző, magányos, üldözött hősnek mutatja be. Gyulainál Villon alakja, a középkori auktor-portrék hagyományát követi: a kötet borítóképén, ahol a boros flaska mellett, lúdtollal író szerző alakja jelenik meg, majd ezt még két kisebb, szűkebb kivágatú képmás egészíti ki (95, 117.), míg a ciklust a Haláltánc ikonográfiához kapcsolódó jelenet zárja, amelyen a lovas költőt a halál alakja vezeti ki a város kapun át (257). Megformálásuk Gyulai illusztrációin rokonságban áll a költő egyetlen, közel egykorú képmásával, amely verseinek 1498-as párizsi kiadásában látott napvilágot, majd ezt követően (mai napig) számos kiadást illusztrált. Villon emellett több jelenetben is szerepel, de nem költőként, hanem életképi szituációban. Az auktorporték nagy szerepet kapnak Szász Endre illusztrációiban is, aki az 1957-es kiadás érzékeny vonalrajzaiban külön hangsúlyt helyez a szereplők karaktereinek megformálására, különösképp a költő figurájára. Egy évtizeddel később, az 1966-os kiadás festményeinek témája hasonlóképp e versek egy-egy jellegzetes karaktere, de már inkább szürrealista hangnemben, a fejeket különös fejfedőként kiegészítő attribútumokkal kísérve. (5. kép) Ezt a témát bontja ki Szász Endre autonóm rézkarcaiban is, amelyeknek középpontjában a meggyötört testű lázadó, az útonálló művész figurája áll.[41] Kondor Béla nem Villon verseit illusztrálta, hanem Francis Carco regényét, ám épp ezért rajzainak témája maga a költő alakja. Kondor hangsúlyozottan olyan szituációkat jelenít meg illusztrációin, ahol Villon nonkonformista szerepben: bordélyházban vagy kocsmában mulat vagy verekedésbe keveredik. Íróként csak a borítón jelenik meg, amint írótollát hegyezi. Ez a nézőpont jól illeszkedik Carco interpretációijához, aki életrajzi regényében egyfajta kamaszos lázadó, hippi hősként jeleníti meg Villont.
Villon középkori illusztrációs hagyományának éppúgy, mint a hazai képi előzményeknek közös jellemzője, hogy a verseket kísérő grafikák inkább a jellegzetes szereplőkre mint az akciókra koncentrálnak. Ilyen hagyományosan kiemelt figura az iszákos Cotart mester alakja, aki poharazás közben jelenik meg Szász Endre és Szántó Piroska rajzain, míg Gyulai életképi helyzetben, a szőlőtaposó kádban mulatozva ábrázolja. Mellette Gyulai rajzain alakot kap még az elveszett bájait sirató „Hajdanvolt csiszárné” (153.) (7. kép) és Villonnal egy bordélyházban incselkedő Duci Margó (18). A Villon-illusztrációk közös jellemzője, hogy többé vagy kevésbé a középkori ikonográfiai típusokból táplálkoznak. Ilyen mozzanat a költő édesanyjának imádsága Máriához. A rajzok jellemzően vagy az ájtatos idős asszonyt emelik ki (Hincz Gyula, Szász Endre), vagy az istenanya alakját. Szántó Piroska szentképként ábrázolja a kisdedet ölében tartó Máriát, Gyulai ezt a megoldást folytatja, de ő az előtérben az imádkozó asszonyt is beemeli a kompozícióba. A középkori haláltáncok és Memento mori jellegű ábrázolások szintén visszatérő elemei a Villon-illusztrációs hagyománynak. Gyulai jelenetei között ilyen az Ének a hajdanvaló aranykorról című verset kísérő két Haláltánc jelenet (141.), vagy a biblikus képi hagyományokat követő Salome tánca kompozíció (163). Az ártatlanok temetője című versben a költő a halál fizikai jegyeivel szembesül. 1500 körül, a nagy pestis járványok idején elterjedt képtípus volt a bomló holttestek révén az élet végességével számot vető memento mori képtípus (elég ha a pisai Camposanto Buonamico Buffalmacco által 1390 körül festett, A halál diadala címen emlegetett jelenetére gondolunk). A megrázó találkozás jelenete ott van Emil Bernard illusztrációi között, amint Hincz Gyula és Gyulai Líviusz képei között. A test öregedését sirató„hajdanszép csiszárné” alakja szintén visszatérő szereplője az illusztrációknak. Feltűnik Szász Endre 1957-es rajzai között, Szántó Piroska pedig két alakban is megrajzolja, egyszer a templom tövében, másszor pedig mögötte leselkedő csontvázzal. (5. kép) Gyulai egy másik középkori képi hagyományt követ, amikor a csontváz mellőzésével, egy fürdő dézsa mellett álló, változó arcvonásait tükörben szemlélő női aktot ábrázol Villon verséhez kapcsolódóan.
Villon illusztrációs hagyományának leginkább jellemző momentuma az akasztottak ábrázolása. Az 1498-as fametszeteknek ez az egyik zsáner jellegű kompozíciója, amely a büntetés felmutatása révén egyúttal alkalmas volt a morális intésre is. (8. kép) Az utókor számára pedig olyan momentum, amelyben összegződik Villon személyes tragédiája és a kor arculata. Megjelenik Clément Marot 1533-as kiadásának fametszetes illusztrációján, ott van később Bernard és Maaserel illusztrációi között, és szinte valamennyi említett hazai illusztrátor megformálja, köztük Hincz Gyula, Szász Endre és Szántó Piroska. Gyulai metszetei között kétszer is megjelenik a téma, először a kötet nyitóképén (61.), ahol az egyik kivégzett kezét épp úgy a teste előtt kötözték össze mint az első párizsi kiadás képen (jelezve, hogy az áldozat gyilkosságban volt bűnrészes); később pedig a Vegyes költemények záródarabjánál, a középkori előképek beállítását követve (297). (9. kép)
Az archaizálás révén Gyulai tehát azt a kort idézte meg, amelyben Villon költeményei születtek. A populáris képi hagyomány alkalmazása pedig igazodott ahhoz a nyelvi réteghez, amely Villon verseit olyan zamatossá tette. Mindezt azonban Gyulai a kortárs grafika közegébe helyezve, a jelenkor olvasó-nézőjére olykor ironikus kikacsintva tette – például Picasso-i kubizáló arcélt kölcsönözve figuráinak. Intenciói e tekintetben összhangban voltak Mészöly Dezső fordítói programjával, aki a 15. századi párizsi tolvajnyelvet az élő magyar szleng megfelelő formuláival helyettesítette.[42] Ezt az elvet követte fordította Mészöly először magyarra a tolvajnyelven írt Jargon et Jobelint, Hadova és hamuka címen, beemelve az argót az irodalmi nyelvbe. Villon nyelvezetének néhol obszcénba forduló vulgaritása a fordítások támadásainak fő célpontja volt: József Attilát például 1931-ben szemérem elleni vétség gyanújával idézték bíróság elé, a Vastag Margóról szóló vers fordítása miatt.[43] Gyulai illusztrációiban megtalálható az ennek megfelelő hangnem, túl a stiláris vonások nyersességén, különösen az erotikus jelenetek vulgaritásában. Bár a szexualitás nem volt tabu a Kádár-rendszerben, az arról való beszéd a felvilágosítás és nevelés körén belül maradt, ábrázolása viszont csak nagyon szűkre szabott keretek között volt lehetséges.[44] Gyulai jeleneteinek erotikája (a Psychében és a Villon-illusztrációkban egyaránt) viszont friss és merész, a képzőművészet évszázados erotikus hagyományait mozgósító jelenetek voltak. A szexualitás efféle nyílt ábrázolása elképzelhetetlen lett volna a hatvanas évek kiállításra szánt műveiben.
A középkor populáris lapdúcmetszeteit imitáló hangnem később többször visszatért Gyulai illusztrációs munkáiban. A középkorias, archaizáló hangnemet alkalmazta történelmi regények, ismeretterjesztő művek illusztrációiban (Fehér Tibor: Könyves, 1976; Erdődy János: András mester krónikája, 1972; Farkas Henrik: Legendák állatvilága, 1982; Csengey Gusztáv: A mocsarak király, 1983). A Villon-fordítások kapcsán alkalmazott erotikus képi hagyományhoz az 1983-ben megjelent Szamártestamentum címmel középkori, francia meséket és bohózatokat egybegyűjtő kötet illusztrációban tért vissza.[45] A közrendűek körében népszerű, kóbor diákok, igricek által előadott lovagi énekek, mesék (fabliau)tréfás, csattanós történetek bohém, pajzán karaktere időben és műfajilag is közel állt a Carmina burana világához.[46] Gyulai a szöveggyűjteményhez mellékelt 30, egész oldalas, fekete-sárga-fehér színű linómetszeteiben kiválóan ráérzett a vágáns dalok, mai füllel olykor groteszk és obszcén hangnemére. Rajzain a középkor színes és eleven forgataga kel életre, csavargókkal, tolvajokkal, kéjsóvár papokkal és kikapós fehérnépekkel. A Villon-illusztrációkhoz hasonlóan ezúttal is a pastiche klasszikus példájaként egy kötött stiláris eszköztár keretein belül találta meg egyéni hangnemét, alkotott karaktereket, vázol fel milliőt, sosem vétve el a szöveg konkrét narratív szituációit sem. Később e felfogásban illusztrálta Vaclav Ctvrtek archaizáló hangvételű pajzán meséit.[47]
Amennyiben az illusztrációt az irodalmi mű vizuális interpretációjának tekintjük, a Villon-illusztrációk szerves részét képezik a hazai Villon-recepciónak. Ezek során belül pedig kitüntetett hely illeti meg Gyulai Líviusz 1966-os Villon-illusztrációit, amennyiben azok magas és egységes grafikai színvonalon elevenítik meg a középkor világát.
[1] A tendencia összegzése: Révész Emese: Mese, mítosz, história. Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében. Kiállítási katalógus. Tempevölgy, Balatonfüred, 2021
[2] Bán András: Gyulai Líviusz. Bp., Corvina, 1978, 9, 13.
[3] A parafrázis egy konkrét mű átirata az alkotó saját stílusában újra fogalmazva, a pastiche (vagy olaszosan pasticcio) szabadabb utalást feltételez, amely lehet csak stílusjáték, de tartalmazhat montázs jellegű idézeteket is – Dyer Richard: Pastiche. Routledge 2007
[4] Rosner Károly: A magyar fametszet két évtizede. Magyar Iparművészet, 33, 1930/10, 219-260; Lásd még: A modern magyar fa- és linómetszés (1890–1950). Szerk.: Róka Enikő,Miskolc, Miskolci Galéria, 2005.
[5] Perneczky Géza: Mai magyar grafika. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Magyar Nemzet, 1968/50, február 29., 4.
[6] Rep.: Gyulai 2002, 110-111.
[7] Ágotha Margit diplomamunkája linómetszet sorozat volt, amely Rotterdami Erasmus A béke panaszai című írását illusztrálta. – Ld.: Ágotha Margit. Szerk.: Balikó Gyula. Bp., é. n.
[8] Italo Calvino: Eleink. Illusztrálta Gyulai Líviusz. Bp., Európa, 1964
[9] Gyulai Líviusz: Londoni állatkert. 1965. Papír, rézkarc, 118×186 mm. MNG ltsz.: G 67.465
[10] III. Országos Miskolci Grafikai Biennálé. Miskolc, 1965, kat sz. n.: Carmina Burana illusztrációk, fametszetek, 13,5x 6,5 cm, 10,5×10,5 cm, 15×15 cm – A témához Gyulai a 2000-es évek elejéig újra és újra visszatért.
[11] Carmina burana. Szerk.: Kardos Tibor. Illusztrálta: Szász Endre. Bp., Magyar Helikon, 1960.
[12] Wolfgang Brückner: Populäre Druckgraphik Europas. Deutschland vom 15. bis 20. Jahrhundert. München, 1969.
[13] A tárlatnak két külön katalógusa volt: egy képes, és egy képek nélküli, műtárgyjegyzék: Fiatalok Stúdiója. Kiállított művek jegyzéke. Bp., Ernst Múzeum, 1966, kat. sz. n.: Ének, melyet Villon anyja kérésére szerzett, linómetszet, 14×17 cm; A hajdanszép csiszárnéról, linómetszet, 14×17 cm; Hadova és hamuka, linómetszet, 25×27 cm; Ének Villonról meg a duci Margot-ról, linómetszet, 12×14 cm; Stúdió 66. A Fiatal Művészek Stúdiójának VI. kiállítása, Bp., Ernst Múzeum, rep.: Illusztráció [Hadova és hamuka]
[14] Perneczky Géza: Fiatalok Stúdiója, 1966. Kiállítás az Ernst Múzeumban. Magyar Nemzet, 1966/94, április 22., 4.
[15] Gyulai Líviusz: Hadova és hamuka. (Villon-illusztráció) 1966. Papír, linómetszet, 247×269 mm. MNG, ltsz.: G 71.1. – A kompozíciót Gyulai (amint ez máskor is szokása volt) 1972-ben, nagyobb méretben és kiegészítve újra metszette (38,5×45,5 cm). Ennek jobb szélére került a pénz számláló költő alakja.
[16] Mészöly Dezső: Líra és tolvajnyelv. Nagyvilág, 1966/1, 28-34.
[17] Élet és Irodalom, 10, 1966/19, május 7., 3.
[18] Frank János: Gyulai Líviusznál. Élet és Irodalom, 1966. november 26., 48. szám, 8.
[19] Villon és a többiek. Mészöly Dezső fordításai. Bp., Magvető, 1966.
[20] A Szép Magyar Könyv 66. Katalógus, Budapest, 1967, o. n.
[21] Az illusztrációk száma voltaképp 33, mert 3 lapon 2 külön jelenet szerepel. Az 574 oldalas kötetben az utolsó illusztráció a 349. oldalon szerepel.
[22] Az oldalszámok az 1966-os kiadás képi megjelenéseire vonatkoznak
[23] Mészöly Dezső: Villon Magyarországon, [Bp.], [1942]
[24] Marc Martin: Villon, ce hongrois ou l’édification du culte de Francois Villon en Hongrie. Budapest, Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1995 (Officina Hungarica, 5).
[25] A fordítás recepciójáról és a Villon-perről: Papp Attila Zsolt: Faludy legnagyobb kalandja: az átköltött Villon. Korunk, 2005/3, 100-109.
[26] Francois Villon Balladái. Faludy György átköltésében. Bp., Officina, 1937.
[27] Somlyó György: Akiknek nem kell a jóság. Új amerikai költők. Nagyvilág, 1963/6, 895-909, 899.; Lásd még: Havasréti József: Az amerikai beat-irodalom fogadtatása Magyarországon. Jelenkor, 57, 2014/12, 1315-1325.
[28] Marc Martin i. m.
[29] Szigeti Csaba: Marc Martin: Villon, ce hongrois… [Könyvismertetés] Irodalomtörténeti Közleménye, 1996/5-6, 734-738: 735.
[30] A szegény Villon tíz balladája és A szép fegyverkovácsné panasza. Ford.: Szabó Lőrinc. Hincz Gyula rajzaival. Bp., Singer és Wolfner, [1940]; François Villon Nagy Testámentuma. Fordította és bevezetővel ellátta Szabó Lőrinc. Hincz Gyula rajzaival. Bp., Singer és Wolfner, [1940].
[31] François Villon: A nagy testamentum. Fordította és a bevezetőt írta: Vas István. Illusztrálta Szántó Piroska. Bp., Magvető, 1957.
[32] Villon összes versei. Fordította Illyés Gyula. Bev.: Gergyai Albert. Szerk. és jegyzetekkel ellátta: Szegi Pál. Illusztrálta Szász Endre. Bp., Európa, 1957.
[33] Francis Carco: Villon élete. Fordította: Somogyi Pál László. Illusztrálta: Kondor Béla. Bp., Európa, 1965.
[34] Francois Villon összes versei. Fordította József Attila, Illyés Gyula, Kálnoky László, Mészöly Dezső, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor. Illusztrálta Szász Endre. Magyar Helikon, Budapest, 1966.
[35] Szász Endre 1964-ben egy rézkarc sorozatban gondolta tovább a témát: Szász Endre emlékkiállítás. Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum, 2004.
[36] Würtz Ádám: Villon balladáihoz I-IX., 1965, rézkarc, akvatinta, papír, 265 x 295 mm
[37] M. Jacques Guignard: L’édition princeps des œuvres de Villon, ses illustrations et le pseudo-portrait du poète. Bulletin de la Société nationale des Antiquaires de France Année 1959, 64-70.
[38] Francois Villon Balladái. Faludy György átköltésében. Bp., Officina, 1937; Kolozsváry Sándor (1896-1944) a két háború között működő jeles fametsző, illusztrátor volt, Kner Albert sógora. – A modern magyar fa- és linómetszés (1890–1950). Szerk.: Róka Enikő,Miskolc, Miskolci Galéria, 2005. 182.
[39] Oeuvre de Francois Villon. Bois dessinés er gravés par Emile Bernard. Paris, Ambroise Vollard, 1918.
[40] Frans Masereel: Francois Villon Le Testament. Pierre Vorms, Galerie Billiet, 1930
[41] E rézkarcok közül több a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében van.
[42] Mészöly Dezső: Bevezető. In: Villon és a többiek. Mészöly Dezső műfordításai. Bp., Magvető, 1966, 5-56.; Recenziója: Diószegi András: Mészöly Dezső: Villon és a többiek. Kritika, 1966/12, 48-50.
[43] Rejtő István: József Attila perei. Irodalomtörténet, 40, 1952, 458-460.
[44] Tóth Eszter Zsófia- Murai András: Szex és szocializmus. Libri Kiadó, Budapest, 2014.
[45] Szamártestamentum. Középkori francia mesék és bohózatok. Bp., Magyar Helikon, 1983.
[46] Lakits Pál: Bevezető. Uo. 7-49.
[47] Václáv Ctvrtek: Pajzán mesék. Korma, 2011; Uő: Pajzán mesék és csodák. Bp., Te-Art-Rum, 2010.