[Az alkoholfogyasztás ábrázolása a képzőművészetben]

[Kiállítási katalógus] Hungarian Art and Business, 2024.

Teljes katalógus feltöltve: https://www.academia.edu/126682406/M%C3%A1mor_a_m%C5%B1v%C3%A9szetben_Inebriation_in_art_HAB

Mámor a művészetben

,,A víz az őselem. Először: a víz borrá változik; a bor vérré változik.

A víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem.”

(Hamvas Béla)

A mámor a test ünnepe, amikor a tudatos elme takarékra kapcsol, utat engedve az önfeledt szédületnek. Az alkohol egyike azon eszközöknek, amelyek segítik a gátlások oldódását, a szenvedélyek felszabadítását, a hétköznapi üzemmód időleges felfüggesztését. A képzőművészetnek azóta témája ez az állapot, amióta az ember először megízlelte az erjesztett gyümölcs okozta bódulatot.

            Kiállításunk arról nyújt áttekintést, hogy az európai képi hagyományban miként jelent meg a mámor állapota, azon belül az alkoholfogyasztás témája. A képek spektruma széles, az ivás kellékei és gyakorlata leginkább a csendéleteken és zsánerjeleneteken tűnnek fel, az ábrázolások hangneme lehet mitikusan emelkedett, máskor üzleti vagy kritikai szemlélet jellemzi azokat. Tárlatunk mindezekből négy képi megközelítést emel ki: a mitizáló, a dokumentáló, az agitatív és a kritikai nézőpontot. Az első az antik-reneszánsz mitológiai jelenetek hagyományból nyújt ízelítőt, a második az ivás színtereinek és testi jegyeinek bemutatása, a harmadik a képek (pro vagy kontra érvelő) meggyőző erejére mutat példákat, míg a negyedik az alkoholfüggőség társadalmi problémáját járja körül.

Az isteni mámor

Barátaim, a feledés szép napján ne bánkódjunk tovább,
Bacchus, a múzsák és a szépség ünnepe van – igyunk tehát!

(Alekszandr Szergejevics Puskin, Baranyi Ferenc fordítása)

Az ókori keleti kultúrákban az alkoholt olyan „varázsitalnak” tekintették, amely a halandókat segíti abban, hogy közelebb kerüljenek az istenekhez. Az alkohol okozta mámor képzőművészeti ábrázolásának egyik őstípusa a nyugati művészetben Dionüszosz-Bakkhosz alakjához kapcsolódik. Az antik mitológiában ő volt a föld termő erejének, az ember természethez kötődő ösztönéletének megszemélyesítője, a szőlőültetés és borkészítés feltalálója, és az „isteni nedű” elterjesztője, aki varázslatos pálcájával a sziklából is képes volt bort fakasztani. A képi ábrázolásokon rendszerint mulatozás közben, fején szőlőlevélből font koszorúval, kezében borostyánnal benőtt bottal (thürszosz) jelenik meg. Kísérői mitikus keveréklények, szatírok és faunok, akiknek állati testrészei a természeti ösztönlét kifejezői. Egyikük, a nagy hasú, részeges Szilénosz, a mítosz szerint Dionüszosz nevelője volt. A bacchanáliák mámoros ünnepségeinek elmaradhatatlan szereplői a bortól megrészegülve eksztatikus táncot járó nimfák (mainászok, menádok, bakkhánsnők), valamint a felszabaduló gyermeki ént jelképező puttók. A mitikus borünnepek ábrázolásának alaptípusai az antik-reneszánsz művészetben születtek meg, majd a téma a modern művészetben az életöröm, érzéki felszabadulás kifejezőjeként élt tovább.

A mámor színrevitele

„Gondold meg és igyál:

Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,

S marad, mint volt, a puszta lég.”

(Vörösmarty Mihály)

Az alkohol feloldja a szociális gátakat, ezért fogyasztása gyakran közösségi aktus, amely a társasági élet színtereihez kötődik. A középkor végén létrejött italkimérések (kocsmák, tavernák) jelenetei az életképfestészet kedvelt témái voltak, a kocsmaképek a 17. századi Hollandiában már külön képtípust alkottak. A kocsmák és kávéházak demokratikus terei különféle társadalmi típusok találkozó helye, az ott zajló élet ábrázolása éppúgy lehet humoros, szórakoztató, mint moralizáló célú. Ujházi Péter és Bukta Imre képei ennek a jellegzetes miliőnek modern kori ábrázolásai. Az ivás magánterekben zajló, családi eseményekhez kötődő gyakorlata jelenik meg Balogh Kristóf festményén, amely a privátfotók látásmódját idézi. Nyári István képe pedig az otthon négy fala közé zárt magányos ivás letargikus bódulatát viszi színre aprólékos fotórealizmussal. Rékassy Csaba mágikus realizmusában az alkohol a képzelet felszabadításának eszköze, pálinkafőzdéjében a delírium okozta látomások szürreális lényei népesítik be a teret. Lóránt János és Gaál József művén ein pedig a módosult tudatállapot groteszk testi jegyei, fizikai tünetei kapnak formát.

A mulató magyar

Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem.
Repedjen meg örömébe’, bujába’…
Igy vigad a magyar ember, hiába!

(Petőfi Sándor)

A 19. századi közgondolkodás a nemzeti karakter alapvető jellemvonásaként tartotta számon a mulatozást. Rónay Jácint 1847-ben megjelent Jellemisme című kötetében kiemelte a magyarok tüzes temperamentumát, dáridózó hajlamát, borivó alkatát. A korszak népéletképfestészete gyakran választotta témaként a vigadó, részeg parasztot, mint a nemzeti virtus kifejezőjét. Ezekben a kocsmai jelenetekben az alkoholmámor minden kritikai előjel nélkül, mint a nemzeti karakter alapvető vonása fogalmazódott meg. Úgy vélték, hogy az alkoholtól megittasult, nótázó, táncra perdülő mulatozókban ölt testet a szenvedélyes magyar néplélek. Jankó János festményén, amelyen Csokonai Vitéz Mihály szavalja Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című költeményét, mindez összekapcsolódott az irodalmi népiesség bordalaival. Amint Munkácsy Mihály rajzsorozata is mutatja, a magyar nemzeti karakterhez kifejezetten a borfogyasztást kapcsolták (szemben az osztrák sörivással). Szolnoki József, installációja, a két nemzet eltérő ivási szokásaira reflektál, megemlékezve a szabadságharc bukása után 150 évig élő tilalomra, miszerint sörrel magyar nem koccint.

Az alkohol, mint társadalmi ügy

„Az alkohol gyógyítja életünket, ezt a fekélyes, óriás sebet.”

(Kosztolányi Dezső)

Az alkoholfogyasztás modern kori képi ábrázolása két elágazó nyomvonalon haladt. Mindkettő a vizuális agitáció eszköztárát vetette be, csak ellenkező előjellel. Az egyik típus az üzleti haszon reményében a fogyasztást propagálja, mint az alkoholt reklámozó kereskedelmi plakátok. A másik csoportba tartozó művek éppen ellenkezőleg, megpróbálnak elrettenteni az ivástól. Ezek párhuzamosan jelentek meg azokkal a modern kori társadalmi mozgalmakkal, amelyek egyre határozottabban adtak hangot a túlzott alkoholfogyasztás egészségpusztító, negatív társadalmi-gazdasági hatásainak. Ennek korai példája William Hogarth kép-párja, a Gin-köz és Sör utca. A 20. századi alkoholellenes plakátok némelyike kifejezetten sokkolni akarta a nézőt. A plakát meggyőző erejével élnek a Metropolitan Egyetem hallgatói, akik a HAB alkotói pályázatának felhívására terveztek műveket a Száraz november kampány támogatására.

            Noha az alkohol a művészi ihlet, alkotóerő fokozásának régóta használt pótszere, a 20. századi magyar művészetben csak ritkán jelenik meg közvetlen képi formában. Kondor Béla, Baranyay András vagy Pásztor Gábor művei révén olyan alkotókat is megidézünk, akiknek az alkohol különösen nagy szerepet játszott a mindennapjaiban. Kiállításunk ezen egységében kortárs alkotások jelennek meg, amelyek az alkoholfüggőség családon belül megélt traumájáról, illetve a betegség intézményi kezeléséról szólnak.