Új Művészet, 2024/11-12, 14-17.

Dacára annak, hogy az akadémikus képi tradíció alapja az alakrajz volt, méltatlanul kevés figyelem jutott a bőrre. A hagyományos aktfestészet az emberi bőrt inkább csak afféle második ruhának tekintette, ami elfedi az odabenn pulzáló testnedvek gyanús képződményeit. Szenteleki Gábor jól ismeri az akadémikus testábrázolás rutinját, pályakezdőként a kétezres évek elején virtuóz realizmusa lehengerlő magabiztosággal és sajátos iróniával idézte fel ezt a nagy hagyományt. Figuratív szürrealizmusában már ekkor is nagy szerepet kapott a hús alakváltozatainak, a bőr hibáinak ábrázolása, akár ha a testéből gombatelepet viselő figurákra, vagy a 2008-ban festett Kislány herpesszel című képre gondolunk.Újabb képei azonban eltávolodnak a szándékoltan hatásvadász kompozíciók monumentalitásától, hogy helyette egy filozofikusan intim festői világba vezessenek be.

            Szenteleki Gábor újabban bőrportrékat fest. Képei a naturalizmus eredeti koncepcióját követve, konkrét látványok autopszián alapuló leképezései, bőrünk változatos alakzatainak dokumentatív leírásai. Közelnézete feltárja az epidermisz változatos képződményeit, a pólusok között ágaskodó szőrszálak, pattanások, anyajegyek, ráncok és zsírcsomók domborzatát, a pigment foltok és az átsejlő erek színfelhőit. Ezek a genetikus jegyek az ideális testkép konstrukciója felől nézve hibák, Szenteleki nézőpontjából szemlélve viszont éppen az individuum hordozói. Aprólékos leírása tudatosítja a nézőben a távolról homogén felület festői változatosságát, egyéni arculatát, életkor, nem, valamint időjárás függő változékonyságát. Zavarba ejtő szembesítés ez azzal a szervünkkel, amelynek létezéséről alig veszünk tudomást, noha végsősoron fizikai létünk határait jelöli ki, védve egész belső organizmusunk zavartalan működését. Működése elsősorban érzetekben ölt testet, a tapintás, érintés, kontaktus különféle fokozataiban. Vizuális részleteit jobbára tabusította az akadémikus festészeti hagyomány, cenzúrázva a szemölcsök, anyajegyek, pattanások és szőrcsomók zavaró kitüremkedéseit, hogy helyette egy elvont színmezővel, a „bőrszín” homogén felületével takarja el magát az emberi bőrt. Szenteleki Gábor „bőr-naplóin” a hiperrealizmus teljes arzenálját bevetve, változó arányú rózsaszínből, okkerből, természetes umbrából, némi titán fehérrel és kadmium vörössel ötvözve, zöld alapra kenve keveri ki a különféle bőrök színeit, az olaj, pasztell és akvarell egymásra rétegzésével érve el a látvány zsíros, krémes összhatását. Vérbeli naturalistaként kellő időt szánva a pólusokig hatoló részletekre. A természetes bőr-jegyek mellett a képek egy részén feltűnnek a test mesterséges védjegyei, a tetoválások is. Afféle kép a képben effektusok ezek, hiszen a tetoválás önmagában képalkotás (amelynek technikáját maga Szenteleki is jól ismeri), amely a testhatárok időleges és önkéntes felszámolásán révén alkotja a kortárs grafikai önálló ágát.

Szenteleki hiperrealizmusa azonban csak látszat, stílszerűen csupán a festői látvány felszíni rétege. Távolabbról szemlélve világossá válik, hogy festészete egyfajta jelentésteli monokróm felületekként használja a tapinthatóan eleven, bőrszínű színmezőket, amikor geometrikus formákkal határolja körbe azokat. A bőr-felületek tapinthatóan eleven felületei geometrikus kubusokba zárva lebegnek a hordozó papír fehér mezőjében. Az axonometrikus vagy síkba kiterített alakzatok stilizált ház formák, kézzelfoghatóan leképezve a hasonlatot, miszerint bőrünk a testünk burka, behatárolt lakóhelye. Egységnyi testek ezek, ahol a kompakt lehatárolt idomokba zártan pulzál az egyenetlenül áradó fizikai lét. Kis méretük ellenére monumentális hatású, szelíd belső feszültséget sugárzó művek sorolódnak egymás mellé, az otthon-képek ciklusát alkotva. A geometrikus absztrakt és hiperrealista formanyelv izgalmas ötvözete révén érzéki és intellektuális, személyes és általános, tapinthatóan materiális és absztrakt látásmódok kontrasztja járja át a látványt. A klasszikus festészeti tudásnak konceptuális keretet, filozofikus gondolati mozgásteret nyújt ez a hibrid forma. Az énből préselt idomok sorolódását szemlélő néző élménye szembesítő erejű, önelemzésre késztető, intellektuális festői kaland. Néhol finom narratívát sejtet a látvány, főleg ahol ciklusba szerveződnek a test-haikuk. Az otthon-sorozat némely kompozícióján az egymás mellé rendeződő test-házak közösség benyomását kelti, családként értelmezhetők, köztük várandós, gyerekes és idős entitásokkal. A sorozat némely darabján a ház alakzatokat bárányfelhős ég tölti ki, még inkább hangsúlyozva a külső és belső, égi és földi, elvont és materiális kettősségét. A spirituális olvasatot a ház-idomok ikonosztáz szerű konstrukciója is felerősíti.

            A B32 Galériában Fedetlenül címmel bemutatott új kollekció másik témája az aktábrázolás kérdésköre. A festő fókusza tágul, a test hiperreális közelnézete után nagyobb látószögben szemlélve tárgyát. A fedetlen test vizuális reprezentációja manapság a legkevésbé az akadémikus test absztrakciójáról szólt, középpontjában sokkal inkább a társadalmilag értelmezett, kora, neme, származása által meghatározott test áll, ahol az énhatárok kijelölése felülírja a fizikai jelenlét felmutatását. Szenteleki Gábor aktos képei, némi humorral megfűszerezve, elegánsan kerülik meg a téma aktualizálását. Festményein stilizált, torzított testnyúlványok tűnnek fel, következetesen mellőzve a fejek és kezek egyéni jegyeit. A fragmentáltság akár utalásnak is tekinthető arra az öncenzúrára, amely a test (ön)reprezentációjával kapcsolatban a közösségi médiában érzékelhető. Ugyanakkor ironikus félmosollyal idézi meg a klasszikus szobortorzók hagyományát, ezt az ideális szépséget destruáló látványt, amit a dadaista művészek olyan perverz örömmel tettek magukévá. Az anatómiai arányrendet felrúgó, valószínűtlenül elasztikus, viszkóz nyúlványok a szürrealista hagyományok játékos attitűdjét csempészik a képekbe. A jelenetek távoli és némiképp szatirikus kapcsolatban állnak a klasszikus festészeti hagyomány aktos csoportképeivel. Ámde Szenteleki a régiek mitologikus kerettémáit hétköznapi szituációkra cseréli, az aranykor paradicsomi időtlenségét a strand-feeling önfeledt nyugalmával helyettesítve. Amint a ruha nyomát hordozó, lebarnult és fehér testrészek kontrasztja is megnyugtató módon oldja fel az ideális test makulátlan szépségének nyomasztó elvárását. Szenteleki mikronarratíváinak visszatérő eleme a napozás, a pihenés tüntetően semmittevő önfeledt érzete, amelyben a napégette testek egymásba karolva, vagy csak egy fűszálat rágcsálva jelennek meg. Az idillt a tengerkék égbolton úszó bárányfelhők fokozzák, tudatosan felmutatva egy olyan festői ellenvilágot, amiben a derűs semmittevés és az apróbb bőrhibák is vállalhatók.

            Szenteleki Gábor friss kollekciója újszerű módon ötvözi a figuratív és absztrakt festészeti eszköztárát, újra értelmezve a képi naturalizmus kereteit és lehetőségeit. Teszi mindezt az európai akadémizmus hivatkozási rendszerébe illesztve, üdítő módon finom humorra és jótékony derűre hangolva a látványt.