Enigma, 2023/118, 48-76.

„Az igazi művészet se nem tudomány, se nem mesterség.

Nem lélek nélküli cizellálás, és nem türelmes, józan leltározás,

hanem a nagy gerjedés, a lélekfelhevülés megnyilatkozása,

a lehető legegyszerűbb köntösben”

(Tornyai János)[1]

Bényi Eszter Manna levelei című szőnyegsorozatát édesanyja leveleinek mondat- és szótöredékeiből állította össze, felidézve azt a nagyívű pályaképet, amit Supka Magdolna bejárt, és amely őt kora élő művészetéhez kötötte.[2] Supka Magdolna pályaképét áttekintve felvetődik a kérdés: vajon egy művészettörténész életművének gerincét publikációi alkotják, vagy profilját kutatásai és művészetszervezői tevékenysége együttesen rajzolják ki? És vajon mindaz, ami ebből adatszerűen számba vehető és az utókor emlékezetébe felidézhető, mennyiben ragadja meg a tudós személyiségét – épp azt, ami a frakk (avagy esetünkben kosztüm) mögött pulzál? Supka Magdolna kapcsán az emlékező utódnak érdemes előre bocsájtania, hogy az őt ismerő pályatársak kivétel nélkül elsöprő erejű személyiségét emelik ki, azt a szenvedélyes hitet, amivel bizonyos művészeti ügyek és alkotók mellett kiállt, azt az intenzív elkötelezettséget, amivel a művészek bizalmát és tiszteletét elnyerte. A kortárs alkotók között otthonosabban mozgott, mint történész kollégái körében. Beszédes, hogy születésnapi évfordulóin nem a művészettörténész szakma adózott munkássága előtt, hanem művész pályatársai – műveiket kötve össze egy ünnepi „csokorba”.[3] Gulyás János Manna című filmjében számos alkotóművész fejezte ki tiszteletét, olykor egyenesen rajongó elismerését „Manna néni” iránt.[4] Ám ugyanakkor éppen 2013-ban közreadott válogatott művészeti írásainak gyűjteménye világított rá arra, hogy a több mint fél évszázadon átívelő pálya során íródott önálló kötetek, tanulmányok és esszék nagyon is egységes gondolatkör és értékrend mentén mozognak.[5] Supka figyelmének fókuszában mindvégig a művész személyisége, az alkotás lélektana állt, amit elsősorban saját kora figuratív, narratív és expresszív tendenciái mentén tudott megragadni, miközben különös érzékenységgel rezonált a rajz és grafika sajátszerű médiumára. 

Útkeresés, pályakezdés

Pályája indulására nézve fontos körülmény, hogy erős intellektuális kisugárzással rendelkező családból indult. Édesanyja, Gere Gizella (1887-1966) tehetséges festő volt, 1912-ben az Iparművészeti Főiskolán megkezdett tanulmányait gyermekei születése miatt hagyta abba.[6] Édesapja Supka Géza (1883-1956) volt, aki Grazban régészetet és művészettörténetet, majd Kolozsváron bölcsészettudományokat tanult. Bár kezdetben elsősorban a honfoglaláskori régészet területén munkálkodott (1904-től a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának volt munkatársa, 1910-ben pedig monográfiát írt a Lehel kürtjéről), szerteágazó tehetségének köszönhetően a történettudományok és a szépirodalom területén is sikereket ért el. Ám kutatásai mellett meghatározó volt kulturális szervező tevékenysége is, amivel 1926-ban megalapította kora meghatározó irodalmi folyóiratát, a Literatúrát, valamint életre hívta az első alkalommal 1929-ben megrendezett könyvhetet, miközben publicisztikákat írt, aktív szerepet vállalt az unitárius egyházban és a hazai szabadkőműves mozgalomban is.[7] Ez a kétarcúság, tudományos kutatás és tudományszervezés, aktív kulturális közéleti szerepvállalás és a kortárs alkotókkal való eleven kapcsolat olyan vonások, amelyek 1914-ben született lánya, Supka Magdolna pályáját is jellemezte. A művészek jelenléte tehát a családi mindennapok természetes közege volt. „Apámnak rengeteg jó barátja volt, és én személyesen nagyon sok írót, művészt, mindenféle embert ismertem.” – írta később visszaemlékezésében Supka Magdolna.[8] Az írók mellett képzőművészek is gyakran megfordultak a szülők Bocskai úti lakásán, köztük Márffy Ödön, Kernstock Károly és Aba-Novák Vilmos is e szűkebb körhöz tartozott.[9]

            Talán e pezsgő, intenzív intellektuális háttérnek is köszönhetően, Supka Magolna pályája nem volt egyenesvonalú, a művészettörténészi hivatás mellett csak az 1950-es évektől, 40 éves kora után kötelezte el magát. Elemi iskoláit egy haladó szellemű, koedukált magániskolában végezte a Naphegyen, érettségit pedig 1932-ben a Veres Pálné Gimnáziumban szerzett.[10] Ugyanebben az évben megkezdte egyetem tanulmányait, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának német–olasz és művészettörténet szakán, ahol 1937-ben német és olasz nyelvből középiskolai tanári oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt kapcsolatba került Baktay Ervin körével, ahol asztrológiát tanult, sőt résztvett az 1932-től szervezett indiántáborok egyikében is.[11] Apja kifejezett kérésére, már gimnáziumi évei alatt inasként dolgozott egy ékszerész melett, majd már egyetemistaként, 1933-ban Bruchsteiner ékszerész Vilmos császár utcai műhelyében ékszerészsegéd-oklevelet kapott, tanulmányai közben pedig, 1934-től két éven át Henger Antal ezüstgyárában dolgozott ékszerész segédként. Egy későbbi nyilatkozatában Supka olyan tudásként jellemezte az ékszerész-ötvösséget, amely majdani művészettörténeti pályáján segítségére volt a grafikai technikák könnyebb értelmezésében, abban hogy jobban értse a rézkarc és rézmetszet közti különbséget, a fémek fizikai és kémiai működésének elveit, a szerszámokkal megmunkált anyag viselkedési módját.[12] 1938-ban befejezett, a magyar úrihímzésről szóló disszertációja is még jobbára az ötvösség ornamentális, iparművésztei szemléletéhez közel álló téma volt.[13]

            Művészettörténeti diplomája ellenére azonban egy időre egészen más irányba fordult érdeklődése. 1938-ban, huszonnégy évesen feleségül ment a családba régóta bejáratos Féja Géza (1990-1978) íróhoz, akit akkor fogtak perbe Viharsarok című könyve miatt, amely felkavaró erővel mutatta be a Tisza-vidéki parasztság súlyos szegénységét és egzisztenciális kiúttalanságát.[14] Bár e házasság rövid életűnek bizonyult, volt férjével annak haláláig bensőséges baráti viszonyt ápolt, amitnt azt író fia, Féja Endre által közreadott levelezésük is bizonyítja.[15] Rövid életű házassága idején Supka színészi karierrel próbálkozott: 1939-től színészetet tanult Hegedűs Tibornál, a Hunnia filmgyárban öltöztető és aszisztens volt,  majd 1940-től Féja Magdolna néven különféle színházi és filmes produkciókban szerepelt.[16] A szakmában közkeletű anekdotaként élt, hogy ő volt Karádi Katalin lábdublőre a Halálos tavasz című film híres Ág utcai jelenetében.[17] Viszonylagos sikerei ellenére, színészi karrierjét azonban 1943-ban feladta, abban az évben amikor a bíróság hivatalosan is kimondta válását Féja Gézáról. Szereplési vágyát, és azt a képességét, hogy szabadon beszélve le tudja kötni hallgatóságát, később kiállításmegnyitóin kamatoztatta. Művész kortársai általános vélekedése szerint, lebilincselő előadó volt.

            1944-től Supka a Budapest Történeti Múzeumban dolgozott, előbb hivatali munkakörben, majd tudományos kutatóként, ahol különféle, iparművészeti gyűjteményrészeket dolgozott fel.[18] Ezzel párhuzamosan, 1945 és 1947 között Ágh Magdolna és Tatár Magdolna neveken irodalmi elbeszéléseket, esszéket publikált különböző folyóiratokban, többek között az édesapja által szerkesztett Világ című lapban.[19] A szépirodalmi megformálás igénye, olykor érzékletes, költői hasonlatok alkalmazása későbbi, művészettörténeti írásait is jellemezte. 1948-ban pár hónapos olaszországi ösztöndíjra utazott, majd az év végén kiállítást rendezett a Budapest Történeti Múzeum biedermeier és empire üveg- és porcelángyűjteményéből.[20] Az iparművészet története azonban csak rövid kitérőnek bizonyult, pályájának valódi fordulatát Bényi László (1909-2004) festőművésszel 1951 tavaszán kötött házassága hozta meg.[21] 

            Bényiben megvolt az a kettősség, a művész és a tudós párhuzamos gondolkodása, ami Supka Magdolnához is oly közel állt. Jogi tanulmányaival párhuzamosan, 1927-1931 között Bényi a Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténetet is hallgatott, de végül a festészet mellett kötelezte el magát: előbb Aba-Novák Vilmos szabadiskolájába járt, majd 1933-1935 között Réti István mellett tanult a Képzőművészeti Főiskolán.[22] Miközben 1933-tól már kiállító művész volt, folyamatosan publikált képzőművészeti tárgyú írásokat is. Érdeklődési köre ösztönözte Supka Magdolnát, aki férje inspirációjára fordult az alföldi festészet felé; Bényi festőként a harmincas évektől dolgozott a Szolnoki Művésztelepen, művészeti íróként pedig kismonográfiát írt az alföldi festészet hagyományát képviselő Koszta Józsefről, Rudnay Gyuláról, a magyar realizmus tradícióját jelentő Paál László és Munkácsy Mihály festészetéről, foglalkozott a magyar festészet alföldi hagyományával és a nemzeti jelleg kérdéskörével – olyan témákkal tehát, amelyek később Supka kutatásainak irányát is meghatározták.[23] Ténylegesen közös munkájuk ennek ellenére csak kettő volt, Zichy Mihály 1953-as monográfiája, és Aba-Novák Vilmos 1962-es Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlkkiállítása, amelyet Bényi rendezett, míg a katalógus bevezetőjét Supka Magdolna írta.[24]

1951-ben történt házasságkötésük idején Bényi a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja Technikai Osztályának vezetője volt. Hivatali országjárásai közben jutott el a zalai Zichy villába, ami ekkor gazdátlanul, romokban állt. Csicsery-Rónay István, a zalai Zichy Emlékmúzeum ügyének egyik legfőbb támogatója, így idézte fel ezt az időszakot: „1949-ben […] az államvédelmi hatóság emberei és párttitkárok feldúlták a múzeumot – még a falu iskolásai is Zichy-levelekbe csomagolták tízóraijukat. Édesanyám riadóztatta az Országos Múzeumi Központot, amely Bényi László festőt küldte ki, hogy mentse meg a kifosztott múzeumot, szerezze vissza az ellopott tárgyakat, és nyissa meg újra a kiállítást.”[25] Friss házasokként ez volt az első közös munkájuk, a levelek feldolgozásában Supka Magdolna is részt vett, amiről Féja Gézának 1951 májusában írt levelében is beszámolt.[26] Bényi László már ezt megelőzően is foglalkozott Zichyvel, 1951 júniusában pedig az Új Világban mutatta be az újra rendezett műtermet, 1952-ben pedig ő rendezte Zichy emlékiállítását a Szépművészeti Múzeumban.[27] Zichy 1953-ban megjelent monográfiáját (amely már az emlékmúzeum újonnan feldolgozott anyagára támaszkodott) már feleségével, Supka Magdolnával közösen jegyezte Bényi László.[28] Supka első komolyabb kutatási területe Zichy Mihály munkássága volt, 1956-ban több publikációja Zichy grafikai munkásságára, azon belül is illusztrációira koncentráltak – olyan területre, amely a későbbiekben is élénken foglalkoztatta.[29] Ez, a Bényi Lászlóval közösen munka vezette vissza Supka Magdolnát a művészettörténethez, aki az ötvenes évek végétől már rendszeresen publikált, és mind élénkebben vesz részt a kortárs művészeti életben. Kezdetben inkább a 19. századi magyar művészet iránt érdeklődött, ekkor írta meg az első komolyabb összefoglalást Szemlér Mihály munkásságáról.[30] E kutatásai már a frissen alapított Művészettörténeti Dokumentációs Központhoz kötődtek, amelynek három éven át, 1954 és 1957 között volt munkatársa. Innen „igazolt át” 1957 nyarán a Magyar Nemzeti Galériába, amely aGrafikai Osztályának egészen nyugdíjazásáig, 1981-ig munkatársa maradt. A múzeumot második otthonának érezte, ott végre szakmailag is magára talált, hiszen ott nyíltak meg előtte azok a területek – a kortárs festészet és grafika világa – amely mellett egy életre elkötelezte magát.[31]

Emóció a művészetben

1959-ben új területen, a művészetpszichológia témájában tette le névjegyét Supka, akinek Szempontok a képzőművészeti alkotótevékenység vizsgálatához című tanulmányát a Pszichológiai Tanulmányok című sorozat második kötete adta közre.[32] A kézirat már évekkel korábban elkészült, és csak a Szovjet Kommunista Párt XXI. pártkongresszusán megfogalmazott tudománypolitikai fordulat tette lehetővé, hogy a „nyomdakészen elfektett” írás közlésre kerüljön.[33] Az 1959-ben lezajlott moszkvai pártkongresszus zöld utat adott a korábban lényegében betiltott lélektan tudományának, különösen a mindennapi életben hasznosítható, a termelés eredményességét fokozó pedagógiai és munkapszichológia kutatásokat sürgetve.[34] A pszichológia tabusításának feloldása szinte azonnal érezhető volt itthon, a tudomány intézményi keretei feléledtek tetszhalott állapotukból.[35] A tudományos élet újra szerveződő kereteinek fontos összetevője volt az 1958-tól évente kiadott Pszichológiai tanulmányok című kötet, amely a lélektan különféle kutatási területeinek új irányait vázolta fel. Supka Magdolna tanulmánya e kötet művészetlélektani részében jelent meg, a posztsztálinista időkben újra induló hazai művészetpszichológiai értkezések úttörő példájaként. A művészetpszichológiai téma bevezetéseként a kötetet szerkesztő, az MTA Pszichológiai Intézetét vezető Gegesi Kiss Pál két kisebb tanulmánya jelent meg. Bár Gegesi fő kutatási területe a gyermeklélektan volt, a képzőművészetek iránt különös fogékonysággal bírt, lévén 1945-1948 között az Európai Iskola egyik fő teoretikusa volt, s mint Forgács Hann Erzsébet szobrászművész férje a művészeti alkotás lélektanára vonatkozóan közvetlen tapasztalattal is bírt.[36] A kötetben közölt művészlélektani elmélkedései nem szisztematikus tudományos kutatásokon alapultak, hanem két kiállítás, Ámos Imre és Márffy Ödön művei kapcsán fogalmazódtak meg.[37] Nem sokkal később, amikor az újra indult Magyar Pszichológiai Szemlében a Magyar Nemzeti Galéria frissen kinevezett igazgatója, Pogány Ö. Gábor összegezte a hazai művészpszichológiai feladatait, a tudomány vizsgálódását három területre fókuszálta: „A művészetpszichológia vonatkozásában három összefoglaló problémakör köré csoportosulnak a teendők, az alkotómunka, a műélvezés, az ízlésnevelés köré.”[38] Supka tanulmánya, és ez irányú későbbi értekezései is a alkotáslélektan témájához kötődtek, a művészetpszichológia adatszerűen talán legnehezebben megragadható területéhez.

            Supka alaptétele szerint a művészi alkotás kiindulópontja a művész személyes emóciója, a mű ennek tárgyiasult formája: a „képzőművészeti alkotások eszperantója az emóció, az az élménybeli tartalom, amelynek művészi kifejezése egyedül képes áthidalni a korok és társadalmak, földrészek és kultúrák, stiluskülönbségek távolságát, és képes felfedni rokonságukat.”[39] Nézete szerint a művészetpszichológia ott szolgálhatja a művészettörténetet, hogy megfelelő teroretikus és fogalmi eszköztárral bír a mű előkészítését szolgáló folyamat leírására és értelmezésére. Biológiai hasonlattal élve, a mű előkészítő fázisát Supka a méhen belüli fejlődéshez hasonlította: „Az a benső tevékenység, amellyel a művesz megragadja, érleli es előkészíti egy-egy konkrét művét – csakúgy mint az ember fogamzásanak és embrionális fejlődésének képlete az orvostudomány számára — magában viseli a mű alapjellegét, tartalmi es formai felépítését, így hat az alkotótevékenység természetének pontos felderítése, s a művészettörténet számára a biológiai ismeretekhez hasonló, alapvető támpontot jelentene.” Azt Supka is hangsúlyozza, hogy ez egy nehezen megragadható, jobbára utólag rekonstruálható folyamat, amely két módon közelíthetőek meg a kutató számára, egyrészt az alkotók szóbeli vallomásai (emlékiratok, interjúk), másrészt vázlatai révén. Módszertanát mintegy demonstrálva, tanulmányában alkotói vallomásokat idézett, elsősorban Karl Eugen Schmidt szöveggyűjteménye nyomán.[40] Ruskin, Rodin, Delacroix, és különösen Goya, Millet és Van Gogh szavaival egyaránt azt kívánta bizonyítani, hogy az alkotás heves, indulati érzelmi állapot, ami a személyiség világlátásának és pszichikai állapotának közvetlen lenyomata. „Mindkét nézetből az derül ki, hogy a téma hitelét a kifejezés ereje, igazsága adja meg, hogy a téma eszköz a művész mondanivalójának, egyéniségének megnyilatkozására, az emberhez való közeledésre.” – fogalmaz Goya és Millet kapcsán.[41] Az érzelmi inspiráció és kifejezés előtérbe helyezésével Supka a valóság leírása helyett annak szubjektív expressziójára helyezte a hangsúlyt, s ezzel az expresszív kifejezés hitelét hangsúlyozva a realizmussal szemben. 1960 körül modernista progra, határozott állásfoglalás volt ez az expressionista kifejezésmód mellett.

            Supka művészetlélektani gondolatainak inspirációjaként utalt André Malraux Psychologie de l’art  címen kiadott nagy hatású opuszára, amely a Le musée imaginaire sorozat részeként az emberi tárgyalkotás nemzetek fölötti, korokon átívelő, univerzális vonásait hangsúlyozta.^[42] Ez a kötet jelentett számára közvetlen mintát ahhoz az albumhoz, amit az 1958-es brüsszeli világkiállítás számára tervezett. A világkiállítás égisze alatt eredetileg két nagy képzőművészeti tárlatot terveztek, az egyik történeti alapon szerveződő, a 20. század modern művészetet mutatta volna be, a másik pedig enciklopédikus alapon általános kultúrtörténeti áttekintést nyújtott volna. A kettő közül azonban csak az első nyitotta meg kapuit 50 ans d’art moderne címen, míg a L’homme et l’art című, történeti korokon átívelő, egyetemes léptékű vállalkozás azonban nem valósult meg.[43] Utóbbi koncepcióját, amely az általános emberi vonatkozásokat kívánta hangsúlyozni különböző korok és kultúrák műalkotásain keresztül, erősen inspirálta André Malraux Musée imaginaire című műve, tárlatként annak fizikai formába öltött változata lett volna. A tárgyakat történeti összefüggések helyett olyan univerzális témák köré csoportosították volna, mint anyaság, szerelem, születés, halál, munka, játék, háború, vallás… Supka Magdolna vélhetően férje és kollégája, Bényi László révén kapcsolódott be a szervezésbe, aki a magyar pavilon tártlatának rendezésére kapott felkérést.[44] Supkát ekkor már művészetpszichológiai kutatásai révén élénken foglalkoztatta az érzelmek kifejezésének megjelenése a művészetben, így értesülve a készülő L’art et l’homme című tárlatról Emóció a művészetben (Máshol: Az érző ember a művészetben) címen összeállította egy művészeti album szinopszisát. A tervezetet örömmel fogadta az Expo fő kurátora, Emile Languy, a Művészeti Alap pedig Cserépfalvi Imre felajánlásával együtt támogatta kiadását. Koncepcióját Supka röviden a Műterem című folyóiratban közölt cikkében vázolta, kiemelve, hogy abban a magyar művészet egyetemes kontextusban jelenne meg.[45] A tervezett kötet két nagy egységből állt volna: az egyik az alkotóművész munkáját, környezetét, a másik pedig az ember lélektani állapotainak ábrázolását, érzelmi, indulati állapotainak képeit foglalta volna magában.[46] A képválogatás már készen volt és Supka bevezető szövegét is lefordították franciára, amikor az utolsó pillanatban keresztül húzták az album megjelenését.[47]  

A műalkotás emocionális inspirációinak felkutatása, érzelmi alapú interpretációja Supka egész művészettörténészi attitűdjének alapját képezte. Az 58-as vállalkozásra visszaemlékezve így fogalmazott: „A művészet: vagy élet, vagy nem művészet. Át kell hogy járja az embert, mint a szerelem. Meg kell hogy indítsa a vér keringését. Kell, hogy elsápasszon, vagy arcunkba kergesse a vért. Értékét nem csupán az esztétikai szép szabja meg, mely ’önmagáért tetszik’, hanem a hő is, amelyet bennünk okozni tud. Hő pedig attól támad bennünk, ha egy műalkotás valamit mélységesen ki tud fejezni, s ezáltal emóciót, a lélek és a szellem megindultságát váltja ki.”[48] Az a művészkör, akikkel intenzíven foglalkozott, az ezt követő években körvonalazódott, de az alkotókhoz és műveikhez fűződő személyes viszonyát mindvégig az alkotás legbelső, lélektani indítékait kutató kíváncsisága mozgatta. „Mindig is a művészetek keletkezésének rejtélye volt műtörténeti tűnődéseim éltető lángja, rendhagyó feltevéseim ellenpróbája. Egy-egy kivételes alkotóegyéniség szuggesztivitásának nyitját keresve úgy találtam, hogy leginkább az ihletődésük jellegén keresztül lehet alkati sajátosságukat megközelíteni. Már műveik látványa is magában hordja a képi motívumok tágabb és elvontabb jelentését, titkos tartalmak komolyságát vagy melankóliáját. Szóval azt a fajta lelki-szellemi atmoszférát, mely — ha eléggé erős és bensőséges — elárulja az alkotói révület, de legalábbis a sugallatkeresés természetét.” – fogalmazott Lóránt János festészete kapcsán.[49]

A drámai groteszk és Aba-Novák

Supka alkotáslélektani teóriájának középpontjában tehát az indulati-érzelmi élmény hatása és annak individuális kifejezése állt. Bár 1959-es tanulmányában még nem kapcsolta össze ezt a látásmódot konkrét stílusjegyekkel, művészeti példáiból nyilvánvaló hogy egyfajta expresszionizmusról beszél. Az expresszionizmust a szocialista realizmus ideológusai az ötvenes évek elején kispolgári, a valóság formáit eltorzító látásmódként bélyegezték meg, és iktatták ki a legitim stílusok szűkre szabott eszköztárából.[50] Az expresszionizmus „rehabilitálása”, visszaemelése a hivatalos művészet körébe az ötvenes évek második felében indult meg. Kassák Lajos és Pán Imre a modern izmusokat számbavevő 1957-ben a Nagyvilágban megjelent közöstanulmányában Herwarth Waldent idézve így fogalmazott: „Az expresszionizmus világnézet” […] nem fogalmak, hanem érzelmek világnézete és kizárólag az ember belső világát fejezi ki.”[51] E folyamat részeként értelmezhető a Derkovits-vita, Aba-Novák Vilmos művészettörténeti ártérékelésének megindulása, és ehhez kapcsolódik Supka Magdolna által a hatvanas évek elején kidolgozott „drámai groteszk” fogalma is.

            A kifejezést Supka 1964-ban a Művészettörténeti Értesítőben megjelent tanulmányában vezette be.[52] Amint annak címe – A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből – is hangsúlyozta, az értekezés szerves folytatása volt Supka művészetlélektani kutatásainak. Ahogy bevezetőjében is fogalmazott, olyan formai eszköztárról van szó, amelynek kiindulópontja a művészi indulat: „Speciálisan művészetpszichológiai feladatnak tűnt tehát, hogy a drámai groteszkhez való alkotói hozzáállás elemzésével kissé meggyorsítsuk a szellemi vérkeringést e téma körül, emberközelségbe hozzuk a művész indulatát, s egyben utat vágjunk számára a felfokozott expresszió elleni hallgatólagos tilalmak vagy értetlenség bozótjában.”[53] A látásmódot „expresszív realizmusként” jellemezte, amely a valóság érzelmileg felfokozott formai átiratát eredményezi: „Az a groteszk, amelyről szólunk, a valóság, a súlyos valóság intenzív, elkenhetetlen közlésére törekszik, ezért mondanivalóját, festői jelzőit kiélezi, magasra fokozza.”[54] Nem gúnyos vagy humoros groteszkről van tehát szó, hanem az indulati kifejezést szolgáló patetikus, drámai forma eljárásról. Példaként a középkori oltárképek kifejező gesztusait, mimikáját, az érzelmi állapotok által eltorzított testi formáit hozza. Keletkezését a művész által megélt, intenzív élményre vezeti vissza. A létrejött mű ily módon nem a valóság közvetlen leképezése, hanem képzeleti aktus, ami az emocionálisan megélt élmény felidézése által, érzelmi-indulati alapon jön létre.[55] Lélektanilag úgy írja le a jelenséget, mint „amellyel a művész a témát egyrészt felidézi, másrészt a műben aktivizálja. […] A pszichológiából ismert primer inadekvát asszociációs folyamathoz hasonlóan, úgy tudja megteremteni az egykori élménybe, a múltba kapcsolást, hogy mentesül a szabályos asszociációs menetrend törvénye alól, közvetlenül kapcsol át élményének centrumára.”[56] Ez a „művészi rögeszme” ölt formát tehát a műben, amit a befogadó elsődlegesen emocionális alapon, „érzésátvitel” révén él újra.[57] Konkrét művészeti példákként Kosztja József „nappali éjszakáit”, Hollósy Simon Rákóczy indulóját, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Gyárfás Jenő, Mednyánszky László és Derkovits Gyula festészetét említi. Az esszé jellegű (jegyzetek nélküli) tanulmányt két festményvázlat reprodukciója kíséri: Gyárfás Tetemrehívásának és Dekovits Menekülők című képének tanulmányai.

            Noha kézenfekvő volna, Kondor Béla neve nem merül fel a példatárban, habár a drámai groteszk fogalmának talán a legtisztább megfogalmazója a korban. Mindazonáltal a fogalom igen jól használhatónak bizonyul a hatvanas évek elején a szocialista realizmus alternatívájaként jelentkező figuratív, expresszív realista tendenciákra.[58] Azon kortárs művészek nagy része, akikkel Supka az évtized elejétől foglalkozott, e körbe sorolhatóak, közülük kiváltképp Kohán György és Tóth Menyhért festészete. A fogalom kidolgozása Supka életművében azonban nem kortárs alkotóhoz, hanem Aba-Novák Vilmos festészetéhez kötődik, akinek kapcsán először boncolgatta mélyebben a groteszk jelenlétét, és akit a drámai groteszk par excellence képviselőjének tekintett. 

            Aba-Novák Vilmoshoz már fiatalon személyes ismeretség kötötte Supka Magdolnát.[59] Arra azonban csak jóval később vállalkozott, hogy művészettörténetileg feldolgozza az életművet. 1955 elején már arról számolt be Féja Gézának írt levelében, hogy a festő levelezését olvasgatja.[60] Első publikációjával, amely 1960-ban jelent meg a Magyar Nemzeti Galéria Közleményeiben, a festő körül uralkodó két évtizedes csendet törte meg.[61] Aba-Novák életművét az ötvenes években a Horthy-rendszerben való szerepvállalása, egyházi és politikai megrendelésre készült falképei helyezték partvonalra.[62] Tanulmányában Supka Aba-Novák festészetének két sajátosságát emelte ki, azt hogy mind formnyelvében mind narratív stratégiájában képes volt szintézist teremteni a modern nyugati törekvések és a lokális (nemzeti) sajátosságok között. Megfogalmazása szerint egyedi stílusával, az izmusok eredményeit kamatoztatva, de a figuratív elbeszélés körén belül maradva „a magyar korszerűség, a modern nemzeti festészet alapjait veti meg.”[63] Irodalmi hasonlattal élve úgy írta le, hogy a két háború közötti magyar festészeten belül a lírai vonalat képviselte a Gresham-kör, a drámait Derkovits, míg Aba-Novák egy „új epikus” szemlélet megteremtője. Supka a modern népéletkép megteremtőjeként aposztrofálta Aba-Novákot, aki: „Tudatosan képviseli  a l’art pour l’art-al szemben a témafestést, s ezzel kapcsolódik – festészetének modernségében is – nemzeti hagyományaink egyik fontos jellemvonásához.”[64]

            Igazi áttörést jelentett, amikor 1962-ben a Magyar Nemzeti Galéria megnyitotta Aba-Novák emlékkiállítását. A tárlatot a festő egykori tanítványa, Bényi László rendezte, a katalógus bevezetőjét pedig Supka Magdolna írta. E tanulmányában ismét „a festői elbeszélés modern mestereként” jellemezte Aba-Novákot, némileg kikancsintva a jelenkor felé, ahol ismét teret nyertek a narratíva új törekvései.[65] Emellett ekkor emelte ki először Aba-Novák szemléletének groteszk vonásait, eképp definiálva a kifejezést: „A groteszk a valóság kihegyezése, magasra fokozása. Nem az eszményítés ellenpólusa, mert nem a rútat, a torzat keresi, a széppel, a harmonikussal szemben, hanem a jellemzetest ragadja meg a valóság elemzése közben, a döntő vonások kiemelésére.”[66] Emelett hangsúlyozta Aba-Novák nézőpontjának plebejus, alföldi jellegét: „Aba-Novák polgári származású művész. Témái azonban plebejus tartalmúak és érzésűek, a nép, a falu és a külváros életéből merítettek. Elsősorban a szegényparasztság élete foglalkoztatta”.[67] Ezzel kijelölte azokat a pontokat, amelyekkel a szocialista művészet kánonjának körén belül került Aba-Novák festészete, mint a nemzeti modernizmus, plebejus szemléletű, népéletre fogékony, figuratív narráció képviselője. 

            Éveken át tartó kutatásait Supka 1966-ban megjelent Aba-Novák monográfiájában összegezte. Ebben esztétikai elvei, művészeti törekvéseinek rekonstruálására felhasználta a festő családjánál fennmaradt levelezést; adatgyűjtését az alkotó özvegye és az egykori pályatársakkal készített interjúi is segítették.[68] Bár adatközlése, tényszerűsége nem mindenben felel meg a mai tudományos elvásároknak, gazdag képanyaggal kísért monográfiája hosszú időn át Aba-Novák festészetére vonatkozó egyetlen és legfontosabb forrás volt.[69] Elemzésének szempontrendszere a korábbi alaptételeket követte: az életművet a magyar népéletképfestészet hagyományának szerves részeként értelmezte, amely a zsánerkép stiláris modernizálására tett sikeres kísérletet.[70] Látásmódjának jellemzésére a drámai groteszk fogalmát alkamazta.[71] Az életművet pedig egyfajta középutas, a modern izmusoktól és a konzervatív törekvésekről egyenlő távolságban álló törekvésnek tekintette, amit előbbitől figurális-elbeszélői hajlama, utóbbitól izzó koloritja és groteszk hangvétele távolított el.[72] E monográfiáját nyújtotta be Supka kandidátusi értkezésének. Ennek 1971-ben közre adott vitájában Németh Lajos és Végvári Lajos a dolgozatot elsősorban nem kutatás módszertani érvek mentén bírálták, hanem kifejezetten ideológiai alapon, rámutatva hogy a szerző elmosta azt az etikai kérdést, hogy Aba-Novák milyen módon kötődött a Horthy-éra hivatalos megrendelőihez, megkerülve annak kibontását, hogy monumentális alkotásai hogyan váltak az állami politikai reprezentáció részévé.[73]

            Aba-Novák festészete végig kísérte Supka Magdolna munkásságát. A történeti hagyományból benne testesült meg leghtisztábban az az izzó festői hév, az a nagystílű, epikus festői univerzum, ami maradéktalanul kitöltötte Supka saját esztétikai ideálját. Idővel már nem tudományos problémaként, hanem társadalmi ügyként szegődött mellé, amikor az 1980-as évektől azért kardoskodott, hogy az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjában szereplő, francia-magyar barátságot ábrázoló, a székesfehérvári múzeumban rejtőző kettős pannó újra láthatóvá váljon a nyilvánosság számára. Supka nyilvános kardoskodásának nagy része volt abban, hogy a pannót 1991-ben ideiglenesen kiállították, majd restaurálása után, 2003 óta biztosítják, hogy évente egyszer pár hétre ismét láthatóvá váljon.[74] Élete utolsó éveiben, de még a betegágyon is, Supka a pannó művészettörténeti feldolgozásán fáradozott, róla szóló izzó hevületű írásait lánya, Bényi Eszter szerkesztette posztumusz albummá 2008-ban.[75]

Egy másik kánon jegyében

Ugyanabban az évben, amikor a drámai groteszkről szóló esszéje megjelent, A magyar képzőművészet költői címmel a Művészet adta közre Supka egy írását.[76] A szöveg eredetileg a varsói Przeglad Artystyczny című képzőművészeti folyóiratnak készült, és arra vállalkozott hogy négy kiválasztott magyar festő rövid bemutatásával nyújtson képet a külföldi közönségnek a hazai új képalkotói tendenciákról. Sokat elárul Supka kortárs művészeti preferenciáiról a kiválasztott négy alkotó: Kondor Béla, Csohány Kálmán, Tóth Menyhért és Kohán György. Valamennyien figuratív, expresszív, a „drámai goteszk” fogalmához közel álló alkotók, akikben közös nevezőként Supka a „költőiséget” jelölte meg, amit eképpen definiált: „Festőink költők voltak velejükig, ez diktálta piktúrájuk szuggesztív erejét. Festészeti poézisen bizonyos életművek, lelki-szellemi hangvételének elháríthatatlan varázsát értjük, azt, hogy ezek a művek képesek a nézőt a saját tér-, és időviszonyaiból kiemelni, s az önmagáról való teljes megfeledkezésig: áthívni a maguk világába.”[77] Olyan vonások ezek, amelyek Supka kortárs művészeti prefenernciáit mindvégig meghatározták, hiszen az említett alkotók mellett is hosszú távon elkötelezte magát. A fordulat, amely a történeti kutatások felől a kortárs festészet felé sodorta, egyértelműen összefüggött a Magyar Nemzeti Galériába történt „átigazolásával”. A hatvanas évek elejétől mind több kortárs alkotóról írt, rendezett számukra kiállítást és állt ki elismerésükért. E kör középpontjába állt Kohán György, Tóth Menyhért és Csohány Kálmán, de a sor még bővíthető olyan festőkkel mint Pirk János, Földi Péter, Lóránt János, Kovács Péter, Tenk László, vagy a szobrász Wagner Nándor.

            Valamennyien olyan expresszív, figuratív látásmódot képviseltek, amely kívül rekedt a hatvanas években formálódó avantgárd-központú modernista kánonon. Supka következetesen vállalta fel e művészek képviseletét, egyfajta ellenkánon építését. Amint őmaga megfogalmazta: „Egész munkásságom az értékek elsikkadásának, fel nem ismerésének ellenében alakult s áll maiglan: egyfelől a képzőművészet hagyományainak feltáratlan jelenségei, másfelől az 1960-tól napjainkig született kortárs művészet időálló értékeinek számon tartása és folyamatos írásbeli és kiállítási dokumentálása a művészettörténeti profilom. Vagyis az a vonulat, amely a korábbi szocreál s a mostani ’avantgarde’-ok mögött húzódik.” [78]

            Kohán György és Tóth Menyhért egyaránt az alföldi régióhoz kötődtek, bár nem annyira a festői hagyomány mint inkább látásmódjuk, élettapasztalatuk révén. Egyikük sem egyszerűen témát jelentett Supka számára, hanem vállalást, olyan ügyet, amelynek képviselete mellett egy életre elkötelezte magát. Kohánról első tanulmánya 1963-ban jelent meg a Művészetben.[79] Ebben olyan fogalmakkal írta körül művészetét, amely Aba-Novák festészetére is érvényes volt, és amely a fentebb idézet „költőiség” látásmódjával rokonította őt. Kohán képei kapcsán kiemelte a monumentális, tömör, balladi hangvételt, drámaiságot, emelkedett pátoszt, nagyfeszültségű energiával telített, élményből fakadó póztalan erőt, ami „nem tűri a közömbösséget, megszólítja a nézőt, és valamiféle belső állásfoglalásra készteti.”[80] Kohánnal ekkor került személyes kapcsolatba, majd a festő 1966-os korai halála után ő vállalta a Gyulán őrzött hagyaték feldolgozását is.[81] Ezt követően ő írta Kohán több emlékkiállításának bevezetőjét, újra és újra hangsúlyozva e nagy léptékű életmű jelentőségét, és sürgetve beemelését a kortárs kánonba.[82] Kohán monográfiáját Supka közvetlenül a festő halála után megírta, de évtizedeken át kiadatlan maradt, és átdolgozott formában csak 2001-ben látott napvilágot.[83]

            A másik életmű, amit Supka szenvedélyes erővel képviselt, Tóth Menyhért művészete volt. A festőt 1960-ban ismerte meg személyesen és ettől kezdve szorosan nyomon követte munkásságát, közbenjárt annak érdekében, hogy művei kiállításra kerüljenek és a szélesebb nyilvánosság is szembesüljön e régóta rejtőzkődő életművel. Első önálló kiállítását, több évtizedes hallgatás után, Hódmezővásárhelyen szervezte meg Supka.[84] Fővárosi bemutatkozó tárlata után, a Művészetben ismertette hosszabb tanulmányban az életművet.[85] Majd 1976-ban ő rendezte Tóth Menyhért életmű-kiállítását a Műcsarnokban.[86] Monográfiáját már 1981-ben megírta, de csak 1990-ben jelenhetett meg.[87] Tóth Menyhért festészetének értelmezésekor kiemelte azt a kettősséget, amely a modern és naiv, ősi és korszerű mezsgyéjére helyezte az életművet: „Amit már küllemével is elárul: ez a festészet esztétikai hatásában modern, expressziójában különös, témáiban eredeti, s hogy a művész, aki ezt véghezvitte, vérbeli festő.”[88] A „nemzeti formanyelv kérdése, amely már Aba-Novák kapcsán is foglalkoztatta, itt újra előkerült, hangsúlyozva hogy Tóth Menyhért a paraszti élményanyag szintézisét hozta létre az európai festészet expreszionista hagyományával, ötvözve a „varázslóművészek” jelképteremtő erejét a szürrealizmus kollektív tudatalattit mozgósító képi metaforáival. Kiemelte a népművészettel rokon stilizáló képességét és a nonfigurációhoz közelítő absztraháló erejét, és rámutatott arra a finom, kissé bumfordi humorral, amely olyan egyénivé tette Tóth Menyhért világlátását. 

            Fontos körülmény Supka munkamódszerére nézve, hogy intenzív és szoros, barátian bensőséges kapcsolatban állt a számára fontos alkotókkal. Tóth Menyhért mellett napokon át ült a műteremben, kérdezett és jegyzetelt, figyelte a művek kidolgozásának folyamatát – valóban betekintést nyerve a művek születésének legtitkosabb, legintimebb rétegeibe.[89] 1990-es monográfiájába bőségesen használta ezt az elsődleges forrásanyagot, a művész saját megnyilatkozásait. 1959-ben megfogalmazott művészlélektani elmélkedései a műtermi megfigyelések nyomán öltöttek testet, mintegy bevatást nyerve a mű születésének titkos metamorfózisába. Amint később Supka egy interjúben megfogalmazta: „Olyan alkotói folyamatnak lettem szemtanúja, amit utóbb magamban az életmű ’kihordási idejének’ neveztem – nem ok nélkül, mert abban az ösztönös, heves és spontán ecsetjárásban, amellyel a művész, mintegy belső diktandót követve alkotott, abban valóban volt valami folytonosan sarjadó, a magzat fejlődéséhez hasonló természeti törvényszerűség.”[90] A munkafolyamat ösztönös, belső mozgatórugóit a vázlatokban látta megragadhatónak, ezért feldolgozásaiban különös gondot fordított a kész műveket előkészítő vázlatrajzok közlésére. Más művészekkel való munkája is a műteremből indult, írásait gyakran elmélyült személyes beszélgetések előzték meg.[91]

            Ez az alkotói „közelnézet” Supka művészettörténészi életművének talán legfontosabb karaktervonása. A kortárs alkotókhoz fűződő személyes köteléke tette hitelessé, bensőségessé, ugyanakkor elfogulttá is nézőpontját. Amint Supka Magdolna 70. születésnapját ünneplő, 55 grafikus tiszteletadását „átnyújtó” tárlat bevezetőjében Végvári Lajos fogalmazott: „Supka Manna olyan művészettörténész, akit a művészek nem kívülállónak, tőlük idegen személyiségnek tartanak. Mert nem a ’mérleget és a pallost’ kezében tartó ’műitészt’ látják benne, hanem egy olyan, a művészethez értő segítőkész barátot, akinek ítéletében meg lehet bízni, aki mindig képes volt arra, hogy vigasztaló szavaival feloldja az elkeseredettséget és egy-egy biztató kifejezéssel munkára lelkesítsen.”[92] Íróként elsősorban a közvetítő, interpretátor szerepét vállalta magára, akinek az a dolga, hogy érzelmileg ráhangolja az olvasó-nézőt a képre, megnyitva előtte azokat az emocionális-indulati csatornákat, amelyek a mű születését ösztönözték.

A mű érzelmi alapú interpretációja, a „beleérzés” dominanciája idővel háttérbe szorította az adatszerű közlést, és utat engedett a szépírodalmi megfogalmazás plasztikus hasonlatainak. Németh Lajos már Supka 1971-es kandidátusi vitáján megjegyezte: „B. Supka Magdolna nagyon szépen ír, de a szépírói hajlam néha a művészettörténeti szabatosság, a racionális elemzés kárára érvényesül. Jóllehet képelemzéseinek túlnyomó része – ha ízesen, láttatóan megírt is – utal az esztétikai összefüggésekre, funkcionális értelmű; de néha egyértelműen irodalmi megközelítése a műnek.”[93] Később a pályaképet összegző Nagy T. Katalin is úgy fogalmazott: „Írásait inkább költői esszéknek nevezhetjük, mintsem tudományos dolgozatoknak.”[94] Noha az adatszerű forrásokkal valóban nagyvonalúan bánt Supka, cserébe kivételesen erőteljes, érzéki leírásokkal, irodalmi igényű, plasztikus hasonlatokkal írta körül a műveket.[95]

            Supka maga is számos írásában leszögezte, hogy műértelmezései szándékosan mellőzik a művészettörténet szokásos stiláris kategóriáit, mint olyan eszköztárat, amely száraz racionalitásánal fogva alkalmatlan arra, hogy a művek lényegi erejét feltárják. Számára nem az volt a kérdés, hogy milyen stílustendenciák és analógiák mentén rögízthető egy mű, hanem hogy „a műveknek az a szuggesztiója, ami megnémít és ránk kérdez: a forró leheletnek, a gyorsuló szívvesrésnek, a szótlan döbbenetnek ez a körénk sűrűsödő légköre, a csendnek ekkora hatalma, ugyan miből keletkezett?”[96] A hagyományos művészettörténeti fogalmi eszköztárral szemben kifejezetten szkeptikus volt és gyakran kifejtette azon véleményét, hogy az mennyire elégtelen a művek belső lényegének megragadására.[97]

            Ez a szkepszis abból a felismerésből is fakadt, hogy azon alkotók művészete, amely mellett Supka elkötelezte magát, kívül rekedt a kortárs tendenciák szűkre szabott fogalomtárán, amennyiben a 60-70-es évek olyan törekvéseit képvsiselték, amelyeknek megragadására a neoavantgárd hagyományos kritikai szókészlete elégtelennek biztonyult.

A „grafika védangyala”

Supka Magdolna már 19. századi kutatásai során, Zichy Mihály és Szemlér Mihály kapcsán is foglalkozott grafikával. Vélhetően a grafika és rajz iránti érdeklődése révén is alakult úgy, hogy amikor 1957-ben a Magyar Nemzeti Galériában kezdte meg munkáját, a Grafikai Osztály főmunkatársa lett. Nyilván ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy a hatvanas évektől tevékenyégének egyik fő csapásiránya a művészi grafika lett, de ahhoz, hogy ez belső elkötelezettséggé, szenvedélyes ügyszeretetté vájon, szükség volt Supka személyiségéből fakadó sodró enegriára.

            1957. július 1-vel Supka egy frissen alapított múzeum újonnan felálló tudományos csapatába, a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályára került. Az osztályt ekkor Oelmacher Anna vezette, munkatársai közé tartozott Molnár Zsuzsa és Pataky Dénes.[98] A Fővárosi Képtárból majd egyéb forrásokból több tízezer grafikai lap újra leltározása, költöztetése várt az új stábra. Supka 1959-ben már részt vett az osztály bemutatkozó tárlata, a 19-20. századi magyar rajz és akvarell művészet legszebb darabjait kiállító kiállítás rendezésében.[99] Supka idővel teljes mértékben a kortárs magyar grafika mellett kötelezte el magát. Az élő, aktívan működő hazai alkotók életművének bemutatását, feldolgozását, tágabb értelemben, a magyar grafikai művészetek hazai és külföldi propagálását tekintette egyik legfőbb hivatásának. Az alkotók részéről felé irányuló tisztelet és hála kifejezője volt az a miskolci tárlat, amelyen 55 magyar grafikus adózott „Supka Mannának” művei kiállításával. Több alkotás kifejezetten neki ajánlott mű volt, köztük az a „Manna kehely”, amelyet az őt megidéző rézmetszet lemezéből formált Rékassy Csaba. (KÉP) A katalógus borítóját díszítő kis allegórián a művészettörténész a nyomóprés mellett dolgozó művészek mellett jelent meg, kezében tollal és papírral – jelezvén hogy gondolatainak legfőbb isnpirációja a műhelyben, műteremben zajló alkotómunka volt.[100] (KÉP) A tárlaton szereplő alkotók közül Supka külön tanulmányokban foglalkozott Ágotha Margit, Barczi Pál, Maracskó Gabriella, Muzsnay Ákos, Raszler Károly, Rékassy Csaba, Reich Károly, Stettner Béla és Szalay Lajos grafikai művészetével.[101]

A grafikához más, intézményi formában is kapcsolódott, lévén évtizedeken keresztül tagja volt a Képcsarnok Vállalat grafikai zsűrijének. A plénumot azzal a céllal hozták létre, hogy szakmai felügyeletet gyakoroljon azon munkák felett, amelyek a vállalat értékesítési rendszerébe (boltjaiba, ügynökhálózatába) kerülnek.[102] Eredendően tehát minőségi szűrés volt a feladata, de közvetve egyfajta ideológiai „cenzúrát” is gyakorolt. A festészeti, szobrászati, tervező- és képgrafikai területnek külön zsűrije működött, utóbbinak volt tagja, sokáig elnöke Supka Magdolna. A képgrafkai zsűri hetente ült össze (az akkor még Szabadság téri) Magyar Nemzeti Galéria közelében, az Aulich utcában. A benyújtott nyomat művészi színvonala és témaválasztásának mérlegelése után engedélyezte a sokszorosítást, továbbá javaslatott tett az alkotó tiszteletdíjára, valamint a nyomtatás példányszámára. A vállalat belső terjesztésű Paletta című folyóiratának 1962-ben készült riportja szerint a grafikai zsűri tagjai a Képcsarnok Vállalat képviseletében Bokor Vilmos művészeti vezető, lektora Supka Magdolna és két grafikusművész voltak. Ekkoriban a fővárosban heti 20–25 grafika bírálatára került sor.[103] Minthogy ez a plénum döntött a tiszteletdíjakról is, közvetlen hatással bírtak az alkotók egzisztenciájára, bizonyos értelemben „élet-halál” urai voltak. Supka ez irányú működése a rendszerváltás után átértékelődött, visszás felhangot kapott. Ennek szimptómája volt az a nyílt levél, amellyel 1993-ban több kortárs művész tiltakozott az ellen, hogy Supkát a Magyar Grafikusművészek Szövetsége Kossuth-díjra jelölte.[104] A tiltakozás alapja a képcsarnoki zsűriben játszott szerepvállalása volt.

Supka olyan időszakban szállt síkra a kortárs grafika mellett, amely a magyar művészi grafika aranykora volt. A hazai képgrafika legfontosabb seregszemléje, az 1961-ben megindult Miskolci Országos Grafikai Biennálé zsűrizésében, népszerűsítésében komoly szerepet vállalt.[105] Jól érzékelte, hogy a művészettörténészek jórésze idegenül mozog a sokszorosítási technikák területén, így ritkán tud érdemben hozzászólni a nyomtatott művészi grafika alkotásaihoz.[106] Supka azonban kortárs jelenlétével párhuzamos múzeumi tapasztalata révén kivételes rálátással rendelkezett a hazai aktuális grafikai törekvésekre, életművekre. A nyomtatott grafika vagy egyedi rajz sajátos kifejezési formáját különös érzékenységgel interpretálta. Személyes kedvence volt Csohány Kálmán rajzművészete, akiben ugyanazt a plebejus, népies archaizálást, balladai tömörséget, drámai absztrakciót találta meg, amelyet Kohán György festői életművében is.[107]  A „drámai groteszk” másik elementáris hordozója nézete szerint Szalay Lajos „barbár erejű” rajzművészete volt.[108] Gafikai érzékenysége hozzájárult ahhoz is, hogy a festői életműveken belül értékelje a grafikai munkásságot: Tóth Menyhért monográfiájában például külön hangsúllyal mutatta be a festői művek előkészítését szolgáló, egymással organikus összefüggésben álló rajzokat.[109]

A hatvanas években fellépő grafikusi nemzedék közös jellemzője volt – a neoavantgárdtól elágazó – figuratív, narratív, szürreális, gyakran archaizáló látásmód. Supka ezt a korábban már idézett „költőiség” fogalmával írta körül, és a zenében megjelenő melódiához („meloditás”) hasonlította.[110] Másik közös vonásként az elbeszélői hajlamot („eseményesítés”) emelte ki.[111] Ez a sűrű szövésű, egyéni metaforákból építkező elbeszélés tette egyedivé Rékassy Csaba látásmódját, amelyben Supka olyan találóan ismerte fel a babonás néphit és a szakmai mívesség egymást átható, közös jelenlétét.[112] És ez emelte a hatvanas-hetvenes években az irodalmi illusztrációs grafikát a műfaj vezető ágává, amint azt Kondor Béla illusztrációs tárlatat kapcsán is megfogalmazta.[113] Másik érdekes meglátása arra vonatkozott, hogy összefüggésbe hozta az alkotók zömének „plebejus” származását, kézműves hajlamát a sokszororosító technikák iránti mesterségbeli elmélyültséggel.[114]

A művészi grafikához kapcsolódó tevékenységének fontos része volt az a kiállítás-sorozat, amely a kortárs grafikát „hozta helyzetbe” azzal, hogy múzeumi közegben, a Magyar Nemzeti Galériában biztosított számára bemutatkozási lehetőséget. 1968 és 1980 között a Galéria nagyjából két évente rendezett átfogó kortárs magyar grafikai tárlatokat. Ezek a miskolci biennáléval váltásban valósultak meg, rendszerint valamilyen kötött, jubiláris téma apropóján. Az első ilyen nagyszabású vállalkozás az 1968-ban megrendezett Mai magyar grafika tárlat volt, amely először adott átfogó képet a közelmúlt magyar grafikai törekvéseiről. A kiállítást Solymár István és Kass János rendezte, bevezetőjét Supka Magdolna írta, finoman differeciálva a kortárs grafika különféle látásmódjait.[115] A tárlat egy évvel később a németországi Kiel városában vendégeskedett, lehetőséget nyújtva arra, hogy a magyar grafikai nemzetközi színtéren is megméresse magát.[116] Két évvel később, Albrecht Dürer születésének 500. évfordulója tiszteletére újabb átfogó grafikai tárlatra került sor, aminek – Kass Jánossal karöltve – már rendezését is Supka jegyezte.[117] A Lengyel Lajos által tervezett, tipográfiailag is igényesen kivitelezett katalógus bevezetőjében Supka jó érzékkel mutatott rá a kortárs magyar grafika historizáló, archaizáló érzékenységére, ami kivételesen érzékenyen rezonált a történelmi évfordulóra: „A grafika az, amelynek jelenlegi törekvései, mesterségbeli gondolkodása leginkább emlékeztet képzőművésztünkben a fél évezred előtti példára. Másrészt: hosszú évtizedekre visszatekintve leginkább rajzkultúránkban bukkan fel – időnként és közvetetten – a düreri ihletettség, és nem utolsó sorban azért, mert idősebb mestereink némelyike ezen a péládn indított útnak néhány mai nemzedéket.”[118] Ezt követte 1972-ben a Dózsa emlékkiállítás, ami kisplasztikai és grafikai művekkel reflektált a történeti évfordulóra.[119] Kisebb kihagyással, 1976-ban már a Budavári Palotában került megrendezésre a Zichy Mihály és Ferenczy István tiszteletére meghirdetett Mai magyar grafika- és kisplasztika-kiállítás, aminek katalógus bevezetőjében Supka hosszabban és tágabb elméleti igénnyel értekezett a kortárs grafika helyzetéről.[120] 1978-ban a Magyar Képzőművészek Szövetségének Grafikai szakosztályával karöltve rendezte meg Supka Magdolna Dévényi Istvánnal közösen a Magyar grafika 1978 tárlatot, amely a tíz évvel korábbi bemutatóhoz hasonlóan összegző áttekintést nyújtott a műfaj hazai törekvéseiről, teret adva az azóta színre lépett új generációknak és technikai eljásároknak is.[121] E több mint egy évtizedes sorozat záró momentuma volt a Nemzeti Galéria 1980-as rajzkiállítása, amely először vállalkozott az egyedi rajz kortárs megjelenésének összegzésére.[122] Ez a tárlat nyitánya volt a két év múlva megvalósuló Salgótarjáni Rajzbiennálénak. Bár ezt követően (1981 áprilisában) Supka Magdolna a Nemzeti Galériából nyugdíjba vonult, még több mint egy évtizeden át aktív szereplője maradt a magyar grafikai életnek, zsürorként, szemléző íróként részt vett a Balatoni Kisgrafikai Biennálékon és  Miskolci Grafikai Biennálékon is. 

Bár személyes jelenlétének emléke idővel törvényszerűen fakul, írói munkássága és művészetszervező aktivitása mind határozottabb körvonalakat kap visszanézve. Kétségtelen erénye az a következetes értékrend, az a szervesen épített fogalmi rendszer, amelyet hosszú pályája során töretlenül követett, és amely a magyar művészetnek olyan szeletét igyekezett a kollektív történeti emlékezet felszínén tartani, amelyet napjainkban, részben Supka Magoldna munkásságának is köszönhetően, újra értékelünk és elismerünk. Ennek az értékrendnek a fenntartását és elismerését szolgálja a 2006-ban T-Art Alapítvány által létrehozott Supka Manna-díj, amit évente egy arra érdemesnek tartott alkotónak vagy elméleti szakembernek ítél oda a kuratórium.[123]

Supka Magolna pályaképe

Supka Magdolna (1914. augusztus 3., Budapest – 2005. november 10., Budapest), művészettörténész. Édesapja Supka Géza (1883-1956) régész, író, irodalomszervező, szerkesztő; édesanyja Gere Gizella (1887-1966) iparművész, festő. A Veres Pálné Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. 1932-1936 között a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, német, olasz és művészettörténet szakon. Német és olasz nyelvből középiskolai tanári képesítést szerzett. Egyetemi évei alatt kitanulta az ékszerész-ötvös szakmát, 1934-1936 között Henger Antal ezüstárugyárában dolgozott. Művészettörténeti diplomáját 1938—ben szerezte meg. Diplomunkáját A magyar úrihímzés címmel írta meg. 1938-ban házasságot kötött Féja Gézával (1900-1978), akivel ugyan 1943-ben hivatalos is felbontotta házasságát, ám mindvégig szoros baráti kapcsolatban maradtak, amit az író haláláig folytatott levelezésük is bizonyít. Házassága alatt, Féja Magdolna néven 1938 -1943 között színészi karrierjét építette. 1943-1954 között a Budapest Történeti Múzeum munkatársa. 1946-1949 között Ágh Magdolna és Tatár Magdolna néven szépirodalmi írásokat publikált. 1948-ban több hónapot Olaszországban töltött ösztöndíjasként. 1951-ben házasságot kötött Bényi László (1909-2004) festőművész, művészeti íróval. Írásait ettől kezdbe B. Supka Magdolna néven jegyezte (ezt csak a 1990-es évektől hagyta el.) Még az év őszén megszületett lánya, Bényi Eszter, aki később neves textilművész lett. 1954-1957 között a Művészettörténeti Dokumentációsközpont munkatársa. 1957 július 1-től 1981. április 30-ig, nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályának munkatársa. 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1998-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetem díszdoktorává avatta, Gyula városa pedig díszpolgárává választotta. Kitüntetései: 1981: A Művészeti Alap művészeti írói nagydíja; 1984: Munka Érdemrend arany fokozata; 1994: Széchenyi-díj; 2000: Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje.

Bibliográfia:

Supka Magdolna megjelent írásai.In: Supka Magdolnának. Manna néninek szeretettel. Grafikai kiállítás. Kiállítás katalógus. Bev.: Szabó Júlia. Fészek Galéria, Budapest, 1984, o. n. (1984-ig); Arató Antal: B. Supka Magdolna kisgrafikai vonatkozású írásai. Kisgrafika, 2007/1, 8.; Supka Magdolna műveinek bibliográfiája. In: Supka Magoldna: A drámai groteszk. Válogatott művészeti írások. Szerk.: Wehner Tibor. Napkút, Budapest, 2013, 403-419. (Összeállította: Bényi Eszter és Wehner Tibor).

Supka Magdolna fontosabb írásai:

Monográfiák:

A magyar úrihímzés. A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai. Budapest, 1938.; Zichy Mihály. (Bényi Lászlóval közösen). Budapest, Művelt Nép, 1953; Aba-Novák Vilmos. Budapest, Corvina, 1966. (2. kiadás: 1971); Életképek a Magyar Nemzeti Galériában. Budapest, Corvina, 1974; Szabó Vladimir. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1974; Csohány Kálmán. (Műterem), Budapest, Corvina, 1986; Pirk János. Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1987; Tóth Menyhért. Budapest, Gondolat, 1990; Földi Péter. Szolnok, Paletta, 1996; Tenk László. Szolnok, Paletta, 1996; Kovács Péter. Szolnok, Paletta, 1998; Tóth Menyhért. Budapest, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat, 1998; Kohán György. Gyula, Gyula város önkormányzata, 2001; Tóth Menyhért. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat, 2004; Kárpáti Tamás. Szolnok, Paletta, 2007; A pannó. Szerk.: Bényi Eszter.Budapest, Holnap, 2008; A drámai groteszk. Válogatott művészeti írások. Szerk.: Wehner Tibor. Napkút, Budapest, 2013.

Cikkek, Tanulmányok

Zichy Mihály ismeretlen rajzai. Szabad Művészet. 1956/4. 161-166;  Szemlér Mihály 1833-1904. In: Művészettörténeti Tanulmányok, 1957. 219-252; Gondolatok a szolnoki művésztelep múltjáról és jelenéről. Jászkunság, 1959/3, 132-134; Gadányi Jenő festőművész 1895-1960. Művészet, 1960/1, 23-24; Les particularités nationales de la peinture d’Aba-Novák. Aba-Novák festészetének nemzeti sajátosságairól.In: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei, 1960/2, 79-86., 175-177; Munkácsy és Orlai Petrich. In: A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubileumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára, 1960. 111-115;  [Előszó] In: Aba-Novák emlékkiállítás. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1962; Kohán Györgyről. Műveszet/2, 29-32; A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből. Művészettörténeti Értesítő, 13, 1964/2, 148-154; A magyar képzőművészet költői. Művészet, 1964/10, 18-21; Grafika a Kilencek kiállitásán. Műveszet, 1967/2, 18-20; [Előszó] In: Gadányi Jenő (1896-1960) emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1967; [Előszó] In: Kohán György festőművész emlékkiállítása. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1968; Vilmos Aba-Novák. Acta Históriae Artium, 1968. Tom. XIV. Fase. 1-2. 89-98; [Előszó] In: Mai Magyar Grafika. Magyar Nemzeti Galéria, 1968; Tóth Menyhért. Műveszet, 1969/2, 25-27; Barczi Pál grafikái. Műveszet, 1969/4, 43; [Előszó] In: Miskolci Orszagos Grafikai Biennale 5. Miskolci Galéria, 1969;  A Dürer-terem és a magyar grafika. Műgyűjtő, 1970/2, 37-38; Stettner Bela művészete. Műgyűjtő, 1970/4, 31-32; Kohán György 1910-1966. In: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve I. 1970. 115-134, 223-231; [Előszó] In:

Magyar Grafika Kiállitás Dürer emlékezetére Születésének 500. évfordulóján. Magyar Nemzeti Galéria, 1971; Csohány Kálmán grafikusművész kiállítása. Székesfehérvár. Műveszet, 1971/1, 40-41; Rékassy Csaba grafikusművész kiállítása. Műveszet, 1971/9. 41; „Aba-Novák Vilmos” című kandidátusi értekezésének vitáján Németh Lajos és Végvári Lajos opponensi véleményére adott válasza. Művészettörténeti Értesítő, 1971/3, 235-241; Kondor Béla kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Művészet, 1972/7, 43-45; Tóth Menyhért festőművész kiállítása Székesfehérvár, István király Múzeum, 1970. In: Képzőművészeti Almanach 3, 1972, 23-26; ; [Előszó] In: Stettner Béla grafikusművész kiállítása. Műcsarnok, 1973; [Előszó] In: Mai magyar grafika- és kisplasztika-kiállítás Zichy Mihály és Ferenczy István tiszteletére. Magyar Nemzeti Galéria, 1976; [Előszó] In: Kohán György (1910-1966) emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1976; [Előszó] In: Magyar Grafika 1978. A Magyar Képzőművészek Szövetségének kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1979; [Előszó] In: V. Balatoni Kisgrafikai Biennálé Tihanyi Múzeum, 1979; [Előszó] In: Rajzkiállítás 1980. Magyar Nemzeti Galéria, 1980; Így kezdődött (Szalay Lajosról). Művészet, 1980/9, 7-9; [Előszó] In: Almásy Aladár kiállítása. Helikon Galéria, 1980; [Előszó] In: Csohány Kálmán emlékkiállítás. Magyar Nemzeti Galéria, 1982; [Bevezető] In. Szalay Lajos grafikusművész kiállítása.Vigadó, 1984; Ágotha Margit grafikusművész. Jászkunság, 1984/2, 47-48; Tenyészet és enyészet. Szabó Vladimir grafikái.Kortárs, 1986/2, 117-122; „Engem a düh tart életben…” Kohán György rajzai. Kortárs, 1987/8, 127-133.; [Bevezető] In: Az Országos Grafikai Biennálé nagydíjasai 1961-1987.József Attila Könyvtár Kiállítóterme, Miskolc, 1989; A kártevés szennyes hordaléka. Az ihletrombolók labirintusában.Új Idő, 1989/2, 40-41; A Széchenyi-gondolat. Egy grafikai albumról.Kortárs, 1989/6, 121-127; Az idők hírnöke – Előszó egy kéziratban maradt könyvhöz. Kortárs, 1990/8, 143-145; Múzsák, kik nem hallgatnak. Kortárs, 1991/8, 47-50; Reich Károly emlékének háza.Hitel, 1991/19, 44-45; A rajz természete.Élet és Irodalom, 1992. október 22; Nomád pasztorál. Lóránt János művészetéről. Kortárs, 1992/6, 82-88; Metaforák fehérben.Hitel, 1995/8, 90-94; [Bevezető] In: XV. Országos Akvarell Biennálé. Eger, 1996; [Bevezető] In: Rékassy Csaba grafikusművész életmű-kiállítása.Damjanich Múzeum, Szolnok, 1996, 7-15; Szalay Lajos. Magyar Szemle, 1996/3, 280-283; „Süss fel, nap…” Földi Péter festészetéről. Hitel, 1998/2, 65-72; [Bevezető] In: T-Art Gyűjtemény. Festészet. Vigadó, 1998; [Bevezető] In: Kárpáti Tamás festőművész kiállítása. Vigadó, 1999; Magyarul európai. Földi Péter, Muzsnay Ákos és Szabó Tamás művészetéről.Kortárs, 2000, /4, 100-102; Emlékezés a grafika négy évtizedére a huszadik biennálé alkalmából.In: XX. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 2000, 13-16; Vadvizek. Tóth Menyhért teljessége. Forrás, 2000/11, 79-84; [Bevezető] In: Ágotha Margit grafikusművész.Szolnok, 2000; Zsömleglóriás plohisztor. Napút, 2001/2, 3-4; Üzenet Székesfehárvér polgáraihoz az Aba-Novák pannó fekete dobozáról és újjászületett jussuk ünnepén. Árgus, 2001/6, 65-67; Egy szobor feltámadása. Wagner Nándor: József Attila.Hitel, 2005/6, 10-12.

Interjúk és írások Supka Magdolnáról

D. I. [Dévényi Iván] Aba-Novák Vilmos. Vigilia, 1967/5, 346-347; Rózsa Gyula: Aba-Novák Vilmos. Népszabadság, 1967. február 1; Simon Zoltán: Aba-Novák Vilmos. Alföld, 1967/4, 78-79; Solymás István: Aba-Novák Vilmos. Művészet, 1967, 46-47;I. S.: Szabó Vladimir. Ard Hungarica, 1975/1, 169-170; Szabó Júlia: Dr. Supka Magdolna köszöntése. In: Supka Magoldnának. Manna néninek szeretettel. Grafikai kiállítás. Fészek Galéria, Budapest, 1984, o. n.; Végvári Lajos: Üdvözlet Supka Mannának. In: 55 grafikus grafikus kiállítása Supka Manna tiszteletére. József Attila Könyvtár Kiállítóterme, Miskolc, 1985; Szabó György: Supka Magdolna: Tóth Menyhért. Kortárs, 1991/12, 119-121; Bodor Béla: Fehér szivárvány. (Supka Magdolna: Tóth Menyhért). Élet és Irodalom, 1992. február 21.; Balázs Sándor: Olyan sűrű volt, mint egy elektromos tér. Beszélgetés Supka Magdolna műtörténésszel Tóth Menyhért művészetéről. Magyar Demokrata, 1999/25, június 24, 40-41; Lőcsei Gabriella: Mint a fekete-fehér film. A vonal patrónája, Supka Magdolna 85 éves . Magyar Nemzet, 1999/183, augusztus 7., 19.; Péntek Imre: Egy XX. századi pannó üzenetei. Beszélgetés Supka Magdolna művészettörténésszel. Árgus, 2001/4, 90-94; Tüskés Gábor: Kohán György (Supka Magdolna monográfiájáról). Tiszatáj, 2004/3, 83-89; Arató Antal: In memoriam B. Supka Magdolna. Pannon tükör, 2006/2, 55-57; Gyurkovics Tibor: Manna. Magyar Nemzet, 2005. november 26; Supka Magdolna: József Attila honfoglalása. Supka Magdolna József Attiláját a művész ma is a maga vérén táplált gyermekének vallja. Partium, 2005, 36; Szilágyi Miklós: Elment Supka Manna (1914-2005). Bárka, 2006/1, 103-108; Wehner Tibor: Egy művészettörténész eleven emléke. Hommage á Manna-kiállítás Tatán. Új Forrás, 2007/4, 98-100; Lélekben társak. Supka Magdolna és Féja Géza levelezése 1937-1976. Válogatta és összeállította: Féja Endre. Nap Kiadó, Budapest, 2013; Wehner Tibor: Egy XX. századi művészettörténész példája. In: Supka Magdolna: A drámai groteszk. Válogatott művészeti írások.Napkút Kiadó, Budapest, 2013, 5-8; Bényi Eszter: Csapongó gondolatok száz év kapcsán. In.: uo. 9-10; Féja Endre: Emlékek szőttese. In. uo. 11-15; Nagy T. Katalin: „Manna” és a T-Art. In: T-Art gyűjtemény. Egy másik valóság a kortárs képzőművészetben. Szerk.: Garami Gréta. T-Art Alapítvány, Budapest, 2020, 17-22.; Wehner Tibor: „Magyarul európai.” In: „Magyarul európai” Száz éve született Supka Magdolna műtörténész.

Vigadóban, 2014, 4-5; Monostori Imre: Levélregény változó időkeretekben: lélekben társak. Supka Magdolna és Féja Géza levelezése 1937-1976. Új forrás, 2014/4, 62-70; Balázs Sándor: Pusztán létezésének ténye. Supka Magdolna: A drámai groteszk. Válogatott művészeti írások. Új művészet, 2014/9, 53.

Képjegyzék

1. Supka Magdolna Csohány Kálmán kiállítását nyitja meg, 1970 körül
2. Supka Magoldna Tóth Menyhérttel és Schéner Mihállyal 1976 körül
3. Rékassy Csaba rézmetszete Supka Magdolna 70. születésnapja tiszteletére, a Miskolci Galéria kiállítási katalógusának borítóján
4. Supka Magoldna Rékassy Csaba kiállításának megnyitóján 1984-ben
5. Supka Magoldna 1999-ben
6. Csikai Márta: Supka Magdolna-díj. Bronz plakett, 2006

---

[1] Idézi: B. Supka Magolna: A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből. Művészettörténeti Értesítő, 13, 1964/2, 148-154: 153; Újra közölve: Supka Magoldna: A drámai groteszk. Válogatott művészeti írások. Szerk.: Wehner Tibor. Napkút, Budapest, 2013, 52-79: 69. (Továbbiakban: Supka 2013)

[2] Bényi Eszter textilművész. Szerk.: Bárd Johanna, Bényi Eszter. Budapest, 2017, o. n. A sorozat 2011-ben készült.

[3] Supka Magdolnának. Manna néninek szeretettel. Grafikai kiállítás. Kiállítás katalógus. Bev.: Szabó Júlia. Fészek Galéria, Budapest, 1984. szeptember 11-28.; 55 grafikus kiállítása Supka Manna tiszteletére. József Attila Könyvtár Kiállítóterme, Miskolc, 1985. április 25 – június 1.”Magyarul európai” Száz éve született Supka Magdolna műtörténész. Emlékkiállítás a pesti Vigadóban. Kiállítási katalógus. Bev.: Wehner Tibor. Vigadó, Budapest, 2014. december 8. – 2015. február 1.

[4] Manna. (Supka Magdolna.) Rendezte: Gulyás János. 2018-2020. – A filmben számos filmrészlet látható Supka Magdolnáról, ami szenvedélyes előadói stílusáról, személyiségének egész intenzív attitűdjéről képet ad.

[5] Supka 2013 i. m. – A tanulmánykötetet Supka Magdolna művészettörténeti írásainak és a róló szóló írásoknak a bibliográfiája zárja: i. m. 403-418.; Írásainak korábbi listája: Supka 1984, 3. jegyzetben i. m. (Néhány tétel az újabb bibliográfiában nem szerepel.)

[6] Fia, Supka Magdolna bátyja, Supka Ervin 1913-ban született, és szintén régész lett.

[7] Szalai Imre: Adalékok Supka Géza portréjához. Irodalomtörténet, 58, 1976/1, 159-164; Féja Endre: Emlékezés Supka Gézára. Tiszatáj, 1983/8, 61-65; In memoriam Supka Géza. Szerk. Kertész Róbert. Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2003; Bálint Gábor: Supka Géza folyóirata, a Literatura (1926–1938). Magyar Könyvszemle, 120. 2004/1-4, 29-50. 

[8] „Apám abszolút szabadgondolkodó volt, nem igen ismertem olyan szabadságú embert, mint ő. […] Történelemből, irodalomból, régészetből, még filozófiából is, érdekelte is minden. […] Apám négy hangszeren játszott, hegedűt tanult, a többit nem. Hallás után játszott mindent.”  – Supka Magdolna: A zsömleglóriás polihisztor. Napút, 2001/2, 3-4: 4.; Újra közölve: Supka 2013, 397-399: 399.

[9] A család 1920-ban költözött a 11. kerületi, akkor Lenke, ma Bocskai út 23–25. számú házba, ahol Supka Magdolna haláláig élt. – A konkrét művész neveket Gulyás János filmjében említette.

[10] Részletes életrajzi adatai: Lélekben társak. Supka Magdolna és Féja Géza levelezése 1937-1976. Válogatta és összeállította: Féja Endre. Nap Kiadó, Budapest, 2013, 557-558; Supka 2013, i. m. 400-402. – Az említett magániskola a Nemes Aurélné Müller Mária vezette Tigris utcai iskola, a refompedagógia fontos bázisa volt, a „családiskola” a fizikai munkát, kertészetet is beépítette pedagógiájába. – Donáth Péter: A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből. 1868-1958. Trezor, Budapest, 2008, 153.

[11] „Három és fél évig egyfolytában asztrológiát tanultam Baktay Ervintől. Indiántáborokat is szervezett a kismarosi szigeten. Engem is elvittek egyszer ide, egy kellemesen vegyes társaság volt: a miniszteri tanácsostól kezdve a Nemzeti Színház díszletezőjéig minden volt itt, művészek, tudósok, orvosok, jogászok.” – Supka 2001, 3.; Ld. még: Indiánok a Duna partján. Baktay Ervin indián könyve. Szerk.: Főzy Vilma, Kelényi Béla. Hopp ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum, Szépművészeti Múzeum, 2019.

[12] Erre az összefüggésre Gulyás János filmjében utal.

[13] F. Supka Magdolna: Úrihímzés. A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai. Budapest, 1938

[14] Féja Géza: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Athenaeum, Bp., 1937; A perről: Zimonyi Zoltán. Vihar a Viharsarok körül. Forrás, 1988/3, 65-73.

[15] 1941-ben elköltözött, 1943-ban hivatalosan is elváltak. Az író házasságkötésükkor 8 éves fiát, Féja Endrét sajátjaként szerette, válásuk után is megmaradt kapcsolatuk. Egyebek mellett ő rendezte sajtó alá Supka és Féja Géza levelezéskötetét. – Supka – Féja 2013, 10. jgyzetben i. m.

[16] 1940-ben a Pesti Színházban, 1941-ben a Vígszínházban szerepelt, 1942-ben a Városi  és a Pódium Írók Kabaréjának volt tagja. 1943-tól a Vígszínházban játszott,  valamint a Pegazus Filmvállalatnál is dolgozott. – Adatok forrása: Hangosfilm. Filmenciklopédia. https://www.hangosfilm.hu/filmenciklopedia/feja-magdolna – Letöltés: 2022. július 10.

[17] Említi: Hangosfilm. Filmenciklopédia.; Szabó Júlia: Dr. Supka Magdolna köszöntése. In: Supka Magdolnának. Manna néninek szeretettel. Grafikai kiállítás. Kiállítás katalógus. Bev.: Szabó Júlia. Fészek Galéria, Budapest, 1984. o. n.

[18] Hivatalosan 1943. december 20-án állt munkába. Az üveg-, porcelán-, érem-, plakett-, kisplasztika-, ötvös, textil-, fotó- és színháztörténeti gyűjtemények tárgyait dolgozta fel. – Ld. Supka – Féja 2013, 10. jegyzetben i. m. 558.

[19] Supka Géza 1945-1949 között szerkesztette a Világot.

[20] Tárlatszemle: Gogolák Laos: Pest-budai üvegek és porcelánok. Magyar Nemzet, 1948/294, december 21., 4.

[21] Röviddel a házasságkötés után, 1951 októberében megszületett kislánya, Bényi Eszter, aki felnőve textilművészként szerzett nevet. Féja Gézának 1951 márciusi levelében számolt be a házasság tervéről – Supka – Féja 2013, 10. jegyzetben i. m. 478. – „jó ideje jár hozzám, de tulajdonképpen emberileg nem is ismertük egymást” – uo.

[22] Aba-Novák Vilmos a Belvárosi Képzőművészeti Szabadiskolában tanított. Bényi életrajzai úgy fogalmaznak, hogy a főiskola „ösztöndíjasa” volt. Ennek nincs nyoma a főiskola évkönyveiben. Ellenben arról beszámolnak az évkönyvek, hogy Bényi László „jogtudor” 1933-1935 között az intzémény jogásza volt. Valószínűleg emellett, magánúton tanulhatott Rétitől. – Maga Bényi László egy későbbi interjúban ezt mondta: „1933-ban egyéves ösztöndíjat kaptam a Képzőművészeti Főiskolára. Délelőtt adminisztratív munkát kellett végeznem, ami nagyon is ínyemre való volt, mivel Réti Istvánnak, az akkori rektornak voltam a személyi titkára. Délutánom meg szabad volt, mivel akkor annál a mesternél dolgoztam, főleg Rudnaynál, ahová a szívem húzott.” – Kaposvári Gyula: Magyar művészek az 1958-as brüsszeli világkiállításon. Beszélgetés Bényi Lászlóval, a magyar terem rendezőjével. Magyar Múzeumok, 1997/4, 29-31: 30.

[23] Írásait lásd: Bényi László festőművész bibliográfiája. Szerk.: Bálintné Hegyesi Júlia. Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Szolnok, 1984.

[24] Bényi László – Supka Magdolna: Zichy Mihály. Művelt Nép, Budapest, 1953; Aba-Novák emlékkiállitás. A kiállítást rendezte Bényi László és B. Supka Magdolna. Katalógus bevezető: B. Supka Magdolna. Magyar Nemzeti Galeria, 1962.

[25] Csicsery-Rónay István: Cseppben a tenger. In: Zichy Mihály. Kiállítási katalógus. Szerk.: Róka Enikő, Csicsery-Rónay István. Occidental Press – Zichy Mihály Alapítvány, Budapest, 2001, 11-16: 16; „Zichy hagyaték megmentése Bényi László érdeme, aki a Múzeumok Országos Központjának megbízásából járta az országot, és látta, hogy Zalában a gyermekeknek Zichy-levelekbe csomagolták a tízórait. Amit lehetett – könyvtárát, személyes tárgyait – megmentették, helyreállították, és berendezték múzeumát.” – Lőcsei Gabriella: Mint a fekete-fehér film. A vonal patrónája, Supka Magdolna 85 éves . Magyar Nemzet, 1999/183, augusztus 7., 19.

[26] „Az elmúlt hetekben vagy hat napig lent voltam Zalán (Somogy megyében), ahol Zichy Mihály lakott s műterme volt. Csuda kedves kis falu, s bár hajnaltól estig solgozunk, mert rengeteg anyag van, jjó pár ezer levél csak számomra, amit fel kell dolgozni, azért szépek voltak a reggelek. […] Érdekes figura volt ez a Zichy. Most még egy hétre lemegyünk, mert 20-án nyílik a kiállítás ottan, Zichy házában.; addig még sok munka van, szét volt dúlva az egész műterem és könyvtár.” – Supka – Féja 2013, 10. jegyzetben i. m. 491.; Az zalai emlékmúzeum újra rendezve 1951. május 20-án nyitotta meg kapuit a közönség előtt.

[27] Bényi László: Zichy Mihály az orosz és magyar kulturális kapcsolatok úttörője. Képzőművészeti és Iparművészeti Tudósító, 1950; Uő: Zichy emlékmúzeum. Új Világ, 1951. június 14.; Zichy Mihály Emlékkiállítás – grafikai müvek. Kiállítási katalógus. Rendezte bevezető: Bényi László. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1952.

[28] Bényi – Supka 1953, 24. jegyzetben i. m.

[29] Az illusztrálás magyar klasszikusa. Zichy Mihály. Képzőművészeti és Iparművészei Tudósító, 1956/4, 15-16.;  Zichy Mihály ismeretlen rajzai. Új Világ, 1956. március 1.;Zichy Mihály ismeretlen rajzai. Szabad Művészet. 1956/4, 161-166. – Újra közölve: Supka 2013, 313-325.

[30] Szemlér Mihály 1833-1904. In: Művészettörténeti Tanulmányok, 1957, 219-252.

[31] Supka elmondása szerint, a Galériába Pogány Ö. Gábor hívta. (Gulyás János filmje). Vele együtt, 1957-től az új intézmény munkatársa lett férje, Bényi László is.

[32] B. Supka Magolna: Szempontok a képzőművészeti alkotótevékenység vizsgálatához. In: Pszichológiai Tanulmányok, 1959, II. kötet, 465-482. – Újra közölve: Supka 2013, 19-41.

[33] Supka Magolna: A kártevés szennyes hordaléka. Az ihletrombolók labirintusában.Új Idő, 1989/2, 40-41. – Újra közölve: Supka 2013, 141-145: 142.

[34] Szövegét 1960-ban magyarul is közölték: A. A. Szmirnov: A pszichológia feladatai az SZKP XXI. Kongresszusa határozatainak tükrében. Elnöki megnyitó a Szovjet Pszichológiai Társaság I. kongresszusán Moszkvában 1959. június 29-én. Magyar Pszichológiai Szemle, 1960/2, 129-151.

[35] 1959-ben létrejött az MTA Pszichológiai Bizottsága, megalakult az MTA Pszichológiai Intézete, 1960-ban pedig újraindult a Pszichológiai Szemle. – Pléh Caba: A magyar kísérleti pszichológia fejlődési íve 1950–2010 között. Magyar Pszichológiai Szemle, 2011/4, 669–693; Kovai Melinda: Lélektan és politika. Pszichotudományok a magyarországi államszocializmusban 1945–1970. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016; Máriási Dóra: Amikor a pszichológia a „kommunizmus általánosan kibontakozó építésének nagyszerű programjához” csatlakozott. Újraintézményesülés kritikai perspektívában. Alkalmazott Pszichológia, 2016/1, 63–79.

[36] Gegesi Kiss Pál műgyűjteménye. Szerk.: Nagy András. Janus Pannonius Múzeum Baranya M. I, Pécs, 2008.

[37] Gegesi Kiss Pál: A művészet célja. In: Pszichológiai Tanulmányok, 1959, II. kötet, 449-455; Uő: A művészet jelentőségéről. In: Uo. 457-462.

[38] Pogány Ö. Gábor: A művészetpszichológia feladatairól. Magyar Pszichológiai Szemle, 1960/3, 281-283

[39] Supka 1959, 32. jegyzetben i. m. 465 (19.) – A zárójelben megadott oldalszám a Drámai groteszk tanulmánykötetre vonatkozik.

[40] Karl Eugen Schmidt: Kunstlerworte. Seemann, Lipcse, 1906.

[41] Supka 1959, 32. jegyzetben i. m. 472. (28-29.)

[42] André Malraux: Psychologie de l’art, Le musée imaginaire. 1-3. kötet. Albert Skira, Paris, 1947-150.

[43] Nikolas Drosos: Reluctantly Global: “Fifty Years of Modern Art” at the 1958 Brussels Expo. 2017. november. Post. Notes on art in global context. MoMA – https://post.moma.org/reluctantly-global-fifty-years-of-modern-art-at-the-1958-brussels-expo/ – Letöltés: 2022. június 22.

[44] Kaposvári Gyula: Magyar művészek az 1958-as brüsszeli világkiállításon. Beszélgetés Bényi Lászlóval, a magyar terem rendezőjével. Magyar Múzeumok, 1997/4, 29-31; Róka Enikő: A magyar pavilon Brüsszelben.In: Mutató nélkül. B. A. úr X-ben. Gróf Ferenc kiállítása a Kiscelli Múzeumban.  Kiállítási katalógus. Szerk.: Róka Enikő. Kiscelli Múzeum, Budapest, 2016, 35-53: 46.

[45] „Átböngésztük a kiállításra jelölt alkotások eddigi jegyzékét: a halhatatlan mesterek örökbecsű remekműveinek szépsége lenyűgöző. Azután, érthető kíváncsisággal, képzeletben közibük csúsztattunk egy-egy Tornyait, Mednyánszkyt, Munkácsyt, Kosztát, Rudnayt, Egryt, Csontváryt, Rippl-Rónait és élő mestereink néhányát, s az arany nem szürkült el, sőt izzóbban tüzelt.” – Supka Magdolna: Ember és művészet: Tűnődés a világkiállítás eszméjéről. Műterem, 1958/1, 33.; Ld. még: Supka Magolna: Az idők hírnöke. Előszó egy kéziratban maradt könyvhöz. Kortárs, 1990/8, 143-145.

[46] Az érző ember a művészetben. Gépirat; A könyv kéziratának több változata és a több mint 300 illusztráció jegyzékei a szerző hagyatékában vannak. – Ezúton köszönöm Bényi Eszternek a kutatásban nyújtott segítségét.

[47] Kaposvári 1997, 44. jegyzetben i. m.

[48] Supka 1990, 45. jegyzetben i. m.

[49] Supka Magoldna: Nomád pasztorál. Lóránt János művészetéről. Kortárs, 1992/6, 82-88. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 367-388. – 82. (367.)

[50] Ez a nézőpont visszavezethető az 1937-1938-ban a moszkvai Das Wort című folyóiratban lezajlott expreszionizmus-vitához, amelynek egyik kiindulópontja Lukács György 1934-es Az expresszionizmus nagysága és bukása című értkezése volt. – Ld. Vita az expresszionizmusról. Szerk.: Illés László. Lukács György Alapítvány, Budapest, 1994. A neomarxista filozófiai vita érvrendszere visszhangzik az ötvenes évek sztálinista esztétikájában is: „Az egész expresszionista művészet nem egyéb, mint a polgári művészet dekadenciája. Csak azért mutatta magát annyira forradalminak a polgár előtt, mert feloldotta annak az utánzó művészetnek formáit, amelyet a polgár a saját művészetének tartott.” – Hevesy Iván: A polgár és művészete. Szabad Művészet, 1948/3, 91-100: 98.

[51] Kassák Lajos – Pán Imre: A modern művésztei irányztaok története. Az expresszionizmus. Nagyvilág, 1957/2, 275-282: 279.

[52] B. Supka Magdolna: A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből. Művészettörténeti Értesítő, 1964/2, 148-154. – Újra közölve: Supka, 2013 i. m. 52-79.

[53] I. m. 148. (52.)

[54] I. m. 148. (53.)

[55] Nosztalgiának nevezi a folyamatot: „így valamely konkrét látvány, vizuális, vagy gondolati-érzelmi élmény nem okvetlenül a valóságbani, objektíve legjellemzőbb karakterét nyeri el a művész képzeletében, hanem azt, amely a művészre magára nézve sajátos.” – I. m. 151. (61.)

[56] I. m. 151. (63.)

[57] I. m. 152. (64-65.)

[58] A groteszk és a bachtyini groteszk test megjelenéséről a kor művészetében: Révész Emese: Mese, mítosz, história. Archaizálás és mágikus realizmus az 1960-70-es évek magyar művészetében. Kiállítási katalógus. Tempevölgy, Balatonfüred, 2021, 94-103.

[59] Első férjével, Féja Gézával 1937 szilveszterét a festő lakásán ünnepelték: Supka – Féja 2013, 10. jegyzetben i. m. 59.

[60] Uo. 525.

[61] B. Supka Magoldna: Les particularites nationales de la peinture d’Aba-Novak. Aba-Novák festészetének nemzeti sajátosságairól. A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei, 1960/2, 79-86., 175-177.

[62] „Aba-Novák sokáig művészettörténetírásunk tabui közé tartozott. Nem szakmai, hanem politikai okai voltak ennek.” – fogalmazott Supka kandidátusi védése kapcsán Németh Lajos. – B. Supka Magdolna ,,Aba-Novák Vilmos” című kandidátusi értekezésének vitája. Művészettörténeti Értesítő, 1971/3, 235-241: 235.

^[63]Uo. 175.

[64] Uo. 176.

[65] „a műkritika sorompói megnyíltak a néhai „irodalmi” rém, a tematika előtt.” – B. Supka Magdolna: Aba-Novák Vilmos  (1894-1941). In: Aba-Novák Vilmos emlékkiállitasa. Katalógus előszó. Magyar Nemzeti Galeria, 1962, 5-12. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 171-183. – 7. (174.)

[66] Uo. 8. (176.)

[67] Uo. 9. (177.)

[68] B. Supka Magoldna: Aba-Novák Vilmos. Budapest, Corvina, 1966, 107.

[69] Tudománytörténeti kitekintés: Molnos Péter: Aba-Novák. Népszabadság Könyvek, Budapest, 2006, 66-69.

[70] „műveinek tartalma az ’életesség’ – és előadói műfaja: az elbeszélés és annak epikus hangvétele azok a lényeges jegyek, amelyek őt a l’art pour l’art-ral szembe állítják; belehelyezi a maygar népéletkéi hagyományokba – Supka 1966, 65. jegyzetben i.m. 8-11.; Az életkép műfajáról írt klülön összefoglalója: B. Supka Magoldna: Életképek a Magyar Nemzeti Galériában. Corvina, Budapest, 1974.

[71] Supka 1966, 65. jegyzetben i.m. 94.

[72] Uo. 95.

[73] Supka 1971, 62. jegyzetben i. m.

[74] Supka Magolna: Múzsák, kik nem hallgatnak. Kortárs, 1991/8, 47-50. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 151-154.; A pannó felállítása körüli vitákról: Az Aba-Novák dosszié. Szöveggyűjtemény Aba-Novák Vilmos és Székesfehérvár kapcsolatáról. Szerk: L. Simon László. Ráció, Budapest, 2021.

[75] Supka Magoldna: A pannó. Szerk.: Bényi Eszter. Holnap, Budapest, 2008.

[76] B. Supka Magdolna: A magyar képzőművészet költői. Művészet, 1964/10, 18-21. – Újra közölve Supka 2013, i. m. 74-80.

[77] Uo. 18. (75.)

[78] Wehner Tibor: Egy XX. századi művészettörténész példája. In: Supka 2013, i. m.5-8: 7.

[79] N. Supka Magdolna: Kohán Györgyről. Művészet, 1963/2, 29-32.

[80] Uo. 29.

[81] „Jól emlékszem azokra a hónapokra-évekre, amikor a Gyulára került Kohán-hagyatékot először leltárba vettük, s többször költöztettük szükségraktárból szükségraktárba Supka Mannával s a drága emlékű Havasi Pistával.” – Szilágyi Miklós: Rozó, eljöttek a barátaid. Bárka, 1994/1-2, 134-135.; Gyulához kötötte őt testvérbátyja, Supka Ervin régész betegsége is, aki évtizedeken keresztül a Gyulai Kórház Ideg- és Elmeosztályának ápoltja volt.

[82] A festő egyetlen, életében megnyílt, 1965-ös önálló, Magyar Nemzeti Galériában megrendezett tárlatának katalógusát Supka szerkesztette. Az 1976-os nagy emlékkiállítást Koszta Rozáliával és Dévényi istvánnal közösen rendezte és a katalógus bevezetőjét is ő jegyezte. – B. Supka Magoldna: Kohán György festőművész emlékkiállítása.Katalógus bevezető. Magyar Nemzeti Galéria, 1978. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 207-220.

[83] A kiadási körülményeiről: Supka Magdolna: Kohán György. Gyula, 2011, 11.

[84] „Nem bírtam elérni, hogy Budapesten kiállítási lehetőséget kapjon. Hódmezővásárhelyen hívtam fel Dömötör Jánost, egyetlen helyiséget kérve tőle: meglesz, meglesz, mondta, azt se tudva, mi lesz meg.” – Balázs Sándor: Olyan sűrű volt, mint egy elektromos tér. Beszélgetés Supka Magdolna műtörténésszel Tóth Menyhért művészetéről. Magyar Demokrata, 1999/25, június 24, 40-41: 41.

[85] B. Supka Magdolna: Tóth Menyhért. Műveszet, 1969/20, 25-27.

[86] Uő: [Bevezető] In: Tóth Menyhért festőművész gyűjteményes kiállítás.Műcsarnok, 1976, o. n. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 284-289.

[87] Uő: Tóth Menyhért. Gondolat, Budapest, 1990; Uő: Tóh Menyhért. Bács-Kiskun Megyei Önkormáyzat, Kecskemét, 2004.

[88] Supka 1976 (2013), 86. jegyzetben i. m. 284.

[89] „A húszévnyi ismeretlenségben alakított, megmosolygott festészetének fokozatos színrelépését segítve, pályája utolsó húsz évében végigasszisztáltam és híven feljegyeztem a mester gondolatfűzésének sajátos logikáját, technikai elképzeléseit, irályáról szóló magyarázatait. Ezek forrásértékűek, mert a meghallgatásukra mindvégig türelmetlen szakma elméleti rekonstrukcióival ellentétben ezek belülről világítják meg — a beszélgetés közben készített vázlatrajzaival együtt – készülő festményeinek organikus fejlődését, embriókoruktól a világrajöttükig. – Supka Magdolna: Metaforák fehérben.Hitel, 1995/8, 90-94: 91. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 290-296: 292.

 „Csakhogy ennek az egykori élményadta fontosságnak a felismerése mögött az a kerek húsz esztendő állott, amit 1960-tól a mester 1980-ban bekövetkezett haláláig, műtermi munkáját nyomon követve, jórészt a lélektani rugók felderítésére fordítottam, jegyzeteket készítve olyan spontán kutatói lázzal, ahogyan az expedíciós naplók készülnek. Nem is sejtettem akkor, hogy sok minden ezekből a feljegyzésekből lesz csak rekonstruálható, mivel a művészettörténészek közül rajtam kívül nem akadt más, aki végigasszisztálta volna a képek készülését, néhány régebbinek az újragondolását, olyikuk stiláris átírását, sőt a mester többórás eszmefuttatását, kiemelve abból néhány meghökkentően eredeti, a művészettörténeti szempontoknál sokkal eszméltetőbb alkotói megfigyelést.” –Supka Magoldna: Vadvizek. Tóth Menyhért teljessége. Forrás, 2000/11, 79-84: 79. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 297-305: 299.

[90] Uo. 80. (300.)

[91] Barczi Pál kapcsán írta: „Ezt a folyamatot elevenen rekonstruálhatta e sorok írója, amikor […] felolvasta Barczinak néhány feljegyzését arról, mit műveinek első áttekintésekor érzett, s ezeket aztán a művész személyes emlékezéseivel, szavaival hozta párhuzamba.” – B. Supka Magoldna: Barczi Pál grafikái. Művészet, 1969/4, 43. – Újra közölve: Supka 2013, 184-186: 185.

[92] Végvári Lajos: Üdvözlet Supka Mannának. In: 55 grafikus… 3. jegyzetben i. m.   

[93] Supka 1971, 62. jegyzetben i. m. 235-236.

[94] Nagy T. Katalin: „Manna” és a T-Art. In: T-Art gyűjtemény. Egy másik valóság a kortárs képzőművészetben. Szerk.: Garami Gréta. T-Art Alapítvány, Budapest, 2020, 17-22: 21.

[95] Így írt péládul Szabó Vladimir képeiről: „A létezést ünnepli ő is képeinek legkisebb zugáig, a dús vegetációval, életfák hatalmas lombkoronájával, életvizet gyöngyöző forrásokkal, a parkok megelevenedő kőszobraival, tavaszköszöntő lenge kisasszonyokkal, virágkalapos, merengő hölgyekkel, májusfával, szalagos falusi menettel, aranyló alkonyaiban poroszkáló csordákkal – de még a csendet éltető hangzatokkal is, a kolomp- és harangszóval, a műtermi áhítatban felhangzó gordonkával, és a csepp leányka hegedűjátékával a cipésznagypapa pincelakásában…” – B. Supka Magoldna: Tenyészet és enyészet. Szabó Vladimir grafikái.Kortárs, 1986/2, 117-122: 122. – Újra közölve: Supka 2013, i. m.DG: 273-276: 274; Földi Péterről írta: „„Földi-szerű jelenség, akinek jellemzésére egyaránt alkalmatlan lenne a hagyományosan esztétizáló művészettörténeti szaknyelv vagy akár a modern művészetelmélet teóriákat permutáló dialektusa, minthogy speciális szókincsükkel legfeljebb annyit lehet megragadni ezen festői hangvétel meghökkentő expressziójából, amennyit egy hús-vér emberből az árnyképe mutat.” – Supka Magoldna: „Süss fel, nap…” Földi Péter festészetéről. Hitel, 1998/2, 65-72. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 336-348: 336.

[96] B. Supka Magdolna: [Bevezető.] In: Kohán György festőművész emlékkiállítása.Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1978. o. n. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 207-220: 207-208.

[97] „Szokásjogot nyert az a művészettörténészi eljárás, hogy a képzőművészeti alkotásokat szinte a bonctani tárgyilagosság mikroszkópjával szemléljük. Történik ez a tudományos egzaktságra való – jórészt meddő  – törekvésből. Hiszen a művészetnek még megfelelő értelmező szótára sincsen  – hallgatólagos egyetértéssel használunk bizonyos nem egészen tisztázott képzőművészeti fogalmakat –, arról nem is szólva, hogy a kutatások eredményeinek kísérleti ellenőrizhetőségére nincsen mód: művészek és művészetek nem ismétlődnek, s ezenfelül a művészet területe igen sok szubjektív komponensből áll, amelyek esetlegessé teszik következtetéseink érvényét.” – Supka 1990, 43. jegyzetben i. m.; Uő: A kártevés szennyes hordaléka. Az ihletrombolók labirintusában.Új Idő, 1989/2, 40-41. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 141-145

[98] A Grafikai Osztályt 1957—től 1970-ig Oelmacher Anna vezette; Munkatársak a hatvanas években: Molnár Zsuzsa 1957-1962, Pataky Dénes 1959-1964; Mangáné Heil Olga 1970-1984 – A Grafikai Osztály kronológiáját lásd: Papír/Forma. Nyolc évszázad legszebb rajzai és sokszorosított grafikái a Szépművészeti Múzeum-Magyar nemzeti Galéria gyűjteményeiben. Szerk.: Bódi Kinga, Bodor Kata. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2021. 68-97.

[99] Magyar rajz és akvarell. XIX és XX. század. Rendezte: Molnár Zsuzsa B. Supka Magoldna, Oelmacher Anna, M. Schneider Éva. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1959.

[100] 55 grafikus… 1985, 3. jegyzetben i. m.

[101] Az írások részleteit lásd a tanulmány végén közölt bibliográfiában.

[102] Vadas József: A „Heti zsűri”ről. Kritika, 1972/6, 8. – A xikk által kiváltott vitáól a szerző weboldala: http://vadizajn.hu/forum/a-heti-zsuri-vita/; Az intézményrendszeri háttérről: A Képzőművészeti Alap és a korszak kulturális intézményrendszerének mélyreható történeti analízisét nyújtotta: Horváth György: A művészek bevonulása. a képzőművészet politikai irányításának és igazgatásának története 1945-1992. Corvina, Budapest, 2015.

[103] G. O.: Amíg a kép eljut a vevőig. Paletta, 1963/4, 7.

[104] Nyílt levél. Hogyan lehet ma Kossuth-díjra javasolni valakit antidemokratikus módon?

Avagy a magyar képzőművészeti életben megtörtént-e a valódi rendszerváltozás?. Pesti Hírlap, 1993/58., március 10. – A nyílt levél aláírói: Szentjóby Tamás, Ábrahám rafael, Jolsthy Attila, Gross Arnold, Károlyi András, Serényi M. Zsigmond, Bíró Gábor; – A Magyar Grafikusművészek Szövetségének válasza: Nyílt válasz a nyílt levélre. Magyar Hírlap, 1993/60, március 12., 11; Az ügyet lezáró cikk: Megay László: Az ítélkezés veszélyeiről. Adalékok a „Képtelen képcsarnok” történetéhez. Pesti Hírlap, 1993/110, május 13., 12.

[105] Kiváló összefoglaló a korszak grafikájáról: B. Supka Magdolna: [Bevezető] In: Miskolci Orszagos Grafikai Biennale 5. Miskolci Galeria, 1969. o. n.; Ld. még: Uő: Emlékezés a grafika négy évtizedére a huszadik biennálé alkalmából.In: XX. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 2000, 13-16. – Újra közölve Supka 2013, i. m. 162-167.

[106] „A hagyományos művészettudományi módszerek és módszerek nem illenek rá a fiatal grafika merőben új utakat járó stílusjelenségeire. Másrészt a eműítészet magabiztossá képzett művelői is abban az örökletes hiányos műtörténeti oktatásban részesültek, amelyik nem helyez kellő súlyt a grafika alapját képező vonalművészetnek, a rajzi kultúra sajátlagos szerepének és a festészetnek olyannyira eltérő vonzerejének ismertetésére.” – Supka Magolna: [Bevezető] In: Az Országos Grafikai Biennálé nagydíjasai 1961-1987.József Attila Könyvtár Kiállítóterme, Miskolc, 1989. o. n. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 135-140.

[107] B. Supka Magdolna: Csohány Kalman grafikái Szegeden. Tiszatáj, 1966. 20/2, 135; Uő:Csohány Kalman grafikusművész kiállitasa, Székesfehérvár. Műveszet, 1971/1, 40-41; Uő: [Előszó] In: Csohány Kálmán emlékkiállítás.Magyar Nemzeti Galéria, 1982. o. n. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 187-202; Uő: Csohány Kálmán. (Műterem) Corvina, Budapest, 1986.

[108] Supka Magoldna: [Bevezető] In: Szalay Lajos grafikusművész kiállítása.Vigadó, Budapest 1984. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 277-283.

[109] Supka 1990, 87. jegyzetben i. m.

[110] „Korunk létvidadala erőjeleket vár a művésztől. Nem az erő látszatát, hanem annak hőjét. Ez pedig a képzőművészetben a látmsmód költőisége, az érzület poézise hozhatja vissaz, miként a zenében – az újra jogaiba lépő – meloditás.” – B. Supka Magoldna: [Bevezető] In: Mai magyar grafika- és kisplasztika-kiállítás Zichy Mihály és Ferenczy István tiszteletére. Katalógus bevezető. Magyar Nemzeti Galéria, 1976, 2-7. – Újra közölve: Supka 3013, i. m. 105-118.

[111] Supka 1976 (2013), 108. jegyzetben i. m.116-117.

[112] Supka Magdolna: [Bevezető] In: Rékassy Csaba grafikusművész életmű-kiállítása.Damjanich Múzeum, Szolnok, 1996, 7-15. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 250-260.

[113] „A rajzi szövegtolmácsolás – ellentétben a festészettel – megtarthatta konvencióit, mivel egyedül ez a műfaj nem bocsátkozhatott nyílt ellentmondásba éppen az irodalommal.” – B. Supka Magdolna: Kondor Béla kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Művészet, 1972/7, 43-45: 44. – Újra közölve: Supka 2013, 225-231: 229.

[114] „Grafikusművészeink nagy vonzalma a mívesség iránt, a technikai kivitel gondossága s az anyaggal való szinte áhitatos bánásmód sokuk esetében vsiszavezethető felmenőik kézművességére, azoknak a népművészetben, iparosságban megnyilatkozott díszítő-formáló képzeletére.” – Intergraphik 1976. A képzőművészet sorskérdéseiről. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Tájékoztatója, 1977, 14-18. – Újra közölve: Supka 2013, i. m. 123-134: 133.

[115] B. Supka Magdolna: [Bevezető]. In: Mai Magyar Grafika. Magyar Nemzeti Galéria, 1968. o. n.; A kiállítás elemzése: Révész Emese: Mai magyar grafika 1968. In: A lemez B oldala. Grafikai Konferencia, Miskolc, 2015, 38-47. – Újra közölve: Uő: Firkaforradalom. Válogatott írások a grafikáról. Új Művészet, Budapest, 2019ű, 47-54.

[116] B. Supka Magdolna: [Előszó] In: Ungarische Graphik (Magyar Grafika). Sonninhalle des Kieler Schlosses, Kiel, 1969. o. n.  

[117] Uő: [Előszó] In: Magyar Grafika. Kiallitás Dürer emlékezétere. Születésének 500. évfordulóján. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1971. o. n. – Újra közölve: Supka 2013, 98-104. – A kiállítás összeállításában már a Grafikai Osztály fiatal csapata működött közre: Dévényi Iván, Gór Mária, Gyárfás Zsuzsa, Jobbágyi Zsuzsa

[118] Uo. 101.

[119] Mai magyar trafika és kislplasztika Dózsa György tiszteletére.  Rendezték: B. Supka Magdolna, Kass János, Jobbágyi Zsuzsa. Bevezető: Pogány Ö. Gábor. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1972; Az évfordulós kiállítások elemzése: Tatai Erzsébet: Dózsa ’72. Dózsa György vizuális reprezentációja a Kádár-korszak idusán. Történelmi Szemle, 2014/4, 595-610.

[120] Supka 1976, 111. jegyzetben i. m.

[121] Uő: [Előszó] In: Magyar Grafika 1978. A Magyar Képzőművészek Szövetségének kiállítása. Rendezte: B. Supka Magolna, Dévényi István. Magyar Nemzeti Galéria, 1979. o. n.

[122] Uő: [Előszó] In: Rajzkiállítás 1980. Rendezte: B. Supka Magdolna, Dévényi István, Szabó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1980. o. n.  

[123] A díj bronz plakettjét Csikai Márta szobrászművész tervezte. Díjazottak: 2006. Bráda Tibor, 2007: Wehner Tibor, 2008: Sipos Mihály, 2009: Gulyás János, 2010: Gaál József, 2011: Kufógler Flórián, 2012: Márkus István, 2013: Sulyok Gabriella, 2014: Shah Gabriella és Shah Tibor, 2015. Verebes György, 2018: Atlasz Gábor, 2017. Szarvas József, 2018. Cserba György, 2019: Maracskó Gabriella, 2021: Révész Emese