In: Sóváradi Valéria. Budapest, 2024, 9-21.
„… Búcsúzott Rómától. Nem voltak egyes külön épületek, amelyek szívéhez nőttek, hanem az egész Róma életének legnagyobb városélménye volt. Céltalanul és kétségbeesve bolyongott, azzal az érzéssel hogy a város még ezer és ezer csodálatos részletet rejteget, amit most már sohasem fog látni, és megint érezte, hogy a fontos dolgok máshol vannak, nem ott, ahol ő jár.”[1] Így jellemezi Szerb Antal az Utas és holdvilág Rómától búcsúzó főhősének érzéseit. Az Örök Város emléke olykor erősebb mint az ott lét élménye. Különösen igaz ez a képalkotókra, akik a közvetlen vizuális benyomások emlékeit olykor, hónapokkal, évekkel dolgozzák képpé. A magyar festők Itália-élménye művészeti örökségünk külön fejezetét alkotja, amely Barabás Miklóstól Kondor Attiláig ível.[2] Sokak képi látásmódjában elementáris fordulatot hoz a város élménye, amely minden más térnél erősebben szembesíti a benne bolyongót a történelmi idők egymásra halmozódó rétegeivel, az európai kultúra gerincét jelentő kulturális örökséggel. Amint Goethe szellemi fordulata is mutatja, Róma a legtöbbeket klasszicizál, antik-reneszánsz alkotásai fogékonnyá tesznek a kimért arányok és letisztult formák iránt.
Így történt ez Sóváradi Valériával is, aki 1996-ban pár hónapot töltött a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként Itáliában. Sóváradi ekkor már csaknem húsz éve pályán volt, az 1980-as évektől a kortárs textilművészet elismert alkotójának számított. Országos tárlatokon szereplő merész anyagkísérletei, matériáinak egyéni kombinációi általános szakmai figyelmet keltettek. Előszerettel használt nemezt, amelyet organikus anyagokkal, gipsszel, magvakkal, gallyakkal ötvözött, sajátos anyag-kollázsokat hozva létre. Én így mondom című munkája – amellyel az 1990-es szombathelyi Fal- és Textilbiennálé fődíját is elnyerte – kézírást imitáló jelekkel teli, nemezből formált nyitott könyv volt. Ezt követően kezdett el kísérletezni a papíröntéssel és fordult a művészkönyvek felé. Idővel kilépett a textil kép síkjából, papíröntvényeiből szobrokat, majd installációkat formált. Ilyen volt az a sorozata, amelyben arclenyomatokat hozott létre, és belőlük dobozkeretbe illesztve installációt és művészkönyvet készített (Bizony por és hamu vagyunk, 1994; Életem könyve, 1994; Anyagcsere, 1995). A nomád tárgyalkotást imitálva talált anyagokkal dolgozott, textilt, papírt vegyítő felületeit sárral, náddal, hamuval ötvözte. Öntött, formázott papír felületeire ősi jeleket festett, archaikus szimbólumokat applikált, belőlük atavisztikus, belülről fénylő alakzatokat formált (Három maszkulin forma, 1995; A hely, 1997). Az 1990-es évek közepétől a papír mint szobrászi alapanyag foglalkoztatta. „Mi érdekel engem a papírban, mint anyagban? Az a sokrétű felhasználhatósága, ami fizikai tulajdonságaiban rejlik. Ha akarom kő- és fémszerű, ha akarom könnyű és áttetsző! Ha akarom kemény és szilárd, ha akarom puha és hajlékony. Festhető, alakítható, bármilyen formát felvesz, kombinálható a lehető legkülönfélébb anyagokkal.” – válaszolta 1995-ben egy körkérdésre.[3] Ekkoriban a frissen megalakult magyar Papírművészeti Társaság elnökévé választotta, művészkönyveivel pedig Párizsban is sikert aratott.
Római útja előtt voltaképp már minden együtt volt, ami új korszakát jellemezte: a papír, a grafikai elem, a redukált, jelszerű gondolkodás és az architekturális építkezés, ám ezek 1997 előtt egy archaizáló, expresszív, ösztönösen érzéki, atavisztikus tárgyalkotásban öltöttek testet. Ehhez képest jelentett gyökeres fordulatot az 1997 után keletkezett új munkák sora, amelyekben a korábbi szenzuális, matéria-központú archaizálást egy higgadtabb, klasszicizáló képalkotás váltotta fel. A látvány jelszerű redukciója, letisztult absztrahálása továbbra is megmaradt, de a textil és papír-szobrok taktilis fizikai jelenlétét a rajz, grafika és festészet elvontabb médiumára cserélte. Párhuzamos volt ez a fordulat a kilencvenes évek új festészeti hullámával, és a kibontakozó posztmodern klasszicizáló-antikizáló stiláris váltásával.
A római élményeit Sóváradi először 1997-ben egy festménysorozatán formálta képpé. Ezen még szerepet játszott az expresszív, kollázs töredékekkel kombinált rajzi elem, de tárgya már a táj és architektúra volt. Kompozíciói nem konkrét városi helyeket képeztek le, hanem inkább az ókori romokkal szegélyezett mediterrán táj általános élményét, a római táj emlékét, jellegzetes arányrendejét és ünnepélyes emelkedettségét. Oszlopsorokból, lépcsőkből formált, ciprusokkal és medencékkel szegélyezett színpadszerű tereit az architektúra és a táj jelszerűvé absztrahált elemeivel rendezte be. A látvány drámai pátoszát a formák expresszív festőisége fokozta, a fekete kontúrok széles gesztusait felderengő színek ragyogása törte át. Festőisége Nemes-Lampérth József tusrajzait, teatralitása El Kazovszkij nosztalgikus dzsan-panoptikumát idézte meg.
Egy évvel később ez a festményciklus transzponálódott az Attribútum című litográfia sorozattá. Címadása világosan utal rá, hogy a jelenetek nem a közvetlen optikai látvány leképezései, hanem inkább gondolati konstrukciók, emblematikus sűrítmények, melyek egyfajta vizuális szótárként, az itáliai táj topográfiai szótárát hozzák létre. Az alapelemek megmaradtak: falak, lépcsők, oszlopok, medencék. A mesterséges épített tájban az egyetlen természeti elem az oszlopszerű ciprusok sora. Ám a korábbi, vehemens festőiséget élesen metszett, árnyalás nélküli geometrikus színfoltok konstrukciója váltotta fel. A formák síkszerű absztrakcióját elvont színhasználat kíséri, amely a látványt a kék, vöröses barna és fekete színsíkjaira redukálja. Az ég-víz kékje, föld-épület vöröse és az árnyék feketéje szűkszavú, a látvány filozofikusan elvont, mégis teljes képét alkotja meg. Rendezett és meditatív tereket hoz létre, amelyek arányai humanizáltak, irányai és mélységei az azt konstruáló, és a benne élő ember fizikai tapasztalatából erednek. A megélt táj és annak kulturális öröksége elsősorban tér- és szín-élményként ölt testet, amelyet a visszatekintő emlékezés távolsága tiszít elvont formarenddé. A képsorozat a konstruktív absztrakció és metafizikus vedúták látásmódját ötvözi, konkrét térélményét elvont festői formákba rendezi, finoman egyensúlyozva látványelvű és nonfiguratív ábrázolás határán.
Az Attributum című képek sorozatát Sóváradi Valéria 1998 és 2000 között a Nalors Grafikai Kft váci litográfiai műhelyében nyomta, Szabó István litográfus mester segítségével.[4] Az 1987-ban alapított Váci Műhely az ország egyik legjelentősebb grafikai műhelye, amelynek különlegességét az a villanymotoros kőnyomóprés adja, amely – a régióban egyedüliként – 70×100 cm-es kőrajzok nyomtatását is lehetővé teszi.[5] A nyomda 1992-es privitizálása után a hely működtetését a Nalors Nyomda vette át. Sóváradi először 1998-ban kapott támogatást arra, hogy ezzel, a számára újdonságot jelentő technikával kísérletezzen. A litográfia a három nagy, tradicionális grafikai technika közül a leginkább alkalmas festői hatások létrehozására. A solnhofeni kő porózus, sík felülete sajátos mélységet és faktúrát kölcsönzös a rá felvitt színeknek. Ebből fakad az Attribútum ciklus látképeinek sajátos kolorisztikus ragyogása is.
Sóváradi 1978-ban a Magyar Iparművészeti Főiskola Textiltervező Tanszék divattervező szakán végzett. Az anyagismeret, a matériák technikai jellegű megmunkálása tehát nem állt távol tőle. A nyomtatott grafikai technikákkal már ekkor megismerkedett, ennek bizonysága egy 1975-ös rézkarc sorozata. Amikor érdeklődése húsz évvel később a grafika felé fordul, ehhez a korai képsorozathoz nyúlt vissza. 1995-ben Szegmentum címen készült el az a sorozata, amelyen a korai, fekete-fehér, absztrakt, vonalas rézkarc felületre egyedi technikával rajzolt. Ez az eljárás, a nyomtatott grafika és az egyedi rajz kombinálása tűnt fel a Szegmentum sorozat későbbi lapjain is. A ciklus kiindulópontja egyik első, 1997-re datált litográfiája, amely – az 1975-ös rézkarcot imitálva – sűrűn vonalkázott alapra nyomott monokróm fekete felület, aminek középső mezőjébe „ablak nyílik” a vonalas formák alsó rétegére, kiegészítve egy geometrikus, labirintust idéző formával. A képtér nem ábrázoló, rétegzett, jelszerű megformálása távoli rokonságba áll az akkor készült, kollázs jellegű textilmunkák gondolkodásával. Ez a többszörösen rétegzett, absztrakt rajzi felülelet volt aztán ihletője a 2002-ben készült kréta-toll rajzoknak. Az antik örökség felidézése azonban nem színpadszerűen történt, mint a korai római sorozaton, hanem stilizált motívumok, fragmentált, jelszerű képződmények szűkszavú társítása révén. Az Attribútum színhasználatához hasonlóan ezúttal is redukáltkolorittal, a fekete alapra rajzolódó téglavörös, kék és fehér hármasából, lényegretörő vonalrajz vagy árnyalás nélküli színfoltok által bontakoznak ki az olasz mediterráneum képi elemei. Pálmafa, oszloptöredék, kupola, ciprus, szobrok, kapuk, kerítések alkotják azt a tömör vizuális szótárat, amelyet az antik város attribútumaiból alkot Sóváradi.
Hasonló emblematikus sűrítéssel dolgozik 1998-2000 között készült másik Attribútum című sorozatán. Míg a korábbiakban a fekete alap jelentette a képi asszociációk kiindulópontját, ezúttal a témához kapcsolódó három alapszín – a földre és téglára utaló rózsaszín, az égre és vízre utaló kék és az árnyékot hordozó fekete –a papír levegős fehér síkján rendeződik el. A fekete alapos Szegmentum sorozathoz hasonlóan, ezúttal is a képsík középpontjára koncentrálja motívumait. Egyfajta játékos ujjgyakorlatok ezek, amelyek a középre helyezett színmezők által inspirált asszociációkból erednek. Szimbólumtára az előzőekhez hasonlóan redukált, zömmel architekturális elemek, amelyeken a ciprus a természetre, a szobrok az emberi alak jelenlétére utal. A finom festői egyensúlyba komponált geometrikus és figurális elemek a töredékben megbúvó teljességet sugallják. Az emberi alak hiánya ellenére sem kihalt teret ezek, a finom vonalrajzok és áttetszően puha színmezők légies könnyedséggel társulnak. Képről képre feltáruló látványuk egy csendes, kora reggeli római séta látképeit idézi. Az egészet mélyen átitja az antik-reneszánsz formanyelv harmóniája, emberléptékű aranyrendje. Ezt a képzeletbeli sétát Sóváradi később művészkönyveire is kiterjesztette: az antikizáló látkép töredékek a könyv lapjainak lineáris sorában bontakoztak ki, kép és szöveg harmónikus egységébe komponálva (Fasor, Róma, 2000). A 2002-ben készített Mediterrán panoráma a leporelló formát alkalmazta a részlekből kibomló összefüggő, panorámikus látkép létrehozására.
Az ezredfordulón változott Sóváradi képi motívumkészlete. A historizáló milliő után saját, városi környezete felé fordult érdeklődése. 2000-ben nyomtatott litográfiáin elementáris természeti és építészeti formákból komponált kihalt tereket (Lépcső és medence, Víz és part). A geometrikus absztrakció élesen metszett színmezőit idéző kompozícióin az architekturális elemek és természeti formák találkoznak, finoman balanszírozva absztrakció és figurativitás határán. Olajban festett enteriőrképein ekkor dolgozza ki azt az eszköztárat, amely a fragmentumok, kitakarások és átlátások finom egyensúlyából hoz létre elvont, geometrikus festői rendet (Üres szoba, Vörös szőnyeg, 2001; Atelier-sorozat, 2002). Ugyanazon képtémát olykor olajban, pasztellben és litográfiaként is kimunkálta. 2003-ban Tereptárgy címen készített pasztellsorozat, és azok nyomán újabb színes litográfiákat. Valamennyi tárgya jelentéktelen utcai szegmentumok – korlát, betonelem, csatornafedél – festői átíratuk, a bársonyos árnyékok, finom színharmóniák mégis bensőséges lírával telíti ezeket a hétköznapi urbánus tereptárgyakat.
A fragmentált kitakarás Sóváradi képalkotásának alapvető eszközévé válik. A 2004-ben festett Bentről kifelé kulcs műve ennek a látásmódnak. A panorámikus, fekvő formátumú képsíkot négy, megközelítőleg egyenlő részre tagolják a látvány szegmentumai, amelyből három a belső térre vonatkozik (függöny, ajtó, fal), míg egy a külső tér felé nyit kilátást. A néző belső terét megidéző szegmentumok meleg színekből kibontakozó, taktilis képzetek keltő részletek (áttetsző sárga függöny, nyitott vörös ajtó, sárga lámpafényes, félhomályos fal) – horinzontja egyedül a természeti részlet hullámzó víztükrének van, amelynek hűvös kékjéből bontakozik ki a víz és az égbolt. Rodcsenko emblematikus műve, az 1921-ben Festészet halála címen kiállított triptichonját három alapszín, vörös – sárga – kék monokróm vászna alkotta. Sóváradi képe távoli leszármazottja e klasszikusnak, de spiritualitását nem a tárgyi látvány tagadásából, hanem annak személyes, lírai átiratából nyeri. A festmény azonos című, 2005-ben készített litográfiai átirata már valóban triptichont alkot, de egységes látkép helyett a kifelé irányuló mozgásra helyezi a hangsúlyt. A Bentről kifelé című litográfia sorozat témája a sötétséget fokozatosan feloldó fény, a résnyire táguló ajtóból képre beáradó világosság, és a fényben felderengő drapériák látványa.
A kétezres évek elejétől Sóváradi kompozícióinak visszatérő moívumai az üres terek. Ezzel a magyar festészetnek jelentős hagyományához csatalkozik, amely visszavezethető Nagy Balogh János és Czimra Gyula enteriőrképeiig, a kortársak közül pedig Váli Dezső, Vojnich Erzsébet, Szüts Miklós, Szüts Attila, Bikácsi Daniella és Krajcsovics Éva látásmódjával rokonítható.[6] Az üres terek témája festői eszköztelensége ellenére összetett egzisztenciális és emocionális jelentéssel bír, az elmúló jelenlét és a tapintható hiány képi metaforája. Egyfajta melankólia Sóváradi kompozícióit is áthatja, de látásmódját mégis egyéni hangsúlyok jellemzik. E műcsoportba tartozó képei enteriőrábrázolások vagy zárt utcai szegmentumok, de mindig emberlakta, civilizált, urbánus terek. Egyaránt távol állnak Szabó Ákos kihalt ipari tereitől, és Kondor Attila vagy Nádas Alexandra mitikus, klasszicizáló tájaitól. Sóváradi terei otthonos, emberléptékű beléső terek. Némiképp Edward Hopper nagyvárosi tereire emlékeztetve. Kompozícióinak meghatározó eleme a fragmentáltság, a többszörös kitakarások, töredékesen előtűnő tárgyi részletek egymásra rétegződése. Ezek rafinált elrendezésével hozza létre azt a kifinomult képi egyensúlyt, amely a konkrét, tárgyi látvány absztrakt ritmusára irányítja a figyelmet.
Új témáját Sóváradi, a tőle megszokott módon, párhuzamosan több féle technikával feldolgozta, rajzok, nyomtatott grafikák és olajfestmények során gondolva azt tovább. Üres enteriőröket ábrázoló szénrajzait 2004-ben a IV. Pilseni Nemzetközi Rajzbiennálé zsűrije nagydíjjal jutalmazta. A Kemény és lágy sorozat fekete-fehér kompozícióin szobai enteriőrök elemi viszonyai rendezte képpé. A falak és függönyök által kitakart látvány fragmentáltsága hangsúlyozza a megfigyelő jelenlétét, egyfajta voyeur pozicíóba helyezve a nézőt. A töredékesség titokzatosággal telíti a látványt, amihez a felderengő neon fények és puhán elomló árnyékok is hozzájárulnak. A szénrajzok virtuóz technikai kivitelezésének köszönhetően a dolgok anyagszerűsége, a padlószőnyeg süpedős textúrája, a nehéz függönyök sustorgós szövete, az ágyak és fotelek puha kárpitja, ütköztetve a falak, fémek, üvegek, plexi elválasztók kemény felületével, a fekete-fehér szénrajz árnyalatainak gazdag spektrumában tárul fel, megtartva ugyanakkor az ábrázolás józan minimalizmusát. A szénrajzok sorozata 2006-ban metró enteriőrökkel bővült, kiaknázva a technicista terek neon fényes megvilágításának és geometrikus rendjének képi lehetőségeit.
A különféle fényforrások képi hatása oly annyira foglalkoztatta Sóváradit, hogy 2007-ben egy egész festménysorozatot szánt a témának, az éjszaka természetes és neon fényeit kombinálva (A csillag, A fenyő, Az őz, Belső udvar). A szénrajzokon és festményeken kidolgozott szín- és fényhatásokat 2007-ben egy újabb litográfia-sorozatban gondolta tovább. A pilseni fődíjas szénrajzok nyomán megformált színes litográfiákon (Neon I-III, 2007) vöröses tónusban dolgozta fel újra a témát. A vörös árnyalatok fojtott érzékiséggel telítették a kihalt szobákat, némiképp Davis Lynch Twin Peaks című nagy sikerű sorozatának misztikusan rejtélyes hangulatát megidézve.
Egyazon téma képi újragondolása, technikai, kolorisztikus variációja mindig is foglalkoztatta Sóváradi Valériát. Az első kísérltekhez hasonlóan, a nyomtatott grafikát később is előszeretettel használta kiindulópontnak, amely további képek ihletője lehet. Ilyen az Előtte – Utána sorozat. Az enteriőr szénrajzok egyik télmáját színes kőrajzként nyomtatta le, meleg sárgás árnyalatokkal színezve ki a szobában álló kerek asztalt. Az eredeti képpár az asztalra helyezett tál alma és annak hiányával játszott, utalva arra az aktív mozgásra, ami a két kihalt enteriőrkép között lezajlott. Ezt a témát gondolta tovább Sóváradi, amikor az üres asztalra és térbe különböző, meglepő dolgokat rajzolt: kopasztott csirkét, szarvas koponyát, levágott disznófejet, nyulat, macskát vagy patkányokat. Önkényes beavatkozásai a képtérbe izgalmas módon árnyalták a semleges, üres terek jelentését. Ezek a rajzi interakciók egyfajta narratíva kísérleteknek tekinthetőek, amelyek ráirányítják a figyelmet a látszólag eseménytelen enteriőrök mögött lappangó történésekre. Már önmagában az üres asztal mögött, a félhomályos szobába fényt eresztő ajtó is kimozdítja a jelenetet a rezzenéstelen időtlenségből, hiszen sejtet egy másik, a néző számára láthatatlan teret, ahol a fényből ítélve emberi tevékenység zajlik. Az Előtte… Utána… képpárja ezt a lappangó narratívát mozgósította. Az egyedi rajzok révén kiegészített litográfiák újabb rejtőzködő elbeszélői elemeket helyeztek a térben, játékosan ösztönözve arra a nézőt, hogy maga teremtsen logikai összefüggést a egymáshoz szürreálisan illeszkedő elemek között. Az elbeszélés a világ értelmezésének és megértésésének egyik legfőbb eszköze az emberi elme számára, amely összefüggést és magyarázatot igyekszik teremteni a látszólag egymástól távol eső dolgok között is. Így készteti, a komfortzónájából kizökkentett nézőt egy fél disznófej vagy egy asztalon kuporgó nyúl bizarr látványa arra, hogy narratívát teremtsen a mozdulatlan tárgyak köré. A tárgyak kitakarásai a verbális kommunikáció elhallgatásainak megfelelői. Sejtelmes töredékességük mozgósítja a néző kreatív fantáziáját.
A sokszorosított grafika hagyományos technikái közül Sóváradi Valéria újra és újra a színes litográfiához tér vissza. Sajátos képi effektusait, a színek finom pulzálását, a puha árnyékok és derengő fények szőttesét a finomra csiszolt solnhofeni kő lenyomatai révén éri el. Egyedi rajzain hasonló hatások érdekében használja a szenet, a tónusfokozatok világosan elkülönülő szegmenseit helyezve egymás mellé. 2009-es tengerparti tájképsorozata ennek a fekete-fehér eszköztárnak a nagyvonalú használatát példázza. A természeti látványt hasonló lényegretörő absztrahálással képezi le, mint George Seurat mesteri neoimpresszionista szénrajzai. A rajzi eszközök visszafogott használata jellemzi 2012-es rajzsorozatát, ahol a halvány ceruzarajzokat indigóval satírozott felületekkel egészíti ki. Az emberi alak ritka vendég Sóváradi néptelen tereiben. A korai textileken jelei és lenyomata jelentek meg, az üres terekben csupán ott felejtett tárgyai utaltak jelenlétére – műveit inkább az emberi aktivitás emléke, mint ábrázolása jellemzi. Emberi figurák ezt megelőzően csak 2003 körüli kollázsain tűntek fel. Említett ceruza-indigó rajzsorozatán viszont magányos figurák és csoportok jelennek meg, szürreaális szituációkba helyezve: öltönyösök csoportja szemléle egy árkot, beszélget a borongó ég alatt, álldogál maszkos figurák mellett… A részletek narratív összefüggései épp olyan megfoghatatlanok mint a figurák lebegő tere és ideje. Tanácstalanságuk, ijedelmük vagy csodálkozásuk valódi oka szintúgy bizonytalan mint a mellettük feltűnő lények és geometrikus alakzatok mibenléte. Rések vagy testek? Maszkos emberek vagy hibrid lények? E rajzok meseszerű, mitikus, szürreális világa új hangot üt meg Sóváradi grafikái között. Finom humorral, csipetnyi rejtéllyel átszőtt világukból kortárs felnőtt mesék bontakoznak ki.
Legújabb műveiben Sóváradi visszatér a színes litográfia médiumához. 2018-ban két képsorozatot nyomtatott le, egy kékes-zöld és egy vöröses-sárga kompozíciót, amelyek horizontálisan egymásra rakódó színsávjai egy táj horizont vonalaként értelmezhetők, föld és ég elemi sávjaira tagolva a látványt. Később ezeket egészíti ki egyedi, fehér vonalas rajzokkal, amelyek tárgyakkal értelmezik és gondolják tovább a látványt. Növények, ipari épületek, hajók szövik tovább a táj meséjét. E különálló kompozíciókat összefűzve később két művészkönyvet alkotott Sóváradi Valéria, ahol a különálló részletek egységes narratívává álltak össze, a táj összefüggő panorámáját alkotva.
Sóváradi képei sajátos hangot képviselnek a kortárs magyar grafikában. Mesterségbeli tudása kísérletező kedvvel, lírai érzékenysége játékos humorral társul. Litográfiáit festő szemlélet jellemzi, de a festői hatásokat szívesen írja felül rajzi elemekkel. Az eltérő jelentésű részletek zavarbaejtő társítása révén szürreális, misztikus hangulatokat idéz elő. Képi világának szűkszavú átgondoltsága különösen vonzó bőbeszédűen fecsegő világunkban. Amint üdítő rejtett kétértelműsége is, ami mindig nyitva hagy egy ajtót a jelentések és történések újabb értelmezése előtt.
[1] Szerb Antal: Utas és holdvilág. Scolar, Budapest, 2020. Illusztrálta: Nagy Norbert; Lásd még: Itália – délszaki kalandok. Magyar írók itália-élménye 1890-1950. Szerkesztette: Török Dalma. Kiállítási katalógus, PIM, Budapest, 2013.
[2] Pittori ungheresi in Italia 1800-1900. Acquerelli e disegni dalla raccolta della galleria nazionale Ungherese. Szerk.: Hessky Orsolya. Kiállítási katalógus. Galleria Nazionale Ungherese, Accademia d’Ungheria in Roma, 2003; “Miközben szabadban rajzolgattunk”. Magyar művészek Itáliában, 1810-1860. A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a Vaszary Galéria közös kiállítása. Szerk.: Hessky Orsolya. Balatonfüred Kulturális Nonprofit Kft., 2014.
[3] Mészáros Géza: Papírfolyam, papírhidak, papírhajók. Körösényi Tamás, Sóváradi Valéria, M. Novak András,
Zsankó László, Bodóczky István, Tölg-Molnár Zoltán, Fábián Noémi. In: Papír, anyag, felület, tömeg.
Magyar Papírművészeti Társaság. Budapest, 1999, 45-61.
[4] A kilnec lapos album Sulyok Miklós bevezetőjével jelent meg a Nalors Grafika Kft kiadásában Vácon.
[5] A Váci Grafikai Műhelyről: Gondolatok a Műhelyből. Vizivárosi Galéria, Budapest, 2007; Révész Emese: Műhely, menedék fórum. In: Műhely 2014. Nádor Galéria, Kiállítási katalógus, 2014, 3.
[6] A téma feldolgozása: Üres terek. Csók István Képtár, Székesfehérvár, 2003.május 10 – augusztus 10. – Szűcs Attila, Szüts Miklós, Váli Dezső, Vojnich Erzsébet képeivel.