A középfokú művészettörténet oktatás aktuális helyzete
Új Művészet, 2024. január – február
[Teljes változat]
Tavaly tél elején betértem egy patikába, ahol a beszédes gyógyszerésznő így sóhajtott fel: „Jaj, hogy mik történnek ebben az országban!” Mivel túl sok választ tudtam elképzelni a kérdésre, óvatosan visszakérdeztem, hogy ugyan pontosan mire gondol? „Megszüntetik a gimnáziumokban a művészettörténet oktatást!” – mondta őszinte felháborodással. Meglepett ez a nem várt helyről jött megbotránkozás, mert abban erősített meg, hogy a középiskolai művészettörténet oktatás kérdése nem egy szűk szakmai kör belügye, hanem közügy.
A hír, hogy a hazai gimnáziumokban megszűnik a művészettörténet oktatás, 2022 elejétől több hullámban kapott nyilvánosságot a sajtóban. Az erről szóló döntést a Magyar Közlönyben 2020. január 31-én(!) megjelent új Nemzeti alaptanterv közölte. Eszerint az új gimnáziumi tantervek már nem számolnak önálló művészettörténet tárggyal, annak megmaradt ismeretanyagát a 9-10. osztályban kötelező vizuális kultúra tantárgyba építik be. Fontos momentum, hogy a 2021 őszén életbe lépett változás nem a tárgy eltörléseként, hanem csak annak finoman elhallgatott hiányaként jelent meg. A kései tiltakozás okát firtatóknak pedig emlékezetébe idézném, hogy az új tanterv bevezetése és életbe lépése a pandémia tombolásának derekán történt, amikor az online és jelenléti oktatás hullámai között vergődő iskolák legfőbb kihívása a normalitás szokott kereteinek fenntartása volt. Ennek dacára a szakmai kifogások már igen korán megfogalmazódtak. A 2018-ban szakmai vitára bocsájtott új alaptanterv első tervezetét véleményező Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottsága már akkor kifogásolta a művészettörténet tárgy eltörlését, és kérte szabadon választhatóságának visszaállítását.[1] Tatai Erzsébet, a téma szakértője 2020 elején a Műértőben vázolta a vizuális kultúra tárgy és művészettörténet oktatás lehetetlen helyzetét.[2] Nagy sajtó figyelem övezte az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztálya Művészettörténeti Bizottságának 2023. december 20-án nyilvánossá vált állásfoglalását, amely már kifejezetten a művészettörténet tárgy eltörlését kifogásolta.[3] Fontos volt ez a kiállás, hiszen az MTA nyilatkozata a legmagasabb tudományos szintre emelt egy közoktatási ügyet, hangsúlyozva, hogy a mindenkori tudományos-művészeti élet bázisát érintő kérdésről van szó.
De pontosan mire is vonatkozik az alaptanterv rendelkezése? Az utasítás nem minden hazai középfokú intézményt érint – csak az állami gimnáziumokra vonatkozik. A tárgy oktatásának lehetősége megmaradt tehát a nem állami (egyházi, alapítványi) gimnáziumokban, valamint a szakgimnáziumokban. Az előbbi körülmény ismét az állami oktatás kárára teremt versenyelőnyt az egyházi fenntartású és fizetős oktatás számára. Megmaradt továbbá a tárgy oktatásának lehetősége a szakgimnáziumokban, tehát szakmai tárgyként tanítása továbbra is lehetséges az olyan típusú művészeti iskolákban, mint a Képzőművészeti Gimnázium. Ámde érettségire ezekben a kivételezett intézményekben sincs többé lehetőség. 2022/2023-as tanév volt az utolsó, amikor a gimnazisták és szakgimnazisták érettségi tárgyként választhatták a művészettörténetet. 2024-ben erre már sehol se lesz mód. (Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy művészeti szakgimnazista, aki négy éven át tanult művészettörténetet, érettségizhet testnevelésből, hittanból vagy honvédelmi ismeretekből, de a szűkebb szakterületéhez kötődő művészettörténetből nem.)
Miben is mutatkozik meg a változás tartalmilag és számszerűleg? A önálló művészettörténet tárgy eddig sem volt kötelező, csak választható tárgy, amit fenntartói engedéllyel taníthattak az azt kérvényező gimnáziumok, fakultációként vagy a humán tagozat tanrendjébe illesztve. A tárgy évfolyam- és óraszámbeli eloszlása intézményenként változott, az Apáczai Csere János Gimnáziumban vagy a Radnóti Miklós Gimnáziumban például 11-12. évfolyamon heti két órában tanították. Nehéz tehát számszerűleg meghatározni, hogy az új NAT bevezetését megelőzően hány középfokú iskolában, kik és milyen óraszámban tanultak művészettörténetet, tudomásom szerint erről nincsenek az állami, egyházi, alapítványi és szakgimnáziumi szférára vonatkozó összesített adatok. Egyedül az Oktatási Hivatal érettségizőkre vonatkozó statisztikái nyújthatnak némi támpontot.[4] Annyi azonban a hiányos adatokból is kiolvasható, hogy a tárgy oktatása távolról sem tekinthető általánosnak és tömegesnek, ám súlyát és jelentőségét mutatja, hogy különösen szívesen éltek a lehetőséggel az értelmiségi utánpótlásban élen járó humán profilú elit gimnáziumok. Nem állja meg tehát a helyét a döntéshozók azon magyarázata, hogy céljuk a diákok óraszámának csökkentése volt, mert fakultatív, nem kötelező tárgyról van szó. Bár kétségtelen, hogy ezáltal nagyobb tér nyílik az olyan, újonnan bevezetett tárgyaknak, mint a honvédelmi ismeretek. Az érettségi ellehetetlenítése („betiltása”) épp azért jár súlyos következményekkel, mert a tárgyat felkínáló maradék alapítványi vagy egyházi gimnáziumot is arra készteti, hogy mint „tét nélküliről”, fokozatosan lemondjon róla. Érettségi híján pedig a szakgimnáziumi képzésben is súlytalanabbá válik az ismeretkör.
A kormány oktatáspolitikusai mindeközben azzal védik a kialakult helyzetet, hogy szó sincs a művészettörténet tárgy megszüntetéséről, annak ismeretanyag továbbra is megmarad a vizuális kultúra tárgy keretében. Erős csúsztatás ez a megfogalmazás. Bár a vonatkozó kerettantervek és útmutatók impozáns programja széleskörű, az őskortól a kortárs művészetig ívelő tudást ígér, a rendelkezésre álló szűkre szabott órakeretben mindezt képtelenség kivitelezni. A jelenlegi alaptanterv szerint a vizuális kultúra a gimnáziumok 9-10. évfolyamán kötelező, 11. évfolyamon pedig a választható művészeti órák egyike (az ének-zene; dráma, színház; mozgóképkultúra és médiaismeret mellett). A vizuális kultúra tárgyra az első két évfolyamon heti egy óra (45 perc) adott. Két év alatt ez összesen 68 órát jelent, amiből a kapcsolódó kerettanterv összesen 12 órát javasol a „Korszak, stílus, műfaj” témakörre. Az az ismeretanyag, amit néhol heti két órában két évig tanítottak, nem menthető át a megmaradt, tizedére zsugorodott időkeretbe.
Azzal, hogy a művészettörténet megszűnt önálló középiskolai tantárgy lenni, és ismét a nagyvonalúan vizuális kultúrának keresztelt rajz óra része lett, hetven ezelőtti állapotába csúszott vissza a magyar oktatás. Ennek az írásnak nem feladata a középfokú művészettörténet oktatás hazai múltjának ismertetése. Nehezen is vállalkozhatna rá, lévén a témában még nem készült összegző áttekintés – az abban járatos oktatástörténészek, mint Buday Lajos vagy Kárpáti Andrea csak a rajztanítás összefüggésében térnek ki rá röviden.[5] Annyi azonban még egy röpke alapkutatást követően is kijelenthető, hogy a tárgy gimnáziumi története a 19. századtól napjainkig leírható a rajztanítástól való függetlenedés folyamataként. Az ismeretkör az 1890-ben bevezetett, ún. „görögpótló rajz” keretében került először előtérbe. A századelőn megélénkült a rajzoktatásról és művészeti nevelésről való szakmai párbeszéd, ekkor művészeti írók is megszólaltak a témában.[6] Ennek dacára a művészettörténet mint önálló gimnáziumi tárgy csak az 1924-ben kidolgozott új középfokú tanmenetben jelent meg (jellemzően a leánygimnáziumok tanrendjében), míg a reálgimnáziumokban a rajz tantárgy keretében a műalkotások ismertetése címen kelt életre.[7] Az 1938-ban megalkotott újabb tanterv a nemzeti nevelés jegyében megerősítette pozícióját (hangsúlyozva a népművészeti örökség megismertetését). A művészetekkel együtt a művészettörténeti ismeretkör is teljesen háttérbe szorult a Rákosi-éra reál központú tanterveiben. 1957-től azonban az oktatási reformok jegyében lehetőség volt a gimnázium humán tagozatainak utolsó évében önálló művészettörténet tárgyat tanítani. Azóta, a gyorsuló ütemben átírt alaptantervek kisebb vagy nagyobb mértékben, de lehetővé tették a tárgy oktatását a gimnáziumokban.[8] Még ebből az igen vázlatos áttekintésből is kitűnik, hogy a tárgy másfél évszázados középiskolai története meglehetősen szövevényes. A művészettörténet mint önálló tárgy létjogosultsága folyamatosan megkérdőjeleződött. 1908-ban még Lyka Károly is azzal érvelt, hogy szükségtelen azt önálló tantárgyként kezelni, a történeti ismeretanyagot a rajzórák keretében, alkotás közben kell átadni.[9] Annak eldöntése, hogy a művészettörténeti ismeretanyagnak milyen formában (kronologikusan, problémaközpontúan vagy komplex művelődéstörténeti összefüggésekbe ágyazva) van a helye a gimnáziumi oktatásban, további szakmai viták kompetenciája.
A tudománykör középiskolai „egzisztenciális bizonytalansága” azt mutatja, hogy nincs konszenzus arról, hogy milyen ismereteket és mi célból kívánunk általa tovább adni. Az egyik gyakorlat az építészeti, festészeti, iparművészeti örökséget illusztrációs forrásnak tekinti, amely segédtudományként, az irodalom, történelem, művelődéstörténet tartalmainak szemléltetését támogatja. A másik megközelítés célja a vizuális alkotás és befogadás szintézise, a műelemzés szempontjainak tisztázása, amihez a művészet történetének tárgyanyagát mozgósítja. Ez a nézőpont illeszkedik leginkább a rajzoktatás (tárgyalkotás, vizuális kultúra) metódusához, és az új alaptantervben hangsúlyozott „alkotva befogadás” elvéhez. Megjegyzendő, hogy a képzőművészet tárgyi öröksége ebben az összefüggésben is jellemzően kiszolgáló példatár, amely bizonyos formai, stiláris megoldásokat szemléltet (pl. perspektíva rajzolás – reneszánsz centrális perspektíva stb.). Az, ami most eltűnik a tananyagból, ettől jól elkülöníthető, amennyiben a képző- és építészettörténet sok ezer éves egyetemes örökségét saját jogán, önnön belső logikája mentén tárgyalja. Nem feltételezi és nem igényli a párhuzamos kreatív aktivitást, hanem a művészeti hagyományra úgy tekint, mint kollektív emlékezetünk és kulturális környezetünk részére, aminek megismerése segíti az abban való tájékozódást.[10] Amint az irodalmi örökségről feltételezzük, hogy szerves része az általános műveltségnek, hogy a művek befogadása, elemzése segíti az irodalmi nyelv megértését és használatát – ugyanez mondható el a művészeti örökségről is. Az utóbbi negligálása azt üzeni, hogy a vizualitás alacsonyabb rendű mint a szöveges hagyomány; vagy legalábbis könnyebben érthető, kevesebb (szöveges) magyarázatot igénylő, „magától értetődő” kifejezésmód. A képek mágikus erejétől való félelem, az ikonofóbia mélyen a nyugati gondolkodásban rejlő attitűd, amelynek végleges feloldását az ezredfordulón teret hódító képi fordulat (W. J. T. Mitchell, Gottfried Boehm, Ernst Gombrich) áramlatának se sikerült maradéktalanul elérnie. Azt azonban aligha vitatja bárki, hogy képkorszakban élünk, amelyben az információ feldolgozásának meghatározó része vizuális jellegű. A művészettörténet kiiktatása a gimnáziumi műveltségből akadályozza a sok ezer éves egyetemes művészeti örökség strukturált, értelmező feldolgozását, az abban való észszerű eligazodást, közvetve pedig kihat a mindenkori vizuális környezetünk alakítására.
Valóban luxus-tárgy lenne a művészettörténet, aminek kevés köze van a mindennapi élethez? Jelenléte mélyebb és széleskörűbb mint első pillanatra gondolnánk. Mindenekelőtt egyfajta vizuális műveltséget biztosít, amint az irodalmi vagy zenei jártasság is nyitottabb befogadóvá tesz. Az új digitális érában folyamatos látvány-generátorként működünk, képeket készítünk, osztunk, veszünk, alakítva szűkebb és tágabb vizuális környezetünket. Vásárlóként és megrendelőként befolyásunk van vizuális környezetünk alakítására, legyen az privát életterünk, öltözködésünk, egy utcai plakát, weboldal arculata vagy egy új irodaház megjelenése. Európainként épített környezetünknek szerves része a múlt emlékanyaga, a műemléki értékek felismerésében és gondozásában határozottabb álláspontot tud képviselni, az, aki járatos a múlt művészeti értékeiben – legyen szó egy bolti portál átalakításáról, kastély átalakításról vagy a gótikus zsámbéki templomrom átépítéséről. Mindemellett ne feledkezzünk meg a turizmus hatalmas iparágáról sem, amit jórészt a műemlékek és múzeumok látogatóit működtetnek. Elnézve a Szépművészeti Múzeum előtt kígyózó sorokat, aligha beszélhetünk réteg-igényről. Végül pedig a művészettörténet gimnáziumi eltörlése közvetve kihat a szakmai utánpótlásra, a művészeti, muzeológiai, műkereskedelmi, műemlékvédelmi szakemberek képzésére, hisz ily módon az egyetemi alapképzésekre marad a középfokú ismeretanyag pótlása.[11] Közvetve pedig visszahat a középfokú oktatásra, hiszen a vizuális kultúra tanárai művészeti egyetemeken végzett művész-tanárok, akiknek saját művészettörténeti tudásuk is egyre csekélyebb.[12]
Mi a mozgásterünk a jelenlegi helyzetben? Miként pótolhatjuk az ily módon kimaradó tudást? December óta több tüntetés akció, aláírásgyűjtés is volt, ami a problémára irányította a nyilvánosság figyelmét.[13] Noha az MTA említett állásfoglalását egyetértése jeléül más szakmai szervezetek is magukévá tették, nagy szükség lenne az érintett további szervezetek saját kiállítására: így várat magára a magyar Rajztanárok Országos Egyesületének vagy a Magyar Rektori Konferencia művészeti egyetemeket tömörítő Művészeti Bizottságának állásfoglalása, amint mélyen hallgat a Magyar Művészeti Akadémia is. A szakmai szerveztek kiállása azért is lényeges, mert a hírek szerint 2024-ben várható az alaptanterv felülvizsgálata.
Addig pedig nem marad más hátra, mint az állam által gondatlanul kezelt tudás pótlása a civil szféra eszközeivel. Több olyan szakmai akció is elindult, amely a művészettörténeti tudás szélesebb körű hozzáférését, népszerűsítését szorgalmazza. Fontos lenne széles körben tudatosítani, hogy az egyetemi előadások bárki által szabadon látogathatók, de az ingyenes szabadegyetemek, tanfolyamok, online ismeretterjesztő előadások is javíthatnak némiképp a helyzeten. A jelen helyzetben különösen fontos lenne újra gondolni a tudomány népszerűsítésének fórumait (könyv- és lapkiadás, digitális közösségi platformok).
Merőben túlzásnak tűnhet a „művészettörténet betiltásáról” beszélni. Ám amikor egy eddig tanítható tárgy a tanterv szerint megszűnik, akkor valamilyen formában mégiscsak arról van szó, hogy a döntéshozók a tárgy által képviselt tudományágat a közoktatásban tanulók számára elérhetetlenné teszik. Ha nem is tiltott, de tűrt, nem ajánlott kategóriába kerül. Azt sugallják vele, hogy az olyan ismeretanyagot hordoz, amely az érettségiben összegzett tudásanyagon belül elenyésző szerepet játszik, a gimnáziumi általános műveltségnek nem szerves része, másodrendű, haszontalan, nem kívánatos tudás. A döntés legnagyobb bűne éppen ez: a diákok választásának, az iskolák szabad döntésének korlátozása.
[1] Az MTA Közoktatási Elnöki Bizottság (KEB) véleménye a NAT 2018. augusztus 31-i koncepciójáról – https://mta.hu/data/dokumentumok/egyeb_dokumentumok/2018/NAT%202019%20KEB%20velemeny%20Osszesitett%2010%2028.pdf
[2] Tatai Erzsébet: A vizuális kultúra, a művészetek és a Nemzeti alaptanterv 2020-ban: miért fáj nekünk a NAT? Műértő, 2020/3, 6.; Az Opus mirabiliae díjjal elismert cikk online újra közlése: Uő: Miért fáj nekünk a NAT? A vizuális kultúra, a művészetek és a Nemzeti alaptanterv 2020-ban. A mű, 2022. február 22. https://amu.hvg.hu/2022/02/22/miert-faj-nekunk-a-nat-a-vizualis-kultura-a-muveszetek-es-a-nemzeti-alaptanterv-2020-ban/
[3] A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztálya Művészettörténeti Tudományos Bizottságának tiltakozása a művészettörténet tárgy megszüntetése ellen a gimnáziumi alaptantervben. – https://mta.hu/ii-osztaly/tiltakozas-a-muveszettortenet-targy-megszuntetese-ellen-a-gimnaziumi-alaptantervben-113437
[4] Az Oktatási Hivatal statisztikájából annyi kiolvasható, hogy 2023-ban 132 fő érettségizett művészettörténetből, a nagy részük fővárosi iskolákból (51 fő), másik részük pedig az ország 13 megyéjéből érkezett. Forrás: https://www.ketszintu.hu/publicstat.php?stat=_2023_1&reszletes=1&eta_id=78 (2024. januári letöltés)
[5] Buday Lajos: A magyar rajzoktatás 100 éve : 1800-1900-ig. In: A Szegedi Pedagógiai Főiskola évkönyve 1. 1957, 245-264.; Uő: A magyar rajzoktatás a századfordulón: 1895-1915. In: A Szegedi Pedagógiai Főiskola évkönyve, 1958, 269-298; Kárpáti Andrea: Elvek, eszmények, paradigmák a magyar rajztanításban a kezdetektől a hetvenes évekig. Magyar Tudomány, 1993/1-2, 19-35.
[6] Czizik Gyula: Műalkotások bemutatása és ismertetése. Rajzoktatás. 1908. január 15., 1-4; Alexander Bernát: A Művészeti nevelésről. Rajzoktatás 1908, 298-311.
[7] Bíró Béla: A műalkotások szemléltetéséről. In: Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1934/10, 304-308.
[8] Porcsalmy Janos: Ajánlás a művészettörténet kötelező tanításának felújítására. Művészet, 1990/2, 1.
[9] Lyka Károly: Művészettörténet a középiskolában. Művészet, 1908, 98-106.
[10] A bölcsészet-esztétika vs. művészi praxis kettős vonzása az egyetemi képzések gyakorlatában is tetten érhető, hiszen a művészettörténeti jellegű képzések világszerte vagy a művészeti vagy a bölcsészeti képzések részeként jellennek meg. Nálunk hagyományosan az utóbbiak alá sorolódik be.
[11] A rendelkezés folyományaképp ellehetetlenül az elmúlt évtizedekben nagy sikerrel és eredményesen folytatott Országos Középiskolai Tudományos Versenyek művészettörténeti szakága.
[12] Az önálló művészettörténet tárgyat jellemzően pedagógiai végzettségű művész-tanárok tanították, és elenyésző számban, főleg a művészeti szakgimnáziumokban akadtak köztük bölcsész végzettségű művészettörténészek. Tapasztalatom szerint a szabadbölcsész-művészettörténész hallgatók között mindig vannak a pedagógiai pálya iránt érdeklődők (a képzés tanári szakra is akkreditált), de az iskolák főállású tanárként már nem tudnak számukra elegendő órát biztosítani.
[13] Ilyen volt a december 30-án a Szépművészeti Múzeum elé szervezett tüntetés vagy KissPál Szabolcs És Kiss Gabriella akciója január 14-én az Educatio Szakkiállításon. Aláírás gyűjtés indult egyebek mellett a Szabad a Hang szervezésében.