In: A magyar grafika évtizede 1961-1971. Szerk.: Nagy T. Katalin. Miskolci galéria, Miskolc, 2023, 116-121.
Würtz Ádám művei a Miskolci Grafikai Biennálén 1965-1971
Az 1971-es Miskolci Biennélá fődíjasa, Würtz Ádám művészete jól mutatja azt, hogy a hatvanas évek magyar grafikájában milyen fontos szerepet játszott és milyen általános megbecsülést élvezett az irodalmi illusztráció. Würtz a korszak egyik legkiemelkedőbb illusztrátora volt, aki kezdettől fogva szívesen lépett ki a könyv szűkre szabott keretei közül, és készített (gyakorta irodalmi ihletésre) autonóm grafikai lapokat és festményeket. Sajátos képi világát a klasszikus történeti minták, és az azokon kívüli, népművészeti és a gyermekművészeti források egyaránt táplálták, amelyeket a modernizmus szürrealista, montázs jellegű motívumtársításainak alkalmazásával szintetizált.
1927-ben a Tolna megyei Tamásiban született. A kézműves tehetséget apai ágról örökölte, nagyapja és apja New Yorkban a Metropolitan színház kosztümszabójaként dolgoztak. Az első világháború után hazatérő és Tamásiba nősülő apját, Würtz Józsefet csak úgy emlegették a helybeliek, az „amerikás Würtz”.[1] Hat gyermeke közül a nagyapa nevét viselő Ádám kiváló rajztehetsége korán feltűnt, aki biztos kézzel rajzolt portrékat az ismerősökről. A polgári iskola elvégzése után nyomdában dolgozott, ahol ólommetszeteket készített a helyi Tamási Híradónak. A kis község védett közegéből akkor került ki, amikor 1946-ban felvételt nyert a Derkovits kollégiumba. Itt olyan kiváló szakemberek készítették fel a főiskolai felvételire mint Kmetty János és Koffán Károly, akiktől rajzolni és festeni tanult, vagy Beck András és Medgyessy Ferenc, akik szobrászatot tanítottak a faluról felkerült tehetséges fiataloknak, művészettörténeti előadásokat pedig Kállai Ernő tartott. E mesterek révén ismerkedett meg a 20. századi modern törekvésekkel, köztük Picasso művészetével.
1948-ban innen vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az első évben szerzett szakérettségit. Tanuló évei az intézmény szovjetizálásnak időszakára estek, az alapozó években mesterei Hincz Gyula, Bortnyik Sándor és Pór Bertalan voltak, majd a grafika szakon elsősorban Koffán Károly, aki bevezette őt a képsokszorosítás klasszikus technikáiba. A főiskolán ismerte meg a grafikai művészetek klasszikus mestereit. „Főiskolán egy sor Rembrandt-rajzot másoltam le vonalról-vonalra, hogy elmélyedjek művészete tanulmányozásában. Rembrandt nemcsak mint festő volt óriási, hanem mint rajzoló is. Rajzain minden vonalnak szerepe van; olyan a rajza, mint egy zenemű kottája, az elsőtől az utolsóig minden szükséges jel rajta van. Mellőz minden feleslegest.” – emlékezett vissza később.[2] 1953-ban megvédett diplomamunkája egy sorozat irodalmi ihletésű rézkarc volt: jelenetek József Attila életéből és hazai tájakról készült látképek. Első kiállított grafikái, a Tél Budán és a szülőföldet megidéző Tamási szölőhegyek azt a klasszikus rajzi tudást bizonyították, amely Rembrandt mellett erősen kötődött idősebb Pieter Brueghel látásmódjához is. A főiskola befejezése után, a dunaújvárosi művésztelepen 1954 körül készült rézkarcai a szocialista realista tematikát e klasszikus rajzi kultúrával ötvözték. A Békegyűlés vagy a Falusi látogatók a németalföldi mester felülnézeti, panorámikus, aprólékosan leíró látásmódját alkalmazta a szocialista témára. A Disznóölés kompozíciója pedig szintén Brueghel évszakok-festményeinek téralkotását idézi meg. (Brueghelnek később, 1965-ben egy hommage kompozícióival is adózott.) A IV. és V. Magyar Képzőművészeti Kiállításokon, 1953-1954-ben a bemutatott rézkarcai révén a kritika hamarosan mint nemzedéke egyik legígéretesebb rézkarcolóját emlegette.
Végzése után már mind több könyvillusztrációs feladatot kapott, ami egy időre elvonta az önálló kompozíciók készítésétől. Könnyed rajzstílusa magabiztosan vázolt fel karaktereket, szituációkat, környezetet, és hajlékonyan igazodott a különféle irodalmi műfajokhoz, a romantikus regényektől az gyermekmesékig. Első Munkácsy-díját 1957-ben Dickens (Twist Olivér, Nicolas Nicleby) és Kassák Lajos (Csillagok csillogjatok) könyveit illusztráló rajzaiért kapta. 1958-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum klasszikus versillusztrációs pályázatára József Attila verseihez és Kisfaludy Károly Mohács című költeményéhez készített rézkarcokat. Az 1960-as évek elején a mélynyomás expresszívebb grafikai technikáival kísérletezett: fametszetekkel illusztrálta Móricz Zsigmond Szegény emberek című regényét, majd az Európa Kiadó román és szlovák ballada-gyűjteményét. Ezzel párhuzamosan kortárs irodalmi illusztrációin már mind szabadabb képi megoldásokkal kísérletezett (Illés Béla: Kenyér; Mesterházi Lajos: A négylábú kutya.) Az első Miskolci Grafikai Biennálén vélhetően e munkái miatt sem tudott részt venni, egy évvel később, 1962-ben a IX. Magyar Képzőművészeti tárlaton ballada-illusztrációt és Illés Béla novelláskötetéhez készült fekete-vörös tollrajzait állította ki.
A megelőző évek irodalmi illusztrációiból 1963 decemberében a frissen megnyílt Dürer terem önálló tárlatán mutatott be válogatást. A kiállítás kapcsán készített interjúban, Gál György Sándor képi inspirációkat firtató kérdésére válaszolva prehisztorikus mintaképeket (altamirai barlangrajzok, óceániai művészet, egyiptomi falképek), Rembrandtot és Picasso-t emelte ki Würtz. A hatvanas évek elején készült könyvillusztrációin fokozatosan eltávolodott az anekdotisztikus-leíró történet meséléstől. E törekvései az 1963 folyamán rézbe karcolt Shakespeare szonettek illusztrációin értek be. A 15 kompozíció a szonettek vezértémáit, a szerelmi vágyat és az elmúlás riasztó bizonyosságát formálják összetett képi metaforákká. A ciklus Szabó Lőrinc fordításait kísérve 1964-ben, Shakespeare születésének 400. évfordulójára, a Magyar Helikon jóvoltából, Szántó Tibor tervezésében, bibliofil igényű kötetként jelent meg. A rézkarcokból 12 lapot már Dürer termi tárlatán bemutatott. E kezdeti szimbolikus-asszociatív képi kísérletei Madách Imre Az ember tragédiája illusztrációi kapcsán festői formát is kaptak. „A rajz szigorú és valóságot követő ábrái után szívesen fordulok a színek világához: feloldva, «rajztól mentesen»” – vallotta korábban idézett interjújában. A Petőfi Irodalmi Múzeum 1964-es Madách-pályázatára Würtz négy kompozíciót készített. Az egyedi technikával festett, csurgatott-kapart felületi hatásokban gazdag jeleneteken Würtz felbontotta a koherens képteret, hogy lehetőséget adjon Az ember tragédiája összetett idő- és térsíkjainak érzékeltetésére. A kék-vörös-fekete színsíkok és a rájuk rétegződő gesztusos festői és rajzi elemek együttesen egy asszociatív, szürreális képi világot alkottak.
Nagyobb önálló grafikai sorozattal 1965 őszén lépett közönség elé, amikor új stílusú rézkarcaiból mutatott be nagyobb kollekciót a Műcsarnok X. Magyar Képzőművészeti Kiállításán, amelyért másodszor is Munkácsy-díjjal jutalmazták. Ugyanezen grafikákkal vett részt először a miskolci seregszemlén is, az egy hónnap később megnyitott III. Miskolci Grafikai Biennálén. Mindkét válogatásban szerepeltek a Shakespeare-szonettek kis méretű illusztrációi. Perneczky Géza e sorozatot egyfajta fordulópontként értékelte: „Würtz Ádám illusztrátorként ismert, és kiemelkedése az illusztrációsablonokból nem most történt, hanem a Shakespeare-szonetteket kísérő rajzokkal, melyek e kiállításon is szerepelnek. A költői képzettársítások merész rajzi áttételével átkerült meggyőző kompozíciókat alkotnia.”[3] A Miskolcon is bemutatott kollekció emellett csak egy konkrét műhöz készült illusztrációt tartalmazott, Bartók Béla Fából faragott királyfi ihletésére készült rézkarcot. A Balázs Béla meséjét feldolgozó, eredetileg 1917-ben bemutatott darab műfaját tekintve balett, amelyből Bartók később zenekari átiratot is készített. A darab a hatvanas évek elején kifejezetten népszerű volt, több társulat is játszotta párhuzamosan: 1945 utáni utóéletének fontos fejezete volt Harangozó Gyula 1958-ban az Operaházban bemutatott koreográfiája, amit a hatvanas évek elején a Szegedi és Pécsi Nemzeti Színház, majd a Pécsi Balett felújítása követett.[4] Würtz kompozíciójára ezek mellett talán közvetlenebb hatást gyakorolt a táncszvit első bábszínházi bemutatója, amire az Állami Bábszínházban 1965 tavaszán került sor. A Szőnyi Kató által rendezett előadás bábjait Bródy Vera tervezte, abban a műhelyben ahol akkoriban Bálint Endre és Ország Lili is dolgozott.[5] Würtz színpadszerű térben idézi meg az erdő és a vár szféráját és köztük a valódi ás báb királyfi táncoló elnagyolt alakját. A színpadi reflektorfényekhez hasonlóan fénykörök emelik ki a látvány egyes elemeit. A figurák stilizált vonalrajza a gyermekrajzok absztrakciójával és a népművészet stilizáló síkszerűségével egyaránt rokon. Látásmódjában éppúgy keveredik a mesei naivitás és a groteszk irónia mint Bartók zenei stílusában. A kompozíciót Würtz kétszer, két színben, pozitív-negatív vonalrajzban nyomta egymás alá.[6] A mese összefüggésében a duplázott kép a történet egyik lényegi elemét, a királyfi kettős alakját, látszat és valóság csalóka párhuzamosságát vizualizálja. Würtz következetesen használ kettős vizuális kódokat, egymásra vetítve a kint és bent (erdő és kastély) látványát, vagy a tündérben egyesülő ördög és angyal alakját. A naiv és groteszk kettős olvasata vele párhuzamosan Bálint Endre, Kondor Béla és Gross Arnold grafikai műveinek is szerves része volt. Würtz pár évvel később, 1970-ben Bartók-trilógiájában újra visszatért a témához.
Az szépirodalmi inspiráció mellett Würtz autonóm grafikáinak másik ihlető forrása a népművészet volt. Az első miskolci szereplésen bemutatott művek közül az Ikon és tulipánosláda csendéleti keretben foglalja Würtz művészi igazodásának egyik fő tengelyét, a naiv művészet mintaképeit. A tulipános láda felett a falon függő ikon két nagy tradíciót képvisel, a népi díszítő hagyományt és az ortodox vallási kultuszképet. Ezzel rokon gondolatot rögzítő programkép az ugyanebben az évben készült Régiségbolt, amelynek zsúfolt tárgyegyüttesében az orotodox ikon mellett buddha szobor és mézeskalács öntőforma egyaránt helyet kap. A leírások szerint Würtz műtermében a különféle kulturális hagyományok tárgyanyaga hasonló eklektikus-egyetemes sokszínűségben volt jelen: „A falakon régi, szép ikonok, a polcokon fafaragások, a sarokban tulipános láda, a rajzasztal mellett naiv bájával megragadó felvidéki madonna, arrébb egy szúette faszobor, mely Szent Rókust ábrázolja.” – jegyezte fel 1969-ben egy riporter.[7]
A művek másik részén nem csak képtárgyként, hanem stiláris elemként szerepelt a népművészet. A biennálén kiállított grafikák közül e körbe tartozik a Mesélő Dunántúl, a Népmese (Kakas és huszár)és az András napra. A népművészethez való viszonyáról így vallott Würtz egy 1967-es interjújában: „— Gyermekkoromban találkoztam a népművészettel, hiszen magam is falun nevelkedtem. Mindez érzelmi alapot teremtett bennem, annak ellenére, hogy sokáig nem érződött hatása művészetemen. Érettebb fejjel tudja ezt az ember feldolgozni. A folyamatot a népmesék illusztrálására kapott feladat indította el. Aztán sokat foglalkoztam a népművészettel, olvastam néprajzi munkákat, népművészeti tárgyakat gyűjtöttem. A Néprajzi Múzeummal is van kapcsolatom. Ezeket a munkákat első lépésnek tartom. Olyan ez, mintha népdalt variálna valaki, a saját koncepciójába, kompozíciójába illesztve be azokat. Az egész így szürrealisztikusabb, egyedibb, bátrabb, játékosabb lesz, de közelebb jut a népművészet lényegéhez.”[8] Motívumkincse elsősorban a dunántúli pásztorművészethez kötődött, aminek tárgyi emlékeit maga is szenvedélyesen gyűjtötte. Szalay Károly visszaemlékezése szerint egy kisebb értelmiségi kör verődött össze ezekre a gyűjtőutakra: „Balczó Ádámmal jártuk az országot, főleg a Dunántúlt, és gyűjtöttük a népművészeti tárgyakat. Még azokban az időkben, amikor ez a tevékenység csak kevesek szenvedélye volt. Kapcsolatban is voltunk néhányukkal, Pécsi Sándorral, a színésszel, Rudnyánszky Istvánnal az újságíróval, akinek hatalmas üvegikon gyűjteménye volt, Román Józsefékkel, akik minduntalan elképesztő történetekkel rukkoltak elő.”[9] A népművészeti formakincs a hatvanas évek művészetének meghatározó összetevője volt, éppúgy fellelhető Bálint Endre, Korniss Dezső szürrealista kompozícióin, mint Schéner Mihály expresszív vásznain, vagy Nádler István és Keserü Ilona absztrakt geometrikus átirataiban; a grafika területén például Domján József és Rékassy Csaba fametszetein érvényesült dekoratív karaktere. Würtz kompozícióit kifejezetten a dunántúli pásztorművészet képi világa ihlette, amelyet a használati tárgyakra (pásztorbotok, csanak, tükör hátlapja stb.) faragott változatos figurális motívumkincs jellemzett. A geometrikus jellegű, stilizált, rovásos-karcolt formákat, amelyeket a 19. századtól már spanyolozással színeztek is, Würtz könyedén átfordította a rézkarc finom vonalhálójába. Nem csak stílusában, hanem tematikájában is igazodott forrásaihoz, amelyeknek kedvelt témája volt a pásztorokból lett betyárok kalandjainak ábrázolása. Würtz a gyűjtőútjai mellett a Néprajzi Múzeum állandó kiállításáról is ismerte ezt a tárgyvilágot, de használhatta Manga János 1963-ban megjelent Népművészet – Pásztormunkák című, gazdagon illusztrált kötetét is.[10] Az András napra című rézkarcán például konkrétan is beazonosítható a korban gyakran reprodukált, Somogy megyei, karcolt sótartó puskás betyárok sorát ábrázoló dekorációja. Würtz közvetlenül követte e pásztorfaragások stilizáló, absztraháló vonalrajzát, a gyermekrajzokat idéző naiv térszemléletét, de az ott felvetett figurális motívumokat saját fantáziája szerint szőtte tovább és fűszerezte meg egyéb európai képi hagyományokkal. Az említett András napra című rézkarc a nagy méretű főalakot kicsiny elbeszélő jelenetekkel övezi, kompozíciója az ikonfestészet szentek életét bemutató ábrázolásainak hagyományát követi. Míg a pásztor arcának megduplázása a kubizmus tanulságait alkalmazza. A fő alak felnagyítása és cirádás ornamensekkel feldíszített ábrázolása heroizálja a betyár figuráját, ami jellemző sajátja a romantizált betyár-kultusznak. A népdalokban gyakran jelenik meg királyi díszben alakja, Bogár Imre balladáján például így írják le délceg alakját: „Arany a zablája, Ezüst a kantárja.”A keretező jelenetekben a betyár balladák, pásztordalok jellegzetes motívumai elevenednek fel: a szerelem, udvarlás, évődés, mulatozás, párbaj, lótolvajlás, bujdosás és elfogatás; a betyárok és szeretőik mellett jellegzetes szereplői a muzsikusok és a csendőrök. A főalak mellett feltűnő sorok („András nap fele az idő, tornyosodik a hó felhő, bár csak esne, bár csak fújna, gulya, ménes kifordujna”) szintén dunántúli pásztordalból vett idézet, ami (a Bartók-kompozícióhoz hasonlóan) zenei utalással gazdagítja a látványt.
Würtz sok szólamú művészetének újabb hangját reprezenálta első miskolci szereplésén bemutatott Grafikus délutánja című rézkarca. A papíron szétáradó motívumokat a firka csapongó, asszociatív logikája fűzi egybe, a középkori seregtől a groteszk fantázialényekig megannyi stíluselem tobzódik, stilárisan eklektikus és léptékében irracionális módon társulva egymással. Rajzilag virtuóz motívumhalmazozása a kor hazai képi gondolkodásával mély rokonságot mutat, a szürnaturalizmus tárgyakkumulációi mellett a grafikában Gross Arnold tündérvilágának legfőbb alkotóeleme, de fellehető Konecsni György művészettörténeti asszociációiban is. Würtz esetében a firka szubjektív spontaneitását a rézkarc tudatos folyamata révén rögzíti, ily módon emelve a művészi program tudatos felszínére a rajzi tudattalant. A szürrealista rajz szabad asszociációs technikája ezt követően mind gyakrabban érvényesül Würtz rajzain, s bizonyos technikái alkotói metódusának lényegi alkotóelemévé válnak.
Az ezt követő két miskolci biennálén Würtz Shakespeare-drámák illusztrációival aratott sikert. 1967-ben a Rómeó és Júlia ciklusból mutatott be négy kompozíciót, amelynek teljes sorozatával korábban már elnyerte a Szegedi Nyári Tárlat fődíját. A tárlatokon is megjelent 40×30 cm-es rézkarcok redukált változatai illusztrálták a dráma 1967-ben a Magyar Helikonnál megjelent bibliofil igényű kiadását.[11] A 14 kompozíció a cselekmény mintegy száz momentumát eleveníti fel. Würtz itt alkalmazza először a később is gyakran használt poliszcenikus képi dramaturgiát.[12] Ennek jellemzője, hogy a középtérben a cselekmény kiemelt mozzanata kap helyet, amit a kapcsolódó események és karakterek széljegyzetként kereteznek. Ez a felfogásmód felbontja a képi elbeszélés tér és idő egységét, hogy helyette asszociatív módon engedjen teret a cselekmény töredékes epizódjainak. A képi struktúra egésze szürreális jellegű, az emlékezés csapongó, szubjektív, fragmentált természetével rokon. Würtz a rézkarc rajzi hajlékonyságát kihasználva hol klasszikusan kidolgozott, hol firkaszerűen elnagyolt vagy éppen túldekorált részletekből építkezik, amelyek között az akvantinta festői árnyfoltai teremtenek vizuális egységet. Vonalrajzának stiláris karaktere igen gazdag, regisztere a klasszikus tisztaságtól a groteszk elnagyoltságig terjed. Részleteiben szívesen alkalmazza a Vajda Lajos által kidolgozott és a szentendrei hagyományban Bálint Endre által is tovább örökített szürrealista transzparens rajzi montázs ábrázolási elvét, amely a jelentés több, egymástól távol eső tárgyi motívum egymásra vetítésével bővíti. A szereplők interakciójának közegét a szűkebb és tágabb környezet elemei teremtik meg, a középkori város architektúrája, amely az eseményeket konkrét helyhez és időhöz köti, valamint a természeti jelképek és zodiákus elemek, amelyek mindezt kozmikus távlatba vonatkoztatják el. A nagy méretű lapok esetében a szélen futó jelenetek mellett a dráma szövegtöredékei is felbukkannak, amelyek autográf írásképe még inkább felerősíti az egész szubjektív jegyzet karakterét.
Lényegében hasonló képi elvet követett a Szentivánéji álom 12 illusztrációja, amelynek nagy méretű rézkarc változatát a miskolci biennálé zsűrije 1971-ben nagydíjjal jutalmazta. A sorozat redukált képei 1972-ben jelentek meg könyv alakban, az előző Shakespeare-drámához hasonló méretben és bibliofil kivitelben a Magyar Helikon kiadásában.[13] A darab szatirikus hangneméhez igazodva Würtz jelenetein még erősebben érvényesült a szatirikus, groteszk hangnem.
A hatvanas évek végén kidolgozott szürrealista alapú, a rézkarc klasszikus eszköztárával kivitelezett, figuratív grafikai kifejezésmód, és az azon alapuló nagy illusztrációs vállalkozások, a nemzetközi elismerést is meghozták Würtz Ádám számára: 1966-ban a luganói nemzetközi grafikai biennálé egyik díját nyerte el, 1969-ben a római Tomasso Akadémia kitüntetését kapta, ugyanebben az évben az alkalmazott grafikai művészetek legnevesebb szakfolyóirata, a Gebrauchsgraphik hosszabb tanulmányban mutatta be munkásságát, kiemelve a Shakespeare-illusztrációkat. A ciklus fogadtatásának igen fontos állomása volt az 1971-es miskolci fődíj, ami Würtz grafikai munkássága mellett az irodalmi illusztráció elismerését is jelezte.
Révész Emese
[1] Tibor Klára: Legnagyobb kincsem, a ceruza volt. Beszélgetés Würtz Ádámmal. Köznevelés, 1984. 06.15., 24. szám
[2] Akit már a népi demokrácia nevelt művésszé. Szabad Föld, 1960. július 17., 29. szám, 12.
[3] Perneczky Géza: A III. Miskolci Grafikai Biennálé. Magyar Nemzet, 1965. november 10., 4.
[4] 1961-ben a Szegedi Nemzeti Színházban, 1964-ben a Pécsi Balett előadásán, 196-ben pedig a Pécsi Nemzeti Színházban mutatták be – Simon Annamária: Fabáb a színpadon. A Fából faragott királyfi legfontosabb színpadi és bábszínpadi előadásai. Art Limes, 2017/6, 27-36.
[5] Tiltottak menedéke. Művészek az Állami Bábszínház műhelyében. Szerk.: Kolozsváry Mariann. Kiállítási katalógus, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2020.
[6] A karc a lemezen 1965 október 8-ra datált. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött nyomata zöld-barna színű: MNG Ltsz.: G 74.7
[7] Szombathelyi Ervin: Alkotóház a város peremén. Magyar Hírlap, 1969. november 7., 308. szám; Szalay Károly visszaemlékezése szerint Würtz már főiskolás éveiben rajongott az orosz ikonokért: Szalay Károly: Arcok törött tükörben. Würtz Ádám ikonjai. Tiszatáj, 1998. november, 98-103.
[8] Beszélgetés Würtz Ádámmal. Hajdú-Bihar megyei Napló, 1967. 07.11., 161. szám
[9] Szalay Károly: Arcok törött tükörben. Würtz ádám ikonjai. Tiszatáj, 1998. november, 98-103.
[10] Manga János: Népművészet – Pásztorművészet. Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1963.
[11] William Shakespeare: Rómeo és Júlia. Ford.: Kosztolányi Dezső. Rézkarcokkal illusztrálta Würtz Ádám. Budapest, Magyar Helikon, 1967. – Tipográfia és kötésterv: Szántó Tibor. A rézkarcok nyomását a Pénzjegy Nyomda készítette.
[12] Közvetlen mintája e tekintetben Kass János 1966-ben elkészült Az ember tragédiája illusztráció sorozata lehetett.
[13] William Shakespeare: Szentivánéji álom. Ford.: Arany János. Rézkarcokkal illusztrálta Würtz Ádám. Budapest, Magyar Helikon, 1972. – Tipográfia és kötésterv: Szántó Tibor. A rézkarcok nyomását a Pénzjegy Nyomda készítette.