Magyar Narancs, 2023/4, január 26., 28-29.
PETŐFI SZÜRKÉBEN
A PIM új Petőfi-állandó kiállítás
Sötétség és káosz. Szerencsétlen első benyomás ez, tekintve, hogy az évek óta nagy izgalommal várt új Petőfi-állandó egyetlen és legfontosabb hivatása, hogy kedvet csináljon a nemzeti idol költészetéhez. Nem tudni, hol ment ez félre ennyire, hiszen a tárlaton kiváló szakemberek sora dolgozott: Kalla Zsuzsa, aki az előző állandó kiállítás kurátora is volt, Mag Ildikó látványtervező és Szmolka Zoltán grafikus, akik szintén szakmaileg elismert kiállítások sorát jegyezték. Talán túl nagy volt az elvárás és túl sok volt a pénz?
Pedig az alap koncepció maga világos és korszerű: csináljunk olyan Petőfi-tárlatot, ami nem az életrajzi kronológia mentén halad, hanem az életműhöz kötődő fontosabb jelenségeket járja körbe, a versek részleteivel világítva meg azokat. Az állandó kiállítás kibővített terében, hat teremben hét téma jelenik meg: a tágas fogadótér magáról a kultuszról szól, nagy vitrinében az egykori Petőfi Ház ős-tárlatát idézve fel. Majd az új kiállítás hat hívószóval (Kötelék, Róna, Rémek, Otthon, Áldozat, Erő) mutatja be az életműnek a személyes kapcsolatokhoz, a magyar tájhoz, a romantikus ízléshez, a biedermeier polgári és népéletképi hagyományhoz, a nemzeti történelemhez és forradalmi eszmékhez kötődő szegmenseit. Mindez Petőf-költészete felől releváns, világos gondolatmenet, ami az ezredforduló nézője számára is megragadható fogalmakat vet fel. A probléma ott kezdődött, amikor a rendezők úgy döntöttek, hogy ezeket a fogalomköröket párhuzamba állítják a kor képzőművészetével, beágyazva Petőfi verseit a kor képi ábrázolásaiba.
Amióta léteznek irodalomtörténeti tárlatok, azóta probléma a szavak láthatóvá tételének módja. Hisz az irodalom eredendően verbális, magányos, csendes tevékenység, míg a kiállítás lényegénél fogva vizuális, közösségi és aktív mobilitáson alapuló műfaj. Mégis, a Petőfi Irodalmi Múzeum az ezredfordulón számos kiváló tárlattal bizonyította, hogy miként lehet az irodalmat látványossá tenni, megőrízve az egyensúlyt szakmaiság és korszerű népszórakoztatás között. Az Örkény-, Weöres-, Csáth-tárlatok, vagy a közelmúltban az E. Csorba Csilla által rendezett, a Petőfi-kultusz hullámait bemutató Bolygó üstkökös című kiállítás emlékezetes példái voltak ennek. Ezúttal nem sikerült a kívánt egyensúlyt létrehozni. Az összkép káoszát csak fokozza az egyes témákba erőltetett képzőművészeti példatár. Aki manapság kultúrközvetítéssel foglalkozik, tanít vagy ír, jól tudja, hogy a figyelem fenntartásának egyik legfontosabb feltétele az információk szűrt és koncentrált átadása. Nem lehet egyszerre Petőfi költészetéről, a korszak irodalmáról, művészettörténetéről és a nemzeti identitás problémájáról beszélni. A „Róna” címet viselő egység például ezt teszi, amikor az alföldi táj, a betyár és juhász képi reprezentációjának példáit halmozza, vegyítve versidézetekkel, művészettörténeti és kultúrtörténeti magyarázó szövegekkel. Vagy az „Áldozat” fogalma kapcsán egymás mellé állítja a Dobozi-történetet, Hunyadi László siratását, a Mohács-témát és Zrínyi kirohanását. Az irodalom-, művészet-, társadalom- és eszmetörténeti szempontok keverése követhetetlenné teszi a mondandót, összezavarja és frusztrálja a nézőt, akik zömmel egyébként sem a művelt polihisztorok közül kerülnek ki.
A párhuzamos narratíva azonban önmagában még nem ördögtől való dolog, szolgálhatja az irodalmi szöveg kultúrtörténeti kontextusának felvázolását. A műtárgyak megfelelő válogatásával és a látvány értelmezést segítő megtervezésével még vállalható lett volna. Itt azonban nem ez történt: az imént említett Alföld-témánál maradva, a nemzeti táj és népi típus fogalmát mintegy húsz képen keresztül mutatja be a tárlat, amit egy fél kisterem falára zsúfol fel, különböző minőségben és méretben. A terem másik felében ugyanezt egy grandiózus vásznon zajló vetítés is bemutatja. A képek sokasága körül különböző típusú idézetek és magyarázatok sorjáznak, szövegek tengerébe fullasztva a jellegében eleve heterogén képanyagot. Az eredeti, díszes keretben pompázó olajfestmények mellett nagy méretű, az eredetit imitáló másolatok és kisebb reprodukciók szoronganak, olyan sűrűn egymás mellé akasztva, hogy attól még az egykori szalon-tárlatok rendezői is elborzadtak volna. Az installációnak ez a módja a képzőművészeti alkotásokat puszta illusztrációvá degradálja, megfosztva azokat az autonóm műveknek járó önálló tértől. Egyébiránt nehezen érthető, hogy a rendezők miért nem támaszkodtak bátrabban a kor gazdag grafikai anyagára, ami elkerülhetővé tette volna a kínos festménymásolatok alkalmazását és jobban elviselte volna a szoros installációt.
A művek fullasztó zsúfoltságát azonban igazán a kiállítás látványtervezése teszi végképp elviselhetetlen kakofóniává. A múzeum honlapján olvasható ismertető szerint: „A színházi, filmes díszlet, az interaktív videóinstallációk egy-egy terem központi elemeiként a korabeli képzőművészeti alkotásokkal együtt összművészeti, performansz jelleget adnak a tárlatnak, mellyel erősen eltérnek egy hagyományos kiállítás látványától.” A megfogalmazás annyiban bizonyul igaznak, hogy a látogató úgy érezheti magát mintha Dr. Caligari megtébolyult elméjében bolyongana. Az eleve viszonylag szűkre szabott tereket több helyen nagy méretű isntallációs elemek tagolják, ami különösen aggályos, ha figyelembe vesszük, hogy a Petőfi-tárlatok legfőbb közönségét épp az iskolai csoportok adják. Ott jártamkor épp egy gimnazista csoport szorongott a levegőtlen terekben. Míg a legutóbbi állandó tárlat tematikája olyan szituációkat teremtett (iskola, katonai őrbódé, kávéház), amibe a néző beléphetett, itt nyoma sincs az otthonosság érzésének. Ez a kiállítás nem kívánja, hogy a látogató azonosuljon vele. És a közös nevező hiányát az interaktív vetítések se pótolják, ahol például a frusztrált ifjak nekiláthatnak Táncsics börtönének lebontásához.
A műtárgyak és kísérő szövegek hibrid elegyét tipográfiai káosz súlyosbítja. Egy-egy térszegmensben olykor öt-hat réteg szöveg rakódik egymásra, a különféle címfeliratoktól, az idézeteken át, az apró betűs magyarázatokig. A információegységek sokasága, az eredeti művektől, a nyitható ablakokon, vitrineken át a hangzó anyagokig sűrűn rakott csempék módjára rétegződnek egymás mellé, nélkülözve a harmónikus vizualitás bármiféle rendjét. Befogadói szempontból látszólag hasonló ez a netes böngészéshez, de valójában csak párhuzamosan özönlő információk zsibbasztó áradata. Az összkép zavarát a teremfeliratok falra vetődő árnyéka és a művek mögé elhelyezett, nagy méretű képnagyítások is fokozzák. A sötétre szinezett termeket néhol fém installációk metszik át, a kortól merőben idegen aktivista alaphangot kölcsönözve a látványnak. A pontot az i-re mégis a színválasztás teszi fel: az egész kiállítás alapszíne a szürke. Ez az a szín aminek köze nincs Petőfihez, ehhez a lobogóan szenvedélyes ifjú zsenihez. Sokkal inkább szól napjaink Magyarországáról, ahol ez az öltöny-szürke a fantáziátlan, önálló ízléstől és akarattól mentes hatalmi és pénzügyi elit egyen-színe. Olyan szín, ami alkalmas arra, hogy minden őszinte szenvedélyt és forradalmi tettvágyat magába fojtson. Méltatlan szín ez Petőfihez.
És most nézzük a sötétséget. Az egész kiállítást ugyanis kellemetlen félhomály árnyékolja be. Az alacsony világítást nyilván az eredeti kéziratok műtárgyvédelme indokolja. Ám kérdés, hogy egy 2026-ig tervezett „állandó” kiállításon mi szükség van eredeti kéziratokra, amikor ma már a szakembereket is megtévesztő tökéletességű másolatok készíthetők? A reprezentáción túl mi indokolja a sérülékeny kéziratok bemutatását, ha ennek ára a művek láthatósága? A világos szürke alapon megjelenő sötét szürke, és szürke alapra nyomtatott fekete feliratok olvashatatlanná halványulnak a gyenge fényben.
Innen kilépve megváltás az állandó kiállítást záró két teremnyi kortárs válogatás, amire szerencsére már nem jutott a filmes díszletből. Ez, a minden faxni nélkül, fehér falakon megjelenő tárlat sokkal elevenebb és izgalmasabb, mint a 150 millióból gründolt földalatti tüzijáték. Ez ugyanis 1959-től sorra veszi a múzeum állandó Petőfi-kiállításait, egészen a legutóbbi, 2011-ben megnyitott tárlatig. Az áttekintés tapintható közelségbe hozza Petőfi képének változását, kitettségét az aktuális kultúrpolitika széljárásának, kimondatlanul is ebbe a múlandó kontextusba helyezve az éppen aktuálisan állandót. A rövid recepciótörténeti panorámát az egyes korszakokhoz kötődő, Petőfi örökségére reflektáló kortárs alkotások kísérik, Kondor Bélától Maurer Dórán át Wahorn Andrásig. Olyan, kritikai attitűdöt képviselő alkotások ezek, amelyek fájóan hiányoznak az állandó kiállítás narratívájából. Záróképük Brückner János interaktív Petőfi-színezője, az emlékezetesen provokatív Lánglelkűek című tárlat egyik, interaktív portréja. A színes pixelekből kirazolódó Petőfi-arcot elnézve nehéz szabadulni a gondolattól, hogy most éppen a szürke szín uralmát nyögjük.