Magyar Narancs, 2021/27, július 8., 28-29.
Nem papírfoma
Ismerve a grafika elismertségét, meglepő, hogy a Szépművészeti Múzeum grafikai kiállítással nyitott. Mindjárt két apropó is magyarázattal szolgál rá: egy évforduló és egy nagyszabású kötet. Az évforduló 1871-hez kötődik, amikor az állam ratifikálta az akkor legnagyobb magyar magángyűjtemény, az Esterházy-gyűjtemény megvásárlását. A grandiózus kollekció több mint háromezer kézrajza és 50 ezer sokszorosított grafikája adja ma is a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményének magvát. Ez a szimbolikus születésnap jó alkalomnak bizonyult arra, hogy a két szomszédvár, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria nagyívű áttekintést adjon saját grafikai kollekciójáról.
Erre az alkalomra, tucatnyi múzeumi szakember több éves munkájaként készült el a Papír/Forma című kötet. A Bódi Kinga és Bodor Kata szerkesztői munkájaként létrejött katalógus úgy mutatja be a gyűjtemények fejlődéstörténetét, hogy mindeközben a kiválasztott 540 európai és magyar alkotáson keresztül grafikatörténeti áttekintést is nyújt. A kötetben három hang szólal meg, a muzeológus, az alkotó és a történész szemszögéből közelítve rá a grafika sajátos műfajára. Vallanak a grafikáról szakemberek, akik gondozzák az Esterházyak adománya óta számszerűleg megduplázódott gyűjteményt. A gyűjtemények kronológiája megidézi azon elődök (Térey Gábor, Meller Simon, Majovszky Pál, Hoffmann Edith) alakját, akik a reneszánsz és barokk gyűjteményi magot később modern és akkori kortárs művekkel gyarapították. 1945 előtt jórészt a grafika iránt elkötelezett gyűjtők adományai biztosították a kollekció gyarapodását, amit napjainkban jellemzően inkább az alkotóművészek adományai pótolnak. A kötet válogatása ezer évet fog át, 1030-tól 2021-ig ível, friss szemléletű, rövid szövegekkel kísért, tematikus blokkokba rendezett egységekben mutatva be az európai és azon belül a hazai grafika alakulásának főbb csomópontjait.
Komoly kurátori kihívás az impozáns könyv 540-es válogatásából egy 44 műre redukált, ütős tárlatot kreálni. Az képes erre, akinek átfogó képe van a grafikáról mint sajátos műfajról és annak évezredes történetéről. A kiállítás kurátori munkáját is vállaló szerkesztők feszes és izgalmas válogatást nyújtanak a látogatóknak. Az efféle kamaratárlatoknak megvan az az előnye, hogy nem zsibbasztja le a néző agyát, mód van hosszabban, akár többször visszatérve elidőzni egy műnél. Márpedig a grafika olyan műfaj, ami különösképp igényli ezt a lassúságot és koncentrált figyelmet. Klasszikus formájában a rajz közel nézetre szánt, intim műfaj, amelynek kifinomult részletei a figyelmes szemlélő előtt tárulnak fel. Ez a válogatás kiválóan alkalmas arra, hogy közelebb hozza a grafikához azokat, akiknek fenntartásai voltak vele, és inspirálja azokat, akiknek ismerős ez a világ.
A tárlat két nyitóképe tömören és találóan összegzi azt a nézőpontot, ahogy ma tekintünk a grafikára. Belépve Maurer Dóra 13 nyom című munkája fogad minket, rögvest kibillentve a látogatót abból a békés hitéből, hogy a grafika olyan képalkotás, ami saját sérülékenysége tudatában csendesen visszahúzódik szűkre szabott paszpartu keretébe. (A munkát Maurer a grafikai gyűjtemény évfordulója alkalmából adományozta a múzeumnak.) Ez a mű digitális fotón alapuló pigmentnyomat, nincs rajta tehát egyetlen direkt rajzi vonal sem. Ennél sokkal elementárisabb módon kapcsolódik a nyomtatott grafikához, témája ugyanis a nyomhagyás maga: a fekvőhely lepedőjének felkelés utáni, napról napra dokumentált mintázata. A 13 részes, installatív képegyüttes mellé a rendezők egy ismeretlen, 15. századi cseh alkotó tenyérnyi kódex festményét helyezték, amely az egykori kolostori imakönyv kontextusából kiszakítva most mint autonóm kép díszeleg a kiállító tér gondosan szűrt fényében. A két képben látszólag semmi közös nincs, csak a papír hordozó (és az álom témája), kettőjük között azonban ott feszül a műfaj évezredes történetének megannyi változása: indulásként a festett kódexek illusztratív, alkalmazott művészete, a középkori festett oltárképek miniatürizált változata; végpontként pedig a kép sokszorosítására és nyomtatására egyaránt reflektáló konceptuális mű. Mindemellett már a nyitóképekben is tükröződik a rendezők azon elhatározása, hogy közös koncepció mentén kezelik a régit és kortársat, egyedit és nyomtatottak, magyart és külföldit.
A tárlat nagy erénye, hogy többet nyújt mint amit a közönségcsalogató, ám a lényeget nem érintő Leonardótól Miróig cím ígér. Bár láthatunk itt Leonardótól és Mirótól is egy-egy művet, de klasszikus sztárok mellett tudatosan emeltek be a válogatásba a rendezők olyan ismeretlen kincseket, mint például az imént említett kódexlap. Ilyen például a kora reneszánsz Maso Finiguerra aktrajza, aminek érzékisége a leheletfinom tollrajz dekoratívan kígyózó kontúrvonalából ered. Vagy ilyen ritkán látott kincs William Strang, a 19. század végi Angliában népszerű portréfestő William Buttler Yeats költőről rajzolt portréja, aminek kifinomult színes krétarajza a reneszánsz előd, Hans Holbein érzékeny portrérajzait idézi meg. Többet nyújt a címnél a tárlat a tekintetben is, hogy „egybe olvassa” az egyetemes anyagot a magyarral. Így reneszánsz és modern klasszikusok mellett helyet kap a válogatásban Zichy Mihály, Rippl-Rónai József vagy Kondor Béla egy-egy műve is. Végül pedig többet ad a tárlat a címnél azért is, mert a válogatás távolról sem áll meg Mirónál (aki egy rá jellemző, pompás 1941-es rajzával szerepel a kiállításon), hanem egészen a kortárs kísértekig elvezet. Antoni Tapiés kézlenyomatok átfirkáló litográfiája, Drozdik Orsolya kiradírozott ön-testképe vagy Jaume Plensa négy méter széles fotogravür rézkarca kiválóan érzékelteti azt a technikai és elméleti nyitást, ami a kortárs grafikai gondolkodást jellemzi. Eszerint a grafika, legyen az kézrajz vagy nyomtatott kép, nem korlát, hanem lehetőség, a lehetséges médiumok egyike, ami a kézrajz intimitását és a nyomhagyás filozófikus magvát is beemeli a mű jelentésébe.