Magyar Narancs, 2021. november 18., 36-37.
Változó modellek
Aki ma belép a Magyar Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületébe, arra teljes pompájával zuhan rá a historizmus. Amíg felér a kiállítótérbe, Lotz Károly frissen felújított mennyezeti szekkóin, az esztétika elvont terében nyújtózkodó eszményi női aktjainak alakjában megannyi makulátlan szépségű akt sodródik az útjába. Az emberi figura ábrázolása sokáig az akadémikus képalkotás kiváltsága és legfőbb célja volt. Ezt a mára kultúrtörténeti kuriózumnak számító ismeretanyagot ma is őrzi az egyetem, nemcsak muzeális értékű szertárában, hanem aktuális oktatási gyakorlata révén is. Az idén alapításának 150. évfordulóját ünneplő egyetem Modellállítás címen megnyílt tárlata friss tekintettel elemez egy nagy múltú témát, képletesen szólva: a Lotz-aktokat nem megkerülni akarja, hanem jól szemügyre venni alulról, felülről, belülről – saját mátrixába helyezni. Albert Ádám képzőművész koncepciója mentén, Bojtos Anikó művészettörténész kurátori munkájával társuló tárlat sikeres kísérletet tesz arra, hogy az ezredfordulón helyeztbe hozza az intézmény akadémikus örökségét.
A kiállítás elegáns könnyedséggel fogja át ezt a másfél évszázados múltat, pazar műtárgyanyaggal állítva kortárs kontextusba az alakrajzi tradíciót. Alcíme – Az emberi test képi konstrukciói – önmagában jelzi kérdésfeltevésének irányát: témája nem az emberi figura rajza, hanem a test vizuális reprezentációja, amit alapvetően társadalmi, történeti konstrukciónak tekint. Történeti kronológia helyett a test képi értelmezésének jellegzetes témáit villantja fel: a meztelen testet, az anatómiai testet, a politikai testet, a férfi és női testet, és mindebben a modell szerepét. Összetett koncepciója bőven megtöltené a főváros bármely nagy kiállítóterét, itt azonban a rendelkezésre álló szűkre szabott helyet lehengerlő eleganciával felhasználva, ritkán látott művek nagyszerű párosításával vezeti végig a nézőt a kérdéskör labirintusán.
A tárlat középpontjában az egyetem pedagógiai és tárgyi múltja áll. Az 1871-ben alapított Mintarajztanoda fő tantárgya a „figurális rajz- és festés” volt, amit heti 10-15 órában gyakoroltak a növendékek, előbb síkszerű mintalapokon, majd plasztikus gipszmintákon, végül élő modelleken tanulmányozva az emberi test felépítését. Ehhez kapcsolódott a figura külső látványát megérteni és elemezni segítő festészeti bonctan és művészeti anatómia tudománya. A tárlat kiindulópontját a művészettörténet mikrotörténelmét alkotó, az alakrajzi oktatást segítő szemléltető eszközök (gipszöntvények, écorché figurák, manöken bábok) alkotják. Ehhez kapcsolódnak az itt tanító mesterek pedagógiai célú munkái: Székely Bertalan festészeti bonctanhoz kötődő ábrái vagy Barcsay Jenő máig használatos Művészeti anatómiájának precíz rajzai. A kiállítás egyik terme összefüggéseiben mutatja be a gipszmintáktól az élő modellekig vezető stúdiumok gyakorlatát, a több ezer darabos rajzi gyűjtemény válogatott alkotásaiból konstruált „rajzi felhővel”.
Míg az akadémikus gyakorlat hitt az emberi test ábrázolásának objektív, tudományos leképezésében, az ezredforduló alkotói társadalmi-kulturális kontextusában, kritikai szemmel igyekeznek értelmezni a jelenséget. Így kerül figyelmük középpontjába maga a modell, mint a művészeti oktatás jellegzetes szociokulturális képződménye, aki bár gyakran milliós értékű műalkotások ihletője, maga névtelen, alacsony társadalmi presztizsű „közmunkása” a műtermi alkotómunkának. A tárlat ennek kapcsán mutat be néhány felvételt Lakner László és Gadányi György fotósorozatából, amely az iskola kötelékében évtizedekig dolgozó, hallgatói munkák százain megörökített Scher Károlynak adja vissza nevét és saját arcát.
A meztelen emberi test ábrázolásához kapcsolódó vizuális sémák, társadalmi előítéletek buja dzsungelében a Barcsay Terem tárlata néhány keskeny csapással vág utat. Székely Bertalan két női hallgatója által festett képmások kapcsán felmerül, hogy a Mintarajztanoda volt az egyik első felsőoktatási intézmény, amely női növendékeket is fogadott. (Erre reflektál a szomszédos Aula-tér hallgatói tárlata, ahol drámai erővel hat a nézőre az akció, amelynek során a mai női diákok kézzel felírták a falra az elmúlt másfél évszázad valamennyi női hallgatójának nevét.) Birkás Ákos és Dallos Ádám kitárulkozó önaktjával két másik kérdéskörre irányítja a figyelmet: szembesít azzal, hogy a meztelen emberi test ábrázolása az akadémikus tradícióban rendszerint a női testet jelentette, amely hagyományosan a férfi alkotók figyelő tekintete előtt tárulkozott fel. Ebből fakadt művész és modellje hagyományosan aszimmetrikus viszonya, amiben a férfi alkotó omnipotens teremtőként ad új életet az alávetett, passzív, fizikailag kiszolgáltatott női modellnek Ebből a nézőpontból a férfi alkotók önaktjai kései kísérletek a jóvátételre, az évszázados nemi aszimmetriák kiegyenlítésére, és a csupasz férfi testtel kapcsolatos társadalmi előítéletek felszámolására.
A tárlat másik fő kérdésköre a testek ábrázolásának átpolitizáltsága, annak felvázolása, hogy a változó politikai hatalmak miként konstruálják meg az uralkodó ideológiának megfelelő ideális test képét. E tekintetben az autoriter rezsimek sokat merítettek az akadémikus aktok eszményi testképéből. Somogyi József Martinászát épp azért támadták az egykorú ítészek, mert távol állt az ideológiailag eszményi (azaz izmos, tevékeny, potens) férfi testtől. Míg Kristóf Krisztián grandiózus öntöttvas kompozíciója pont ennek a politikus testi ideálnak alkotja meg az ironikus parafrázisát. Mellette Bortnyik Sándor, Kőnig Frigyes, Lakner László, Major János és Kő Pál ritkán látható művei villantják fel a biedermeier, zsidó és kommunista testhez kapcsolódó vizuális sémákat.
A csupán egy hónapig látogatható tárlat kiváló gondolatébresztő a témában, amely éppen olyan elmélkedésre, vitára serkentő aktív erőteret hoz létre, amely csak az autonóm egyetemi színtérben jöhet létre.
(Website: http://www.mke.hu/mke150/)