Ars Hungarica, 2022, 395-436.  

A politikai közélet szereplőinek nyilvánossága a század derekán még igen szűk körű volt: véleményformáló fellépéseik a parlament, az írott sajtó és az esetleges nyilvános szónoklatok alkalmaira korlátozódtak. Holott már a formálódó demokrácia szereplői is tisztában voltak vele, hogy a meggyőzésben a szavakhoz hasonlóan döntő szerepet játszik a fizikai megjelenés, a szónok testtartása, mimikája, gesztusrendszere, a politikai vezér öltözete, személyiségét tükröző egész testi megjelenése. Magyarországon a reformkorban körvonalazódott az a nyilvános politikai színtér, amelynek szereplői mind tudatosabban használták a politikai köznyelv szimbolikus reprezentációit, hallgatóságuk agitálására alkalmas manipulatív, expresszív formákat. A politikai antropológia nézete szerint a politikai véleményformálás és döntés folyamatát a szimbólumok, rítusok, mítoszok és nyelv egymással folytonos kölcsönhatásban formálják.[1] Ezek különféle médiákon átszűrt, látványos együttese alakítja ki a hallgatóság identitását, a hatalomhoz való racionális és érzelmi viszonyát. A politikai eszméket jelképező szimbolikus tárgyak kulcsfontosságú szerepet játszanak a közösségi rítusok folyamatában és a kollektív mítoszok kidolgozásában. A politikai jelrendszer vizuális szimbólumainak működési mechanizmusa legvilágosabban a „vezérek” portréiban nyilvánul meg, ahol a képmások sokasága biztosítja a hatalom megszakítás nélküli virtuális jelenlétét, az általuk képviselt eszmék folyamatos felidézését.

            Magyarországon a politikai vélemény formálásában a 19. század század elejétől kulcsszerepet kapott a sokszorosított grafika. A fokozatosan körvonalazódó polgári nyilvánosság tájékozódásához mindinkább igényelte a képi információt, álláspontjának kidolgozásakor figyelembe vette a politikai színtér szereplőinek fizikai megjelenését. E képek szemlélője és felhasználójaként jogot formált arra, hogy tetszése szerint istenítse vagy meggyalázza a közszereplők képmásait. A közéleti arcképek mágikus karaktere különösen a korlátozott politikai nyilvánosság idején érvényesült (így az abszolutizmus éveiben), mikor a tiltás héroszokká növelte az ellenállók alakját.

Széchenyi István közéleti arculatának megformálásában már jelentős szerepet játszott a képes sajtó. Politikusi alakjának kidolgozása abban a szimbolikus politikai mezőben zajlott, ahol a közszereplők figurája eloldódott egyedi jelenvalóságuktól, hogy cserébe magára öltse a közösségalkotó istenségek, kultikus héroszok földöntúli vonásait.[2] Vayer Lajos és Rózsa György iskolateremtő alapossággal feldolgozott ikonográfiája szerint ábrázolásait számos átmeneti vonás jellemzi: képmásainak zöme arckép, egy részük allegorikus emléklap, és csupán elvétve akad közöttük dramatizált zsáner, személyes életkép.[3] A karikatúra új képtípusa, a litográfia új képfajtája és a sajtó új médiuma mellett ábrázolásai között feltűnő a fotográfia hiánya és a célzatosan irányított imázs teremtés elutasítása. E tekintetben (is) gyökeresen eltérő nézetet képviselt vetélytársa, Kossuth Lajos, aki viszont kezdettől fogva tudatosan állította politikai, propaganda céljai szolgálatába a róla készült képeket.[4]

Széchenyi portréikonográfiájának három korszaka különíthető el: a jelenlét, a hiány és az emlékezés korszaka. A reformkori, aktív közéleti időszakban (1835-1842) készült képmásokat az elzárt, döblingi években kiadott portrék (1850-1860) követik, és az 1860 után készült, kommemoriális művek zárják le. Ábrázolásai számszerűleg legnagyobb gazdagságban halála idején jelentek meg, egy olyan sajátos felfokozott belpolitikai helyzetben, mikor az adott körülmények között személye képviselte legnyíltabban a kollektív ellenállás eszméjét. Jelentősége a kiegyezést követően elhalványult, helyét az addig elhallgatott szabadságharcosok és száműzött emigránsok vették át, élükön Kossuth Lajossal, aki a politikai enyhülés jelenként a képes sajtóban is mind nagyobb teret kapott.[5] Széchenyi meglehetősen aprólékosan feltárt ikonográfiájából pontosan kiolvasható közmegítélésének hullámzása: ábrázolásainak zöme népszerűségének csúcsán, a harmincas évek közepén és halála apropóján, 1860 körül készült. Ő maga élete során mindvégig ódzkodott a portretíroztatástól, viszolygott alakjának bármiféle heroizálásától, ennek ellenére politikai imázsa felett gondosan őrködött.

A képmások többsége a festészeti előképek nyomán készült sokszorosított grafika, amelyek a sajtó révén vagy egyedi árusítás által jutott el a közönséghez. Élete alkonyán szobor büsztöket is mintáztak róla, amelyek újabb grafikai művek ihletői lettek. A korszak új médiuma, a fénykép csak közvetve játszott szerepet képmásának alakításában, a Gasser-féle szobor és a döblingi lakosztály fotói révén.  Az alábbi elemzés középpontjában a képes sajtó ábrázolásai állnak, tehát elsősorban Széchenyi sokszorosított grafikai reprezentációjára koncentrál. Részint azért, mert szemben az egyedi festményekkel, a muliplikáció révén ez a médium biztosította az ábrázolásokhoz való széleskörű hozzáférést. Másrészt a sajtóban közreadott képekhez rendszerint gyakran társulnak szöveges kommentárok, amelyek segítenek megérteni az adott ábrázolás egykorú jelentését, pozícióját a képmások szövevényes mátrixában.[6]

„A század hőse előtted” – A reformkor Széchenyi-képe

Széchenyi közéleti képmásának megformálása meglepően pontos dátumhoz köthető. 1835-ben nyilvános arcmásai néhány hónap alatt oly mértékben megszaporodtak, hogy azokat immár a sajtó is számba vette. „A magyar világban nehezen találkozik más valaki, kinek képe egy esztendő alatt annyiszor másoltatott, ohajtatott, kerestetett, és vásároltatott volna, mint Széchenyi István grófé” – jegyezte meg karácsonyi számában a Honművész.[7] A folyóirat tájékozott szerzője 11 olyan képmást sorolt fel, amelyek az év folyamán készültek, köztük 6 sokszorosított grafikai lapot.[8] Valódi áttörésként élték ezt meg kortársai, hiszen Széchenyi arcvonásait ebben az évben ismerhette meg a nyilvánosság. Meglehetősen késői időpont volt ez, tekintve, hogy személye írásai révén ekkorra már országosan ismertségre tett szert. A Hitel, Világ és Stádium szavaiból kirajzolódó harcos egyéniség a nyilvánosság számára is hozzáférhető ábrázolások révén kaphatott testi formát, külső jegyekben is megragadható arculatot. Márpedig ez az arculat nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy gyarapodó számú hívei azonosuljanak politikai eszméivel. A képmás megsokszorozása nem csupán az ábrázolt „kiterjesztett jelenlétét” biztosította, hanem közvetve hozzájárult a reformer eszmék térhódításához is – a szó szoros értelmében meghódítva a magán- és közterek falait.

Az 1835-ös feltűnően gazdag képkínálatot nem indokolta konkrét esemény, éppúgy szerepet játszott benne a történések véletlen együttállása éppúgy, mint a képipar öngerjesztő mechanizmusa. Széchenyi makacs elzárkózása a portretíroztatástól közéleti szerepében immár tarthatatlannak bizonyult. A harmincas évek elejére megszaporodott a visszautasított portré-felkérések száma. 1829-ben báró Joseph Hormayr a birodalom szerte olvasott Taschenbuch für die vaterländische Geschichte számára hasztalan kérte tőle képmását.[9] Széchenyi ekkor még úgy vélte, vállalt közéleti szerepével nem egyeztethető össze, minthogy öntetszelgő és hivalkodó gesztus, a nyilvános portré készíttetése.[10]

Csökönyös ellenállását csak szűkebb családjának sikerült megtörnie. Engedékenységében nyilván közrejátszott, hogy testvérbátyjai Friedrich von Amerling személyében Bécs legnépszerűbb ifjú portréfestőjét nyerték meg az ügynek, a képmást pedig kifejezetten a Széchenyi által alapított Tudományos Akadémiának szánták.[11] (1. kép) Noha Lajos és Pál grófok Amerling festményét csak 1836. augusztus 15. kelt levelükben adományozzák az Akadémiának, az arcmás a képes sajtó révén már jóval korábban ismertté vált a nyilvánosság előtt. 1835 folyamán három irodalmi folyóirat (Auróra, Regélő és Felsőmagyarországi Minerva) is közölte annak portré részét. Elsőként a reform országgyűlések eszméivel szorosan összeforrott Auróra folyóirat. (2. kép)

Széchenyi titkárához, Tasner Antalhoz már 1834 januárjában intézett levelében úgy nyilatkozott a műről mint amely „szinte kész”. Itt utalt arra is, hogy a maga részéről nem ellenzi, hogy ennek nyomán Bajza József az Auróra számára metszetet készíttessen.[12] A felirata szerint is Amerlinget követő mellkép az Auróra 1835-ös évfolyamának címképeként jelent meg.[13] Megjelenését komoly várakozás előzte meg a reformer körökben.[14] A német műintézetben kivitelezett acélmetszetet Bajza külön nem kommentálta, hanem Székács József Széchenyi című költeményével magasztalta az ábrázoltat.[15] A metszet hűen követte a festmény arcvonásait, de a gróf ruházatán nem tüntette fel a kitüntetéseket. Nem sokkal később, 1835 július elején a Regélő is közre adta a maga képmás-változatát.[16] (3. kép) Arra, hogy a háttérben már hosszabb ideje folyt a harc a közlés jogáért és elsőségéért csak egy rövid megjegyzés utalt: „E lapok kiadója már esztendő előtt szerzé-meg mind a képet, mind annak kiadhatására az engedelmet. Nem közlé azt mind eddig, nehogy az idei Bajza-Aurórának némileg ártson. A kép legelső másolása Amerling jeles bécsi festő eredetijének.”[17] Ezúttal szintén csak az elnagyolt ruházat tekintetében különbözik az acélmetszet az olajképtől. Ugyanezt a mintaképet követte a kassai kiadású Felsőmagyarországi Minerva, amely Baksay Dániel költeményével kísérte a litografált képmást.[18] (4. kép) A vershez fűzött megjegyzésben közölte a szerkesztő azt a néhány sort, amit az arckép aláírásának szántak: „Hon fija! megdöbbenj a Század Hőse előtted; Tisztelet és tettek szent lángja gyulassza ki kebled!”. Készítői tehát a képmást eredendően a kultikus tiszteletadás tárgyának szentelték, azt remélve, hogy erkölcsnemesítő hatása tettekben is testet ölt majd. Gondolatmenetük lényegét tekintve megegyezik azokkal a szavakkal, amelyekkel 1836-ban a Széchenyi-fivérek az Akadémiának adományozták testvérük képmását: Vajba legkésőbb unokáink is e’ képnek arczvonalmira pillantván, a’ legnemesebb szívnek érzelmire fakadjanak ! hazájokat, ’s nemzetjöket boldogító legszebb tettekre sörkenjenek!” [19]

Noha a festményt felajánló sorokat a Jelenkorban közzétették, Amerling műve hosszú időn át rejtve maradt a nagyközönség előtt. Széchenyi személyes kérésére ugyanis portréját a titkári hivatalban helyezték el, és csak halála után, az 1860. április 10-i rendkívüli ülést követően rendelték el kiakasztását a Képes teremben (ami még mindig csak igen korlátozott nyilvánosságot jelentett).[20] Valamennyi 1835-ös metszetes változata mellkép volt, a teljes kompozíciót csak a század végen reprodukálta a Könyves Kálmán Rt.[21] Ez a rejtőzködő-attitűd később is jellemezte a Széchenyi-ikonográfiát: haláláig egyetlen országos közintézményben sem volt nyilvánosan hozzáférhető olajfestésű (azaz színes) képmása, azok ugyanis vagy a család birtokában maradtak vagy megyei köztestületek falait díszítették. Ezt a hiányt voltak hivatottak pótolni a több ezres példányszámban terjedő metszetes arcképek.

A privát- és közszféra hasonló keresztezése jellemzi Schöfft Ágoston Tivadar képmása kapcsán. (5. kép) A portrét Széchenyi menyaszonya, Seilern Crescentia számára rendelte meg, az tehát magáncélra készült, és később is a család birtokában maradt.[22] Jövendőbelije azonban kifogásolta a Vaskapu szikláin frakkba öltöztetett gróf viseletét, aki engedve az óhajnak, a festővel nemzeti viseletre cseréltette ruházatát. A magáncélú megrendelés ellenére, Schöfft képe Széchenyit nem magánemberként, hanem a nemzeti ügy harcos képviselőjeként reprezentálja. A mű ily módon egyfajta „ellenképe” lett a Széchenyi-fivérek Amerling által festett portréjának. Ez hazai festő jóvoltából, a nemzeti reformok mellett elkötelezett államférfit mutatta, fesztelen pózban, romantikus környezetben, míg a bécsi mester munkája a barokk ősgalériák hagyományos eszköztárát biedermeier realizmussal ötvözve, tradicionális főúri szerepbe helyezte modelljét. Széchenyi „nemzeti reformer” imázsát Schöfft portréja emelte ki leginkább.  Grafikai sokszorosításáról alkotója (nyilván a megrendelők beleegyezésével) meglepő gyorsasággal gondoskodott: Crescentia 1835 május elején látta a még frakkba öltöztetett gróf képmását a festő műtermében, annak litografált változata pedig már július 4-én megjelent a Rajzolatok mellékleteként.[23] (6. kép)  Míg a lap mellékleteként megjelent kőrajz csak a festmény nyomán készült átirat volt, a kompozíció pontos, litografált reprodukciójának kiadásáról maga a festő gondoskodott.[24] (7. kép)

Az 1835-ben indult Rajzolatok képes folyóirataink közül elsőként vállalkozott kortárs arcképcsarnok kiadására. „Nemzeti Képtár” címen hétről-hétre bővülő sorozatának nyitó darabjaként közölték Széchenyi képmását.[25] A harmincas évek metszetes portréi egyúttal Széchenyi „panteonizációjának” kezdetét is jelentették. A húszas évektől megsokasodó grafikai arcképcsarnokok fontos szerepet töltöttek be a közélet jeleseinek népszerűsítésében, egyfajta képzeletbeli kortárs panteont formálva az arcképek sorából.[26]  E grafikai panteonok körében úttörő vállalkozás volt Ehrenreich Sándor Ádámé, amely 1823-tól mintegy másfélszáz kortárs rézmetszetű portréját adta ki.[27] Reprezentatív együttesében kapott helyet Széchenyi Amerling festménye nyomán megformált képmása.[28] (8. kép) Ponori Thewrewk József 150 lapos „Magyar Pantheon”-jában Anton Eisle 1835-ös festményét követve, az országgyűlés felsőházi tagsága jogán jelent meg.[29] A Felsőmagyarországi Minerva immár egy évtizede építette a maga közéleti arcképcsarnokát, amelynek 1835-ben Széchenyi is kitüntetett tagja lett.[30]

Az 1835-ös esztendő a tekintetben is fordulópontot jelentett, hogy Széchenyi arcképét illetően ekkor engedett első ízben köztestületi (civil) felkérésnek. Miután Hont vármegye közadakozásból gyűjtötte össze portréjának ellenértékét, a gróf egyetlen nap néhány órán át hajlandó volt modellt ülni Anton Einsle bécsi portréfestőnek.[31] Ezt követően személyesen adott engedélyt Tomala Ferdinánd műkereskedőnek a portré sokszorosítására.[32] (9. kép)   Tomala azonban Széchenyi munkásságát magasztaló allegóriát formált a képmásból, ami oly mértékben fölháborította a grófot, hogy – megakadályozandó a további sokszorosítást – rendőrségileg lefoglaltatta a litográfiai követ.[33] Széchenyi leginkább a kompozíció kultikus hangnemét kifogásolta: „Micsoda borzalom és micsoda felháborodás fogott el, amikor megláttam a mellszobromat, mintha apoteózisban úszott volna a felhőkön, hidak felett, gőzhajók felett, stb.” –fakadt ki 1835 szeptemberében Mária Dorottya főhercegnőnek írott levelében.[34] Mindebből világosan kitűnik, hogy Széchenyi milyen aggodalmasan felügyelte közéleti arculatának képi formálódását, amiben nem volt helye a személyéhez kötődő kultikus megnyilvánulásoknak. Széchenyi szarkasztikus humorára jellemző módon a Tomala-féle apoteózis ellenképeként a főhercegnőnek írott leveléhez Waldstein János barátjának egyik karikatúráját mellékelte, amelyen mint a pesti por és sár utcaseprője jelent meg, olimposzi felhők helyett a városi porfelhőbe burkolózva.[35]

A nyilvánosság újabb körét jelentették a harmincas években megszaporodó köztestületi portrémegrendelések.[36] 1833-tól több vármegye fordult Széchenyihez azzal a kéréssel, hogy járuljon hozzá képmása megfestéséhez.[37] Ő elsőként Bihar vármegye 1835 végén megfogalmazott felkérésének engedett, azt remélve, hogy ezáltal a honi művészetet is pártolja, hiszen a portré kivitelezésre a nem sokkal korábban Pestre költözött magyar festőt, Barabás Miklóst ajánlotta.[38] Az 1836 augusztusára elkészült, nagy méretű, egész alakos képmást rövidesen követte egy részleteiben is igen hasonló, Hont vármegye megrendelésére.[39] Barabás Széchenyiről alkotott képe azonban nem elsősorban e festmények, hanem az azok nyomán készült kőrajz nyomán vált országosan ismertté. A Trentsensky kiadásában 1837-ben megjelent litográfia a reprezentatív portrék mellképpé redukált változata volt.[40] (10. kép) A szűkített képkivágat az 1835 körüli portrékat általánosan jellemezte, Amerling és Barabás egész alakos, reprezentatív képmásainak metszetes másolatai mintegy „ráfókuszáltak” az ábrázoltra, a közvetítő médiumnak megfelelően intimebb köteléket teremtve az olvasó-nézővel. A kőrajz párdarabja Gróf Teleki József mellképe, amelynek felirata – a Széchenyi-portréhoz hasonlóan – az ábrázolt akadémiai tisztét emelte ki.[41] A két portré személyes tiszteletadásként is értelmezhető, hiszen készülésük vélhetően összefüggött azzal, hogy 1836-ban Barabást az Akadémia levelező tagjává választotta.[42]

Noha a harmincas évek alkotói több féle szerepben is megformálták a népszerűsége csúcsán álló államférfit, e portrék egyike sem gyakorolt olyan jelentős hatást a Széchenyi-kultusz második szakaszára, mint Franz Eybl 1842-ben megjelent kőrajza.[43] (11. kép) Előzménye egy esztendővel korábbra tehető, mikor Almási Balogh Pál a Pesti Hírlapban angol mintára egy népnevelő, ismeretterjesztő egyesületfelállítását javasolta.[44] Az 1828-ban alapított Society for the Diffusion of Useful Knowledge népnevelői tevékenységében kulcsszerepet töltött be a vizualitás. Charles Knight az egyesület támogatásával indította el 1832-ben a Penny Magazint, a korszak első százezres példányszám forgalmazott illusztrált folyóiratát, a közhasznú, enciklopédikus igényű néplapok úttörőjét.[45] A penny-sajtó elsöprő sikerét az ismeretek színvonalas, közérthető és olcsó terjesztésének köszönhette, és ugyanez a cél lebegett Almási Balogh előtt egy évtizeddel később. A programnak ahhoz a passzusához, amely a nagy emberek portréinak sokszorosítását érintette, Kossuth Lajos szerkesztői jegyzetet fűzött, hangsúlyozva a közéleti portré fontosságát: „Íme tehát a népnevelés nagy ügyében fáradozó, oly igen-igen gyakorlati angol egyesület, nevezetes férfiak arcképeit, a szívképzés sikeres eszközei közé számítja. És helyesen. Az ember még az istenség eszméjét is személyesítette a művészetben, szüksége van, hogy a polgári erényt is s azt, mit az emberben nagynak nevezünk, személyesítve lássa maga előtt. Bírnunk kell nagy férfiaink képmásait, szoborban és rajzokban, hogy jelül  szolgáljanak, melyhez naponkint elvezessék az apák fiaikat, honszerelemre buzdítani, mikint ama karthágói esketi fiát, hogy Rómát mindhalálig gyűlölendi.”[46] Ezt követően (név nélkül ugyan) Kossuth példaként említette Széchenyit, akinek széles körben hozzáférhető képmása immár közügy: „Van polgártársaink között egy nagy férfiú, kinek barátsága a mi büszkeségünk. Nem kell megneveznünk őt, kiben a magyar értelmiség képviselőjét tiszteljük. A hon bírni akará arcképét, de ő éppen oly szerény, mint nagy, megtagadá. – Engedje megkérnünk itt, a nemzet színe előtt, hogy aki minden érverését a honnak áldozza, áldozza fel szerénységét is.”[47]

Wagner József műkereskedőt e felhívás is ösztönözte, amikor 1842 januárjában megindította közéleti portré-sorozatát. Frankenburg Adolf ekképpen üdvözölte a vállalkozást: „Elmondatott már e lapokban, hogy a népnevelés nagy ügyében fáradozó olly igen-igen gyakorlati angol egyesület, nevezetes férfiak arczképeit a szívképzés sikeres eszközei közé számítja, s milly szükséges volna nálunk is, hogy a polgári erényt s azt, mit az emberben nagy­nak nevezünk, személyesítve lássuk magunk előtt; minek következtében azon óhajtás vagy inkább meg­győződés nyilváníttaték, hogy nagy férfiaink kép­másait bírnunk kell, szoborban és rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, mellyhez naponkint elvezessék az apák fiaikat, honszerelemre buzdítani.”[48] A Pesti Hírlap értesülése szerint a sorozat első Bécsben kőr rajzolt darabja Deák Ferenc képmása volt, akit Klauzál Gábor, Bezerédy Kálmán, Pulszky Ferenc és báró Eötvös József arcképei követnek. Széchenyi képmása tehát egy olyan átfogó program keretében készült el, amelynek célja a felvilágosult, hazafias szeméket képviselő politikusok arcvonásainak megörökítése és tömeges terjesztése volt. Franz Eybl 1842 és 1848 között mintegy száz jeles hazai közéleti személyiség portréját rajzolta meg.[49] Széchenyi félalakos, ülő képmása 1842 májusában került forgalomba.[50] Eybl portréinak többségét élő modell után rajzolta – ebben rejlett képmásai sikerének egyik titka. A modell-ülésre Széchenyit is sikerült rábírnia, amit a gróf naplójában is feljegyzett.[51]

Eybl portréja mindmáig a legnépszerűbb, legtöbbet reprodukált Széchenyi-arcmás. Rajza sikeres ötvözete a megnyerő férfi és nyugodt erőt sugárzó állambölcselő vonásainak. Ez a fojtott tetterőt némi rezignációval vegyítő ábrázolás az egyik legfőbb mintája lett az 1860 körül kibontakozó „ikonográfiai csatározásoknak”. Mindazok akik nem kívántak szembesülni a lelkileg megtört „döblingi remete” arcvonásaival, Eybl képmását mutatták fel üdvözítő alternatívaként. 1854-ben, indulása évében a Vasárnapi Újság Eybl nyomán idézte címlapjára az elmegyógyintézetbe zárt államférfit, szövegében ugyan óvatosan csak kulturális mecénási szerepkörére koncentrálva.[52] Heckenast Gusztáv később több alkalommal is e képmás mellett állt ki, Rohn Alajos pedig az Eybl-féle portré finom „öregítésével” alkotta meg Széchenyi 1860 körüli „fiktív portréját”.[53] Az 1842-es portré e gondolatkörben a szabadságharc eszméinek továbbélését és a végső bukás tagadását testesítette meg.

„Vahot Imre rajzol!”: az apokrif képmás

Túl az ismert politikai korlátozásokon Széchenyi kései arculatát fizikai elzártsága, és a hiteles arcmás abból fakadó hiánya határozta meg. Így a halála idején újjá éledő kultusz akut kép-hiánnyal küzdött, ami megkerülhetetlenül felvetette a különféle, pótlékként szolgáló képmások hitelességének kérdését. Az 1860-as konjunktúrát két fő képi forrás táplálta: Eybl 1842-es kőrajza és Hans Gasser 1860-ban befejezett szoborbüsztje. Az előbbi mellett szólt, hogy az Széchenyit népszerűsége csúcsán, legtevékenyebb korszakában ábrázolta, az utóbbi viszont a visszavonult gondolkodó egyedüli hiteles képmása volt. Minden egyéb alkalmi portré e kettős őskép viszonyában határozta meg magát, vagy azok ellenében vagy azok továbbgondolásaként. Csak kevés kísérlet történt arra, hogy ezek alternatíváját nyújtsa. Ezek egyike volt az a portré amelyet Vahot Imre adott ki 1859-ben.

            Vahot a Napkelet évnyitó számában saját, emlékezet után készült rajza nyomán közölte Széchenyi portréját.[54] (12. kép) Vonásait egy személyes látogatás alkalmával rögzítette emlékezetébe, 1858 őszén, mikor Széchenyi döblingi lakosztályában fogadta őt. Tisztelgő vizitjéről Vahot saját lapjában, a Napkeletbena következő esztendő első lapszámában számolt be.[55] Tette nyilvánvalóan tisztelgő gesztus kívánt lenni a nagy államférfi előtt, de jól tükrözte az autentikus képmás hiányából fakadó anomáliákat is. Nem sokkal látogatása után azzal a merész kéréssel fordult Széchenyihez, hogy járuljon hozzá portréja nyilvános megjelentetéséhez. A gróf Tasner Antalhoz írott levelében nem palástolta ellenérzését: „Tiz éve ülök itt. Nőm, az akadámia, számtalan más, egyre kínoz, festetném etc. etc. etc. magamat, hiába, én nem engedem, nem tűröm; és most azt hiszi a jószívű, becsületes szamár, hogy majd az ő kedvéért kiállítom árva fejemet a Napkelet elibe!”[56] Vahot azonban makacsnak bizonyult, annál is inkább, mivel az új Széchenyi-portrét már megígérte előfizetőinek: „Nagy hiba volt tőlem, hogy Nagyméltóságod engedelme nélkül közrebocsátám a programmot, de azt leginkább azon rendkívüli örömből tevém, hogy a rendőrség nem akadályozá, s megvallom volt is némi alapja elbizakodottságomnak, mert midőn szerencsém volt Méltóságodat meglátogatni, oly delejes benyomással volt reám nézve mostani külseje, mely hazánk legújabb tíz évének történetét a leghívebben jelképezi, hogy Pestre jőve mindjárt lerajzoltam azt, s így az arczkép már birtokomban van, csak hogy én a lehető legtökéletesebbet szeretném közölni; mi csak úgy történhetik meg, ha Tasner úr egy photographiai lenyomatot szíveskednék nekem küldeni. Ezen arczkép kiadása nem önérdekből ered, a nemzet közkivánata az: látni 10 év múlva a legnagyobb emberét, kit annak idejében felfogni, kellően méltányolni nem tudott, s kihez most bűnbánó zarándoklással tér vissza a nagy tömeg.”[57]

            Ismerve Széchenyi viszolygását saját képmása nyilvános multiplikálásától, aligha valószínű, hogy örömmel áldását adta Vahot erőszakos magánakciójára, legfeljebb belátta csökönyös ellenállása hiábavalóságát. Mivel Széchenyi „még Vahot kedvéért sem” volt hajlandó lefényképeztetni magát, a lapszerkesztő emlékezetből készült vázlata nyomán rajzolta meg az arcképet Rohn. A portré születése körüli visszásságok mindenestre kihatottak annak fogadtatására is, a közvélemény egy része szentségtörő merészségnek titulálta Vahot lépését, amely felrúgta a közéleti portréra vonatkozó kettős alapkövetelményt: a hitelességet és a beavatottságot. A Vasárnapi Újság bécsi olvasói levele  jól tükrözi milyen szenvedélyeket kavart az új képmás:„Vahot Imre rajzol! .. igenis rajzol! .. de nem elég, hogy rajzol, hanem még emlékezetből is rajzol, de nem elég, hogy emlékezetből rajzol, hanem még Széchenyiket is rajzol! – Rajzoljon Vahot Imre akármi mást, szép dolog a virág is, a pipa is, a kulacs is, a rébusz is, de a mi Széchenyinket ne turbálja plajbászával … még csak emlékezetből sem. – Urm fia! … előveszi a nagy férfiu régi arczképét, a szakálát megtoldja vagy egy araszszal, a feje tetején levő hajból elvesz egy jó csomót, és ez irón-gymnastica alá odabiggyeszti, hogy: rajzolta V. I. emlékezetből. – Abból ám, majd megmondtam, miből! – Hová leszünk, mivé leszünk! Fog jőni egy idő, a mellyben ámulva-bámulva azt fogjuk olvasni: metszette V. I., faragta V. I., épitette V. I., sőt tán még varrta is V. I. … és mind emlékezetből!”[58] Széchenyi idővel valószínűleg megbékélt Vahot kissé tolakodó tiszteletével, máskülönben nem díszítette volna szobáját azzal az egri várostromot ábrázoló kőrajzzal, amely a Napkelet mellékleteként 1860 januárjában jelent meg.[59]

Annak ellenére, hogy Gasser szobrát megelőzően ez volt az egyetlen olyan Széchenyi-portré, amelyet személyes találkozás ihletett, vonásai nem váltak igazán népszerűvé.[60] Idézett válaszlevelében Széchenyi egyébként pontosan körülírta a „hiteles képmás” üdvös alternatíváját: „mázoltassa le Széchenyi legrosszabb képét; tán az Eybel-félét, vagy mint «felelős» magyar miniszter etc. pingáltassa szakállaimat fehérre, képemet sárgára, multiplikáltassa ránczaimat etc. etc. és írja alá: Most így néz ki, so schaut er aus, és a Napkeleten segítve lesz!”[61] Tanácsát önkéntelenül is követték az ötvenes évek kiadói. Alakját 1858-tól az Ein Blick megjelenése tette aktuálissá, ám mivel a döblingi kivonulás miatt nem állt a rajzolók rendelkezésére hiteles portré, azt az ismert (és autentikus) korai képmások „öregítésével” pótolták. Jellemző példája ennek Rohn – a Hazánk mellékleteként kiadott – kőrajza, amely az Eybl-féle képmás vonásait igazította a „megtört, idős állambölcselőről” kialakított képhez.[62] (13. kép) Széchenyi 1860. április 8-án bekövetkezett halála nyomán fellobbant képkeresletet a kiadók elsősorban az Eybl-féle portré másolataival, átirataival igyekeztek kielégíteni. Leggyorsabban a Vasárnapi Újság reagált, amely alig egy héttel az öngyilkosság után már az Eybl-féle képmással elevenítette fel a nemzet nagy halottjának arcvonásait.[63] A gyászév emlékkötetei, köztük Boros Mihály és Kotsányi László életrajzai, szintén e jól bevált mintát követték.[64]

Gasser büsztje: az új kánon

Széchenyi makacs „ikonofóbiáját” a döblingi években egyedül feleségének sikerült megtörnie. „Még nem született az, kinek kedvéért bármi módon papirra lecsipetni engedné magát, neje nagy bajjal birta rá, hogy «szobrásztatni» hagyta magát. […]” – ironizált magamagáról Széchenyi titkárához írott levelében.[65] A döblingi évek egyetlen olyan képmása, amely a modell jelenlétében készült tehát éppúgy a család szorgalmazására (nyomására) született meg, mint korábban Schöfft és Amerling portréi. Azokkal rokonítja a művet, hogy a családi megrendelés ellenére ismét csak nem a privát szféra intim közegébe szánt emlékmásról van szó, hanem a közösségi emlékezetet szolgáló kultuszszobor született.

Az, hogy a portretíroztatástól különösképp viszolygó Széchenyiről épp szoborbüszt készült, számos kérdést vet fel. A plasztikai formát csak részben magyarázza, hogy Széchenyi ifjú kora óta különösképp vonzódott a szobrászathoz, 1818-as itáliai útja során személyes látogatást tett Thorwaldsen és Canova műtermében és Johann Ender közbenjárásával Canova két szobrát is megszerezte.[66] Egy naplóbejegyzésében ekkor úgy vélekedett, hogy a szobrászatot épp valószerűsége emeli a festészet fölé: „A szobrásznak hűnek kell maradnia – és a valót ábrázolni – a festő a képzeletre hat, és minél jobban tud csalni, annál magasabban áll művészetében.”[67] Az is szerepet játszhatott a választásban, hogy Hans Gasser szobrászművész csillaga a büszt készülésének idején épp oly magasan járt, mint korábban Amerlingé. Gasser a bécsi arisztokrácia és udvari körök közkedvelt mestere volt, aki többek között Mária Terézia és Erzsébet királyné alakját is megörökítette.[68] Magyar kapcsolataira derít fényt, hogy pár évvel korábban idősebb Markó Károly vonásait is márványba faragta.[69] Sikerének titka nyilván az akadémikus eszményítés ügyes ötvözete volt a személyes vonások finom realizmusával.

Noha a forrásokból kétségtelenül kiolvasható, hogy Gassernek 1858 ősze és 1860 márciusa között több alkalommal személyesen is modellt állt a gróf döblingi lakásában, a portrészobor erősen stilizálta vonásait.[70] E szoros személyes kontaktus és a családi felkérés ellenére Gasser vérbeli kultuszszobrot mintázott, amely erősen stilizált részleteivel és szuggesztív monumentalitásával az eszményi állambölcselőt láttatta modelljében. Végső formájában olyan emlékszerű alkotássá vált, amely az antikvitás filozófusképmásainak leszármazottjaként a „haza bölcsének” szellemiségét mintázta meg. A dús szakáll, a mélyen ülő tekintet, a búkomorságba esett bölcselő karakterét váteszi vonásokkal gazdagította, ami összhangban állt azzal az 1860 körül megerősödő Széchenyi-képpel, amely őt prófétai vonásokkal ruházta fel. Amint azt Gyuricza Eszter kimutatta a „nemzet prófétája” szerep Balogh Pál, Széchenyi orvosa révén már 1848-ban megjelent, majd 1860-ban a Széchenyi-gyászbeszédekben vált általános fordulattá.[71]

            A mű körül kibontakozó polémia mégis arról árulkodott, hogy a szobrász által megformált ideál csak részben elégítette ki a mozgósító erejű politikai képre vágyakozókat. A Vasárnapi Újság anonim levelezője, aki 1859 januárjában az elsők közt adott hírt a szoborról, még élethű képmást látott benne, amely alkalmas magasztos eszmék közvetítésére: „Láttam én Széchenyi arczképét, illetőleg életnagyságú mellszobrát, melly carrarai márványból «az első magyar ember» családja számára készül Hanns Gasser mintázata szerint. – Milly élethűek e vonások, hogy tükrözik vissza e nagy lelket! – Széchenyi vénült, nagyon sokat vénült, de e néma szemekből egy töretlen «magasra vivó» szellem örök napja világol; s mig egy részt fájó szivvel szemléljük ez aggott vonásokat, vigasztalódva nyugszik meg pillantatunk a téres magas homlokon, mellyből Minervakint, a nagy eszmék vértezve szöktek ki a napvilágra, hogy hassanak és alkossanak.”[72]

            A nagyközönség csak Széchenyi halála után, 1860 tavaszán láthatta a szobrot, amelyet Gasser áprilisban Bécsben, majd májusban már Pesten mutatott be.[73] (14. kép) A Pesti Napló már az áprilisi bécsi bemutató kapcsán sürgette a szobor sokszorosított reprodukcióját.[74]

Ebből az alkalomból közölte a szoborképmást a Vasárnapi Újság címlapján.[75] A népszerű folyóirat kommentárjában szabályosan elhatárolódott a szoborképmás ábrázolásmódjától: „nem tartjuk kivánatosnak, hogy művészeink leginkább e későbbkori arczképek készitésével s terjesztésével foglalkozzanak. Nem ilyennek látta Magyarország Széchenyit, nem ezt az alakot láttuk mi az ország s megyék gyülésein, az Akademia elnöki székében s annyi hazai egyesület üléseiben! s valóban kár a jupiteri alak iránti emlékeinket uj, idegenszerü alakkal eltörölni akarni. Azonban mindazok, kiknek alkalmuk volt a nagy grófot élete utolsó éveiben is ismerni, állitják, hogy Gasser szobra hű s hogy Széchenyi kevéssel halála előtt csakugyan ilyen volt, csakugyan ennyire elváltozott!”.[76]

            Gasser-szobrának jelenléte a nyilvánosság előtt azonban csak időleges volt. Gipszmintája mindössze egy hónapig szerepelt a Műegylet tárlatán. Bronzba öntött és márványba faragott változatait jó ideig a család őrizte.[77] (15. kép)  Izsó Miklós által márványba faragott, a bécsi műegyetemi magyar ifjúság megrendelésére készült változatát a Magyar Tudományos Akadémiának ajánlották fel.[78] (16. kép) Az Izsó-féle változat szerepelt a Műegylet őszi tárlatán, majd az Akadémia üléstermében került felállításra. A Gasser-szobrok eredeti példányai tehát csak korlátozottan voltak hozzáférhetőek, széleskörű ismertségüket kereskedelmi másolataik és metszetes átirataik biztosították.

            A szoborképmás kivételes megbecsülése kétségtelenül abból fakadt, hogy a mintázáshoz Széchenyi modellt állt, a személyes jelenlét aurájával vonva be a tárgyiasult emlékmást. Ez a körülmény magát szoborbüsztöt is kiemelt tisztelettel övezte, mint egyfajta „virtuális fejereklyét”. Magának a műtárgynak kultikus tiszteletét világosan tükrözik azok az ábrázolások, amelyeken drapériával letakarva (mint világi oltárszobor) jelenik meg. Ilyen reprezentatív kereteléssel örökítette meg a büsztöt Angerer bécsi fényképész.[79] (17. kép) Részleteiben is ezt a fotográfiát másolta a Képes Újság, amely feliratában is kiemelte az ábrázolás emlékműjellegét: „Széchenyi István, a halhatatlan.” [80] (18. kép) Szinén a fénykép szcenikáját követte Schaffer Béla Adalbert 1861-ben bemutatott olajfestménye.[81] (19. kép) A Bécsben németalföldi hangulatú „történeti csendéleteivel” nevet szerzett mester a mellszobrot a dicsőség és halhatatlanság szimbólumaival övezte: fejére nemzetiszín szalaggal díszített babérkoszorút illesztett, az egészet pedig örökéletet ígérő virágkoszorúval keretelte. A festő a Gasser-féle változatok német névhasználata helyett magyar feliratot vésett a képmás alá, ami valószínűsíti, hogy mintája a szintén magyar feliratot alkalmazó Izsó-féle képmás lehetett, amely ekkor már az Akadémia gyűjteményében volt. Ezt a mintát követte pár évvel később Lotz Károly, aki a büszt megfestésével egyúttal bécsi mesterének, Gassernek is tisztelettel adózott.[82]

            Monumentális emlékműként, az áhított emlékszobrot helyettesítve helyezte nagyszabású allegorikus kompozíciójuk középpontjába a szoborképmást Tevely Ferdinánd és George Ágoston.[83] (29. kép) A korszak alkalmi allegóriái között nagy számmal találunk olyanokat, amelyek a megemlékezés középpontjába nem magát a nagy embert, hanem annak tárgyiasított emlékképét, (gyakorta fiktív) festett portréját vagy szoborbüsztjét állítják. A Vasárnapi Újság korábban Kazinczy Ferenc mellszobrát, Lendvay Márton büsztjét, majd később Szalay László mellszobrát illesztette funerális allegóriái középpontjába.[84] „A haza nemtője” címen kiadott kőrajzon a szerzők a kései szoborképmás mellé elhelyezték Széchenyi tetterős éveiből származó, Eybl-féle portréját is. Gesztusuk reflektált arra a dilemára, amely a korai Széchenyi-kultusz ikonográfiáját meghatározta. A Vasárnapi Újság kommentátora már a szobor első közlése alkalmával kifejezte az időskori képmás illúzióromboló realizmusával kapcsolatos aggályait. A cikk szerzője pontosan meghatározta a közéleti portréval szemben támasztott elvárásokat, mikor így fordult kortársai felé: „rajzolják nekünk ami Széchenyinket azon korból, melyben a nemzetet felriasztá álmából s azután vitte előtte a zászlót erős kézzel! s rajzolják azon alakban, melyhez mindnyájunk emlékei kötvék, melyet csodáltunk, tiszteltünk és szerettünk.”[85] Az eszménykép megragadásának vágya tehát felülírta a hitelesség követelményét, vagy másként fogalmazva: csakis az ideálképmás válhatott a közösség számára hasznosítható kultusztárggyá. Mintaként a szerző Kemény Zsigmond Széchenyiről 1851-ben írott portréját mutatta fel, amely képileg aligha megragadható összetett és ellentmondásos lélekrajzot nyújtott egy minden tekintetben kivételes emberről.[86] Alig egy hónappal később Heckenast Gusztáv kiadásában pedig kiadta a Vasárnapi Újság az öregkori Gasser-kép alternatívája is: Anton Einsle 1835-ben festett képmásának litografált másolatát, „azon korból, midőn a nagy férfiu életének legszebb szakában működött közöttünk.”[87] (20. kép)

            E kifogások ellenére a Gasser-szobor továbbra is legfőbb forrása maradt Széchenyi időskori képmásainak. „Ideál és reál” paradox elvárásához igazodva Barabás sajátos montázst hozott létre, mikor az általa 1836-ban festett portré törzsére a Gasser-féle fej grafikus átiratát illesztette.[88] (21. kép) Megjelenése idején ez a képmás számított Széchenyi „hivatalos”, a család által is szentesített grafikai képmásának. A kőrajz megjelenéséről hírt adó Hölgyfutár arról is beszámolt, hogy Barabás Széchenyi Béla gróf megrendelésére rajzolta a portrét.[89] Barabás mint Széchenyi személyes pártfogoltja minden tekintetben alkalmasnak bizonyult e feladatra, egy huszárvágással megoldotta az „ifjú kontra érett” dillemát, mikor a reformkori alakot az időskori arculattal hitelesítette.

A kommemoriális portrék többsége az egyedül hitelesnek tartott Gasser-féle büsztöt használta képi forrásként. Ennek nyomán dolgozott Josef Kriehuber, akinek portréját a kortársak a legsikerültebbnek tartották, ezt használta fel Telepy Károly a Nefelejts számára valamint Werfer Károly a Képes Újság kiadója is.[90] (22-24. kép) Sőt a korábbi csorbát kiköszörülni igyekvő Vahot Imre is a szoborképmás nyomán festette meg Grimm Rudolffal a Napkelet új Széchenyi-portréját.[91] (25. kép) Kriehuber ismert és közkedvelt portréja később újabb ábrázolások forrása lett: ennek nyomán formálta meg Széchenyi portréját Wenzel Seidan, prágai mester több változatban is ismert érme.[92] Az átiratok úgy dolgoztak a plasztikus szobormű nyomán, ahogy a rajzoló a fejmodell után. Eszményítő emelkedettségükre kellő biztosítékot nyújtott ugyan a büszt eredendő stilizáltsága, képmásaik felirataiban mégis szükségesnek tartották időhöz-korhoz kötni a portrét („élete utolsó évében” – emelte ki Vahot), ezáltal is mentesítve magukat a forradalmi bálványrombolás vádjától. A többszörös átiratok nyomán fokozatosan csiszolódott az időskori Széchenyi-arc a „tragikus magyar karakter” szimbólumává.

A nagy civilizátor: életképek, emléklapok

Széchenyi legtöbb olyan ábrázolása, ahol életképi szituációban, narratíva főszereplőjeként jelenik meg, élete utolsó szakaszához illetve halálához köthető. E képek jellemzően két féle helyzetben mutatják be őt: a „civilizátor” és a döblingi remete szerepében. A „magyar civilizátor” kifejezést Gerő András alkalmazta Széchenyi alakjára, arra utalva, hogy benne a közvélemény leginkább az ország modernizálásáért küzdő harcost tisztelte.[93] A modernizátori szerep egyik legismertebb megfogalmazása Sterio Károly, neves életképfestő Andrássy Manó rajza nyomán készült akvarellje, amely a grófot a Lánchíd építési munkálatait ellenőrízve, korszerű angol öltözetben, pompás telivére hátán lovagolva mutatta.[94] (26. kép) Az arisztokrata műkedvelő rajzoló Andrássy Manó emblematikus kompozíciót alkotott azzal, hogy a modernizáció úttörőjét az uralkodói lovasképmások antik eredetű képi hagyományaiba illesztette, ezzel mintegy „új államalkotóként” , „új honfoglalóként” jelenítve meg Széchenyit. Mintát adhattak erre a gróf korábbi képmásai éppúgy mint a kor újszerű politikus-képmásai.[95] A tradicionális kerettémát mozgalmas zsánerelemekkel gazdagította rajzolója, ami az aktuális mozzanatoknak köszönhetően a riportázs benyomását kelti. A divatos angol öltözetben, a Lánchíd előtt lovagló gróf életképe egyszerre utalt Széchenyi katonai múltjára, lótenyésztésre, angol divatra és a mérnöképítészetre, azaz olyan vívmányokra amelyek Angliából a gróf közvetítésével találtak utat hazánkba.

A sikerült kompozíció széleskörű nyilvánosságát annak köszönhette, hogy 1857-ben az „Hazai vadászatok és sport Magyarországon” című albumban litográfiai sokszorosításban jelent meg.[96] Az igen gazdagon, 25 színes kőnyomattal illusztrált díszmű a külföld előtt is hivatott volt a magyar vadászat és lósport hírnevét öregbíteni. Rajzolói között helyet kaptak a zsánerkép műfajának hazai legjobbjai, Sterio mellett Lotz Károly, Molnár József és Weber Henrik. Széchenyi lovasképmását Andrássy mintegy az „új Magyarország” szimbólumaként helyezte albuma élére. Bevezetőjében egyértelműen megfogalmazta, hogy ő és eszmetársai Széchenyi szellemiségében látják az ország nyugati típusú modernizációjának útját: „… midön hanyatló hazánk és tespedő nemzetiségünk mentő-kart, felüdülést igényeltetnek; … pályára szólítá a gondviselés gróf Széchenyi Istvánt, hogy legyen választott eszköz, ki felrázza dermedt aléltságából a magyart, indítsa virágzásnak hazáját, fejlődtesse nemzetét hajdani korának dicsőségére…”[97]

Sterio kőrajzát rövidesen több folyóirat is reprodukálta, egyaránt reklámozva a lósportot, az új kiadványt és Széchenyi eszméit. 1858-as újévi első számában a Vasárnapi Újság közölte a kép fametszetes másolatát, megragadva az alkalmat, hogy számba vegye Széchenyi lassan feledésbe merülő modernizációs vívmányait: „ugy jelenik meg képünkön, mint a ki illy beruházásokat jött volna megtekinteni. Mintha vizsgálná, a szellemi és anyagi fejlődés, a mivelődés általa kezdett nagy munkája mennyire haladt az óta? Mintha nézné, áll-e még a Tudós Társaság, mellynek alaptőkéjét 60,000 pfttal megnyitotta; Minő karban van a lánczhid, melly az ő müve; az alagut, melly az ő gondolata; Nem kopott-e fel a pesti gyep, mellyet ő teremtett; áll-e még a nemzeti casino, mellyet szellemi érdekek előmozditása végett ő szervezett; Nem dőlt-e még be a vaskapu, mellyet sziklák közt ő nyitott; Megvannak-e a közlekedési vonalak, mellyeket ő kijelölt; Mint áll a Tiszaszabályozás, a csatornák ügye, mellyet ő kezdett; S a gazdaggá, bájossá varázsolt Budapest, az ő kedvelt városa, – s a hazában az ő forrón szeretett faja, a magyar nép?”[98] 1859 őszén a Képes Újság közölte Sterio képének kőrajzolatú másolatát.[99] Míg egy évvel korábban a kép még a reformkori örökség fenntartására intett, az abszolutizmus erőszakos modernizációs törekvéseit pellengérre állító „Ein Blick” ismeretében már egyértelműen aktuálpolitikai állásfoglalás volt. A kompozíció harmadik újraközlése immár a gróf halálához kötődött: Kotsányi László életrajzi kötete a jelenetet Franz Kollarz átiratában gyökeresen újraértelmezte, mikor a Lánchíd előtt ellovagló Széchenyit magyaros ruhába öltöztette így kölcsönözve a kozmopolita epizódnak tüntően nemzeti színezetet.[100] (27. kép)

            Sterio másik eredeti, hasonló értelmű életképe Széchenyit fiával ábrázolta, amint a Dunán csónakban utazva áldólag terjeszti ki gyermeke fölé kezét, míg mögöttük feltárul az épülő főváros, a rakparti palotasor és a Lánchíd panorámája.[101] (28. kép) A jelenet – amely felirata szerint ezúttal Sterio invenciója volt – a gróf modernizációs vívmányai mellett az utódlás kérdését is felvetette. A kőrajz a Vachott Sándorné által szerkesztett, Heckenast Gusztáv által 1860 végén kiadott Remény című évkönyv pompás illusztrációinak egyike volt.[102] Az impozánsan kiállított, nyugati „salon-könyvek” példáját követő díszalbum a hazai könyvpiacon mintaszerűen párosította a színvonalas tartalmat az ízléses kivitelezéssel és gondosan válogatott képanyaggal. Illusztrációi között a nemzeti kultúra felemelkedésén munkálkodók legjava vonult fel: Eötvös József, Kazinczy Ferenc, valamint mellettük a nemes örökség kiteljesítésére hivatott utódok, köztük Batthyány Elemér, gróf Batthyány Lajos nagyreményű fia. Széchenyi Béla személyét a kép megjelenésekor az is időszerűvé tette, hogy az ifjú ebben az esztendőben bekapcsolódott a hazai politikai életben és 1861-ben a nyéki választókerület képviselője lett.[103] Széchenyi családja, felesége és két fia – mint a jelentős örökség ápolói és örökösei – több alkalommal önállóan is szerepeltek a képes sajtóban. A Hölgyfutár jutalomképén pedig a gróf elszánt tevékenységének vívmányai (lóverseny, gőzhajózás, Lánchíd, Akadémia) már mint a reformok iránt elkötelezett főúri család közös alkotása jelentek meg.[104] 

            A zsánerképekben elszórtan felsejlő civilizátori szerepek szimbolikus sűrítménye a Széchenyi halálára kiadott emléklapokon kapott formát. Az allegóriákban, megszemélyesítésekben és emblémákban gazdag emléklapok divatja a század második felében tetőzött.[105] Népszerűségét a képtípus nagyrészt annak köszönhette, hogy magasztalt tárgyát egyszerre volt képes emelkedett és közérthető módon jellemezni. Bőbeszédű pátosszal előadott sémáit látványos formákban, monumentális képi toposzok mentén rendezte el. Az alkalmi kompozíciók alkotói a grafikai lap intim közegében egy nagyszabású színielőadás vagy egy látványos élőkép rendezőjének szerepét ölthették magukra. Meggyőzően szemléleti ezt Tevely Ferdinánd és Mayer György A haza nemtője címen kiadott alkalmi lapja, amely Széchenyi apoteózisát nagy léptékű históriai parabolába illeszti.[106] (29-30. kép) A színezett kőrajz fiktív színpadi jelenetképének színtere egy ideális reneszánsz oszlopcsarnok, melyből párhuzamos kitekintés nyílik a Nemzeti Múzeum épületére és a Nagycenki családi sírboltra. Széchenyi megdicsőülése tehát a nemzeti és családi kontextus háttere előtt, szimbolikus játéktérben bontakozik ki. A kultúra és történelem ideális reneszánsz csarnokának apszisában zajló kultikus emlékezés középpontjában Gasser mellszobrának monumentálissá nagyított változata áll. Megjelenését az is indokolja, hogy az első kiadás bevételét az alkotók a Széchenyi-emlékszobor javára ajánlották fel.[107] A rituális megemlékezést Szcitovszky János hercegprímás – Széchenyi pesti emlékmiséjének celebrálója – irányítja. A jelenet a historizmus lenyűgöző fantáziavilágát követve egyetlen térben vonultatja fel az elvont fogalmak megszemélyesítőit és Széchenyi életének meghatározó szereplőit. A kortársak és az általuk megtestesített eszmék megtestesülései a képi valóság azonos síkján mozognak. A rítus középpontjában Széchenyi mint harmadik honalapító jelenik meg, szobormása fölött a halhatatlanság babérkoszorújának glóriájával. Színe elé a magyar társadalom minden rétege hódolattal járul, személye – az 1860-ban különösen aktuális – közmegegyezés, egységes nemzeti platform centruma. Jelmezes parádéjukat számos szöveges magyarázó tábla kíséri, pótolva a színpadi élőképek kommentátorainak szerepét. Plasztikus jelenlétük azt az illúziót kelti a nézőben, hogy maga is a kultikus ünnepség résztvevője, és ily módon személyes hálaadása a közös emlékezet spirituálisan emelkedett, transzcendens szférájában zajlik. Szemben az országosan folyó emlékünnepségek esendő és szegényes koreográfiájával, az emléklap jelenete a historizmus ideális, a történelem elvont terében zajló közösségi rítusát idézi meg.

Míg A haza nemtője látványteremtése a korban oly divatos színpadi, jelmezes élőképekhez hasonlatos, s mint ilyen a néző számára a részvétel, a beavatás illúzióját kínálja, az emléklapok többsége a verbális szónoklatokkal rokon. Egyik legkorábbi példájuk közé tartozik „A nemzet legelső napszámosa” címen Werfer Károly kiadásában, a Képes Újságban közölt kőrajz.[108] (31. kép) A kompozíció középpontjában – Sterio Károly életképeivel rokon szemléletben – az „országépítő” szerepében felmagasodó Széchenyi áll. Azonos képi logika jellemzi a Katzler és Würbel-féle emléklapokat is: látásmódjuk additív, mondandójuk egymást követő jelenetek sorából rajzolódik ki.[109] (32. kép) Mindhárom lapon a magasztalt portréját ornamentális keretbe helyezett jelenetek és megszemélyesítések övezik. Láncolatuk szilárd ám dekoratív architektúrája önmagában folytonosan visszatérő, centrális olvasatot támogat, amelyben az egyes jelenetek viszonya nem lineáris, hanem centripetális, azaz jelentésük nem egymásból, hanem a középponti képből következik. Képretorikai szempontból mindez az ábrázolás tárgyának többszörös megerősítését szolgálja.[110] Működési mechanizmusuk sok tekintetben rokon a kommemoriális szónoklatokkal, amelyek az érvelő meggyőzés (konfirmáció, affirmáció, argumentáció) verbális retorikai eszköztárát mozgósítják céljuk érdekében.[111] Az emléklapok ebben az értelemben „vizuális szónoklatok”, s mint ilyenek a kor átlagos befogadója számára jól ismert beszédmód képviselői.

A Széchenyi-lapok példáján pontosan nyomon követhető, miként vonatkoztatja el az egyes jelenetek tárgyszerű realizmusát a keret architektúrájának emelkedett pátosza. Ebben az olvasatban a portrét keretelő jelenetsor olyan retorikailag struktúrált és megelevenített (animált) életrajz, amely az életút összefüggő képsorából (filmszalagjából) a kulcsjeleneteket merevíti ki. A felidézett színterek, épületek, események a befogadó elméjében alkotnak újra összefüggő rendszert. Helyes olvasatuk kulturálisan kötött, feltételezi a tárgy előzetes, beható ismeretét, hiszen – amint a képtípus találó elnevezése is utal rá – az emléklapok a közös tudásra alapoznak. Mint kollektív mnemotechnikai eszközöknek legfőbb hivatásuk a méltatott személy folytonos felidézése, jelentőségének megerősítése.

E lapok sikerének legfőbb záloga a céltudatos és tömör érvelés: a Széchenyi-emléklapok újra és újra a civilizátor alakját állítják középpontba. A szerepkör kiemelése 1860 körül határozott aktuális jelentéssel bírt, hiszen az önkényuralom bürokratikus és elnyomó apparátusa által diktált modernizáció megítélése ekkor meglehetősen ambivalens. Az „idegen”, kívülről erőszakolt civilizációs vívmányok elutasítása helyett Széchenyi tevékenysége valódi alternatívát kínált, olyan harmadik utat, amely a konzervatív bezárkózás, tradicionalista elszigetelődés helyett egy korszerű alapokon kibontakozó nemzeti újjászületés programját vázolta fel.[112] A Széchenyi-emléklapok ilyen értelemben nem pusztán egy közéleti személy köré font kultusz „ikonjai”, hanem aktuális üzenettel bíró politikai programképek, amelyek nyilvános kihelyezése egyúttal világnézeti választást is takarnak.

Eseményrekonstrukciók: Legendák és dokumentumok

Széchenyi utolsó tíz éve a nagyközönség elől elzártan zajlott. A Bécs melletti Döbling elmegyógyintézetének külön lakosztálya jobban elrejtette őt, mint az emigráns Kossuth alakját a kényszerű száműzetés. Míg Kossuthról folyvást érkeztek hírek, londoni és amerikai diadalútjáról regélve, addig Széchenyi oly mélyen visszavonult belső emigrációjába, hogy alakja a külvilág számára mind megfoghatatlanabbá vált. Kettejük kivonulásának eltérő jellege a róluk szóló képekben is megmutatkozott: Kossuth száműzetésének éveiből számos riportképet ismerünk, ugyanakkor Széchenyi utolsó évei csak a legendák ködfátyolképeiben öltöttek testet. Az elmebaj és az öngyilkosság nehéz terhétől súlyos végnapok olyan komor finálét komponáltak számára, amely sehogysem illeszkedett a „legnagyobb magyar” mítoszába. A populáris képes irodalom a maga eszközeivel igyekezett kiköszörülni a csorbát és meseszerű legendával deríteni fel a borús valóságot.

            Széchenyi alakját közel sem övezte annyi legendáris népi hagyomány, mint Kossuthét.[113] Filozofikus, a közszerepléstől korán visszavonuló alkata nehezen lelt találkozási pontokra a népi fantáziavilággal. Éppen ezért bizonyult telitalálatnak az a grafikai kompozíció, amelyet első ízben Werfer Károly Képes Újságja közölt 1860 júniusában.[114] (33. kép) A rövid versidézettel kísért kompozíció a szobája ablakán kihajoló, furulyázó, galambokat etető Széchenyit ábrázolta. Vas Gereben a képhez fűzött kommentárjában elmesélte, hogy döblingi magányában Széchenyi gyakran játszott furulyáján (csákánján) magyar népdalokat, amelyek ablakához csalogatták a galambokat. Később egy olvasói levél mindezt azzal egészítette ki, hogy galambjait a gróf búzaszemekkel etette, akik így nem csipegették le az ablakát körbe futó szőlőt. Mindez az olvasó értelmezésében azt példázta, miként tudta Széchenyi jó szóval a maga oldalára állítani híveit.[115] A furulyázó és galambokat etető Széchenyi alakja több kortársi visszaemlékezésben felbukkant, legkorábban talán abban a bécsi levélben, amelyet április végén a Vasárnapi Újság és a Képes Ujság is közölt.[116] Werferék gyaníthatóan e néhány sorból merítették a jelenet ötletét.

Az elkészült kőrajz találóan ötvözte a madarakat etető Szent Ferenc ikonográfiai típusát a börtön ablakából kitekintő rab újabb kori képi motívumával. Utóbbira a korszak börtönképei, köztük Kiss Bálint Pethes Jánosa vagy Grimm Rezső Rákóczi Rodostóban, kőrajzban is sokszorosított képe nyújtott példát.[117] Werfer képe nem csak nyájas és kegyes vonásokkal ruházta fel a galambokat etető, furulyázó Széchenyit, de őt a keresztény ikonográfiában a krisztusi áldozat szimbólumaként ismert szőlőtőkével keretelte, ami alakját a mártírium koszorújával ruházta fel. A kompozíció sikerét mi sem bizonyította jobban, mint hogy rövid időn belül több másolatban és átiratban is elterjedt.[118] (34-35. kép)

            Nem sokkal később Werfer újabb fiktív zsánerképpel gazdagította a Széchenyi-legendáriumot. A Képes Újság és a Sonntagszeitung előfizetőinek 1860. második félévi jutalomképeként „Gróf Széchenyi Istvánnak Báró Jósika Sámuellel utolsó találkozása Döblingben” című kompozíciót küldte szét.[119] (36. kép) A jelenethez kiadója nem fűzött részletesebb magyarázatot azon túlmenően, hogy Jósika Széchenyi egyik legközelebbi barátja volt, aki valóban gyakran felkereste őt Döblingben. Az is viszonylag köztudott volt, hogy Jósika tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála vélhetően közrejátszott Széchenyi végzetes elhatározásában.[120] Ennek fényében kettejük utolsó kézfogása egy végzetteljes barátság tragikus ómene volt. Ám a mozzanat minden komor életrajzi felhangja ellenére is inkább a Széchenyi politikai-diplomáciai aktivitását, a „döblingi főhadiszálláson” zajló aktív politikai szervezkedést volt hivatott demonstrálni.[121] Nem kötődött konkrét időponthoz, hanem inkább a jelképes békülési jelenetekkel állt párhuzamban.[122] Mint az összefogás, megegyezés, „súlyegyen” szimbóluma szoros rokonságot mutatott Werfer nem sokkal korábban kiadott műlapjával, amely Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Sándor kézfogását idézte meg.[123]

            Széchenyi halálát követően a közönséget rendkívüli módon érdekelte minden olyan részlet, amely a nagy államférfi mindennapjaira, személyes környezetére vonatkozott. Werfer alkalmi nyomatai kiváló érzékkel elégítették ki ezt az újonnan feltámadt keresletet. A tömeges igény, a publikum szenzációéhsége magyarázza azt a jelenséget is, hogy néhány hónap alatt több olyan Döblinghez kötődő ábrázolás is született, amelyek részleteikben meglepő hasonlatosságot mutatattak. Tomsics Emőke aprólékos figyelemmel térképezte fel azt a kölcsönzési hálót, amelyben e művek elhelyezhetőek.[124] Az idézetek szövevényében utólag az elsőség kérdése már nem tisztázható egyértelműen, és talán fontosabb is annál a szándék, amely valamennyi kép alkotóját vezérelte: a hitelesség illúziója, a szemtanúság ígérete.

            Széchenyi és Jósika döblingi találkozását színre vivő ábrázolás számos részlete megegyezik azzal az 1860-ban készült festménnyel, amely Gasser döblingi mintázását jelenét örökítette meg.[125] (37. kép) A szakirodalom a festőt a bécsi tanultságú Kiss Józseffel azonosítja és egyetért abban, hogy nem volt szemtanúja a jelenetnek.[126] Sinkó Katalin arra is rámutatott, hogy a festmény forrása nyilvánvalóan Széchenyi orvosának, Guszmann Rudolfnak 1860-ben megjelent emlékirata.[127] Ebben a képnek szinte szószerinti előzményére lelünk: „Beléptemkor az utolsó szobában Gassert egy ablaknál felállított hatalmas agyagbábon a mintázás első kezelésével látám elfoglalva. A könnyen kényszeríthető tömeget már a fejvázlat szerint idomítá, míg a gróf tréfásan csevegve a szobában fel s le járkált. Néhány lépésnyire a szobától ült a grófné, s fal árnyékában a szobor költői készülésébe mélyedve.”[128] A festőileg kvalitásos, színeiben, ecsetkezelésében friss kompozíció hátterében feltűnő enteriőr részleteiben is megegyezik azzal, amely Werfer lapján Széchenyi és Jósika kézfogásának hátterében tűnik fel.

            E két ábrázolás mellé harmadikként járul egy vizitkártya méretű albumin fénykép, amelyre Farkas Zsuzsa jóvoltából terelődött a kutatás figyelme.[129] (38. kép) A fotó részleteiben megegyezik Kiss festményével, csupán a háttér néhány eleme tér el és a két szélen többet mutat az enteriőrből. A Pesti Hírnök eképpen számol be a felvétel felbukkanásáról: „Bécsi műárusoknál most egy érdekes photographkép jelent meg, mely azon jelentet tünteti elő, midőn a grófot a szobrász leképzete volt. Jobbra a grófné alakja is látható, s a gróf egyenes állásban, karját a támlásszéken nyugtatva s arccal a művész felé fordulva. Az arcképek a lehető leghűbbek.”[130] Noha az ábrázolás azt a benyomást kelti, hogy az a mintázás tényleges dokumentuma, sokkal inkább érvényes rá a Tomsics Emőke által használt kifejezés: „eseményrekonstrukció”.[131] Mindez egy történés emblematikussá tömörített ábrázolását fedi, ahhoz az eljáráshoz hasonlóan, amely a történeti festők munkamódszerét is jellemezte. A hitelesség illúzióját ezúttal nem csupán az ábrázolt személyek portréhű bemutatása szolgálta, hanem megerősítette azt a döblingi enteriőr meggyőző rajza is. A fénykép készítéséhez feltehetően felhasználták azt a fotósorozatot, amely Széchenyi halálát követően a döblingi lakosztályról készült. A fényképekről már május elején beszámolt a Vasárnapi Újság: „Egy Széchenyi-album van készülőben. Ennek számára egy bécsi fényképiró az üdvözültnek döblingi szállása minden szobáit lefényképezte, ép azon berendezéssel, mint azokat az üdvezült még életében használta.”[132] A felvételek rövid időn belül közismertté váltak, több ezer másolatuk forgott közkézen.[133] A mintázás jelenetét megörökítő alkotó ismerte és felhasználta e helyszíni felvételeket, éppúgy ahogy Kiss József fiktív eseményábrázolását.

            Amint arra Tomsics Emőke utalt, vélhetően ebben az esetben is kollázsról van szó, amely a kor bevett gyakorlata szerint egyenlő mértékben ötvözött fényképi és festett-rajzolt részleteket.[134] Az eljárás jól szemlélteti azt a sajátos viszonyt, amely a kortársakat a riportázs-képhez fűzte: azt még inkább a históriai képpel rokon műfajnak tekintették, amelyet éppúgy kötött a hitelesség tárgyszerűsége mint a magasabbrendű jelképteremtés hivatása, az akadémikus képalkotás rendszerező, hieratikus szemlélete.

            Jól jellemzi ezt a törekvést az íróasztal mögötti fal mindhárom ábrázoláson domináns képes falának elrendezése. Míg a hosszú asztalhoz és bőrfotelhez hasonló valóban állt a döblingi lakosztályban, a háttér szoborbüsztökből és festményekből szerkesztett képfala egyetlen felvételen sem jelenik meg, hovatovább sehogy se illeszkedik abba a képbe, amely az egykorú leírásokból kirajzolódik. A kortársi visszaemlékezésekből a döblingi lakosztály olyan szobák soraként jelenik meg, amelynek különös miliője bizarr tárgyak együtteséből eredt. „Szobái tele voltak rakva holmi apró csecsebecsékkel, porcellán alakokkal, bizarr figurákkal, torzképekkel, szekrényekkel, tintatartókkal s órákkal, melyek mind ütöttek” – elevenítette fel e különös „diszharmóniát” Kecskeméthy Aurél.[135] A képes fal tehát nyilvánvalóan utólagos konstrukció, jelképek szimbolikus erejű halmaza. Kortársainak és családtagjainak portréi, valamint alkotásaira utaló képek az emléklapokhoz hasonló módon keretezik Széchenyi alakját.

            Nem kevésbé szimbolikus a szobrász figurája. Kiss József festményének az alkotó és modellje egyenrangú főszereplője, a művészkultusz és a közéleti kultusz keresztpontján áll. Egyrészt feltárja a nagyközönség előtt a nagy ember szellemi rejtekét, bevezetve a nézőt annak legszemélyesebb tereibe. Ugyanakkor mint műtermi zsáner betekintést enged a műalkotás születésének rejtelmeibe (a háttérben megjelenő függöny e téma hagyományos ikonográfiai összetevője), ezáltal is kiemelve Gasser szobrának autenticitását. Hans Gassertől nem állt távol saját alkotói attitűdjének képpé formálása. Több daguerrtotípia is ismeretes, amelyeken a mester élőkép-szerű, beállított jeleneteken örökítette meg fontos alkotásainak munkálatait.[136] Ez felveti annak lehetőségét, hogy a fotókollázs Gasser sugalmazására vagy legalábbis műtermi zsánereinek ismeretében készült.

            Az öngyilkosság közismert és minden részletében nyilvánosság elé tárt részletei ellenére az autoagresszió csak nehezen volt beleilleszthető a „legnagyobb magyarról” alkotott eszményképbe. Noha az öngyilkossági ráta a század második felétől meredeken emelkedő mértéket mutatott, ábrázolására alig akadt példa.[137] Zichy Mihály Hídavatásának rokonaira leginkább a századvég populáris ponyva-irodalmában és bulvárirodalmában lelhetünk. A történeti festészet „hős halála” képtípusa leginkább az idegenkezű, mártírhalálra kínált példát.[138] Kivételt ez alól leginkább a keresztény mitológia vagy az antik történelem hősei képeztek, így Lucretia, Kleopátra vagy Szókratész.[139] Petőfi vagy Batthyány mártíriuma mellé nehezen volt beilleszthető Széchenyi éppen húsvét napjára „időzített” tette. Az eufemizálás egyik módja a tragédia makacs tagadása volt: ismeretes olyan populáris ábrázolás, amelyen Széchenyit ágyban haldokló betegként láttatják.[140]

            Gaál Ferdinánd akvarellje viszont azon konspirációs fantazmagóriák ritka képi megjelenítése, amelyek összeesküvés elméletet gyártottak a tények mögé, és merényletként értelmezték a történteket.[141] (39. kép) Ezt tette a műkedvelő rajzoló is, mikor a székébe hanyatló gróf felé a ködös háttérből felsejlő pisztolycsövet irányított. Rajzának felirata egyértelművé tette értelmezését: „A kézt nem látni mint Brutus vagy mint Cesar vesztette az éltet? A történet kétes Széchenyi István legnagyobb magyar felett.” A fiktív és tárgyszerű elemek a korban oly jellemző keveredése ezúttal is megfigyelhető. Széchenyi alakja, viselete, széke és a háttér képesfalának részlete Werfer kőrajzáról származik, és a hiteles miliő megteremtésére hivatott. Az áldozat koponyájából szétrepülő vörös rózsák és a feje fölé koszorút emelő galamb figurája Széchenyi mártíriumának naiv, ám igen hatásos megjelenítése.[142]

Haszon és áldozat: ereklyeipar

A szélsebesen kibontakozó kultusz képigénye az elhunyt személyét és munkásságát emlékezetbe idéző ábrázolások tömegét gerjesztette, tápot adva az ereklyeipar felvirágzásának. Az élelmes kiadók az üzleti haszon reményében licitáltak egymásra, még hitelesebb, még találóbb, még igényesebb Széchenyi-kép ígéretével. Pfeifer Ferdinánd, kiadó és kereskedő példának okáért igen jó pozíciót szerzett ebben a versenyben, ő ugyanis a Széchenyi-családtól közvetlenül szerezte meg a portrék „kizárólagos bizományosi jogát”.[143] Ez vonatkozott egyrészt a család által „szentesített” Barabás-féle portréra, másrészt a Gasser-szobor különféle másolatainak forgalmazására.[144] A Nefelejts híradása szerint Pfeifer könyvesboltjában árusított büsztök „Gasser által készíttettek, még pedig életnagyságban és kisebb alakban. Az életnagyságú mellszobor ára 20, a kisebbé 8 forint. A nevezett könyvkereskedés bronz szobrokra is elfogadja a megrendeléseket, életnagyságúra 300, a kisebbekre 60 forintjával s az általa eladandó bronzszobrok akár 5 százalékát az országos Széchenyi emlékre ajánlja fel.”[145] A Pesti Napló hirdetése szerint a kiadó négy féle változatban hozta forgalomba a szobrot: „természeti nagyságban” bronzból és gipszből, valamint „10 hüvelyk” magas változatban ugyanezen anyagokból.[146] Gasser eljárása a korban általánosnak tekinthető: eszerint a képmás-szobor „jelenlét auráját” őrző, egyedileg megmunkált darabjai a márványbüsztök, míg a gipsz és a nemesebb bronzöntvények hasonló szerepet töltöttek be a kultuszban, mint a sokszorosított  grafikák. A 20-50 centiméter körüli büsztökre nagy igény mutatkozott, részint mint a kultikus szertartások, közösségi megemlékezések kellékére, részint mint a közösségi és magánterek, lokális és privát panteonjainak alkotóelemére. Pfeifer vállalkozása abban a tekintetben is szimbólumértékű, mert a multiplikált plasztikus képmásokból nyert jövedelem egy részét a készülő, reprezentatív emlékszoborra áldozta.

            A bécsi mesterhez hasonló gyakorlatot követett pár évvel korábban Züllich Rudolf is, aki Rómából hazatérve megélhetését sokszorosításra szánt kisplasztikákból remélte fedezni. A grafikai lapokhoz hasonlóan a nemzeti ügy és a szerény haszon karöltve ösztönözte a munkát. Mikor 1855-ban Züllich úgy határozott, hogy itthon építi újra egzisztenciáját, jó érzékkel a közéleti portrészobrászat felé tájékozódott. Az abszolutizmus kori hazai viszonyokra jellemzően, a művészet és politika jeleseinek kis méretű portrészobrai iránt szolid, de biztos kereslet mutatkozott. Azt a kezdeményezést, amelyet néhány évvel korábban, még kedvezőtlenebb körülmények között Alexy Károly kezdett el, Züllich vállalta fel újra.[147] Hazatérvén szoros együttműködést épített ki a Wagner József műkereskedővel. A modernizált ereklyekultusz jótékony hatásait első ízben akkor fordította saját javára Züllich, mikor nem sokkal Vörösmarty Mihály halálát követően három féle anyagban és árban kivitelezve dobta piacra a költő mellszobrát.[148] Ennek sikere nyomán formálta meg Széchenyi István képmását, amelynek fémöntvényét a Műegylet 1857 tavaszi tárlatán vitte közönség elé, majd árusította hasonló változatokban.[149] Züllich jó érzékkel a legismertebb Széchenyi-képmás, Eybl kőrajza nyomán dolgozott, szobra mégsem kapott érdemi szerepet az 1860 „képi versengésben”. (40. kép)

            A leghitelesebb és egyúttal legtalálóbb képmásért folytatott vetélkedésben Gasser kultikus alkotásának csupán két komoly versenytársa akadt: Marschalkó János és Johannes Halbig művei. Marschalkó nem sokkal korábban már egy másik kultusz-szobor kivitelezésében is kitűnt, hiszen 1859-ben őt bízta meg az Akadémia Ferenczy István Kazinczy-büsztjének befejezésével.[150] 1860-ban ennek nyomán is készített gipszöntvényeket, de ezzel párhuzamosan Széchenyi képmását is megformálta és sokszorosította. Gipsz-példányát – Gasser büsztjével párhuzamosan – a Műegylet májusban nyílt tárlatán láthatta a közönség.[151] A kereskedelmi példányokat reklámozó egykorú szórólap szerint Marschalkó portréja Barabás olajfestményét követte, mely a „legnagyobb magyart életének tettdús éveiben ábrázolja”. A szobrokat forgalmazó Lauffer és Stolp műkereskedés vidéki szállítást is vállalt, kérésre akár márványtalapzattal együtt, s jóval borsosabb áron a képmás fém vagy márvány változatára is elfogadott megrendelést.[152]

            Szintén Barabás-portréja volt a mintája Johannes Halbig mellszobrának. (41. kép)  A müncheni mester neve ekkor igen jól csengett, hiszen 1860 elején készült el József nádor emlékszobrával, az egyik első hazai, köztéren felállítandó közéleti politikus monumentumával.[153] Gipszmintáját májusban az Akadémián mutatta be. Vázlata olyan tetszést aratott, hogy Halbigot a lapok már mint a jövőben felállítandó Széchenyi-emlékmű mesterét emlegették.[154] A Pesti Napló egyenesen az idős kori Gasser-portré alternatívájaként üdvözölte: „A Halbigé férfikora diszében, erélyes és értelmisége teljben művészi szépséggel és jellemzetességgel tünteti föl, azon alakban , melyben őt a haza ismerte. A Gasser szo­bra az 1860 ki Széchenyit mutatja , s kétségtelenül nagy érdekű jeles mü, — de kénytelen idegen is maradni a magyar előtt, ki előtt ezen Széchenyi ismeretlen. Azért mi a Halbigféle szobor másait ajánljuk mindenkinek.”[155] Gipszmintája nyomán mégsem készültek kereskedelmi célú másolatok. Szobrának márványba faragott változata a főváros megrendelésére készült el és a Városháza tanácstermébe kapott helyet.[156]

            Ezzel szemben kifejezetten a kisméretű portrészobrok iránti tömeges igényt kívánta kielégíteni Schlick Ignác bronzöntő műhelye, amely Szandház Károly mintája nyomán kivitelezte Széchenyi ifjabb kori képmását. [157] Az ismert mesterekhez köthető, nemesebb anyagból kivitelezett példányok mellett százával tűntek fel a kisebb nagyobb, porcelán, bronz vagy gipsz büsztök.[158] Formai változataik, variációik áramlásának útja alapvonásaiban azonos volt a grafikai képmások sebesen burjánzó tömegéhez.

Széchenyi hirtelen fellobbanó kultuszát és ahhoz kapcsolódóan a közönség nagyfokú képigényét műkiadók sokasága igyekezett kielégíteni. Mai szemmel is meglepő gyorsasággal, már egy hét elteltével megjelentek a műkiadók kirakataiban az újabb, alkalmi Széchenyi-portrék. „A könyv- és műiárusok kirakatai telve vannak Szé­chenyi képekkel, Széchenyi-szobrokkal. Jobbak és rosszabbak legtarkább vegyülete: különféle időkből, külön­féle mesterektől, különféle módon és nagyságban.” – írta 1860 májusában a Pesti Napló.[159] Két hónappal Széchenyi halála után a Nefelejts mintegy 14 „kisebb-nagyobb” képet vett számba, amelyek számításaik szerint „legalább 20.000 példányban” jelentek meg.[160] A kisplasztikákhoz hasonlóan a grafikákat is különböző kivitelben, méretben és áron kínálták a közönségnek. Vahot Imre például a Pesti Naplóban is hirdette Széchenyi-képét „nagy alakban, kínai papíron – 1 ft, 30 kr”, fehér papíron 1 ft, „postai göngyben” 2 forintos áron.[161]1860-ban a Széchenyi-képek legváltozatosabb sorozatát Werfer Károly vállalkozása kínálta. Kiadott önálló műlapokat is, de az alkalmi képek terjesztéséből az érdekkörébe tartozó Képes Újság, Divatcsarnok és Sonntagszeitung is kivette részét. Werfer rövid időn belül tíz eredeti képpel jelent meg a piacon, akadt köztük hagyományos portré (A legnagyobb magyar), a népszerű szoborbüsztre komponált csendélet (Széchenyi a halhatatlan), fiktív zsánerkép (Gróf Széchenyi István lovon; Széchenyi István Oberdöblingben, galambjait etetve; Gróf Széchenyi Istvánnak Báró Józsika Sámuellel utolsó találkozása Döblingben), allegorikus emléklap (A nemzet legelső napszámosa) valamint aktuális eseménykép (Széchenyi 1848-ban; Gyászmise Gr. Széchenyi Istvánért Pesten). A Kazinczy-centenáriumhoz hasonlóan Werfer ezúttal is egy impozáns emlékalbumot kívánt kiadni.[162]

A Paur Iván és Török János szerkesztése alatt induló díszmű tervezetét 1860 júniusában a Vasárnapi Újság is közölte: „Hiszszük, a dicsőültnek nagyszerü egyéniségét azon magasztos alakban körvonalozhatni, mely őt ifjuságától kezdve, élte minden korszakában minden sajátságaiban, elveiben, felfogásaiban és jellemében, a köz- és magánélet minden viszonyaiban, teremtő erejének bámulatos gazdagságában, s polgári erényeinek páratlan fényében, mint hazafit, katonát, gazdát, földesurat, családapát, barátot, lángészt, irót, államférfit és törvényhozót örök példa gyanánt bemutassa. Az „Album” 34–36 nagy regál ivre fog terjedni, gazdag és változatos illustratiókkal; nevezetesen lesz benne egy allegorikus kép: a négy halhatatlan Széchenyi (György, Pál, Ferencz, István) és a nemzetiségi czimer; Széchenyi Istvánnak három aczélmetszetü arczképe, u. m. életnagyságu képe, mellképe legjobb korából s mellszoborképe 1860-ból; hat történeti kép kőmetszetben; hat kőmetszetü táj- és helykép. Mindezek Széchenyi életpályájára s munkásságára vonatkoznak. A képeken kivül a szöveget nagyszámu, részint symbolikus, részint az üdvözült kedvencz apróságait, edényeit, fegyvereit, fuvolya-csákányát stb. jelző vignettek és kezdőbetűk ékesitendik.”[163] Nagyszabású terve mindazon képi formákat felölelte, amelyek a korszak közéleti kultuszában szerepet játszottak. Hasonló elképzelések öltöttek formát az 1860 augusztusában kiadott „Kazinczy-Albumban”.[164] Ám Werfer szerteágazó képes vállalkozásai nem hoztak elegendő nyereséget, így a Széchenyi-Album csak terv maradt. Szerényebb kivitelben ugyan, de a népszerű képes album tervét valósította meg Kotsányi László, aki első ízben 1860-ban kiadott regényes Széchenyi-életrajzához zömmel fiktív, elbeszélő képeket válogatott. Többségüket már ismer ábrázolások nyomán Vinzenz Katzler rajzolta, invenciózusan átírva, átkomponálva mintaképeit. [165] Kotsányi az emlékalbum mellett reprezentatív emléklapokat is kiadott 1860-ban, az egyiket Vinzenz Katzler rajza nyomán.[166]

            Az igényes újságkép olykor messze túllépett a folyóirat kötött keretein és a metszetek köz- és magánterek falain, szobadíszként vésődtek bele nemzedékek emlékezetébe.[167] A Werfer kiadásában megjelenő Képes Újság 1860 körül egyike volt a legszínvonalasabb metszetekkel illusztrált lapunknak. A kiadó rövid időn belül azzal szembesült, hogy a folyóirat páratlanul jó minőségű, szöveg közé illesztett litografált illusztrációit az olvasók bekeretezve faliképként kezdték használni, ami a kiadót rendhagyó lépésekre késztette: “Néhány előfizetőnk megkeresett bennünket a miatt, hogy miután az egyes képeket szeretnék keretbe illeszteni, ne nyomatnánk semmit a képek hátuljára. Ez ugyan furcsa kívánság, midőn mi képes lapot szerkesztünk, és nem képeket árulunk, azonban mégis úgy intézkedtünk a lap megkezdésekor, hogy az eredeti képeket, melyek úgyis nagyobb művészettel készülnek, külön is lenyomatjuk, még pedig valóságos képpapírra, és ezeket mérsékelt árért csak előfizetőink számára készitetjük; tehát a fölszólamlókat figyelmeztetjük, hogy a hazai képekből a kiadóhivatal szívesen szolgál példányokkal.”[168] Werfer Károly élelmes üzletember lévén lapja sikeresebb képeit rövidesen már különállóan is árusította. Széchenyi István halálára emlékező allegorikus zsánerét már eleve keretezett, falra akasztandó kultuszképnek szánta.[169]

A közéleti portré aktív médium, amely a keresletnek megfelelően sokszorozódik, osztódik, ölt újabb és újabb formát. Széchenyi portréikonográfiája jól illusztrálja, hogy a 19. századi képmások miként váltanak hordozót, szobormű, festmény, grafika és fotó között ingázva, többnyire megtartva az eredeti kép jelentését. Néhány ifjúkori képmást leszámítva, Széchenyi esetében nem beszélhetünk magán portréról, képmásai túlnyomó részt a nyilvánosság igényeit kielégítő ábrázolások. Közéleti jellegüknél fogva pedig nem pusztán arcképek, hanem önmagukon túlmutató jelentéssel bíró, szimbolikus, kultikus objektumok, amelyekhez olykor határozott világnézeti, értékrendi értelmezések kapcsolódnak. E jelentéseket éppúgy befolyásolja a megrendelő, alkotó személye, mint a nyilvános prezentáció közege és módja. Amint a fenti példák is bizonyítják, e szimbolikus tartományok azonban idővel elhalványulnak, vagy újabb átértelmezésekkel gazdagodnak.

---

[1] Politikai antropológia. Szerk. Zentai Violetta. Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

[2] A szimbolikus politika formák elemzése: Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. Századi történetéből. Budapest, PolgART Kiadó, 2004.

[3] Ikonográfiájának két, a történeti képkutatás területén iskolateremtő feltárása: Vayer Lajos: Széchenyi képe. Magyarságtudomány, 1, 1942. 1. sz.  94-115. – Újra közölve In: Uő: Témák, formák, ideák. Válogatott tanulmányok a festészet, a szobrászat és a grafika művészetének történetéből. (Művészet és elmélet). Budapest, Corvina Kiadó, 1988, 185-197; Rózsa György: Széchenyi-ikonográfia. In: Széchenyi és kora. Szerk. Éri István. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1991, 269-315. (Továbbiakban: Rózsa kat.); Lásd még: Széchenyi világai. Kiállítási katalógus. Szerk. Tóth Csaba. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2010.

[4] Ez idáig legteljesebb ikonográfiája: Rózsa György: Kossuth Lajos ikonográfiája. In: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.” A Kossuth-hagyaték. Szerk. Körmöczi Katalin. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1994, 291-455.

[5] Kossuth ábrázolásai a sajtóban egyértelműen 1867-től válnak sűrűbbé, képei jellemzően, portrék vagy lakóhelyeinek ábrázolásai. Egyik legnépszerűbb ábrázolása 1868 első félévében a Magyarország és a Nagyvilág jutalomképe: F. k.: „Kossuth Lajos bucsuja a haza határán 1849-ben.”F. b. l.: „Rajzolta Kollarz Ferencz.” F. k. l.: „A “Magyarország és a nagyvilág” ötödik féléves műmelléklete.” F. j. l.: „Kiadó ifj. Deutsch Mór Pesten.” (A képleírásoknál használt rövidítések: F. k. = Felirat középen a kép alatt; F. b. l. = Felirat balra lent a kép alatt; F. k. l. = Felirat középen a kép alatt; F. j. l. = Felirat jobbra lent a kép alatt. A nyomaton belüli jelzések: J. j. l. – J. b. l.)

[6] A korszak képes sajtójáról: Révész Emese: Kép, sajtó, történelem. Illusztrált sajtó Magyarországon 1870-1870. Budapest, Argumentum–OSZK, 2015.

[7] N. n.: Gróf Széchenyi István képe. Honművész, 3, 1835. december 24., 103. sz. 822.

[8] „1) aczélba metszve Bajza 1835-ki Aurorájában. 16-od rétben. – 2) Rézbe metszve az 1835-ki Regélő 53-dik száma mellett 8-ad rétben. – 3) Kőre edzve az 1835. Rajzolatok 53-ik számában 4-ed rétben. – 4) ismét kőre edzve 1835. juniusban folio nagyságban Schoefft festő által kiadatva. Pesten – 5) Ismét kőre edzve egy ivre Bécsben 1835. augustusban Tomala pesti műáros úr által kiadatva. – 6) Lesfesté őt (miután már 1833-ban Bécsben is lefesté Ammerling) Pesten 1835. nyáron Schoefft úr. – 7) Ugyan Pesten azon évi nyáron Einsle úr, mellyről Tomala ur kőbe metszette-le, és az eredetit magáévá tevén, most erről több másolatot készittet. – 8) Megszerzé magának a gróf életnagyságú képét Hont vármegye közgyűlési tereme számára 1835. mart. 20-ki határozata szerint. – 9) Nógrád megye ugyan azt uj megyeháza diszitésére 1835. nov. 19-én tartott közgyülésében meghozatni köz felkiáltással elhatározá. – 10) Ugyan azt a megyeház nagyobb teremébe meghozatni rendelé Bihar vgye dec. 14-kén tartott közgyülésén, miről alább bővebben. – 11) A magyar tudós társaság ülési tereme számára, most készitteti a m. grófnak, mint másod-előülőjének, képmását.” – Uo.

[9] A visszautasításban Széchenyi személyes és politikai ellenszenve is közrejátszott. – Bártfai Szabó László: Gróf Széchenyi István művész kortársai és barátai. Magyar Művészet, 6, 1930, 586-604: 597.; Naplóbejegyzés: 1829. szeptember 11.  Széchenyi István: Napló. Vál.: Oltványi Ambrus.  Ford.: Jékely Zoltán, Győrffy Miklós. Budapest, Gondolat, 1978, 612.; Joseph Hormayr levelei Széchenyi Istvánnak: München, 1829. ápr. 20; 1829. szept. 28; 1829. dec. 19. 1830. nov. 10. – MTA Széchenyi-gyűjtemény: K 205/42–45.

[10] Széchenyi levele Báró Hormayr Józsefhoz. 1829. május 9., Pest. – Gróf Széchenyi István munkái. 3. kötet. Széchenyi István gróf levelei. 1. kötet. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Majláth Béla. Budapest, Athenaeum, 1889, 121-122. (108. szám)

[11] Friedrich von Amerling, vászon, olaj, 280 x 165 cm; J. b. k.: „Fr. Amerling 1836” – MTA Művészeti Gyűjtemény, ltsz.: 97. – Rózsa kat. 15.; A Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincsei. Szerk.: Papp Gábor György, András Edit. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2004, kat. 59., 157. (Rózsa György címszava)

[12] „Lajos és Pál bátyáim kérésére és számára Ammerling Bécsben megkezdé egész személyemet olajban, képem szinte kész és szolgálhat kisebb rajzra. Én nem gátolom, ha Ön Bajza számára lemásoltatja; de én rá hatalmat nem adhatok; mert a kép testvéremé. Ha ők ráállnak, én nem hátraltatandom. Irjon tehát mind a két bátyámnak, és ha nincs ellenek semmi, végezze a dolgot Ammerlinggel.” – 1834. január. 23., London. Tasner Antalhoz. – Széchenyi levelei 10. jegyzetben i. m. 352-253. (222. szám); Bajza korábban már sikertelenül folyamodott képmásáért: 1833. április 25., Pozsony. Bajza Józsefhez. – Uo. 235-236. (180. szám)

[13] F. k.: „Gróf Széchenyi István” F. b. l.: „Amerling után rajz Staub.” F. j. l.: „Metsz. Schuler.” F. k. l.: „Creuzbauer müvészeti intézetéből Carlsruheban.” Acélmetszet. 165 x 120 mm – Megjelent az Auróra 1835. 1. évfolyamának nyitó képeként. – Rózsa kat. 15/d

[14] „A’ külföldi művészek an­nyira el vannak most munkákkal halmozva, hogy Kilian ur kénytelen volt innen a’ múlt hónap végén, Németországba (Carlsruheba ) embert kül­deni, ki a’ Bajza’ Aurorájához megrendelt aczél-metszeteket sürgesse , ’s mihelyt a’ művész’ keze alól kikerülnek, elhozza. Ezek között leend, mint tudjuk, gróf Széchenyi István’ óhajtva vártképe.” – írta a Rajzolatok 1835-ös első számában: Rajzolatok, 1, 1835. január 1., 1. sz., 6.

[15] Székács [József]: Széchenyi. Auróra, Pest, 14, 1835, I, 176. – „Szóla Hunyad: ’Seregem, ha lehordod torkolatodhoz,/ Ősz Duna, Mahmudnak népeit eltapodom.’/ ’Vaskapum összedodor, vakbuzgó, hogy ha merészelsz!’/ És a nympha-harag visszaijeszti a hőst./ Széchenyi szól: ’Népeknek hozok s viszek áridon áldomást,/ Nyisd gátló kapudat, vagy levegőbe röpül!’/ S a Duna nyit sima rést a békevitéznek ijedten,/ S ő megy s horgonyt vet Ásia partjaival”

[16] F. k.: „Gróf Széchenyi István” F. b. l.:  „Amerling után rajz Manielli.” F. j. l.: „K.m. 835-ki 53. Regélő mellé. Kohlmann Károly acélmetszete”. Rézmetszet. 211  x 140 mm – Megjelent: Regélő, 2, 1835. július 2., 53. sz. melléklete. A második évfolyam nyitó képe. – Rózsa kat. 15/a

[17] N. n.: Élet-történet. A Széchenyiek. Regélő, 2, 1835. július 5., 54. sz. 429.

[18] F. k.: „Sárvári Felső-Vidéki Gróf Széchenyi István”. F. k. l.: „Senefelder lith. Nyomt. Schmid Pesten.” Kőrajz. 203 x 125 mm – Megjelent: Felsőmagyarországi Minerva, 10, 1835. 1. kötet címlapja előtt – Rózsa kat. 15/f

[19] A levelet közölte: Jelenkor, 5, 1836. szeptember 17., 75. sz. 1. 

[20] Divald Kornél: A Magyar Tudományos Akadémia palotája és gyűjteményei. Magyarázó kalauz. Budapest, 1917, 52. – Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 1834-1836. III. kötet, Buda, 1838, 92-93.

[21] F. k.: „Széchenyi István.” F. b. l.: „Festette Amerling Frigyes.” F. j. l.: „Könyves Kálmán magyar műkiadó társaság.” F. j. f.: „A Magyar Tudományos Akadémia engedélyével.” Nyomat. 353 x 255 mm – Rózsa kat. 15/u

[22] Bártfai i. m. (9. j.) 598. – Schöfft Ágoston Tivadar 1835-ben készült, elveszett eredetije a Széchenyi-család birtokában volt. Ma Schöfft Károly József másolatában ismert: vászon, olaj, 150 x 113 cm. J. j. l.: „Jos. Schoefft”. Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum, ltsz.: 53.7.28. – Rózsa kat. 11. és 11/c; Szvoboda Dománszky Gabriella: Schoefft Ágoston (1808–1888) művészete. In: Tanulmányok Rózsa György tiszteletére. Szerk. Basics Beatrix. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2005, 151-155: 151-152.

[23] F. k.: „G. Széchenyi István”. F. j. l.: „H. Senefelder/35. Nemzeti Képtár 1.” F. b. l.: „nyomt. Schmid.” – Kőrajz, 939 x 274 mm – Megjelent: Rajzolatok, 2, 1835. július 4., 1. sz. melléklete – Rózsa kat. 11/b

[24] F. k.: „Sárvári Felső-vidéki/ Gróf SZÉCEHNYI ISTVÁN”. F. j. l.: „Schöfft. Nyomt. Schmid Pesten”. Litográfia, 667×657 mm – Rózsa kat. 11/a

[25] A Rajzolatok mellékleteinek részletes leírása: Busa Margit, V.: Magyar sajtóbibliográfia 1705-1849. A Magyarországon magyar és idegen nyelven megjelent valamint a külföldi hungarika hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. I-II. Kézirat. Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár, 1986, II, 959-965.

[26] Révész Emese: Virtuális panteonok. Grafikai arcképcsarnokok a 19. századi populáris grafikában. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, XXXIV, Budapest, 2009, 109-134.

[27] A portrék jegyzéke: Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951, 106-116;Rózsa György: Ehrenreich Ádám forrásai. Művészettörténeti Értesítő, 8, 1959. 1. sz. 61-67.; Szvoboda Gabriella: A polgárosodó művészeti élet zsidó szereplői Pesten. In: 1100 éves együttélés a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában. Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány, Budapest, 2001, 128-159: 134-140.

[28] F. k.: „Sárvári Felső Vidéki Gróf Széchényi István/ Comes Stephanus Széchényi/ de Sárvári Felső Vidék.” F. j. l: „Ehrenreich sc.” Rézmetszet. 252 x 177 mm – Rózsa kat. 15/b

[29] Manschgo János a kevésbé ismert és követett Anton Einsle képmása nyomán dolgozott: F. k.: „Gróf Széchenyi István.” F. b. l.: „Magyar Pantheon.” F. k. l.: „Kiadta Ponori Thewrewk József./ Granich sajátja.” – Kőrajz. 244 x 180 mm – Rózsa kat. 12/c; Ponori vállalkozásáról: Fejős Imre: Az országgyűlési ifjak litografáló társasága. In: Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, Budapest, 1952, 118-121.

[30] A mellékletek részletes leírása: Busa i. m. II, 803-808.

[31] Bártfai i. m. (9. j.) 598. – Az eredeti olajfestmény lappang. A kép Hont vármegye 1835. márciusi határozata nyomán készült. – Rózsa kat. 12.

[32] F. k.: „Gróf Széchenyi István.” F. b. l.: „Allegoria Schindler J. Professzortól rajzolva.” F. k. l.: „A. Einsle nagy eredeti olajföstménye után./ A kiadó tulajdona.” F. j. l.:  „Clarot J. B.-tól lithographírozva. Pesten Tomala Ferd. Cs. K. prov. Litographini [sic] Intézet tulajdonos művészeti földleírási és hangászati boltjában.” Kőrajz. 722 x 536 mm – Rózsa kat. 13.

[33] A kép keletkezéséről és az azt követő botrányról részletesen beszámol Mária Dorottya hercegnőhöz írott levelében: 1835. szeptember 2., Pest. Mária Dorottya főhercegnőhöz. – Gróf Széchenyi István munkái. 4. kötet. Széchenyi István gróf levelei. 2. kötet. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Majláth Béla. Budapest, Athenaeum, 1890, 98-101. (77. szám)

[34] Széchenyi levelei i. m. 99.

[35] Széchenyi leírására leginkább Waldstein János 1839-es karikatúrája hasonlít: Papír, akvarell, 271 x 184 mm – Rózsa kat. 20.

[36] Bicskei Éva: A nemzeti pantheon formálódása. Közgyűlési termek arcképcsarnokai a 19. századi Magyarországon. In: Diszciplínák határain innen és túl. Fiatal Kutatók Fóruma. Szerk. Balogh Margit. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 2007. 163-204; Uő: The Formation of the National Pantheon. Portrait Galleries of County Halls, City Halls, and Clubs in Nineteenth Century Hungary. Acta Historiae Artium, Tom. XLIX, 2008, 305-337.

[37] Körmendy Kinga: A Széchenyi-gyűjtemény. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1976: K 164/2–22.: Széchenyi István különböző megtiszteltetései. 1833–1838.

[38] Bényei Miklós: Adalékok Széchenyi István és Bihar vármegye reformkori kapcsolataihoz. In: Hajdú-Bihar megyei levéltár Évkönyve, XXIV. 1997, Debrecen, 1998, 87-108; Széchenyi válaszlevelét és az elveszett portré reprodukcióját korábban közölte: Szegedi-Maszák Hugó: Gróf Széchenyi István arcképe 1836-ból. Vasárnapi Újság, 55, 1908. április 5., 14. sz. 261-262.; Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Kolozsvár, Minerva Rt. 1944. kat. 288.; Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője. In: Barabás Miklós 1810-1898. Előadások a művész halálnak 100. évfordulójára szervezett konferencián. Szerk.: Jánó Mihály. Sepsziszentgyörgy, 2001, 121-141. – Rózsa kat. 17.

[39] Vászon, olaj, 225 x 139 cm; jelezve balra lenn: „festé Márkusfalvi Barabás Miklós 1836-ban.” – Banska Stavnica, Kammerhof; – Rózsa kat. 17/a

[40] F. k.: „Gróf Széchenyi István. M. Acad. Másod-Elnöke.”; F. b. l.: „Barabás 1837”– Középen: Nyom. Trentsensky és társa Pesten.” – Rózsa kat. 17/c

[41]F. k.: „Széki Gróf Teleki József M. Acad. Elnöke.”. J. b. l.: „Barabás 1837”; F. k. l.: „Nyom. Trentsensky és Társa Pesten.” – Mindkét lap reprodukálva: Katalógus a Barabás Miklós rajzaiból és festményeiből rendezett emlékkiállításhoz. Sepsiszentgyörgy, 1998, 11, 30. kat. 48, 49. – Barabás 1944 i. m.. kat. 388.; Előképe Barabás 1836-ban festett olajképe, amely – a Széchenyi-portréhoz hasonlóan – a kőrajz készülése idején nem része az Akadémia gyűjteményének. – Vászon, olaj, 85 x 64, 5 cm. J. j. k.: „Festé Barabás Miklós 1836-ban.” MTA ltsz.: kt 2. – A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században. Szerk.: Szabó Júlia, Majoros Valéria. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1992. kat. 27.; Divald i. m. (20. j.), 59. kat. 30.

[42] Szabó Júlia: Barabás Miklós és a Magyar Tudományos Akadémia. In: Barabás 2001 i. m. (38. j.), 101-109.

[43] F. k.: „Gr. Széchenyi István.” J. j. l.: „Eybl 842”. F. b. l.: „Nyomt. Leykum A. Bécsben.” F. k. l.: „Wagner József tulajdona Pesten.” Kőrajz. 502 x 354 mm – Rózsa kat. 23.

[44] Almási Balogh Pál: Felszólítás egy hasznos ismereteket terjesztő társaság ügyében. Pesti Hírlap, 1, 1841. január 6., 2. sz. 15.

[45] Patricia Anderson: The Printed Image and the Transformation of Popular Culture 1790-1860. Oxford University Press, 1991.

[46] Almási i. m. (44.j.)

[47] Uo.

[48] Fővárosi újdonságok. Pesti Hírlap, 2, 1842. február 6., 115. sz. 87. – A sorozatról bővebben: D. Szemző Piroska: Képzőművészetünk és a Pesti Hírlap 1841-1849.In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Budapest, Művelt Nép, 1952, 128-146: 134-135.

[49] Jegyzékük: Szendrei János, Szentiványi Gyula: Magyar képzőművészek lexikona. Budapest, 1915, 452-455.; Kiegészítésük: Nagy Zoltán: A magyar litográfia története a XIX. Században. Budapest, Pázmány Péter Egyetem, 1934, 92.

[50] Hirdetése: Pesti Hírlap, 2, 1842. május 15., 143. sz. 349. – „Fehér papíron 1 ft 20 kr, kínai papíron 1 ft 40 kr.”

[51] „Eybel das 4te und letzte Mal mein Portrait.” 1842. április 7. – Széchenyi Napló i. m. (9. j.) 976.

[52] F. k.: „Gróf Széchenyi István.” J. j. l.: „Brown” Fametszet. 170 x 160 mm – Megjelent: Vasárnapi Újság, 1, 1854. szeptember 3., 27. sz. 225. – Rózsa kat. 23/c.

[53] F. k.: „Széchenyi István.” F. k. l.: „Nyomt. Rohn Pesten 1858”. Kőrajz. 353 x 276 mm – Rózsa kat. 46.

[54] F. k.: „Gróf Széchenyi István/ 1858-ban.” F. b. l.: „Emlékezetből rajzolta Vahot Imre. Kőre rajz. és nyomt. Rohn Pesten 1858/59.” F. j. l.: „Melléklet a Napkelethez” Kőrajz. 470 x 317 mm  – Melléklet a Napkelet 3, 1859. január 2., 1. számához – Rózsa kat. 47.

[55] N. n.: Látogatás Gr. Széchenyi Istvánnál 1858-ik évi szeptember hó folytán. (Keretül a becsületben megőszült nagy hazafinak általam emlékezetből lerajzolt s lapom az uj évi első száma mellett kiadott legujabb arczképéhez.) Napkelet, 3, 1859. január 2., 1.sz. 11-12.

[56] 1858. december 7., Széchenyi levele Tasner Antalhoz. Gróf Széchenyi István munkái. 6. kötet. Széchenyi István gróf levelei. 3. kötet. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Majláth Béla. Budapest, Athenaeum, 1891, 723-724. (665. szám)

[57] Vahot Imre levelét idézi jegyzetben ou. 723.

[58] K. T. Levelezés. Vasárnapi Újság, 6, 1859. január 30., 5. sz. 59.; Vasárnapi Újság, 1859. február 13., 7. sz. 83.: „Az „emlékezetből” rajzolt Sz. arczképe itt Bécsben a legnagyobb megütközést idézte elő (s valószinü, hogy igy volt ez Magyarországban is). Ez elvitázhatlan tény, ezt nem lehet elgorombáskodni. Én az itt nyilatkozó közérzületnek csak tolmácsa voltam és elhiheti V. L. ur, hogy annyira maradtam el az átalános élénk boszankodás hű kifejezése mögött, mint a mennyire ő esett távol az udvariasságtól.”

[59]F. k.: „Eger várának hősi megvédése Dobó és bajtársai és az egri nevet velök együtt kivívott magyar nők által, 1552-ben.”F. b. l.: „Kőre rajz. Kollarz F.” F. k. l.: „E kép tervezője s kiadó-tulajdonosa: Vahot Imre. Eredetijét rajzolta: Vizkelety Béla, 1860-ban. IV-ik történeti műlap a Napkelethez.” F. j. l.: „Nyomt. Reiffenstein és Rösch műintézetében Bécsben.” Kőrajz. 517 x 742 mm – Lásd Angerer egyik felvételét, ahol a falióra mellett jól kivehető a műlap: MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 2432/1957 fk

[60] Igaz, nem sokkal Széchenyi halála után Vahot arról számolt be, hogy a képmás igen keresett – Napkelet, 4, 1860. április 22., 17. szám: hátsó borító hirdetése

[61] 1858. december 7., Széchenyi levele Tasner Antalhoz. Gróf Széchenyi István munkái. 6. kötet. Széchenyi István gróf levelei. 3. kötet. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Majláth Béla. Budapest, Athenaeum, 1891, 724. (665. szám)

[62] F. k.: „Széchenyi István” F. k. l.: „Nyomt. Rohn Pesten 1858” Kőrajz. 353 x 276 mm – A „Hazánk” 1858-as melléklete.  – Rózsa kat. 46.

[63] F. k.: „Széchenyi megszűnt a földön élni!/ Gróf Széchenyi István/ 1791-1860” Fametszet. 178 x 140 mm. Megjelent: Vasárnapi Újság, 1860/16, április 15., 181. – Rózsa kat. 23/n; Ezt vette át: F. k.: „Gróf Széchenyi István.” F. k. l.: „Nyomt. Rohn Pesten 1860./ Melléklet az „Iparosok lapjához” Kőrajz. 233 x 185 mm – Rózsa kat. 23/j

[64] Boross Mihály: A dicsőült Gróf Széchenyi István életrajza. Pest, Heckenast, 1860. Címkép. – F. k.: „Gyász hangok/ Széchenyi István/ halálára. Zongorára/ szerzé/ Mosonyi M.” F. b. l.: „No. 504.” F. k. l.: „Rózsavölgyi és társa/ sajátja Pesten 1860. Nyomt. Lorber Pesten 1860.” F. j. l.: W.Tatzelt sc.” Acélmetszet. 324 x 251 mm – Rózsa kat. 23/l. – Oláh Károly: Emlékfüzér Széchenyi István sírjára. Debrecen, Telegdy Lajos kiadása, 1860. Huszka József fametszete. Rózsa kat. 23/p. – Kotsányi László: Gróf Széchenyi István rövid életrajza. Bécs, Schweiger Antal kiadása, 1860.: Felirata: „Katzler V. Kiadja: Kotsányi László Bécsben Schwarz Jánosnál” Litográfia. 221 x 151 mm – Rózsa kat. 23/q (egész alakra kiegészítve.)

[65] 1858. december 7., Széchenyi levele Tasner Antalhoz. Gróf Széchenyi István munkái. 6. kötet. Széchenyi István gróf levelei. 3. kötet. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Majláth Béla. Budapest, Athenaeum, 1891, 723-724: 724. (665. szám); A szobor bécsi bemutatásakor a Pesti Napló is kiemelte, hogy Széchenyi kizárólag a grófnő személyes kérésének eleget téve ült modellt. A lap már ekkor javaslatot tett a büszt sokszorosítására. – Pesti Napló, 1860. április 26., 98. sz. 2.

[66] Bártfai. i. m. (9. j.) 586-596.

[67] Széchenyi Napló i. m. (9. j.) 89. (1818.17.28.)

[68] Saur – Allgemeines Künstlerlexikon. Hgs. Andreas Beyer, Bénédicte Savoy et al. Bd. 50 (Gaspare – Geesink) München, Leipzig, Saur, 2006, 51.

[69] Hans Gasser: Id. Markó Károly mellszobra. 1855. Márvány, 58 × 37 × 30 cm. MNG, ltsz.: 56.23.U

[70] Széchenyi Naplójában 1859. február 29-én és 1860. március 8-án említi Gasser nevét. De többek között Guszmann Rudolf visszaemlékezéseiből is tudható, hogy az első modellállásokra már 1858 őszén sor került: Guszmann Rudolf: Gróf  Széchenyi István a döblingi magán-tébolydában. Pest, Heckenast, 1860, 34-36.

[71] Balogh Pál: Gr. Széchenyi István. Közlöny, 1, 1848. szeptember 20., 103. sz.; Löw Lipót: Sámuel próféta és Széchenyi István történelmi párhuzamban. Elmélkedés, melyet a szegedi zsinagógában az 1860-dik évi május hó 20-dikán a Széchenyi-gyászünnep alkalmával tartott Lőv Lipót. Burger, Szeged, 1860. – Gyuricza Eszter: Eredetiség és hagyomány a Széchenyi-kultuszban. In: Hagyomány és eredetiség. (Tabula könyvek 8.) Szerk. Wilhelm Gábor. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2007, 24-32.

[72] Levelezés. Vasárnapi Újság, 5, 1859. január 30., 5. sz. 59. – „Milly élethűek e vonások, hogy tükrözik vissza e nagy lelket! – Széchenyi vénült, nagyon sokat vénült, de e néma szemekből egy töretlen «magasra vivő» szellem örök napja világol; s mig egy részt fájó szívvel szemléljük ez aggott vonásokat, vigasztalódva nyugszik meg pillantatunk a téres magas homlokon, mellyből Minervakint, a nagy eszmék vértezve szöktek ki a napvilágra, hogy hassanak és alkossanak.” – Ugyanitt bukkan fel először Izsó Miklós neve, mint aki a „szobrot faragta”. Izsó szerepét Szana Tamás monográfiája abszolutizálta (Szana Tamás: Izsó Miklós élete és munkái. Budapest, Athenaeum, 1897, 20.) Közreműködése az újabb szakirodalom szerint is meghatározó volt – Goda Gertrúd: Izsó Miklós 1831-1875. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1993, 17-19.; Ennek ellenére a büszt jelzése és első egykorú közlései egyedüli alkotóként Gassert nevezik meg.

[73] Gasser szobrát (ami ekkor a grófi család tulajdona) Bécsben mutatta be a műkiállításon. Hölgyfutár, 12, 1860. április 24., 49. sz. 390.; „Hans Gasser sokat emlegetett szobra Ráth Mór boltjában megtekinthető.” Hölgyfutár, 12, 1860. május 10., 55. sz. 446.; „Gasser János Bécsben. Gróf Széchenyi István mellszobra gypsből.” A Pesti Műegylet által 1860. évi május 14-től junius 13-ig kiállított művek lajstroma. kat. 2. – Közli: Szvoboda Gabriella: A Pesti Műegylet története. A képzőművészeti nyilvánosság kezdetei a XIX. században Pest-Budán. Miskolc,Miskolci Egyetem, 2007, 453. – Az adatokból nem világos, hogy Bécsben melyik változat szerepelt. Az a gipsz-változat, amelyet ma a Szépművészeti Múzeum őrzi 1906-ban Dr. Pétery Ferenc ügyvéd adományaként került a múzeumba. (Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum állagai. IV. rész. magyar Történelmi Képcsarnok. Budapest, 1915, kat. 994., 274.); Gipsz, 23x16x13 cm. Felirata elől: „St Széchenyi”. Jelezve hátul: „Hans Gasser in Wien”. Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 994. U; Nem kizárt, hogy a kis méretű büszt egyike a kereskedelmi céllal sokszorosított daraboknak.

[74] „Azon sok többé kevesbbé hasonló kép közt, melyek még a márczius előtti időkből származnak, s a gróf egy hü arczképének hiányában életének legu­tóbbi korszakából méltó fáradság leendene valamelyik művészünknek, ha e mellszobor után egy könnyen többszörösíthető képet készítene, mely a nemzet feledhetlen kedvenczének hü arczvonásait életének végszakáiból az utókor számára, megőrizné.” – Pesti Napló, 20, 1860. április 26., 3063. sz. 2.

[75] „Gr. Széchenyi István mellszobra.” (Gasser bécsi szobrász mintája után.). Fametszet. Vasárnapi Újság, 7, 1860. május 20., 21. sz. 241.

[76] N. n.: Gróf Széchenyi István egyénisége.Vasárnapi Újság, 7, 1860. május 20., 21. sz. 241.

[77] Bronz, 50x39x28 cm, hátoldalon: „G.H.”. Zichy Jenő hagyatékából, Szépművészeti Múzeum, ltsz.: 59.1.U; Márvány, 70x27x24 cm, felirata: „St. Széchenyi.” Jelezve jobbra: „N. D. Nat. v. Hans Gasser”. Nagycenk, Széchenyi Emlékmúzeum, ltsz.: SZIEM 91.1.1. – A változatok pontos leírását adja: Szvoboda i. m. (73. j. ) 195. 1642. jegyzet; A nagycenki szoborról Goda Gertrúd közli, hogy csak évtizedek múltán került a családtól Nagycenkre és azonosítja azzal a művel, amit Izsó Miklós Bécsben Gasser irányítása alatt faragott márványba. Goda i. m. (73. j.) 17.; A márvány büszt 1989-ben a műkereskedelemben tűnt fel. – Széchenyi emlékek, emlékhelyek. Szerk. Szentkuti Károly, Vértes László. Budapest, Nagycenk, 1990, kat. 43., 38-39.

[78] Hans Gasser után Izsó Miklós, márvány, m: 65 cm, jelzése: „HG uán IM. 1860”. MTA Művészeti Gyűjteménye, ltsz: 107. – Izsó Szily Kálmánhoz 1860. május 7-én írott levelében ajánlotta a márványmásolat kifaragását – Izsó Miklós levelei. (Magyar művészek levelei I.) Szerk. Soós Gyula. Budapest, Múzeumok Központi Propaganda Irodája, 1958, 28. (10. levél). A másolást Gasser engedélye nélkül kezdte meg, tehát a szerzői jogok rendezetlenek voltak. Erre utal 1860. június 22-én és július 4-én kelt leveleiben. Uo. 31. (12-13. levél); 1860. novemberben postázta a szobrot Pestre. Uo. 33. (14. levél); A munka anyagköltségét és honoráriumát a bécsi magyar ifjak Krajcáros Egyesülete fedezte – uo. 100-101.; Testvére, Izsó József 1874-ben fogalmazott emlékei szerint a szobrot az Akadémia kifejezetten az őszi emlékülésre rendelte, és bár az időben meg is érkezett, a küldeményt „oly kicsinynek találták”, hogy azt felbontatlanul hagyták. Az emlékünnepélyre így „egy Széchenyi gipszszobrot készítettek”. – Uo. 110.

[79] MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 1940/45; Farkas Zsuzsa – Papp Júlia: A műtárgyfényképezés kezdetei Magyarországon 1840-1885. (A magyar fotográfia forrásai 4.) Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2007, 44., 24. kép

[80] F. k.: „Gróf Széchenyi István, a halhatatlan.”Kőrajz. Képes Ujság, 2, 2. kötet, 1860. május 13., 7. sz. 81.; Az önálló műlapként forgalomba hozott változat: F. k.: „Gróf Széchenyi István/ a halhatatlan (1859-ki élethű remek mellszobra után)./ Pest 1860. Werfer Károly műnyomdájából. Nyom. Haske és Társa 1860.” Kőrajz. 439 x 310 mm – Rózsa kat. 51/g

[81] Vászon, olaj, 118 x 92,5 cm. Jelezve jobbra lent: „Schäffer Béla 861.” MNM TKCS, ltsz.: 76.4 – Egykor az MTA gyűjteményében – Divald i. m. (20. j.) 92. kat. 172. – Rózsa kat. 65.

[82] Lotz Károly: Széchenyi apoteózisa, 1867. Vászon, olaj, 88 x 72 cm. Jelezve balra lent: „K. Lotz 1867.” – Művészet Magyarországon 1830-1870. I-II. Szerk.: Szabó Júlia, Széphelyi F. György. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1981, kat. 194.

[83] F. k.: „A hazai nemtője. Példánya a polgárerénynek. A magyar akadémiának, a kortársaknak és a magyar nemzet minden tisztelőinek.”F. b. l. „Szerzék Tevely Ferdinánd és Georg Ágoston. Kőre metsz. Kollarz Ferencz.” F. k. l.: „Nyom. Reiffenstein és Rösch Bécsben.” F. j. l.: „Törvényes véddel utánnyomat ellen a kiadó tulajdonosa Pesten.”. Szinezett kőrajz. 930 x 630 mm – Részletes feliratai: Rózsa kat. 61.

[84] F. k.: „Hódolat Kazinczy Ferencz szellemének”J. b. l.: „Weinem sc.” J. b. l.: „Rohn del.” Fametszet. Megjelent: Vasárnapi Újság, 6, 1859. október 30., 44. sz. 521.; F. k.: „Lendvay emlékére” J. b. l.: „Rohn”. Fametszet. Megjelent: Vasárnapi Újság, 5, 1858. február 7., 6. sz. 61.; F. k.: „Szalay László emlékére” J. b. l.: „Rohn”. J. j. l.: „Rusz K. fametsz. Int.” Fametszet. Megjelent: Vasárnapi Ujság, 11, 1864. július 31, 31. sz. 309.

[85] F. k.: „Gr. Széchenyi István mellszobra. (Gasser bécsi szobrász mintája után.)” Fametszet. Vasárnapi Újság, 7, 1860. május 20., 21. sz. 241.

[86] Kemény Zsigmond: Széchenyi István. In: Csengeri Antal szerk.: Magyar szónokok és statusférfiak. Pest, 1851, 333.

[87] Megjelent: Vasárnapi Újság, 7, 1860. június 3., 23. sz. 279. – F. k.: „Gróf Széchenyi István./ Kőre rajzol Rohn Pesten 1860./ Kiadja Heckenast Gusztáv Pesten 1860.” Kőrajz. 630 x 475 mm – Rózsa kat. 12/h

[88] F. k.: „Gróf Széchenyi István 1860-ban. Kiadja Pfeiffer Ferdinánd.” Balra lent: „Nyom. Reiffenstein és Rösch.” Kőrajz. – Rózsa kat. 51/c

[89] Hölgyfutár, 12, 1860. május 1., 52. sz. 414.; „Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedésében e napok­ban Széchenyi azon arczképe fog megjelenni, me­lyet az eddig megjelentek közt előre is méltán legkülönbbnek mondhatunk. Az elhunytnak fia, Béla kívánságára, Barabás rajzolja ezt a Gassertől készített mellszoborután: mind e három név mindannyi kezesség.” – Pesti Napló, 1860-04-28 / 3065. szám, 2.; Ld. még: Nővilág, 4, 1860. május 6., 19. sz. 300.

[90] F. k.: „Gróf Széchenyi István.” F. b. l.: „Kriehuber 860.” F. j. l.: „Nyom. Reiffenstein et Rösch.” Kőrajz. 326 x 250 mm – Rózsa kat. 51/h; F. k.: „A legnagyobb magyar./ 1860. Pest 1860. Werfer Károly műnyomdájából. Nyom. Haske és Társa Pest 1860.” – Rózsa kat. 51/e. – F. k.: „Gr. Széchenyi István.” J. j. l.: „TK 860”. F. b. l.: „Rajzolta Telepy K. Az 1859. jól talált szobor után.” F. j. l.: „Ny. Rohn A. pest 1860.” F. k. l.: „Melléklet a ’Nefeljts’ előfizetőinek 1860.” Kőrajz. 350 x 227 mm – Nefelejts, 2, 1860. június 17. 12. szám melléklete – Rózsa kat. 51/d

[91] F. k.: „Gróf Széchenyi István élete utolsó évében. Kiadta Vahot Imre 1860.” F. b. l.: „Gasser mellszobra után rajzolta Grimm Rud.” F. j. l.: „Ny. Rohn A. Pest 1860.” Kőrajz. 618 x 471 mm – Rózsa kat. 51/f; A Napkelet hirdetése: „Gróf Széchenyi István legtökéletesebb életnagyságú arczképe, élte utolsó évéből. Gasser híres mellszobra után. Rajzolta Grimm Rudolf. Ára 2 ft. Előfizetőknek: 1 ft.”

[92] G. Héri Vera: Éremművészet. In: Széchenyi és kora. i. m. (2. j.) 319-322: 321. – Több példányát reprodukálja: A szabadságharc emléktárgyai. Kiállítás és árverés. BÁV, 1998, kat. 236-240.

[93] Gerő András: A magyar civilizátor. Rubicon, 10, 1998. 1. sz. 4-5.

[94] Papír, akvarell, 439 x 321 mm. Jelezve balra lent: „Sterio nach Graf Edmund Andrássy.” – MTA SZGy K 293/2 – Rózsa 1991. kat. 31.; A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek i. m. (41. j.) kat. 119., 209. (Rózsa György); A Magyar Tudományos Akadémia képzőművészeti kincsei. Szerk. András Edit, Papp Gábor György. Magyar Képek Veszprém, Budapest, 2004. kat. 74., 173-174. (Rózsa György)

[95] Eduard Gurk: Széchenyi lovas képmása. Vászon, olaj, 68,5 x 55 cm. Jelezve: „Ed. Gruk pinx. 1830.” MTA Széchenyi-gyűjteménye. – Divald i. m. (20. j.), 89.; Rózsa kat. 9.

[96] F. k.: „Le comte Étienne Széchenyi. Gróf Széchenyi István.”J. b. l.: „Gr. Andrássy után Sterio.” F. j. l.: „Oeldruck v. Storch et Kramer Berlin. Verlag v. H. Geibel. in Pest” Színes litográfia. 598 x 425 mm – Rózsa kat. 31/a; Hazai vadászatok és a sport Magyarországon. Geibel Ármin, Pest, 1857 címképe

[97] Gróf Andrássy Manó előszava – uo.

[98] F. k.: „Gróf Széchenyi István”. J. j. l.: „Pollack sc.” Fametszet. Vasárnapi Ujság, 4, 1858. január 3., 1. sz. 1.– Rózsa kat. 31/b

[99] F. k.: „Gróf Széchenyi István”. Jelzés nélkül. Kőrajz. Képes Ujság, 1859/17, november 13., 198-199. – Vas Gereben: A mosonyi csárda. Magyarázatul Gróf Széchenyi István képéhez – uo. 194.; A lap az album új kiadását is hirdette: „Vaddisznó-vadászat.” Jelzés nélkül. Fametszet. Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860. április 1., 1. sz. 1.

[100] F. k.: „Gróf Széchenyi István mint felkelő. Graf Stephen Széchenyi als Insurgent”. F. k. l.: Kiadja Kotsányi László a kiadó tulajdona Bécsben. Nyomatott Schwarz J-nál.” Kőrajz. 236 x 165 mm. Megjelent: Kotsányi  i. m. (64. j.) – Rózsa kat. 31/d – Széchenyi vonásait Anton Einsle képmása nyomán írta át a rajzoló.

[101] F. k.: „Gróf Széchenyi István és fia.”F. b. l.: „fest: Sterio K.” J. j. l.: „Kőnyomd. Reiffenstein és Rösch Bécsben.” Színes litográfia. 145 x 210 mm – Rózsa kat. 32. – A Heckenast kiadásában megjelent albumról a Vasárnapi Újság is hírt adott: „Az album műmellékletei 4 szinezett képből, 2 kőnyomatu arczképből, 4 aczélmetszetü s 2 kőnyomatu tájképből állanak, s különösen magára ragadja a figyelmet b. Eötvös Józsefnek a megszólalásig hű, minden eddigi kiadásoknál hivebb arczképe, gróf Széchenyi István és fia (egy dunai csónakon), a fiatal gróf Batthyány Elemér lóháton (néhai gróf Batthyány Lajos nagyreményü fia), Kazinczy Ferencznek egy igen szép fiatalkori arczképe 1791-ből.” – Vasárnapi Újság, 1860. december 16., 51. sz. 625.

[102] Remény. Irodalmi és művészeti évkönyv. Szerk. Vachott Sándorné. Pest, Heckenast, 1861.

[103] Ezt az album kísérő szövege is kiemeli: „Ott áll az árbócz mellett, s széttekint teremtményei közt. […] Számító mély elméje fogantatta, lánglelkének melege érlelte meg mindezen eszmét. […] A szép kis Béla […] Mert Széchényinek, hazánk nagy és bölcs vezérének fia, neve és lelkének örököse, arra van hivatva, hogy kormánya és vezére legyen.” – Uo. VII.

[104] F. k.: „Gróf Széchényi István és családja.”F. j. l.: „Ny. Rohn és Grund Pest 1863. A Hölgyfutár műlapja 1863 IIik félévre. Kiadja Kertész József” F. b. l.: „Pesky Ede 1863.” Kőrajz. 493 x 442 mm – Rózsa kat. 68.

[105] Fülemile Ágnes: Populáris grafika Magyarországon a 19. század második felében: emléklapok és emblematikájuk. In: Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. Szerk. Kisbán Eszter. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 1994, 213-231.

[106] Adatai: 83. jegyzet – Megjelenése 1860 júliusára tehető: Nefelejts, 2, 1860. július 29., 18. sz. 213-214.; Tevely Ferdinánd egy év múlva hasonló nagyszabású emléklapot szentelt Teleki Józsefnek. Szerzőtárásnak személye nem egyértelmű, az egykorú folyóiratok a lapot egyértelműen „Mayer György” szerzeményeként emlegetik, aki talán azonos azzal az autodidakta rajzolóval, aki kártyafestő segédből az 1860-as évekre neves fényképész lett – Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek 1840-1880. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2005, 221-222.

[107] „«A haza nemtöje» czimü allegorikus kép van ké­szülőben, mely színezett és színezetten példányokban fog megjelenni. Széchenyi dicsőítését ábrázolja s alakjai közt 14 arczkép lesz (többek közt a br. prímásé, gr. Desswffy Emilé, b. Eötvös Józsefé* Deák Ferencié, a Szé­chenyi-fiáké). A müvet Mayer György festész készíti; megrendeléseket Pichler Bódog fogad el a „Magyar ki­rály “nál. Az első kiadás tiszta jövedelme a Szécho nyi-szoborra van szentelve.” – Pesti Napló, 11, 1860. július 17., 3129. sz. 1

[108] F. k.: „A nemzet legelső napszámosa. Gróf Széchenyi István.”F. b. l.: „Pest 1860 Werfer Károly műnyomdájából.” Kőrajz. Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860/3, április 15., 30-31. – Rózsa kat. 58.

[109] F. k.: „Gróf Széchenyi István”. F. b. l.: „V. Katzler 1860. Kőre rajzolta Katzler Vincze. Kiadták Kotsányi István és Backer M.” F. j. l.: „Nyomt M. Bacher Bétsben. Utánnyomás tiltatik.”Kőrajz. 820 x 550 mm – Részletes feliratai: Rózsa kat. 60.; F. k.: „Gróf Széchenyi István”. F. b. l.: „Bécsben nyomatott. Gasser remekműve után.” F. j. l.: „Kőre rajzolta F. Würbel. Schicha Rnál. Kotsányi László a kiadó tulajdonos.” – Kőrajz. 585 x 393 mm – Rózsa kat. 59.; Katzler lapjának középpontjában Barabás 1860-as derékképének másolata áll. A másik lap kiadója, Kotsányi László viszont úgy tűnik két változatban is kiadta emléklapját – az egyik középpontjában Széchenyi ifjabb kori, Eybl-féle képmása áll, a másikon (BTM) a Gasser-féle plasztikus portré grafikus átirata.

[110] Kibédi Varga Áron a középkori ikonok példáját hozza erre: Kibédi Varga Áron: Kép és retorika. In: Uő: Szavak, világok. Pécs, Jelenkor, 1998, 145-151.

[111] Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához. In: Kultusz, mű, identitás. Kultusztörténeti tanulmányok 4. Szerk. Kalla Zsuzsa, Takáts József, Tverdota György. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2005, 56-88.

[112] Gerő András: A modernitás konfliktusai és Széchenyi. In: Uő: Magyar polgárosodás. Budapest, Atlantisz, 1993, 79-94.

[113] Selmeczi Kovács Attila: Kossuth Lajos emléke a népművészetben. Honismeret, 30, 2002. 6. sz. 57-61.

[114] F. k.: „Széchenyi Döblingben. ’S így ápolá galambjait/ Fúván az édesbús dalt,/ Melyet hazaszeretet/ És mély kedélye sugallt’” F. j. l.: „Pest 1860. Werfer Károly Műintézetéből” Kőrajz. 597 x 476 mm. Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860. június 24. 13. sz. o. n. – Vas Gereben: Széchenyi és csákánja. Uo. 148. – Rózsa kat. 54.

[115] N. n.: Emlékezés gróf Széchenyi István döblingi életéből. Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860. július 8., 15. sz. 172.

[116] „Kitünő gazda, s e mellett a legjobb szive vala; érzékeny, gyermek-kedély. Még csak egy vonást! Egy sereg galambot tartott s azokat maga etette, a mikor kinyitotta ablakát, fuvoláját kezébe vette, egy bús magyar dallamot játszott, melynek hangjai, a szárnyas vendégeket hozzá édesgették.” – P. Z.: Gróf Széchenyi István lakása Döblingben. Vasárnapi Újság, 7, 1860. április 22. 17. sz. 200.; e: Széchenyi Döblingben. (Egy bécsi levél után). Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860. április 22., 4. sz. 44.: “Egy csoport galambja volt, melyeket maga etetett; bizonyos órában kinyitá ablakait, fuvoláját elővette s mélabús magyar dallamokat kezde játszani, melynek hangjai a tollas vendégeket hozzá édesgeték.”

[117] F. k.: „Rákóczi Rodostóban.”Balra: „Kőre rajz. Grimm R.” Jobbra: „Nyomta Reiffenstein és Rösch Bécsben.” Kőrajz – Kiállítva: Művészet Magyarországon 1830-1870. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1981, 258., kat. 117.; A „nemzeti szenvedéstörténet” képeiről: Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk. Sinkó Katalin, Mikó Árpád. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2000. 598-619.

[118] Rózsa kat. 54/a-e – Ezek egyike Kotsányi emlékalbumában jelent meg. 

[119] F. k.: „Gróf Széchenyi Istvánnak Báró Józsika Sámuellel utolsó találkozása Döblingben.” F. j. l.: „Nyomt. Haske és Társa Pest 1860.” Kőrajz. 460 x 560 mm. Képes Ujság 1860, II. félévi jutalomképe. – Rózsa kat. 56.

[120] „Jósika, az ő legbelső barátja halála, ki közvetlenül megbetegedése előtt Döblingben nála ebédelt, a majd hetven éves aggastyán szívét egészen megtörte.” – Boross Mihály: A dicsőült gróf Széchenyi István életrajza. Pest, Heckenast, 1860, 41.

[121] Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben. Budapest, Magvető, 1981, 217-224.

[122] Hasonló ismeretes 1865-ből: Garibaldi és Kossuth tanácskozása. Nyomt. Fratelli Terzaghi, Milánó. Kőrajz. – A találkozóra valójában sosem került sor. – Reprodukálva: „Ilyen tavasz csak egy volt életemben.” A dicsőséges tavaszi hadjárat 1849. Kiállítási katalógus. Szerk. Basics Beatrix, Csákvári Ferenc. Budapest, Budapest Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 2009, 61.

[123] F. k..: „Kazinczy és Kisfaludy Károly első találkozása.” Pest. Orlay [Orlai] P. S. Rajz Kőre Weloezall (?) Nyom. Haske és Társa Pest 1860. Werfer Károly műintézetéből” – A metszet már 1859 őszén megjelent. – Bővebben: Révész Emese: „A játékba hozott kép”. Kazinczy képi reprezentációja az 1859-es emlékévben. Tanulmányok Budapest Múltjából, XXXV. 2011, 55-92. 

[124] Tomsics Emőke: Széchenyi szeme. Készült-e fénykép a legnagyobb magyarról? Fotóművészet, 2008, 1. sz. 134-139.

[125] Kiss József: Hans Gasser Széchenyit mintázza a grófné jelenlétében. Vászon, olaj, 46 x 57 cm. Jelezve balra lent: „Kiss 860”. MNG, ltsz.: FK 4170;

[126] 1860 júliusban és augusztusban az alábbi mű tűnik fel a Műegylet kiállításinak katalógusaiban: „Kiss Sándor. Posonyban. Gróf Széchenyi István életéből” – kat. 10. és kat. 30. – Szvoboda i. m. (73. j.) 456-457.

[127] Guszmann i. m. (70. j.) – A magyar fordítás június elején jelent meg: Gróf Széchenyi István hálószobája Döblingben. – Vasárnapi Ujság, 7, 1860. június 10., 24. szám; Sinkó Katalin műtárgyleírása: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Kiállítási katalógus. Szerk. Sinkó Katalin, Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1995, 180.

[128] Guszmann i. m. (70. j.) 36. – Az orvos 1858 őszén távozott az intézetből, ami datálja a szobor mintázásának kezdetét.

[129] Albumin, 6 x 9 cm. MTA Kézirattár K82/63; Farkas–Papp i. m. (79. j.) 42-43., 23. kép

[130] Pesti Hírnök, 1860. július 29. 115. sz.  – idézi Farkas–Papp i. m. (79. j.) 42.; „Azon jelenet, midőn Gasser 1859-ben Széchenyimellszobrát Döblingben, a grófné jelenlétében, mintázza, a mely jelenet Guszman kis könyvében szépen van leír­va, most fényképben megjelent s a műárusoknál kapható.” – Pesti Napló, 11, 1860. július 31., 3141. sz. 2.

[131] Tomsics i. m. (124. j.)

[132] Vasárnapi Ujság, 7, 1860. május 6. 19. sz.; Hölgyfutár, 12, 1860. május 3., 53. sz.

[133] „Széchenyi számra öt szobájának fényképei ezer példányokban forognak azóta közkézen, s mindenki képezhet magának azokról körülbelüli fogalmat.” – Kecskeméthy Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála (1849-1860). Pest, Emich Gusztáv, 1860, 13.

[134] Erről lásd még: Tomsics Emőke: Kacagány és camera. Az 1867-es koronázás képei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2015.

[135] Kecskeméthy i. m. (132. j.) 40. – Ugyanezt erősítette meg orvosának feljegyzése: „Szellemének szüntelen színváltozásra volt szüksége, érzékeinek szüntelen ingerlésre. Ezért lehetőleg minél rikítóbb tárgyakkal és színekkel vette körül magát. Tanúskodnak erről az általa gyűjtött különféle tárgyak, úgymint: bútorok, órák, szelencék, sakkfigurák, karikatúrák, torzképek, tintatartók, sapkák stb. Többnyire mind furcsa formájúak.” – Dr. Goldbergnek a grófról készített följegyzéseiből. (1859. januárjától 1860 áprilisáig.)  In: „Diszharmónia és vakság.” Széchenyi István utolsó napjainak dokumentumai. Vál.: Fenyő Ervin. Budapest, Helikon, 1988, 264.

[136] Farkas i. m. (106. j.) 44.

[137] Horváth J. András: Költői látomás – főkapitányi láttamozás: a „Híd-avatás” alakjai. Budapesti Negyed, 13, 2005. 47-48. sz. (A bűnös Budapest) 93-118.

[138] Triumph und Tod des Helden. Europäische Historienmalerei von Rubens bis Manet. Hsg.: Ekkehard Mai – Anke Repp-Enckert. Zürich, 1998.

[139] Ron Brown: Art of Suicide. University of Chicago Press, 2004.

[140] Széchenyi a halálos ágyon. Kállay Ákosné selyemhímzése. – Rep.: Ezernyolczszáz negyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Szerk. Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor. Budapest, Révai, 1898, 438. – A főúri hölgyek által hímzett sorozataként Bethlen grófné jóvoltából elkészült a „Széchenyi Döblingben a galambokat eteti” című kompozíció másolata is.

[141] Papír, akvarell, 255×390 mm; felirata: „A kézt nem látni mint Brutus vagy mint Cesar vesztette az éltet! A történet kétes Széchenyi István legnagyobb Magyar felett” felirattal. Jelezve balra: „1861. Szerdahel Somogy.” Jelezve jobbra lent: „Gaal Ferdinánd.” – MTA Széchenyi-gyűjtemény, K 301/1.

[142] A koponyából szétrepülő rózsák ábrázolását a kortársi beszámolók döbbenetes naturalizmusa is indokolja: „A fej baloldala teljesen szétszórva volt, a koponya négy-öt lépésnyire hevert a földön; a velő a falakon és a szoba tetején szerte fecskendezve.” – Kecskeméthy i. m. (132. j.) 52.

[143] A Hölgyfutár szerint a mellszobor gipsz és bronz másolataira Pfeiffer Ferdinánd fogad megrendelést „miután e mellszobor kizárólagos bizományosa.” – Hölgyfutár, 12, 1860. május 1., 52. sz. 414.; A kiadó tevékenységéről: Sennowitz Adolf: Pfeifer Ferdinánd. Budapest, 1899.

[144] Barabással már korábban is együttműködött: Magyar királyok. Árpád ház. – Jelezve: „az arcképeket összegyűjtötte és festette Plachy F. Kőre rajzolta Maszák H. Barabás felügyelete alatt.” Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Nyomt. Reiffenstein és Rösch Bécsben, 1860.; Gasser fenntartotta szobraival kapcsolatban szerzői jogát, amint arra Izsó Miklós utalt egy levelében, ő ugyanis éppen ezért tartott mestere válaszlépésétől, akinek engedélyét nem kérték ki a Széchenyi-büszt másolatakor. – A szerzői jogokbetartására ösztönöztek az 1853-ban hatályba lépett új törvények,amely a művészeti alkotást (legyen az festmény, szobor vagy metszet) immár az alkotó kizárólagos tulajdonának tekintette, védelmezte munkájának közzétételét, utánnyomását pedig engedélyéhez kötötte.

[145] Nefelejts, 11, 1860. május 6. 6. sz. 71. Ugyanerről adott hírt a Hölgyfutár is, egyértelművé téve, hogy gipsz és bronz-másolatokról van szó. – Hölgyfutár, 12, 1860. május 1., 52. sz. 414.

[146] Pesti Napló, 11, 1860. április 28., 3065. sz. 3.

[147] 1850 körül Alexy a forradalom nagyjait megörökítő portrésorozatának keretében mintázta meg Széchenyit, ám 1849-ben a körülmények nem tették lehetővé a gipszportré sokszorosítását. A büszt bronz színűre festett gipsz-mintája a kortársak előtt sem volt ismert, az csak a századfordulón, Ernst Lajos adományozása révén került a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményébe. – Divald i. m. (20. j.) 87.; Soós Gyula: Alexy Károly élete és művészete (1816-1880). Művészettörténeti Értesítő, 10, 1961. 1. sz. 44-50: 47.

[148] „Tajtgipszöntvény” 3 pft, alabástrom gipszöntvény 1 pft, 70 kr, bronz 18 pft – Veress Endre: Czélkuti-Züllich Rudolf szobrász. (Második közlemény.) Erdélyi Múzeum, 1911. 28. sz. 89-110: 93-94.; A mecénási és üzleti szempontok időleges összefonódását jelzi, hogy Tomori Anasztáz támogatásával a mű 20 példányát a műegylet részvényesei közt sorsolták ki. – Szvoboda i. m. (73. j.) 174.

[149] Bronz, m: 30 cm. Jelezve hátul a talapzaton: Züllich műve 1856. Eger, Dobó István Vármúzeum – Rózsa kat. 45.; Veress i. m. (147. j.) 95-96.; Szvoboda i. m. (73. j.) 406. – Ezt egy évvel később még Petőfi mellszobra követte.

[150] A Kazinczy-szobrokról: Révész i. m. (123. j.); A három féle változat szétválasztása: A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században. Szerk.: Szabó Júlia, Majoros Valéria. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1992. kat. sz.: 64., 129-130. (Goda Gertrúd); Soós Gyula: A Lánchíd oroszlánszobrainak mestere. (Marschalkó János 1819-1877). Művészettörténeti Értesítő, 9, 1960. 2. sz. 123-127: 125.

[151] Szvoboda  i. m. (73. j.), 453-454; Soós i. m. (149. j.) 125.

[152] Míg a gipszöntvényeket 10 forintért árulták a bronz és márvány változatoknál 300-600 forint közötti árral kalkuláltak.

[153] Buday József: József nádor szobrának leírása és története. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1895; Poór János: “Emléke törvénybe iktattatik.” Budapesti Negyed, 2, 1994. 1. sz. 19-35. (Kultuszok és kultuszhelyek)

[154] Hölgyfutár, 12, 1860. május 3., 53. sz. 414.

[155] Pesti Napló, 11, 1860. május 3., 3069. sz. 2.

[156] „Az eddigi szobrok között igen sikerült gróf Széchenyi István szobrának azon mintája, mely mult héten volt szemlélhető az Akademia termében. A minta meglepőleg hiven adja vissza a nagy férfiu alakját legjobb korából. Ezt a jelenleg Pesten időző müncheni szobrász Halbig készité, ki a fölállitandó József-nádor-szobornak is mestere. Az itt kedves meglepetéssel fogadott minta szerint a művész carrarai márványból fog vésni egy szobrot, mely Pest város tanácstermében fog felállittatni.” – Vasárnapi Újság, 7, 1860. május 6. 19. sz. 226; „Halbig müncheni szobrásztól öt Széchenyi-szobor érkezett a pesti községtanácshoz, melyeknek egyike — a tanács­terem díszítésére megrendelt — carrarai márványból, a többi gipszből van; ez utóbbiak városi nyilvános intézeteknek fognak aiándékoztatni.” – Nefelejts, 2,  1860. december 2. 36. sz. 434.; Gipsz-változata az Akadémia gyűjteményébe került: Divald  i. m. (20. j.) 86. – Megjegyzése szerint: „Készült Halbig János szobrász eredtije nyomán, a mely a budapesti városház tanácskozó termét díszíti. – Márvány-változata: m: 60 cm. Hátoldalán felirat: „Modellirt u. in Marmor ausgeführt von Prof. Ioh. Halbig. München 1860. SZM, ltsz.: 56.14.-U – Szvoboda i. m. (73. j.) 195.

[157] „Schlick Ingácz öntöműves Budán, a Muzeumnak egy bronz Széchenyi-mellszobrot szentel, a nagy elhunyt iránti tisztelete jeleül. Az adományozó, mint a „B. H.” irja, Sandhász jeles szobrászt bizta meg, hogy e szoborművet a nagy grófot teremtő tetterejének legszebb idejében fogja fel s arczát azon korból mintázva állitsa az utókor elé.” – Vasárnapi Újság, 7, 1860. május 6. 19. sz. 226.; Hölgyfutár, 12, 1860. május 10. 56. sz. 446.; Lyka Károly: A Szandház-műhely. Magyar Művészet, 7, 1931, 180-181.

[158] Divald i. m. (20. j.) 82, 86, 87.

[159] Pesti Napló, 11, 1860. május 9., 3074. sz. 2.

[160] Nefelejts, 2, 1860. június 3., 10. sz. 119.

[161] Pesti Napló, 11, 1860, április 15., 89. sz.

[162] Erről már a halálát követő héten hírt adott: Képes Ujság, II, 2. kötet, 1860. április 15., 3. sz. 3

[163] Vasárnapi Újság, 7, 1860. június 10., 24. szám („Széchenyi-Album.”)

[164] Kazinczy-album. Összeállította: Szabó Richárd 1860.

[165] Kotsányi i. m. (64. j.) Képei: I. Gróf Széchenyi István 1847-ben. Balra: „Kőre rajzolta Katzler V. Kiadja Kotsányi László, a kiadó tulajdona Bécsben. Nyomatott Schwarz J-nál.” – II. Gróf Széchenyi István 1825-dik évi nov. 4-ikén Pozsonyban az országgyűlés kerületi ülésén a magyar academia magalapítsára egy évi jövedelmét felajánlja. Jelzése ua. – III. Gróf Széchenyi István Döblingben. Jelzése ua. – IV. Gróf Széchenyi István hálószobája Döblingben. Felirata ua. – V. Gróf Széchenyi István kastélya S. m. Nagy Czenken. Felirata ua.

[166] ld. 109. jegyzet

[167] A szobadíszként forgalmazott igényes, populáris metszetekről: Pieske, Christa: Bilder für jedermann. Wandbilddrucke 1840-1940. Mit einem Beitrag von Konrad Vanja. (Schriften des Museums für Deutsche Volkskunde Bd. 15.) Museum für Deutsche Volkskunde, Berlin. 1988.

[168] “Lapunk képei ügyében”. Képes Újság, 1, 1859. október 16., 13. sz. 155.

[169] Széchenyi Döblingben. “S így ápolá galambjait/ Fúván az édesbús dalt,/ Melyet hazaszeretet/ És mély kedélye sugallt” J. j. l.: Pest 1860 Werfer Károly Műintézetéből – kőrajz – Képes Újság, 2. kötet, 2, 1860. június 24. 13. szám, oldalszám nélkül, hátoldalára nincs nyomtatva – „Előfizetőink iránti figyelemből e szép képre nem nyomtattunk, hogy a leghűbb képet keretbe használhassák” – uo.; N. n.: Emlékezés gróf Széchenyi István döblingi életéből. Képes Ujság, 2. kötet, 2, 1860. július 8., 15. sz. 172.