Magyar Narancs, 2023/3, január 19., 33-34.

Valamit kellene kezdenünk ezzel a realizmussal, amit jó ideje se lenyelni, se kiköpni nem tudunk, merthogy se a szűkre szabott kánonba nem bírjuk belegyömöszölni, se jó lelkiismerettel abból kiiktatni nem vagyunk képesek. Mácsai István művészete szimptómája annak az elakadásnak, amely a magyar művészeti gondolkodást jellemzi, ha figuratív realizmusról van szó. Az életmű újraolvasása alkalom arra, hogy a hódolattól az undirog hullámzó Mácsai-recepció oka magyarázatot nyerjen. A valóság dolgainak gondos leírása, tárgyszerű, klasszicizáló, mágikus vagy szimbolikus képi átírása világszerte az 1960-70-es évek egyik jól megragadható festői irányzatának számított. Folyamatosan és stabilan jelen volt a neoavántgard felfutása alatt is. Mármint ott, ahol a realizmus szabad választás kérdése lehetett. Mifelénk azonban, ahol a kultúra mesterséges melegházak kísérleti produktuma, ahol a természetes növekedést kóros burjánzások és fájdalmas csonkolások torzítják, ahol a művészet csinálását és a róla való beszédet egyaránt sérelmek és jóvátételek végtelenített spirálja mozgatja, ott más a dolgok jelentése. Így aligha csodálhatjuk, hogy ahol a valóság fogalma maga is mélyen devalválódott, ott a többszörösen kompromittálódott realista festészetet a pálya szélére állították, jó időre kiiktatva a kánonból. B. Nagy Anikó, a Kiscelli Múzeum kiállításának kurátora, a Mácsai-életművet olyan modellnek tekinti, amely a 20. század magyar művészettörténeti kánonjának újragondolására késztet. Erre utal a tárlat főcíme – Elmozdul a fal – és ezt sugallják a kiállítási installáció olykor megmozduló falai is, amelyek Devich Botond látványtervező koncepciójának részei. A tárlat Mácsai festői életművére koncentrál, annak történeti újrakeretezésére tesz kísérletet, de a műfaj lehetőségeihez képest kitekint a több mint 30 ezer darabos fénykép hagyatékra, a festő filmes kísérleteire és jelzi, hogy a művek értelmezési hátterének szerves részei Mácsai évtizedeken át írt naplófeljegyzései. Mindez együtt a Kádár-éra páratlan kordokumentuma, de a tárlat nem elégszik meg ennyivel, hiszen nézőpontja nem kultúrtörténeti, hanem művészettörténeti.

            A kiállítás a legjobbkor jött, hiszen az elmúlt években világszerte újfajta érzékenység mutatkozik a figuratív festészet iránt. Egyfajta szürreális újfiguráció hódításának lehettünk tanúi a tavalyi velencei biennálén is. A lassú oldódás nálunk is megfigyelhető, a hatvanas éveket bemutató 2017-es Keretek között című tárlat kapcsán olyan meghatározó festőegyéniségek elemezték értőn Mácsai festészetét mint Birkás Ákos és Szüts Miklós. Nem véletlenül választotta akkor a kurátor a Pesti utcát a korszakot feldolgozó kiállítás vezérképének. Visszanézve úgy tűnik, hogy Mácsai festészetének egyik legfontosabb vonása mély kötődése ahhoz a helyhez és időhöz, amiben mozgott. Míg kortársai közül oly sokan igyekeztek minnél távolabb kerülni a Kádár-kor fojtogatónak megélt jelenétől, fizikailag vagy legalább szellemi síkon kilépni a kötött játéktérből, Mácsai rezignált türelemmel fordult saját kora és szűkebb élettere, Budapest felé. A városnak, ami idén ünnepli alapításának 150. évfordulóját, meglepően kevés elhivatott festője akadt. Mácsai azon ritka képalkotók közé tartozott, aki képes volt a lipótvárosi gangok, pesti kapualjak, körúti házak, milliőjét szeretetteljes melankóliával ábrázolni. Hasonló figyelemmel fordult a kortársai felé is. A kiállítás nyitó fala impozáns portrégaléria, ahonnan egykori ismerősök és ismeretlenek, családtagok, művészek és szomszédok tekintenek vissza ránk, kimért eleganciával, puritán terekben. A kompozíció klasszikus eszköztárával, a színek kiszámított harmóniájával Mácsainak sikerül eloldoznia modelljeit saját idejükből, és a nyugati kultúra tágabb horizontjára helyezni őket. Mácsai saját belső menedéke, párhuzamos jelene a reneszánsz-barokk festészet volt. Az egymásra licitáló avantgárd irányok zajában ez a nagy tradíció jelenetette számára az állandóságot, a korszerűséget, a nyugati igazodást.

Mácsai realizmusa sokszólamú, hangnemei a líraitól a mágikus realizmusig ívelnek. A múlt nagy tradíciója néhol időkaput nyitott a jelen egyhangú falán, olyan helyként mutatva be a várost, ahol megeshet hogy az egyik félhomályos kapualjban ott ácsorog széles abroncsszoknyájában Mária Terézia infánsnő. Valóság és mágia hasonló kettőssége hatja át magát a kiállítást is, amelynek a Kiscelli Múzeum templomtere ad helyet. A tér szakralitása és romos milliője Mácsai szigorúan tárgyszerű materializmusában felerősíti a rejtőzködő spirituális, mágikus vonásokat. A templomtér önmagában olyan erős installációs elem, hogy hatással van a művek értelmezésére. A rendezés bőven rá is játszik erre a színpadias effektusra, rejtett boltívek alá, málló vakolatú beugrókba akasztva képeket. Így kap különös hangsúlyt egy darázsról készült ifjúkori tanulmányrajz, a csupasz falra vetített amatőr film, egy félhomályos zugban a mezőn magányos autóroncsot ábrázoló kép, avagy az emelet átjárójában elhelyzett Pesti gang. A romos templomtér még egy ártatlan virágcsendéletet is nosztalgikus melankóliával telít, valamiféle posztapokaliptikus érzetet genarálva a látvány köré, egy letűnt világ túlélőjeként aposztrofálva Mácsai festészetét. Kétségtelen, hogy a képek steril precizitását előnyös módon oldja a környezet zilált befejezetlensége. Kérdés, hogy szabad-e ilyen mértékben átírni egy festői életmű vizuális összképét? Vagy pontosabban fogalmazva: rászorul-e Mácsai festészete erre a színpadias rásegítésre? Vajon egy hagyományos „white cube” kiállítótérben, a magára utalt festészet is hasonló hatással lenne ránk? Utólag nehéz szabadulni az érzéstől, hogy a látványos tálalás némileg átkerezte, idézőjelbe helyezte ezt a festészetet. Ami azért aggályos, mert a cél épp ellenkezőleg az lenne, hogy önértékén legyünk képesek újra szemlélni azt. A kánon pedig nem ismer idézőjeleket.