A művészet terei. A Magyar Képzőművészeti Egyetem műemléki öröksége és művészeti gyűjteményei. Szerk: Révész Emese. Szerzőtársak: Albert Ádám, Bojtos Anikó. Balatonfüred, Tempevölgy – Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2021.
A magyarországi fiatal művészek hosszú időn át a bécsi és müncheni Képzőművészeti Akadémiákon tanultak. Ezért volt jelentős lépés, hogy 1871-ben Budapesten megkezdhette működését az első magyarországi felsőfokú képzőművészeti intézmény. Az Országos Magyar Mintarajztanoda és Rajztanárképezde kezdetben egy belvárosi magánházában bérelt ideiglenesen helységeket. A hallgatói szám gyors növekedésével azonban szűkösnek bizonyult a hely, így a kulturális tárca 1874 nyarán a főváros legimpozánsabb terültén, az újonnan kiépülő Sugárúton vett telket az iskola számára, a Sugárút és az Izabella utca sarkán. Az promenád első szakaszán Ybl Miklós (1814-1891) tervei szerint épült fel az Operaház (1873-1884), az Oktogont követő második szakaszán pedig, a mai Andrássy út 67-71. alatti teleksoron kapott helyet a Mintarajziskola (mai Képzőművészeti Egyetem), a Műcsarnok és a Zeneakadémia impozáns épülete. A három, neoreneszánsz palota példás gyorsasággal, 1875 és 1879 között került tető alá, ami egységes megjelenésüket is megmagyarázza. A három épület közül ma kettő a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek ad otthont, a harmadik ma is a Zeneakadémia része, és egyúttal a Liszt Ferenc Emlékmúzeum állandó kiállítóhelye. Elsőnek a Mintarajziskola épülete készült el. Nyilvános pályázat helyett az iskola egyik tanárát, az „ékítményes rajzot” (azaz a dekoratív, iparművészeti rajzot) tanító Rauscher Lajost (1845-1914) bízták meg az iskola jövendő otthonának megtervezésével. Vázlatai alapján a technikai építészeti tervezést és a kivitelezést Kolbenheyer Ferenc (1840-1881) építészmérnök végezte el. Az 1876/1877-es tanévet már ebben az új, impozáns épületben kezdhették meg a hallgatók.
Az iskola rajztermeinek, műtermeinek elrendezését a tanárok közösen, a praktikus szempontok mentén határozták meg. Az épület észak-keleti fekvése, valamint a nagy belmagasságú termek tágas ablakai, szórt, természetes fényű megvilágítást biztosítottak. A nagyobb súlyok mozgatása megkönnyítésére a földszintre kerültek a szobrászok mintázó műtermei, az igazgatói irodák vigyázó tekintetének sugarában helyezték el a női hallgatók műtermeit; az első emeleten kaptak helyet a rajztermek, a szobormásolatok másolására szolgáló „antik-terem”, mellette (a haladóbbaknak fenntartott) élő modell rajzolására berendezett „akt-terem”; ugyanezen a szinten alakították ki a könyv- és metszettárat; a látszattani, geometriai, valamint építészeti és ékítményes rajzoktatás a legfelső, második emeleten zajlott. A belső terek nem kaptak monumentális dekorációt, egyedül a főbejárat előtti fogadó teret díszítették márványozott falakkal, oszlopokkal, színes stukkóboltozattal. Ezek fülkéiben a művészettörténet jeles alakjait megidéző mellszobrokat helyeztek el.
Az iskola arculatát, esztétikai programját legteljesebben a homlokzat díszítése fejezte ki. A historizmus akadémizmusának szellemében ez elsősorban a klasszikus művészettörténeti mintaképek követését jelentette. Az épület három szintes homlokzata itáliai reneszánsz paloták mintájára készült: az alsó szint rusztikus, faragott terméskövekből rakott sávja felett a két felsőbb emelet síkszerűbb, téglából rakott felületein, az Andrássy út felé néző oldalon, kaptak helyet az épület eszmei programját kifejező sgrafitto díszítések. A historizmusban egy történeti stílus választása mindig szimbolikus gesztus volt. Az iskola épülete, ahogy a szomszédos két ház is, itáliai reneszánsz stílusban épült, ezzel is visszautalva a művészetek egykor volt virágzásának idejére és helyére. Az antikvitás mellett ez volt az a formakincs, amely a művészképzés legfőbb kánonját jelentette. Az eltérő színű vakolatokba vésett, épületdíszítő sgrafitto-technika jellemzően az itáliai reneszánszhoz kötődött. Mivel a magyar reneszánsz legfontosabb kincsei, Mátyás király egykori udvari művészetének emlékei a török hósítások alatt jórészt elpusztultak, a felvidéki (mai Szlovákia) építészetben fennmaradt sgrafitto-díszítmények a magyar reneszánsz legfontosabb mintáiként maradtak fenn. A historizmus művészei ezek hagyományát újították fel a Mintarajziskola homlokzatán.
Az ablakközökben és párkányzatokon elhelyezett sgrafittokat Rauscher tervei alapján Scholtz Róbert (1837-1912) díszítő-festő kivitelezte. A sík falfelületeket beborító ornamenseken a reneszánsz díszítőművészet megannyi jellegzetes eleme feltűnik: tekergő növényi dekorációk, maszkok, vázák, emberi-állati és növényi elemekből összeillesztett hibrid fantázialények, sellők, szatírok és nimfák. Az ablakközökben elhelyezett, szárnyas oroszlánok és kecskelábú nimfák által tartott kartusokban a különféle művészeti ágakra (építészet, mértan, festészet, szobrászat, grafika, iparművészet) utaló tárgyegyüttesek kaptak helyet. Alattuk, az első szint hangsúlyos párkányán híres művészek tondóba helyezett arcképei jelennek meg. A portrék előképeit a historizmus egyik vezető mestere, az alakrajzot tanító Székely Bertalan (1835-1910) rajzolta meg. Tiziano, Dürer, Leonardo, Michelangelo és Raffaello figurái a 19. századi akadémiai oktatás klasszikus igazodási pontjai voltak.[1]
Az épület 1876 óta a felsőfokú művészképzést szolgálja, s mint ilyen egyike a legrégebbi magyarországi, eredeti funkciójában használt egyetemi épületeinek. Az eltelt másfél évszázad folyamán csak kisebb átalakítások történetek rajta. Így például 1895-ben bővítették ki és alakították ki a Könyvtár és Metszettár máig megőrzött berendezését. Az eredeti három szint a hetvenes években bővült ki egy negyedikkel. Ma a földszinten találhatóak a restaurátor műhelyek és anyagvizsgálati laboratórium, az első emeleten vannak a grafikai műhelyek (rézkarc, litográfiai, szita), és az időszakos tárlatoknak helyet adó Kondor Galéria, valamint a Könyvtár és Művészeti Gyűjtemény. A második emeleten található az Anatómiai szertár és rajztermek, festő műtermek, valamint tervezőgrafikai műhelyek, a legfelső szinten a tanárképzés termei kaptak helyet.
A három épület közül az Andrássy út 69. alatt álló középső, eredetileg a jelenkor képzőművészetének bemutatására szolgáló Műcsarnoknak készült, ezt hirdeti a főhomlokzat felirata is: „ÉPÜLT MDCCCLXXVII AZ ORSZÁGOS MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT MŰCSARNOKA KÖZADAKOZÁSBÓL.” Mivel alig húsz évvel később, 1896-tól a magyar művészet tárlatait a Hősök terén emelt új, tágasabb Műcsarnok fogadta be, az Andrássy úti épületet mai napig Régi Műcsarnokként emlegetik.
A palotát az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat azzal a céllal emelte, hogy az méltó befogadó tere legyen a kortárs magyar képzőművészet kiállításainak. Átgondolt módon a magyar művészképzés otthona, a Mintarajziskola és az Epreskert szomszédságában kapott helyet. A Társulat nevének betűjele (OMKT) ma is olvasható a főbejárat fa kapujának díszítményén és a fölötte lévő színes üvegablak lunettájában. Az építtető Társulatnak csak szűkös anyagi lehetőségei voltak, ezért a vállalkozás támogatására országos gyűjtést indítottak. A gyűjtést vezető bizottságot gróf Majláth György (1818-1883) országbíró vezette, az építkezés fővédnöke pedig Habsburg Rudolf (1858-1889) trónörökös volt. A legnagyobb összegű támogatók között szerepelt az uralkodópár és báró Sina Simon (1810-1876), valamint gróf Esterházy Pál (1843-1898). A főúri családok mellett jelentős szerepet vállaltak adományaikkal az építésben az egyházi főméltóságok, valamint polgári és értelmiségi mecénások. A magánadományozó száma jóval meghaladta a százat, a legjelentősebb 85 mecénás nevét öt márvány emléktábla őrzi az épület első emeleti folyosóján.
Az új palota építésére 1874-ben hirdettek pályázatot. A szakmai zsűri a csaknem félszáz pályamű közül legjobbnak a csehországi születésű, 26 éves Adolf Lang (1848-1913) tervét találta. Elképzelésének javára szólt az a praktikus megoldása, hogy a földszintet a járószint alá süllyesztette, ami a meglehetősen szűk telken lehetővé tette az első emelet belmagasságának reprezentatív megnövelését. Lang a homlokzatot a velencei Palazzo Bevilaqua mintájára formálta meg, így a szomszédos épületekhez hasonlóan, ez is az itáliai reneszánsz stílusát követte. (A Zeneakadémia nem sokkal később felépület palotáját szintén Lang tervezte.) A főkapu a kiugratott oldalsó rizalitokkal határolt, öt tengelyes, lépcsősorral megemelt, középrészben kapott helyet. A rusztikus kváderekből rakott, dór oszlopokkal tagolt alsó szintet széles övpárkány és erkélyfolyosó választja el a díszes emeleti résztől. Az emelet plasztikus kiképzését fokozza a korinthoszi oszlopok között, a magas ablakok lunettáiban elhelyezett szobrászati dísz is. Michelangelo robosztus aktjait idéző figurák a képzőművészetek különféle ágaira utalnak.
A kortárs magyar művészet első otthonának belső terei igen gazdag díszítést kaptak. Az előcsarnok változatos boltozatai a historizmus szellemében különféle korok boltozattípusaiból nyújtanak ízelítőt. Ezekre, valamint a körfolyosó és a lépcsőház falaira az építész tervezett reneszánsz stílusú ornamentális díszítményeket, amelyek kivitelezésében (rendhagyó módon) maga Adolf Lang is részt vett. A belső dekorációban a kor legkiválóbb mesterei vettek részt: a színes üvegablakokat Róth Zsigmond (1830-1885) gyárában készítették, a díszlépcső öntöttvas kapuzatát a kor legjobb díszműkovács mesterénél, Jungfer Gyula (1841-1908) műhelyében kivitelezték. Az első szint belső udvara eredetileg felül nyitott volt, ide Fischer Ignác (1840-1906) adományaként egy pompás majolika szökőkút került. (Később ezt a térrészt üvegtetővel fedték le, ma az Aula kamaratárlatoknak ad helyet.) A ház szellemi programját azonban legteljesebben Lotz Károly (1833-1904) falképei fejezték ki. Lotz ekkor a monumentális falképfestészet legjobb művelője volt, olyan jeles munkák álltak mögötte, mint a nem sokkal korábban befejezett Magyar Nemzeti Múzeum, Egyetemi Könyvtár és a Markó utcai gimnázium falfestményei. A Műcsarnok emeletre vezető lépcsősora mennyezetére mindazon művészeti ágakat megfestette, amelyek bemutatására az épület szolgál.
A Képzőművészeti Társulat Andrássy úti Műcsarnoka az uralkodó, Ferenc József (1830-1916) személyes részvételével, mintegy 300 művet bemutató reprezentatív kiállítással 1877. november 8-án nyílt meg. A Társulat azonban csak a terek bérbe adásával tudta az építkezés tetemes költségeire felvett kölcsön részleteit törleszteni, ezért az alsó szinteket bérbe adta az Országos Iparegyesület (majdani Iparművészeti Múzeum) számára. A Társulat az emeleten kialakított hét kiállítási teremben két évtizeden át rendezett, (a párizsi szalon mintájára) a kortárs művészeti tárlatokat. Az emeleti teremsor azonban gyorsan szűkösnek bizonyult az évről évre szaporodó műtárgyak bemutatására. Így mindkét, kényszerűen összezsúfolt intézmény örömmel hagyta el az épületet 1896-ban, mikor a Hősök terén felépült az új Műcsarnok, a Nagykörút mentén pedig az Iparművészeti Múzeum.
A dicsőséges kezdeteket a helykeresés keserves évei követtek. 1896-ban, az Ezredéves Kiállítás alatt itt kapott helyet a népszerű, viaszfigurák élőképeit bemutató Plasticon. 1907-től az alagsori termek is a népszórakoztatás terévé váltak: 1907-től itt nyitotta meg kapuit Nagy Endre (1877-1938) Modern Színpad Kabaréja, amit később Medgyaszay Vilma (1885-1972), majd Bárdos Artúr (1882-1974) vezetett. A századforduló legszínvonalasabb kabaréjának belső tereit Márkus Géza (1871-1912), pannóit Márk Lajos (1867-1942) tervezte. 1914-től rövid időre ide költözött az Országos Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum. 1897 telén ugyan a Régi Műcsarnokban nyílt meg a nagybányai művészek első közös tárlata, ám az épületben hosszú időn át csak alkalmilag rendeztek képzőművészeti kiállításokat. Régi renoméját a kiállító tér csak a két világháború közt nyerhette vissza, mikor 1928 és 1935 között itt kapott helyet a modern magyar művészet első állandó tárlata, a Petrovics Elek (1873-1945), a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, által rendezett Új Magyar Képtár kiállítása. Időközben a Képzőművészeti Főiskola fokozatosan használatba vette a Régi Műcsarnok üresen álló tereit, műtermet alakítva ki a tágas, világos kiállító terekben: 1946 őszétől ide költözött az új alakrajzi osztályok egy része, köztük elsőként Bernáth Aurél (1895-1982) festőművész hallgatói. Az épület 1945-től emellett a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének székhelye volt, itt rendezték meg az Első Szabad Nemzeti Kiállítást 1945 júliusában. A kisebb területűre szűkült kiállító tér 1949 után már jellemzően a Főiskola által szervezett hallgatói és tanári kiállításainak adott helyet. Ebben az évben költözött az alagsori termekbe, a régi kabaré helyére az Állami Bábszínház (mai Budapest Bánszínház) társulata.
A Régi Műcsarnok egykori épületét ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem műemléki épületegyüttesének része, ahol zömmel az egyetem hivatali helységei találhatóak. Az eredeti, 19. századi kiállító terekből már csak három tér van használatban, köztük a legnagyobb, felülvilágításos terem. A Barcsay terem a Képzőművészeti Egyetem legfontosabb kiállító tere, amely 1988-ban vette fel az iskola nagyhatású anatómia-professzora, Barcsay Jenő (1900-1988) nevét. A Barcsay terem és az Aula, ahogy maga műemléki épület is, nyilvánosan látogatható.
[1] Jan Kupecky (1666-1740) némileg kilóg a sorból. Őt vélhetően mint a német és olasz reneszánsz magyar kortársát választitták a program összeállítói.