A Régi Műcsarnok Lotz-falképei

Új Művészet, 2022/1, 34-37.

Aki az elmúlt években a Képzőművészeti Egyetem Barcsay terme felé járt, elhűlve tapasztalhatta az épület historizáló falképeinek romló állapotát. Örömteli hír, hogy az intézmény alapításának 150 éves jubileumi évében, 2021 végére befejeződött e rendkívül értékes falképegyüttes restaurálása. Lotz Károly képciklusa a magyar képzőművészet első állandó kiállító helyét, az Andrássy út 69 alatt álló Régi Műcsarnok falait díszíti. Témája, az épület funkciójához igazodóan, a művészetek allegóriája, amely ebben az összefüggésben a korszak első hazai monumentális, művészetről szóló allegorikus képegyüttese. 

            Az Országos Magyar Képzőművészet Társulat első állandó kiállítási palotája 1877 őszén nyitotta meg kapuit. A Műcsarnok (amit a Hősök terén 1896-ban emelt új épület felavatása után Régi Műcsarnokként emlegettek) eredendően azzal a céllal jött létre, hogy helyet adjon a társulat tárlatainak, földszintjén pedig az Iparművészeti Múzeum kiállító tereit alakították ki. Lotz Károly freskói szerves részét alkották az Adolf Lang által, itáliai reneszánsz mintára tervezett palotának. Lang számára igen fontos volt a palota belső díszítése, építésztől szokatlan módon az enteriőrök díszítő festészeti dekorációját is ő tervezte, így az előcsarnok változatos boltozatain megjelenő reneszánsz stílusú groteszk díszítményeket, valamint a kiállító terek gazdag, színes ornamentális dekorációját. Az emeletre vezető lépcsősor lunettáit és az emeleti folyosó nyolcszögű képtereit pedig már eleve azzal a céllal tervezte Lang, hogy oda nagyobb, figurális kompozíciók kerüljenek.

A megbízás körülményeire és az ikonográfiai program kidolgozására vonatkozóan sajnos nem maradt fenn dokumentum. Lotz felkérése ugyanakkor aligha lehetett kérdéses a társulat számára, hiszen 1876 körül ő volt a monumentális falképfestészet legkiválóbb hazai mestere. A falképestés technikáját és neoreneszánsz stílusát Lotz Bécsben, Karl Rahl mellett sajátította el, akinek közvetlen munkatársa volt a bécsi Arzenál Fegyvermúzeum lépcsőháza allegóriáinak megfestésekor. A Régi Műcsarnok művészet-allegóriái közvetlen leszármazottai voltak ezeknek, pontosabban a Rahl által is követett itáliai érett reneszánsz olyan alkotásainak, mint például Raffaello római Stanzáinak allegorikus tondói. Lotz nagyvonalú, dekoratív, emelkedetten klasszicizáló látásmódja igen sikeres lett itthon, az 1860-as évek közepétől számos jelentős középület és magánpalota monumentális dekorációjára kapott megrendelést. A Régi Műcsarnok falképeit olyan jelentős falképciklusai előzték meg mint a (Than Mórral közösen festett) Vigadó, Magyar Nemzeti Múzeum vagy az Egyetemi Könyvtár nagy olvasótermének dekorációja.

A Régi Műcsarnokban Lotz az épület két szakaszában, két allegorikus műcsoportot festett. A lépcsőház mennyezeti párkánya fölötti lunettákban, arany alapon a művészeti ágak allegóriái jelennek meg, míg az emeleti folyosó mennyezetét négy művészeti fogalom allegóriája díszíti. A lépcsőház hét lunettájában arany alap előtt ülő női alakok kilétére attribútumaik és a jelenetek feliratai egyaránt utalnak. A téma nem volt ismeretlen Lotz számára, aki pályája kezdetén a bécsi Todesco-Openheimer palota falára lebegő nőalakok alakjában festette meg a költészet, festészet, szobrászat és zene allegóriáit, majd közvetlenül a Régi Műcsarnok dekorációja előtt a Magyar Nemzeti Múzeum mennyezeti freskói között a művészetek perszonifikációit, ezzel párhuzamosan pedig az Egyetemi Könyvtár falképsorozatán a zene, festészet, szobrászat és művészettörténet allegorikus nőalakjait. A múzeum plafonján a Költészet alakja körül alkotnak egy csoportot, a könyvtár mennyezetén a csegelyek közti szűk terekben trónolnak – míg a Régi Műcsarnok lunettáiban alacsony kubusokon ülnek az allegorikus nőalakok. A félkörívek zárt terében Lotz változatos, elegáns pózokba igazítja a nemes tartású figurákat, akiknek nagyvonalú drapériakezelése, klasszikus arcéle, a dekoratív körvonalakat kitöltő kifinomult színezése Michelangelo és Raffaello monumentális freskóit idézik. A lépcsőn érkezőnek jobb kéz felől a Rajz és a Rézmetszés alakja jelenik meg. A Rajz megszemélyesítése üres rajztáblát tart maga elé, jobbjában faháncsba csomagolt szén darabot, baljában törlő rongyot tart, mögötte üres papírtekercsek és kis dobozban szén darabok hevernek. A rajz (disegno) a neoplatonista reneszánsz művészetelmélet szerint a képalkotás origója volt, ahol a gondolat (idea) először testet ölt. Lotz ábrázolásán a papír még üres, tehát a kép születését megelőző ihlet pillanatát ragadja meg. A Rajz mellett a Rézmetszet megszemélyesítése pihen, baljában rézmetsző kést tart, míg jobbjában az elkészült nyomatot szemléli, amelynek másik példánya mellette hever. A rézmetszés hagyományosan a minőségi műtárgy reprodukció eszköze volt, ez indokolhatta kiemelését a grafikai sokszorosító technikák közül. A lépcsőn felfelé haladva, a szemközti falon, a Festészet és Szobrászat megszemélyesítése jelenik meg. A Festészet könnyed fehér, rózsaszín lepelben hever, kezében ecsettel, palettával, mögötte a festő eszközöket rejtő ládikával, egy alacsony állványon álló képet szemlél. A keretbe helyezett, monokróm festményen jól kivehetőn Léda és a hattyú jelenete rajzolódik ki. A Szobrászat nőalakja viseli a legkevesebb ruhát, meztelen felsőteste láttatni engedi plasztikusan megformált idomait, jobbjában kalapácsot, baljában vésőt tartó, merengő figurája mellett az almát tartó Aphrodité (Vénusz), kontraposztban álló, klasszicizáló szobra tűnik fel. (Előre utalva a folyosó Párizs választása jelentére.) Az emelet felé fordulva jobb kéz felől (most még) üres lunettát lát a néző. A rossz állapotú falképet évekkel ezelőtt távolították el az egyetem restaurátorai a helyéről, a hallgatók munkájával helyreállított falkép rövidesen visszakerül eredeti környezetébe. Ezen az építészetet megszemélyesítő nőalak korinthoszi oszlopfőre támaszkodik és egy centrális épület alaprajzát tartja, baljában körzővel. Mellette a Mű-ipar (vagyis iparművészet) allegóriája hever, kezében ékszeres ládikával és mögötte madaras vázával. Az utolsó lunetta a feljárat fölött, a kiugró erkély alatt, nem művészeti ágat, hanem az ezeket értelmező tudományt, a Mű-történet (azaz művészettörténet) allegóriáját ábrázolja, kezében nyitott könyvvel, támaszkodó karjánál vörös alakos, kocsiversenyt ábrázoló antik vázával és dombormű töredékkel. A boltozatot tartó négy nagyobb csegelyben a művészetek eszközeit tartó puttók lebegnek, a rajz, festészet, szobrászat és építészet kellékeivel. Közvetlen leszármazottai ők a Vigadó eleven, evést-ivást megszemélyesítő amorettes tondóinak, és a nem sokkal korábban befejezett Ádám Károly ház puttós lunettáinak. A falképek fölé boruló ovális kupola további figurális dekorációját, a rombuszok kicsiny figuráit és a reneszánsz stílusú groteszkek nem Lotz, hanem az ornamentális díszítést tervező Adolf Lang munkái. A lunetták programját maga az épület funkciója magyarázza: azon művészeti ágak megszemélyesítői ők, amelyek a kiállító termekben bemutatásra kerülnek. Az iparművészet megjelenését azon körülmény magyarázza, hogy a Műcsarnok kezdettől fogva az Iparművészeti Társulat kiállító helye is volt. Elgondolkodtató egyébként, hogy az akadémikus hagyományokat követve, valamennyi ábrázoláson a művészeteket női alakok személyesítik meg – olyan korban, amikor a nők felsőfokú tanulmányai még igen korlátozott volt, igaz a Műcsarnokkal szomszédos Mintarajziskola indulásától fogva női növendékeket is felvett.

Az emeleti folyosó mennyezetképein bonyolultabb ikonográfiai program mentén bontakoznak ki a akadémikus művészetesztétika alapelvei. A nyolcszögű képterekben Lotz négy fogalom allegóriáját festette meg: a Harmóniát lebegő, lantját pengető nőalak testesíti meg, akinek muzsikáját a mitologikus szerelmespár, anyag és lélek találkozását megtestesítő Ámor és Psziché hallgatja; a Szépség allegóriájának középpontjába Lotz Párizs almáját elnyerő Vénuszt helyezte, aki előtt a három grácia hódol; a Valóságot megszemélyesítő női akt tükörben szemléli magát és a természetet szimbolizáló sok emlőjű ephezoszi Diana alakjával díszített trónon ül; a képsorozat záró darabján pedig egy sast átölelve lebeg a magasba a Fantázia megszemélyesítője. Hasonlóan komplex esztétikai program a Magyar Nemzeti Múzeum mennyezeti freskójának középső jelenetén bontakozott ki, amelynek centrumában a Fantázia megszemélyesítése van, körülötte a Szép iránti lelkesültség, az Ihletettség, a Szemlélődés és a Hagyomány allegóriáival. A Régi Műcsarnok négy falképe egymás mellé rendeli az akadémikus esztétika négy alapfogalmát. Gondolatmenete szerint az ideális műalkotás összetevői a szépség és valóság megfelelő elegye, amely a művészi fantázia révén kap lendületet és az alkotóelemek harmóniája által nyer művészi összhangot. A pompeji vörös alapon, mesteri módon komponált, neoreneszánsz szellemiségű kompozíciók átgondolt esztétikai koncepciót sejtetnek, komplex ikonográfiai, művészettörténeti, művészetfilozófiai elemzésük még várat magukra.