In: Műcsarnok és műcsarnokok. Az Új Művészet művészetelméleti melléklete. Új Művészet, 2018/4, 10-13.
A Műcsarnok jellegét tekintve önálló gyűjteménnyel nem rendelkező, befogadó tér. Tartalommal tehát az tölti meg, aki épp rendelkezik felette. Jelenthet ez szabadságot és kiszolgáltatottságot is. A Régi Műcsarnok története jól példázza a folyamatos szerepváltozást: miként válhat egy kiállítási hely szimbolikus térré, s hogyan veszítheti el később súlyát, hogy aztán jelentőségét és jelentését újra visszanyerve, visszakapcsolódjon a város kulturális terébe.
A művészet palotája
„Én részemről egyszer-mindenkorra kimondom, hogy a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem; mindent mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfontosabb teendőt, melyet elmulasztva, a nemzetnek jövőjét kockáztatom.”[1] Eötvös József szavai jól érzékeltetik, hogy a Kiegyezéstől működő magyar kormányzat a kultúrát stratégiai ágazatnak tekintette. E kormányzat kulturális minisztereként Eötvös József, majd korai halála után utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston gondoskodtak arról is, hogy a jelenkori magyar művészetnek méltó, reprezentatív otthona legyen. Támogatták, hogy a képzőművészeti és zenei élet központjai a főváros frissen kiépülő ütőerén, a Sugárúton kapjanak helyet.[2] Az promenád első szakaszán épült fel az Operaház (1873-1884), az Oktogont követő második szakaszán pedig, a mai Andrássy út 67-71. alatti teleksoron kapott helyet a Mintarajztanoda (későbbi Képzőművészeti Főiskola), a Műcsarnok és a Zeneakadémia impozáns épülete.[3] E három, neoreneszánsz palota példás gyorsasággal, 1875 és 1879 között került tető alá, ami egységes megjelenésüket is megmagyarázza. A három épület közül a középső, eredetileg a jelenkor képzőművészetének bemutatására szolgáló Műcsarnoknak készült, majd miután 1896-ban nevét és funkcióját átvette Schikedanz Albert Hősök terén emelt palotája, a köznyelv már csak Régi Műcsarnokként emlegette.
Az új palota építésére 1874-ben hirdettek pályázatot.[4] A zsűri elnöke a Társulat elnöke, Ráth György volt, mellette olyan szakmai tekintélyek ültek, mint Lechner Lajos, Weber Antal, Heinrich Ferstel, Theophil Hansen és Friedrich von Schmidt, valamint Jacob von Falke, a bécsi Iparművészeti Múzeum igazgatója. Az egykori pályaművek közül (a nyertesen kívül) ma csak Platzer Antal neoreneszánsz tervét ismerjük, de tudjuk, hogy a 3. díjat Emil Förster, a 2. díjat pedig Halmay Artúr kapta. A tekintélyes zsűri legjobbnak azonban a csehországi születésű, 26 éves Adolf Lang tervét találta, aki a homlokzatot a velencei Palazzo Bevilaqua mintájára formálta meg. Javára szólt emellett az a praktikus megoldása, hogy a földszintet járószint alá süllyesztette, ami a meglehetősen szűk telken lehetővé tette az első emelet belmagasságának reprezentatív megnövelését.
Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat már nem sokkal alakulása után, 1865-től állandó kiállítási helységhez jutott az újonnan emelt Magyar Tudományos Akadémia palotájában. Hamar sürgetővé vált azonban egy önálló kiállítóház megteremtése, csakhogy a Társulat szerény tőkéje önmagában egy jó elhelyezkedésű telek megszerzésére sem lett volna elegendő. A főváros úgy támogatta a tervet, hogy a Sugár úti telek együttest kedvezményes áron adta át a Társulatnak. Magát az építkezést és az épület díszítését viszont zömmel magán adományok biztosították.[5] Az impozáns épület homlokzatán ma is díszes felirat hirdeti: „Épült MDCCLXXVII az Országos Képzőművészeti Társulat Műcsarnoka Közadakozásból.” Az országos gyűjtést vezető bizottságot gróf Majláth György országbíró vezette, az építkezés fővédnöke pedig Rudolf trónörökös volt. A legnagyobb összegű támogatók között volt az uralkodópár és báró Sina Simon, valamint gróf Esterházy Pál. Az arisztokrácia mellett jelentős szerepet vállaltak adományaikkal az építésben az egyházi főméltóságok, valamint polgári és értelmiségi mecénások. A magánadományozó száma jóval meghaladta a százat, a legjelentősebb 85 mecénás nevét emléktábla őrzi az épület első emeleti folyosóján.
A művészek saját műveiket ajánlották fel egy jótékony célú árverésre, ahol többek között Benczúr Gyula, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan és Zichy Mihály képeit vásárolhatta meg az ügy pártolója. Komoly pénzügyi tétel volt a gazdag belső dekoráció kivitelezése. A támogatás egyik formájaként Fischer Mór porcelángyáros ajándékba adta a belső udvart díszítő majolika kutat, valamint szintén támogató ajándékként ajánlotta fel munkáját Róth Zsigmond, a belső terek színes üvegablakainak tervezője és kivitelezője.
A kortárs magyar művészet első otthonának belső terei igen gazdag díszítést kaptak. Az előcsarnok változatos boltozatai a historizmus szellemében különféle korok boltozattípusaiból nyújtanak ízelítőt. Ezekre, valamint a körfolyosó és a lépcsőház falaira maga az építész tervezett reneszánsz stílusú ornamentális díszítményeket. A belső dekorációban a kor legkiválóbb mesterei vettek részt, az ornamentális festés kivitelezését Scholz Róbert, a színes üvegablakokat Róth Zsigmond gyárában készítették, a díszlépcső öntöttvas kapuzatot a kor legjobb díszműkovács mesterénél, Jungfer Gyula műhelyében kivitelezték.
A ház szellemi programját azonban legteljesebben Lotz Károly falképei fejezték ki. Lotz ekkor a monumentális falképfestészet legjobb hazai művelője volt, olyan jeles munkák álltak mögötte, mint a nem sokkal korábban befejezett Magyar Nemzeti Múzeum, Egyetemi Könyvtár és a Markó utcai gimnázium dísztermének falfestményei. A Műcsarnok emeletre vezető lépcsősorának oldalfalaira azon művészeti ágakat festette meg, amelyek bemutatására az épület szolgál.[6] Stílusában bécsi mestere, Carl Rahl neoreneszánsz falképeit követte, közvetve az érett itáliai reneszánsz, Raffaello falképfestészetének alkotásaihoz kapcsolódva. A lépcsőforduló lunettáiban a Rajz, Rézmetszet, Műtörténet, Iparművészet, Szobrászat, Festészet és az Építészet klasszikus szépségű nőalakjai jelennek meg. Az arany alap előtt, alacsony kőtalapzaton heverő figurák az általuk megszemélyesített művészeti ágak (és tudomány) attribútumait tartják kezükben. Hasonló lunettákba helyezte el Lotz nem sokkal korábban a Markó utcai gimnázium dísztermében a humán tudományok és testgyakorlás allegóriáit.
A díszfolyosó mennyezeti, nyolcszögletű mezőibe az akadémikus művészet esztétikájának alapfogalmai kaptak alakot. A művészi alkotás kiindulópontja eszerint a szárnyaló Képzelet, ezt ötvözi az alkotó a Valósággal és a Szépséggel, a mű pedig a köztük létrejövő Összhang eredményeként születik meg. Ezek az elvont fogalmak Lotz kompozícióin neoreneszánsz stílusban öltenek testet: a pompeji vörös háttér előtt ülő éteri szépségű nőalakok közül a Képzeletet sas emeli a magasba, a Valóság tükörben szemléli magát, a Szépség Vénusz almáját tartja kezében, az Összhang pedig lantját pengeti. A lépcsőforduló képeihez hasonlóan, az allegóriák jelentését ezúttal is feliratok teszik egyértelművé.
A falképek teljes körű restaurálására utoljára 1965-ben került sor. A munkálatokat akkor Kapos Nándor és Sárdi Brutus vezette. A födém beázástól folyamatosan sérülő falképek újbóli helyreállítása (megmentése) mostanra halaszthatatlanná vált, restaurálásuk remélhetőleg a közeljövőben megkezdődik.
Átmeneti idők
A Képzőművészeti Társulat Andrássy úti Műcsarnoka végül Ferenc József részvételével, mintegy 300 művet bemutató reprezentatív kiállítással nyílt meg 1877. november 8-án. A közadakozás felemelő gesztusa és a kivitelezése pompája azonban aligha feledtette, hogy a Műcsarnok terei kezdettől fogva szűknek bizonyultak. Az épület tereinek beosztása a megnyitás idején a Vasárnapi Újság így vázolta: „Az épület alsó helyiségeit a lépcsőkön és üveges folyosókon kívül műipar-múzeum, vagy is hivatalos nevén: «a nemzeti múzeum műipari osztálya» foglalja el három teremmel. Erre következik a félemelet, mely szintén az iparmúzeumé, öt kiállítási és egy rajzteremmel. Végre az emeleten van a tulajdonképi a műcsarnok, három irodával, hét kiállítási teremmel, és a választmány számára berendezett tanácsteremmel.”[7] A Társulat csak a terek bérbe adásával tudta az építkezés tetemes költségeire felvett kölcsön részleteit törleszteni. A felső szint hét kiállítási terme viszont egyre kevésbé volt alkalmas az évről évre rohamos ütemben gyarapodó műtárgyak befogadására. Idővel a rendezők már kénytelenek voltak négy sorba akasztani az évi rendes tárlat festményeit. A nagyobb méretű szobrok mozgatása a lépcsősorokon nehézkes volt, így azok egy idő után kiszorultak a földszinti fogadócsarnokba, sőt arra is volt példa, hogy a bejárat előtt állították fel a legnagyobb méretű alkotásokat. Így mindkét, kényszerűen összezsúfolt intézmény örömmel hagyta el az épületet 1896-ban, mikor a Hősök terén felépült az új Műcsarnok, a Nagykörút mentén pedig az Iparművészeti Múzeum.
Mindössze húsz évig tartott tehát a Műcsarnok dicsőséges első időszaka, amit a helykeresés keserves évei követtek. Lotz falképeinek éteri szépségű nőalakjai aligha gondolták, hogy rövidesen háremhölgyekkel és dizőzökkel kell megosztaniuk a művészet magasztos csarnokait. Az Ezredéves Kiállítás egyik legnépszerűbb látványossága a Régi Műcsarnokban megnyílt „Plasticon” kiállítása volt. A mintegy másfélszáz élethű viaszfigura térben és időben megannyi bizarr érdekességet keltett életre: ott volt Chang, a kínai óriás, Blaha Lujza, Apponyi Albert miniszterelnök és Munkácsy Mihály élethű mása. Ám a legnagyobb szenzáció a „négyszázszoros sokszorosító tükörteremben” megjelenő „Kalifa tündérkertje” aratta.[8] 1907-től az alagsori termek is a népszórakoztatás terévé váltak, az egykori múzeumi és hivatali tereket színházzá alakították és 1907-től itt nyitotta meg kapuit Nagy Endre „Modern Színpad Kabaréja”, amit később Medgyaszay Vilma, majd Bárdos Artúr vezetett. A századforduló legszínvonalasabb kabaréjának belső tereit Márkus Géza, pannóit Márk Lajos tervezte.[9] 1911-től a magyar Vasúti és Hajózási Klub bérelte, majd itt kapott helyet 1914-től az Országos Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum.
Frissítések: kiállítótér új funkcióban
1897 telén ugyan a Régi Műcsarnokban nyílt meg a nagybányai művészek első közös tárlata, ám az épületben hosszú időn át csak alkalmilag rendeztek képzőművészeti kiállításokat. Régi renoméját a két világháború közt nyerhette vissza egy rövid időre, mikor 1928 és 1935 között itt kapott helyet a modern magyar művészet első állandó tárlata, a Petrovics Elek által rendezett Új Magyar Képtár kiállítása.[10]
A tárlat létrehozása és koncepciója a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Petrovics Elek nevéhez fűződött, aki már 1924-ben javasolta a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumnak, hogy a Régi Műcsarnok üresen álló épületének első emeleti helységeit engedje át a Szépművészeti Múzeum magyar művészeti kiállítása számára. Az új múzeum kialakításában Petrovicsot az a szándék vezette, hogy a modern magyar művészet önálló teret kapjon, külön választva mind a korábbi hazai mind a külföldi művészet anyagától. Amint a múzeumnyitáskor a Magyar Művészet lapjain megfogalmazza: “saját korunknak művészete a történeti alapokon nyugvó, nagy galériákban nem juthat kellő módon szóhoz, s ezért ennek a művészetnek külön hajlékra van szüksége, olyanra, amelyet nem a történetnek, hanem az életnek a levegője ját át”.[11] Célja a közelmúlt és a jelen legfrissebb hazai festészetének és szobrászatának bemutatása, illetve a hazai modernizmus közvetlen előzményeinek felrajzolása volt. Petrovics a modern magyar festészet kezdőpontját a nagybányai művésztelep alkotóinak érett művészetében jelölte ki. A bemutatott anyag leghangsúlyosabban tárgyalt alkotója egyértelműen Ferenczy Károly volt, akinek az Új Magyar Képtárban 18 festményét helyezte el Petrovics, aki egyébként a művész monográfusa is volt. Nagybánya mellett a kiállítás másik leghangsúlyosabb irányzata a Szolnoki művésztelep illetve az ún. Alföldi Iskola alkotóinak művészete volt. Ferenczy mellett Petrovics válogatása Rippl-Rónai József festészetét emelte ki, mellette a KÚT tagjai is jelentős számban szerepeltek. A válogatásban a legfiatalabb generáció feltörekvői alkotói (Egry József, Derkovits Gyula, Farkas István) is helyet kaptak. Végezetül a tárlatot a neoklasszicizmus és a Római Iskola képviselői zárták. Petrovics Eleket – a művészeti közvélemény tiltakozása ellenére – 1935-ben nyugdíjazták. Utódja, Csánky Dénes az Új Magyar Képtár önálló gyűjteményét felszámolta, illetve ismét beolvasztotta a Szépművészeti Múzeum Modern Képtárába.
A Képzőművészeti Főiskola már 1944-ben használatba vette a Régi Műcsarnok szomszédos épületére, 1946 őszétől ide költözött az új alakrajzi osztályok egy része, köztük elsőként Bernáth Aurél hallgatói. Az épület 1945-től emellett a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének székhelye volt, itt rendezték meg az Első Szabad Nemzeti Kiállítást 1945 júliusában, majd a következő évben itt kapott helyet Kállai Ernő rendezésében az Elvont Művészek Első Magyar Csoportkiállítása. 1947-1948 folyamán több, jelentős modern életmű bemutatására került sort a Képzőművészek Szabadszervezetének szomszédos épületében: egyebek mellett Bolmányi Ferenc, Román György, Lossonczy Tamás és Gyarmathy Tihamér gyűjteményes tárlatának adtak helyet a Régi Műcsarnok termei. A kisebb területűre szűkült kiállító tér 1949 után már jellemzően a Főiskola által szervezett hallgatói és tanári kiállításainak adott helyet.
Az emelet mai három teremnyi kiállító része 1988-ban, Barcsay Jenő halálának évében, Kiss István rektorsága idején vette fel a Főiskola nagy hatású mesterének nevét.[12] Programja szerint az Aula ma hallgatói alkalmi kiállításoknak, a Barcsay Terem pedig az intézmény múltjával összefüggő történeti és kortárs tárlatoknak, valamint hallgatói pályázati és vizsga kiállításoknak ad helyet. Kapcsolódása az oktatáshoz egyszerre helyzeti előny és hátrány, hiszen a fiatalok folyamatos jelenléte garantálja ugyan friss szemléletét, ám a finanszírozás megoldatlansága csak a működés minimális feltételeit biztosítja. Az elmúlt évek változásainak köszönhetően mindenesetre a Régi Műcsarnok műemléki épülete és a Barcsay Terem nagy múltú kiállító tere ismét szerves részévé vált a főváros kulturális életének.
[1] Eötvös József: Kultúra és nevelés. Budapest, 1876, 236.
[2] A Sugárút hivatalos átadásától, 1885-től viselte Andrássy Gyula miniszterelnök nevét. – Az út építészeti emlékeiről: Gábor Eszter: Az Andrássy út körül. Osiris, Budapest, 2010.
[3] Az épületegyüttesről: Révész Emese: A művészet Sugár úti palotái. Artmagazin, 2014/1, 28-33.
[4] A Műcsarnok építéstörténetének részletes feltárása: Vadas Ferenc: Budapest, VI. Andrássy út 69. Tudományos dokumentáció. Budapest, 1998. (Kézirat)
[5] Bővebben: Révész Emese: Épült – közadakozásból. A Régi Műcsarnok építésének mecenatúrája. (Megjelenés alatt a Műcsarnok „Az Osztrák-Magyar Monarchia mint művészeti színtér” című tanulmánykötetében.
[6] A falképek részletes leírása: Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete. Budapest, 1938,166-171.
[7] N. n.: A Műcsarnok. Vasárnapi Újság, 1877. november 4., 697-698.
[8] Kovács Ákos: A magyar panteon. Mozgó Világ, 1997/10, 3-42.
[9] Molnár Gál Péter: A pesti mulatók. Helikon, Budapest, 2001, 288-294.
[10] Az Országos Szépművészeti Múzeum Új Magyar Képtárának katalógusa. Budapest, 1928.
[11] Petrovics Elek: Az Új Magyar Képtár. Magyar Művészet, 1928, 601-605.
[12] Az adatot ezúton köszönöm Majsai Rékának.