In: az Osztrák-Magyar Monarchia mint művészeti színtér. II. A festészet párhuzamos narratívái. Szerk: Sármány-Parsons Ilona, Szegő György. Műcsarnok, Budapest, 2017, 22-31.

„Épült MDCCCLXXVII az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Műcsarnoka Közadakozásból.” Ez a mondat áll, gondosan vésett antikva betűkkel az Andrássy út 69. szám alatt álló palota homlokzatán. A széleskörű műpártolás tényét az építkezések megkezdésekor a Vasárnapi Újság is kiemelte: „A műcsarnok építésének története ismét egy szép fejezet ama mozgalmas eseményekből, melyek a hazai kultúrának múzeumot, színházat, a tud. akadémia palotáját, stb. emeltek föl. Társadalmi szövetkezés, a jótékonyság olajos korsójának fölhasználása, s egyesek buzgalma adta nekünk közintézeteinket, míg máshol fejedelmi és patronatusi kegy ajándékozta azokat, mint például Bécsnek. A műcsarnok építésére is a jó ügy buzgói fogtak kezet, s a közérdekeltségben és műszeretetben való hittel kezdték meg a munkát, mely rövid idő alatt oly eredményt vívott ki, mint kevés más.”[1] Az épületet ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem használja, de amint az idézett szöveg is mutatja, az egykor a Képzőművészeti Társulat kiállításainak befogadására épült. Ünnepélyes megnyitására éppen 140 évvel ezelőtt, 1877 november 8-án került sor. Mivel alig húsz évvel később, 1896-tól a magyar művészet tárlatait a Hősök terén emelt új, tágasabb Műcsarnok fogadta be, az Andrássy úti épületet mai napig Régi Műcsarnokként emlegetik.

            A kortársak számára közismert és büszkén vállalt körülmény volt, hogy a létesítmény közadakozásból jött létre. Oly annyira, hogy ezt az építtetők a homlokzaton is fontosnak tartották kőbe vésni. A 19. századi magyar művészeti életben a polgári mecenatúra számos formája virágzott, állami támogatás híján is fenntartva és működtetve a hazai képzőművészetet.[2] A Régi Műcsarnok impozáns épületének megvalósítása során a kor civil támogatási formáinak széles spektruma lépett működésbe, és az ország valamennyi aktív műpártolói rétege megmozdult. Találunk példát a bújtatott állami, fővárosi támogatásra, kedvezményes vásárlási feltételek formájában. Legjellemzőbb persze a magánemberek és testületek közvetlen anyagi donációja. Emellett megjelenik a közvetett anyagi támogatás aukciók, vásárlások, műsorsolások és alkalmi előadások formájában.

            Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat már nem sokkal alakulása után, 1865-től állandó kiállítási helységhez jutott, az újonnan emelt Magyar Tudományos Akadémia palotájában.[3] Az elhelyezés reprezentatív volt, és kétségtelenül jelezte a magyar tudományos élet támogató rokonszenvét a frissen alakult Társulat iránt. Ám a testület végső soron mégiscsak csak bérlőként vett igénybe néhány termet, így ez csupán ideiglenes megoldást jelenthetett. Már a bérbe vételi megállapodást kihirdető társulati közgyűlésen megfogalmazódott az igény egy állandó kiállítási épületre: „a képzőművészeteknek hasonló tulajdon palotával kellene bírni, hogy nemzetünkhöz méltó álláspontra jussanak. Eljövend az idő, amelyben vagy a törvényhozás, vagy a szociális működés útján a képzőművészeteknek is lakházat állítand a nemzet a már kiáltóvá lett szükség kielégítésére.”[4] Bármilyen díszes is volt a magyar tudomány palotája, kiállítási célra kevéssé bizonyult alkalmasnak: „szűk, barátságtalan, félre esik a forgalomtól, s nagyon kellemetlen hozzá jutni” – összegezték a panaszokat.[5] Így szinte a beköltözéstől kezdve munkálkodott a Társulat egy új, előnyösebb megoldás megvalósításán. 1868-ban Pulszky Ferenc elnök kérte a fővárost, hogy a régi városi színház emeljen korszerű kiállítási épületet.[6] Az is felmerült, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítótereinek egy része jelenthetne megoldást. Az önálló palota építése kézen fekvőnek tűnt, de a Társulat vagyona legfeljebb a telek vásárlására (abból is egy kevésbé jó fekvésű területre) lett volna elegendő. Így első lépésben a megfelelő, központi elhelyezkedésű telek megszerzése volt a cél.

Közvetett állami támogatás: a telekügy

Az 1867 után nálunk is kiépülő állami műpártolásnak a korszakban bevett formái voltak a művészeti pályázatok, ösztöndíjak és állami képvásárlások voltak.[7] Minthogy a Képzőművészeti Társulat nem állami támogatású apparátus volt, hanem tagdíjakból, pártolói adományokból fenntartott civil szervezet, közvetlen állami szubvenciót sem élvezhetett. Pozíciója viszont alig tíz év alatt oly annyira megszilárdult, hogy a hetvenes évek elejére, mint a magyar művészeti élet legfőbb irányítója és érdekképviselete léphetett fel. A Műegylet 1870-ben történt megszűnése, majd a Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egylet beolvasztása után egyedüliként képviselte és szervezte a hazai művészeti életet. Támogatása tehát egyet jelentett a magyar képzőművészet pártfogásával.

A Régi Műcsarnok létrehozása elképzelhetetlen lett volna a főváros nagyvonalú támogatása nélkül.[8] A Képzőművészeti Társulat szerény tőkéje ugyanis önmagában egy jó elhelyezkedésű telek megszerzésére sem lett volna elegendő. A Társulat elnöke 1872 január 27-én Szapáry Gézához, a Fővárosi Közmunkatanács alelnökéhez fordult, hogy a bécsi Künstlerhaushoz hasonlóan támogassa azzal a tervezett palota létrehozását, hogy díjtalanul biztosít telket számára, a városfejlesztési alap terhére.[9] Szerencsés egyebe esés volt, hogy ekkoriban indultak meg a Sugár úti építkezések telekrendezései. A városi telkek kisajátításával összefüggésben a Sugár utat építő banktársulat felajánlott a főváros számára egy telekrészt, közművelődési célokra építendő ház céljára, kisajátítási áron.[10] Mivel a főváros a közeljövőben nem kívánt élni a telek beépítésével, 1872 április 29-én a gazdasági bizottság elé került a javaslat, mely szerint a főváros vásárlási előjogait a Képzőművészeti Társulatra ruházza át, az ott megépítendő Műcsarnok számára.[11] Ráth György és Telepy Károly április 7-én kelt levelében már konkrétan egy Sugár úti, 800 négyszögöles telek átruházását kérelmezte a fővárostól: „hogy e telken netalán más rokonczélú hazai társulattal közösen egy díszes épületet emeljen, melynek mint a ’művészetek házának” mindenek fölött azon rendeltetése volna, hogy az évről évre gyarapodó műkiállításoknak Pest városához és az országhoz méltó műcsarnokot, a társulat gyűjteményei és társas összejövetelei számára díszes helyiségeket, jelesb művészeink rég érzett szükségének megfelelően néhány műtermet foglaljon magában, egyúttal nemes arányai és külső dísze által a város és a Sugárút ékességéül szolgáljon.”[12] Bár a Közmunkatanács támogatta a telek elővételi jogának átruházását, a konkrét telek kiválasztására csak két évvel később került sor. 1874 március 26-án született meg a szerződés a Sugárút középső harmadának déli oldalán álló XXI, tömb három, összefüggő, 698 négyszögöles telkének megvásárlásáról.[13] A telekegyüttes vételi ára, 55 000 forint, a megállapodásoknak megfelelően igen kedvezményes volt ugyan, ám a Társulat pénzügyi lehetőségeit ez is meghaladta. A főváros után itt került sor a minisztérium áttételes támogatására. Vélhetően Ráth György társulati elnöknek köszönhető az a gazdasági konstrukció, amely a telek megszerzéséhez és az építkezések elkezdéséhez szükséges anyagi hátteret biztosította. Eszerint a telekcsoport felét megvásárolta a kultuszminisztérium, pontosan annyiért, amennyiért a Társulat az egészet vette. Trefort Ágoston kultúrpolitikájának kiemelt területe volt a felsőoktatás fejlesztése.[14] A telekvásárlással pedig a minisztérium megteremtette az Országos Magyar Mintarajziskola és Rajztanárképző önálló épületének lehetőségét.[15] Az épülő Műcsarnok pedig nem is kaphatott volna jobb szomszédot, mint a jövő művésznemzedékét nevelő főiskolát. A minisztériummal történt megállapodás másik része szintén a Társulat burkolt anyagi támogatását célozta: Trefort felajánlotta, hogy amennyiben az elkészült Műcsarnok épülete befogadja az Országos Iparegyesületet és annak iparművészeti gyűjteményét (1878-tól Múzeumot), a minisztérium évi 6000 forintot fizet a Társulatnak bérleti díjként.[16] Így tehát, a szükségből erényt kovácsolva, körvonalazódott egy komplex, a főváros reprezentatív helyén fekvő, kulturális épületegyüttes. Ez egészült valamivel később a későbbi a Zeneakadémia palotájával.[17]

A műpártolás egyéni formái: társadalmi részvétel

A Társulatnak 1874 tavaszán lezajlott ülésén döntés született arról is, hogy az építkezés várhatóan tetemes költségeinek előteremtésére széleskörű gyűjtést kell indítani. Mivel Magyarországon hosszú időn át nem volt udvari műpártolás, több forma jött létre annak pótlására. A reformkorban ennek bevett formái voltak az önkéntes, nyilvános felajánlás (oblatio) és a király által szentesített törvény nyomán indított kötelező felajánlás (subsidio) voltak.[18] A Társulat egész működésének anyagi fedezetét nagyrészt a tagdíjak és pártolói adományok biztosították.[19] Miután 1874 nyarán sikeresen lezárult az építészeti pályázat, megindulhattak az építkezés tényleges támogatását szolgáló gyűjtések.[20] „Az építkezési költség tetemes részét biztosítja a társulat törzsvagyona, a hiányzó összeg részint egy e czélra rendezendő nagy műsorsolás útján, részint gyűjtések és alapítványokból fog kikerülni” – számolt be a fejleményekről a Vasárnapi Újság 1874 áprilisában.[21] Ettől kezdve a sajtó rendszeresen hírt adott a beérkezett felajánlások természetéről, összegéről és az adományozók nevéről – a nyilvánosság eszközével is ösztönözve az olvasókat további támogatásokra.[22]

            A gyűjtésre országos bizottság alakult, amelynek élére gróf Mailáth György, országbíró került. „S valóban, ez a szerencsés választás sikernek teljes biztosítása volt. Nem csak azért, mert az országnak első zászlósura volt, hanem személyes tekintélyénél fogva is Mailáth György előtt minden ajtó nyitva állott s neki tagadó választ senki sem adhatott.” [23] Amint Szmrecsányi Miklós visszaemlékezésiből is kiderült, Mailáth szerepe alapvető volt abban, hogy a Műcsarnok építésére indult gyűjtés hamarosan olyan széles körű társadalmi mozgalommá vált, amelyben a tőkeerős arisztokrácia és vállalkozói réteg is képviseltette magát.

            Az pénzügyi adományok megindulásában kulcsfontosságú volt az uralkodó és családjának részvétele. Ferenc József császár műpártolói aktivitása e tekintetben is példamutató volt.[24] Az uralkodó érdeklődését a Képzőművészeti Társulat iránt báró Sina Simon, gróf Sennyei Pál báró főtárnokmester és Esterházy Pál Antal herceg keltette fel. Első, 1000 forintos adományát a Társulat javára már 1866-ban megtette. Az ezt követő években a király és családja összesen 30 000 forinttal támogatta az építkezést.[25] A vállalkozás társadalmi presztizsét nagyban növelte, hogy az uralkodó jóváhagyásával az építkezés védnökségét Rudolf trónörökös vállalta el. Mellettük nagyobb összegekkel támogatta az akciót Erzsébet királyné (1000 ft), József főherceg (1000 ft), Albrecht főherceg (2000 ft), Vilmos főherceg (300 ft) valamint Mária Henrietta, belga királyné, József nádor lánya (500 ft).

            Az uralkodócsalád nyílt szerepvállalása a hazai arisztokráciát is az ügy támogatására ösztönözte. A legnagyobb összegű adományt, 3000 forintot, Báró Sina Simon tette. A görög eredetű család magyarországi ágának vagyoni alapját apja, Sina György teremtette meg, aki a Lánchíd építésének legnagyobb támogatója is volt.[26] A közel 80 millió forintos, óriási vagyont apja 1856-ban bekövetkezett halála után Sina Simon örökölte, aki elsősorban a magyar tudomány és művészetek támogatására fordította pénzét. Jelentős összegekkel pártolta a Nemzeti Színház, a lipótvárosi Bazilika, a Magyar Tudományos Akadémia és a Műcsarnok szomszédságában zajló Képzőművészeti Főiskola építésének ügyét.[27]

            Mellette szintén jelentős, 2000 forintos összeggel támogatta az építkezést gróf Esterházy Pál, aki Képzőművészeti Társulat első, 1863-ban megválasztott védnöke és tiszteletbeli tagja volt. Szintúgy a Társulat tiszteletbeli tagja volt gróf Waldstein János, aki ugyancsak 2000 forinttal segítette a vállalkozást. Gróf Széchenyi István egykori közeli barátja 1871-től elnöke volt az Országos Képzőművészeti Bizottságnak is. Waldstein Ybl Miklós tervei szerint újjáépíttette, könyvtárral, képtárral és régiségtárral látta el az 1860-ban leégett palotai Zichy-kastélyt. A nagyobb, 1000 forintos arisztokrata pártfogók között többen is képviselték az ország olyan nagy múltú művészeti mecénás családjait, mint az Erdődy-, Festetics-, Károlyi-, Nádasdy-, Wodiáner-, Zichy-családok.[28] Közülük gróf Károlyi István a Társulat tiszteletbeli tagja, gróf Erdődy Sándor pedig 1874-től a Társulat alelnöke volt.

            Volumenében jelentős szerepet vállaltak az anyagi támogatásban az egyházi főméltóságok és tisztségviselők. 1000 forinttal járult hozzá a költségekhez Bonnáz Sándor csanádi püspök, Bubics Zsigmond apát, gróf Csekonics János egri főkáptalan, dr. Haynald Lajos kalocsai érsek, Ipolyi Arnold beszterczei püspök, Kovács Zsigmond veszprémi püspök, Mihajlovics József bíboros és zágrábi érsek, Schlauch Lőrincz szatmári püspök, Samassa József egri érsek, Simor János bíbornok és hercegprímás, Simon Vince prépost és Zalka János győri püspök.[29] Közülük többen egyéb területeken is a hazai művészetek elkötelezett támogatói voltak. Bubics Zsigmond például az Esterházy javak zárgondnokaként komoly részt vállalt az Esterházy-gyűjtemény haza hozatalában és tudományos rendezésében. Maga is festett és önálló kötete jelent meg a magyarországi várábrázolásokról valamint a középkori miniatúra festészetről. Simor János esztergomi érsekként szintúgy jelentős műpártolói aktivitást fejtett ki, nagy volumenű építkezések, emlékmű állítások valamint az esztergomi Keresztény Múzeum 1875-ben történt alapítása kötődik a nevéhez.[30]

            Számszerűleg a legtöbben a polgári, értelmiségi mecénások voltak. 1000 forintos adománnyal támogatta az ügyet a Társulat elnöki pozícióját betöltő Pulszky Ferenc, a vállalkozás motorjának tekinthető Ráth György választmányi elnök, valamint a gyűjtésre szervezett bizottság elnöke, Mailáth György országbíró. Mellettük az adományozók nagy része a Társulat pártoló tagjaként is hozzájárult a hazai képzőművészetek pártolásához.[31] A polgári műpártolók között feltűntek a nagyvállalkozók is, köztük Schossberger Vilmos Simon, aki gabonakereskedésből, cukor- és dohányipari vállalkozásból, valamint bankügyletekből szerezte vagyonát és vált a hetvenes évekre a főváros leggazdagabb kereskedőjévé. Harkányi Frigyes (500 ft), az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat alelnöke, műgyűjtő, aki részt vett számos pénzügyi és gazdasági vállalat alapításában és igazgatásában, köztük a Budai Takarékpénztár, a Magyar Általános Biztosító Társaság és a Földhitelintézet létrehozásában. 1882-1884 között az Andrássy út 4. szám alatt felépült palotájának belső dekorációját a Régi Műcsarnok falképeit is festő Lotz Károly készítette. Deutsch Ignác egyik fia és örököse, Deutsch Bernáth (500 ft) vasúti és gőzhajózási vállalkozásaival, valamint testvérével közösen alapított hatvani cukorgyárral gyarapította vagyonát. Mellettük az adományozók között feltűntek írók, művészek is. Így Greguss Ágost (400 ft), Ybl Miklós (1000 ft), Barabás Miklós (200 ft), Kugler Ferenc (200 ft) és a szomszédos Mintarajziskola igazgatója Kelety Gusztáv (200 ft).[32] 

            Az egyéni támogatások mellett részt vállaltak az ügyben a kor meghatározó hazai pénzügyi szervezetei is. Így az Első Magyar Általános Biztosító Társaság (2000 ft), a Hazai Első Pesti Takarékpénztár (2000 ft), az Egyesült Budapesti Takarékpénztár (1000 ft), a cs. kir. Szabad Osztrák Nemzeti Bank (1000 ft), a Polgári Kereskedői Testület (1000 ft), a Királyi Szabadalmazott Nagykereskedői Testület Budapest (1000 ft), valamint a Nemzeti Kaszinó (1000 ft) és a Pesther Lloyd társaság (200 ft).

            Az adományozók listáját a városokkal zárult. A főváros, Ráth Károly főpolgármester közbenjárására, a telek kedvezményes átengedése, valamint a 554 forintos telekátruházási díj elengedésén felül 15 000 forinttal járult hozzá az építkezésekhez. Ezen felül egyenként 1000 forinttal támogatta a Társulat új kiállítási épületét Pécs, Szabadka és Szeged, három „szabad királyi város közönsége”.

A magánszemélyek és köztestületek adományaiból két év alatt összesen 114 000 forint gyűlt össze.[33]

Közvetetett, művészeti támogatási formák

A korban a jótékonykodás bevett formája volt jótékony célú koncertek, színi előadások vagy élőképek rendezése. 1860-ban például a horvátországi ínségben szenvedők megsegítésére rendeztek Zrínyi esküje jelenetet megelevenítő élőképet magyar főurak és hölgyek a Nemzeti Színházban.[34] Ezúttal Mailáth Györgyné, báró Prandau Stephanie kezdeményezésére rendeztek a főváros hölgyei jótékony célú előadást. A sajtó rövid híradásai szerint a hölgyek élőképet adtak elő, de annak témáját nem ismerjük. A kor szokásainak megfelelően vélhetően egy híres festményt „játszhattak újra”. Annyi tudható, hogy az élőkép kétszeri előadása 3209 forint tiszta jövedelmet hozott az építkezek javára.[35]

            A másik jótékonysági akciót maguk a művészek kezdeményezték, akik már közvetlenül az építkezések elvi lehatározása után sorra ajánlották fel műveiket.[36] Ez a forma lehetővé tette a csekélyebb anyagi lehetőségű polgárok számára is az építkezés támogatását, sőt az 1 forint 50 krajcáros sorsjegyért cserébe nagy értékű művet nyerhettek. Az aktuális társulati kiállításoknak rendesen részei voltak az ilyen sorsjátékok, úgyhogy a műbarátok számára nem volt ismeretlen a műpártolásnak ez a módja. A Műcsarnok javára végül 60 magyar képzőművész ajánlotta fel alkotásait.[37] A művészek által felajánlott nyereményeket a rokon célú külföldi egyesületek támogató felajánlásai egészítették ki: a bécsi sokszorosító egylet, a rajnai, nürnbergi s berlini rokonegyletek metszetekkel, az Athenaeum, a Franklin-társulat s Ráth Mór a kiadá­sukban megjelent illusztrált művekkel gazdagították a felajánlott művek sorát. Pósa Gusztáv Deák Ferencz arcképét, ifj. Vay Miklós báró pedig szintén Deák Ferencről készült bronz mellszobrát adományozták a sorsolásra. A sorshúzás végén 49.454 ezer tiszta jövedelem folyt be az építkezések támogatására.[38]

1875 április 15-én az építkezések úgy kezdődtek meg, hogy a tervezett 230 ezres (dekorációval együtt 270 ezres) költségeinek csak egy része állt rendelkezésre.[39] Adományokból 1875 májusáig 165 000 forint gyűlt össze. Noha a Nemzeti Képcsarnok Egylet összeolvadása a Képzőművészeti Társulattal utóbbi vagyonát 30 000 forinttal gyarapította, 1876 elején még 60 000 forint hiányzott az építkezések befejezéséhez.[40]

            Legnagyobb gondot a belső díszítés forrásainak előteremtése jelentette. Az azt fedező 50.000 forint erejéig a Társulat kedvező föltételek mellett törlesztési kölcsönt kötött az Első Hazai Takarékpénztárral. Abban, hogy a szűkös anyagiak ellenére mégis pompás belső díszítést kapott az épület, nagy része volt az azt tervező és kivitelező művészek nagylelkűségének. A költségek nagy részét a Kéler Napóleon által készített belső stukkó díszítés, valamint Adolf Lang díszítő festészeti dekorációja és Lotz Károly falképei jelentették.[41] Fischer Mór porcelángyáros viszont ajándékba data a belső udvart díszítő majolika kutat, valamint szintén támogató ajándékként ajánlotta fel munkáját Róth Zsigmond, a belső terek színes üvegablakainak tervezője és kivitelezője.

A Képzőművészeti Társulat Andrássy úti Műcsarnoka végül Ferenc József részvételével, az első emeleti kiállító tereiben mintegy 300 művet bemutató reprezentatív kiállítással nyílt meg 1877. november 8-án. A kortársak háláját mi sem jelezte jobban, minthogy az építtetők valamennyi, 1000 forint feletti támogató (magánszemély, testület és város) nevét a kiállítótér főfolyosóján, márvány táblába vésve örökítették meg. A palota megnyitásakor a Vasárnapi Újság éppen ezt a körülményt, a széleskörű nemzeti összefogást emelte ki, mint a vállalkozás legfőbb eszmei eredményét: „Más országok, igaz, boldogabbak; azoknak a kormányok emelnek kulturális és műintézeteket, melyeknek feladata a nemzet szellemi előhaladásának emeltyűit képezni, a „felsőbb” gondviselés látja el őket azokkal az eszközökkel, melyek nélkül magasabb fejlődés nem képzelhető, a nélkül, hogy egy fillérrel kellene hozzá­ járulniuk azok létesítéséhez azonkívül, a mit adóban úgyis be kellett fizetniők. Mi sokáig nem voltunk hasonló szerencsés helyzetben s a magánosok lelkesedésének kellett előállani, hogy a kormányok mulasztását pótolja. S valóban, míg Európában alig is van ország, melynek minden egyes művelődési intézete ne valamely uralkodónak lenne állandóbb emléke, — minálunk alig van oly mivelődési intézet, melyet ne lelkes honpolgárok áldozatkészsége állított volna föl. A magánosok önkénytes adományai által jutott nálunk büszke hajlékhoz a tudomány, a művészet s míg másutt majd minden közintézeten az államhatalomnak látszik keze nyoma, addig minálunk minden hasonló intézet fölött maga a nemzet szelleme lebeg.” [42]

---

[1] N. n.: A műcsarnok. Vasárnapi Újság, 1875/18, május 2., 274-275.

[2] A téma alapvető áttekintése: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Szerk.: Sinkó Katalin, Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1995.

[3] A Társulat első tárlatát, a londoni világkiállítás magyar anyagának bemutatóját még Pachl zongorakereskedő Úri utcai lakásában rendezte meg. Később a Nagyhíd u. 9. szám alatt béreltek helyiséget, 1863-ban ott tartották első saját kiállításukat. Az MTA palotájának 2. emeletén egy tágas és négy kisebb, felülvilágítású terem állt rendelkezésükre. – Szmrecsányi Miklós: Visszapillantás az Orsz. M. Képzőművészeti Társulat 50 éves múltjára. Művészet, 1911, 105. (99-155.)

[4] Idézi: Pipics Zoltán: Emlékek Társulatunk múltjából (1862-2877) In: Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Évkönyve az 1929. évre. Budapest, 1930, 146. (116-159.)

[5] N. n.: A műcsarnok. Vasárnapi Újság, 1875/18, május 2.,  274-275.

[6] Pipics i. m. 146.

[7] Mann Miklós: Kultúrpolitikusok a dualizmus korában.  Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1993; Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867-1918. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2009, 169-172.

[8] A főváros műpártolásáról: Erdei Gyöngyi: Műpártoló Budapest 1873-1933. Városháza, Budapest, 2003.

[9] Pipics i. m. 146.

[10] Az épület teljes építéstörténetét részletes feltárta Vadas Ferenc, aki levéltári forrásokra támaszkodva kitért az építési telek megszerzésére is: Vadas Ferenc: Budapest, VI. Andrássy út 69. Tudományos dokumentáció. Hild-Ybl Alapítvány, Budapest, 1998. Kézirat

[11] Vadas i. m. 18.

[12] Vadas i. m. 20-21.

[13] Vadas i. m. 23.

[14] Mann i. m. 60.

[15] A Mintarajziskola épületéről: Révész Emese: A művészet Sugár úti palotái. Artmagazin, 2014/1, 28-33.

[16] Ács Piroska: „Keletre magyar.” Az Iparművészeti Múzeum palotájának építéstörténete a kordokumentumok tükrében. Budapest, 1996, 3-7.

[17] Utóbbi a társulati telekrész szomszédságában, a Vörösmarty utcai saroktelekre épült. A Társulat bevételei biztosítására, eredetileg bérháznak építette. Telkét 21 ezer forintért vette meg, de az építkezés megindulását az uralkodó is segítette 30 000 forinttal. Az építkezések összköltsége 131.108 forint volt, amihez a Társulatnak 60 000 forint jelzálogkölcsönt kellet felvennie. – Szmrecsányi i. m. 110.

[18] Szvoboda Dománszky Gabriella: József nádor mint műpártoló. In: József nádor (1776-1847) Pest-Budán. Kiállítási katalógus, Budapest Történeti Múzeum, 1997, 55-56. (51-76.)

[19] A m. kir. belügyminisztérium által jóváhagyott alapszabályai az Országos magyar képzőművészeti társulatnak. Műcsarnok, 1868/16, október 3., 138-140.

[20] A beérkezett 45 pályázat közül a bizottság 1874. augusztus 7-én tartott ülésén Adolf Langot hirdette ki győztesnek.

[21] Vasárnapi Újság, 1874/15, április 12., 235.

[22] A Fővárosi Lapok és a Vasárnapi Újság rendszeresen hírt adott az újabb és újabb adományokról. A nagyobb összegű adományozók névsorát közölte: A Műcsarnok megnyitására. Kiállítási katalógus bevezetője. Budapest, 1877, 8-11.; Az általam közölt névsorok több forrásból rekonstruáltak.

[23] Szmrecsányi i. m. 109.

[24] Sármány Ilona: Festészet Ferenc József korában. In: Az első aranykor. Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok. Budapest, 2016, 20-24. (14-197.)

[25] Szmrecsányi i. m. 146.; Ekkoriban egy tanító rendes évi fizetése 300 forint körül volt. Egy hivatalnok legalacsonyabb juttatása évente 480, míg a legmagasabb 2640 forint volt – Részletes adatokat lásd: Szívós i. m. 70-73.; Az uralkodói támogatásra vonatkozó összegek ellentmondásosak. A Műcsarnok megnyitására készül katalógusban a király és családja részéről 14 000 forintos támogatás áll – A Műcsarnok megnyitására i. m. 8.; A Vasárnapi Újság 1874-ben arról adott hírt: „A műcsarnok építésére a király megenengedte, hogy a művészi czélokra szánt alapból pitéi ideje alatt (három év) évenként 2500 frtnyi összeg fordittassék.” – Vasárnapi Újság, 1874/48, november 29., 767.; 1875 májusában a lap három évre, évente 7500 forintos támogatásról írt: „Király ő felsége három évi részletekben fizetendő 7500 frt összeget, ezenfelül Rudolf trónörökös ő fensége, mint a társulat védnöke nevében 1500 frtot adományozott. Ö felsége a királyasszony 1000 frt, József fóherczeg ő fensége pedig szintén 1000 frttal járult e czélhoz.” Vasárnapi Újság, 1875/18, május 2., 274-275.

[26] Az arany ember. A Gödöllői kastély görög ura: Sina György és fia, Sina Simon. Gödöllői Városi Múzeum, 2003, 28-34.  

[27] I. m. 30-31.

[28] 1000 forintos adományt tettek: 1000: gróf Apponyi Sándor, Ágost Szász-Coburg-Gothai hg., Batthyányi Gusztáv hg., ifj. gróf Breuner Ágost, gróf Erdődy Ferencz, gr. Erdődy István, gr, Erdődy Sándor, gróf Festetich Taszilló, gróf Hadik Béláné szül. gróf Barkóczy Ilona, gróf Hunyady Imre, gróf Károlyi György, gróf Károlyi Alajos, gróf Károlyi István, gróf Karácsonyi Guidó, gróf Keglevich István, báró Lipthay Béla, herceg Montenuovo Alfréd, gróf Nemes Nándor, gróf Nádasdy Ferencz, báró Nopcsa Ferenc, báró Prandau Gusztáv, báró Podmaniczky László, őrgróf Pallavicini Alfons, báró Podmainiczky László, báró Prandau Gusztáv, gróf Széchenyi Béla, Samassa József egri érsek, báró Schey Fülöp, grófnő szül. báró Sina Anasztázia, gróf Teleky Sándor, báró Wodiáner Albert, báró Wodiáner Mór, kapriorai Wodiáner Albert, Wocher Batthyányi grófnő, gróf Zichy Edmund, id. gróf Zichy János, gróf Zichy Jenő, Ypsilanti-Sina Ilona hercegnő; 500: Lichtenstein hercege; 300: báró Wenkheim Frigyes.

[29] Kisebb összegekkel: 500 ft: Helfersdorfer Ottmár apát, 400 ft: Perger János kassai püspök, Schopper György rozsnyói püspök.

[30] Ortutay András: Simor János centenáriuma és a művészetpártolás. Levéltári Szemle, 1992/3, 100-103.

[31] 1000 forintos támogatók: Baich Miklós, ifj, Breuer Ágost, Freistadtler Antal, Fuchs Gusztáv, Kégl György országgyűlési képviselő, Jalics és Társa, Mailáth György országbiró, ifj. Perlaky Kálmán, Pfeffer Ignácz, Pucher József, Pulszky Ferencz (KT elnöke), Ráth György választmányi elnök, Schossberger S. V. és fiai, Tafler Adolf, Tisza Kálmán, Ybl Miklós, Wechselmann Ignác,Wimpflen Victor, Zsivora György

[32] Az 1875-ös lista szerinti kisebb adományozók: 400: Türsch Nándor, Freund Károly, Grómon Dezső, Greguss Ágost; 200: Brüll Miksa, Barabás Miklós, Buzzy Bódog, Damaszkin János, id. Hintz György, dr. Hirschler  Ignácz, Keleti Gusztáv, Kugler Ferencz, Korbuly Bogdán, Somssich Pál, Strasser Alajos, Szentgyörgyi Ottó, Sáska Mihály, Türr István, Weber Antal, Weber Ferencz

[33] A Műcsarnok megnyitására. Kiállítási katalógus bevezetője. Budapest, 1877, 7.

[34] Tomsics Emőke: Fotográfiák a hon oltárán. Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években. Fotóművészet, 2007/4, 120-131.

[35] Vasárnapi Újság, 1875/17, április 25., 268.

[36] „A tervezett műsorsolásra 15 ezer forint értékben máris 24 művész ajánlotta fel műveit. Névsoruk eddig a következő: Burszky, Than, Lotz, Molnár, Telepy, Jakobey, Kugler, Haske, Ligeti, Izsó, Brodszky, Gre – guss, Landau, Keleti, Rauscher, Morelli,Kern, Jankó, Székely, Adler, Dunaiszky, Wagner, Barabás, Mészöly, Hauszman és Madarász.” – Uo.

[37] A sorsolásra műtárgyakat ajándékoztak: Aggházy Gyula 500 frt, Angyal Béla 50 frt, Ádler Mór 100 frt, Burszky István 120 frt, Barabás Miklós 600 frt, Bubics Zsigmond 150 frt, Bőhm Pál 400 frt, Benczúr Gyula 1000 frt, Brodszky Sándor 700 frt, Beszédes Kálmán 200 frt, Czelner Károly 100 frt, gróf Csáky László 60 frt, Dux Zsigmond 150 fit, Dunaiszky László 100 frt, Doby Jenő 100 fit, gróf Erdődy Pálffy Lipót 150 frt, Greguss János 550 frt, Grimm Rezső 100 frt, Gschwindt Ró­ bert 300 frt, Henszlmann Imre 100 frt. Hóra Alajos 200 frt, Haan Antal 150 frt, Haske Ferencz 30 frt, Jakobey Károly 340 frt, Kratzmann Gusztáv 300 frt, Kratzmann Ede 150 frt, Keleti Gusztáv 500 frt, Lotz Károly 1500 frt, Ligeti Antal 400 frt, Landau 150 frt, Liezenmayer Sándor 50 frt, Molnár József 1200 frt, Mészöly Géza 605 frt, Madarász Viktor 1000 frt, Markó Károly 450 frt, Munkácsy Mihály 6000 frt, Morelli Gusztáv 100 frt, Marasztoni József 30frt, Neumann L. T. bécsi műkereskedő 500 frt, Orlai Soma 300 frt, Pichler A. 200 frt, Révész György 200 frt, Székelv Bertalan 1200 frt, Szemlér Mihály 450 frt, Spányi Béla 200 frt, Somogyi Dániel 300 frt, Sárdy István 120 frt, Spitzer Manó 150 frt, Than Mór 1800 írt, Tölgyessy Arthur 30 frt, Telepy Károly 300 frt, Ujházy Ferencz 250 frt, Unger Vilmos bécsi tanár 150 frt, ifj. báró Vay Miklós 200 frt, Wagner Sándor 500 frt, Weber Ferencz 400 frt, gróf Waldstein János 200 frt, Zoó János 120 frt, Zichy Mihály 2500 frt és Zahoray János 150 frt értékben. – A lista megjelent: N. .: A műcsarnok. VU, 1875/18, május 2., 275.

[38] Vasárnapi Ujság, 1876/3, 44.

[39] Az építkezés összköltsége végül jóval efölött volt, 341.352 forintra rúgott – Szmrecsányi i. m. 109.

[40] A beolvadásról: Szmrecsányi i. m. 109.; „A műcsarnok építésére alakult országos bizottság tehát tehetősebb városi törvényhatóságainkat hivta fel a műcsarnok építésének befejezésére szolgálandó alapítványok tételére, illetőleg a hiányzó összeg fedezé­sére.” – VU, 1876/3, 44.

[41] ”A belső díszítési stucco-munkákat 30,000 frtért Kéler Napóleon építész, a festést Láng Adolf vállalta el 20,000 frtért” – N. n.: A műcsarnok. Vasárnapi Ujság, 1877/44, május 2., 277.; Ybl Ervin feltételezése szerint Lotz freskóinak tiszteletdíja benne volt Adolf Lang honoráriumában. – Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete. Budapest, 1938, 166.

[42] N. n.: A műcsarnok. VU, 1877/44, május 2., 277.