In: Forradalom előtt. A Magyar Képzőművészeti Főiskola 1945 és 1956 között. Szerk.: B. Majkó Katalin. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2017, 16-85.

            Az egyetem, mint a demokratikus tudásközvetítés, tanárok és diákok közössége által működtetett autonóm tere jött létre a modern Európában.[1] Mint az iskolai intézményrendszerbe tagolódó struktúra a társadalmi normák átadásának, a tradíció fenntartásának helye, de sajátos, felsőfokú jellemzőjeként egyúttal a diskurzus helye, a tudományos kutatás, viták és innováció műhelye is. Igaz ez a művészeti akadémiákra is, amelyek a reneszánsz óta a művészeti tradíció közvetítésének és fenntartásának eszközei, a techné és idea átadásának terei.[2] Sajátosságuk a képzés műhelyszerű formája, amely a mesterek és növendékeik közösen munkálkodásának, tanulásnak és alkotásnak párhuzamosan ad keretet.

A felsőfokú művészképzés azonban sosem volt csupán művészeti kérdés. Sokkal inkább a mindenkori művészetpolitika egyik kiemelt intézménye, amely a művészet egyéb nyilvános tereihez hasonlóan tényezője a kulturális erőviszonyokat átható szimbolikus térfoglalásoknak. Ebben a térben mozgó szereplők, tanárok és növendékek együttesen (olykor akaratukon kívül) részesei a mindenkori kultúrpolitikai játszmáknak. Különösen igaz ez a hazai művészpolitika ideológiailag kivételesen megterhelt időszakára, az ötvenes évekre. A totalitárius állam fegyelmező, homogenizáló törekvései a művészeti egyetemek hieratikus intézményi struktúráját is áthatottak. A diktatúra, minden egyéb nevelési intézményéhez hasonlóan az egyetemeket is a tudati, ideológiai átprogramozás eszközeként használta. Művészeten és mesterségen messze túl, ebben az átpolitizált közegben a Képzőművészeti Főiskola is művészeti és politikai kérdések ütközőpontjává vált.

A szabadság útkeresése

A háború alatt mindössze öt hónapig szünetelt a tanítás a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Bory Jenő rektor 1944. október 29-én függesztette fel azt, majd tavasszal a rektori tanács határozata szerint április 9-én indulhatott meg az oktatás.[3] A munka megkezdésének legfontosabb előfeltétele az intézmény épületeit ért háborús sérülések felmérése és helyreállítása volt. A rektor már 1945 februárjában részletes jelentést küldött a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak az épületet ért károkról, mely szerint az Andrássy úti főépületet 19 aknatalálat érte.[4]  Az épületben az ostrom végén csak Varga Nándor Lajos és néhány altiszt tartózkodott.[5] A háború utáni első kari ülésre 1945. február 6-án került sor, ahol Varga Nándor Lajos bejelentette, „hogy a rektor és a két prorektor távollétében Dr. Dénes Jenő tanárral karöltve intézte a Főiskola ügyeit, a VKM megbízása alapján.”[6] Márciusban az iskola építészettörténet tanára, Gerlóczy Gedeon építész újabb jelentést írt, amely különösen a főépület Izabella utcai párkányzatának sérüléseit és az Epreskerti műtermek állapotát ítélte sürgősen helyreállítandónak.[7] A főépület mindazonáltal használhatónak bizonyult, noha vízellátása és fűtése nem működött és a légitámadások alatt összes ablaka betört.

            Mindazoknak, akik a háborús körülmények, politikai okok, zsidótörvény miatt a főiskolára nem tudtak jelentkezni, még áprilisban új felvételit hirdettek.[8] Mácsai István visszaemlékezése szerint az első hetek romeltakarítással teltek: „Varga N. Lajos szerzett egy ép stráfkocsit, hogy a Főiskola udvarára hullott törmeléket kiszállítsuk a Ligetbe. Ló nincs, tízen befogjuk magunkat. Kákonyi: aki segít húzni a kocsit, az föl van véve! Röhögés. A Hunyadi-téren rettenetes bűz, halottakat exhumálnak. A Regnum Marianum romjaihoz öntjük a törmeléket, Hargitayval fölváltva lapátoljuk késő estig, háromszor fordulunk.”[9] Az oktatás 1945 tavaszán csak a főépületben, még ideiglenes állapotok között indult meg. „Emlékszem rá, hogy még nem volt beüvegezve az osztályterem. Volt egy menekült bolgár nő, ott állt aktban modellként, mi pedig télikabátban rajzoltunk. Majd lefagyott a kezünk. De azért dolgoztunk nyáron is, ősszel is” – idézte vissza az első heteket Scholz Erik.[10] A télen kimaradt hónapok miatt az oktatás nyáron is folyt, így volt megoldható, hogy az 1944-1945-ös tanév teljesnek legyen tekinthető.

            Az elégséges infrastrukturális háttér megteremtése mellett a tanítás személyi feltételeinek biztosítása volt az oktatás újra indításának másik pillére. A tanári gárdából a háború alatt ketten vesztették életüket, a rajztanítás módszertanát oktató Horn Antal és Pásztor János szobrász tanár, aki a főváros bombázása idején halt meg. Az 1945 tavaszán munkába álló tanári kar természetszerűen a háború előtti gárda volt, többségük az 1930-as évek végén került a főiskola alkalmazásába. Ennek megfelelően nagyrészt a modernizmustól távol álló, látványelvű festészetet és klasszikus mintázást képviselték. Rudnay Gyula, Sidló Ferenc és Kisfaludi Stróbl Zsigmond még a Lyka-féle reformok idején kerültek a főiskolára. Burghardt Rezső, Kandó László, Boldizsár István és Elekfy Jenő egyaránt a Réti István nevével fémjelzett, nagybányai hagyomány folytatója volt. Mellettük a húszas évek neoklasszicizmusát képviselte Kontuly Béla és Szőnyi István festészete. 1945-ben az új tanárok alkalmazása még nem ideológiai, hanem gyakorlati kérdés volt.

Varga Nándor Lajos, az iskola prorektora már 1945 áprilisában jelezte, hogy sürgető a megüresedett helyek betöltése.[11] A Horn Antal halála miatt a rajztanítás módszerének oktatására Reuter Ágostont, az 1941 óta betöltetlen iparművészet oktatására pedig Domanovszky Endrét javasolta. Domanovszky az Iparművészeti Iskolán szerzett másfél évtizedes tapasztalattal érkezett az Andrássy útra. Általa sokoldalú, kiváló pedagógust nyert a főiskola. Korábbi intézetében Domanovszky tanított alakrajzot, anatómiát, kosztümtant és szőnyegtervezést. A Képzőművészeti Főiskola utóbbi tapasztalatait kívánta hasznosítani, mikor felkérte a gobelin szak megszervezésére.[12] A tapasztalati látszattan, anatómia és bonctan oktatását ellátó Pécsi Pilch Dezső hollétéről a háború végén nem volt tudomása a vezetőségnek, így tárgyai oktatására ideiglenesen Barcsay Jenőt kérték fel. Barcsay szintén komolyabb oktatási tapasztalattal rendelkezett, hiszen 1931 óta a Fővárosi Iparostanonc iskolában tanított, nem csak rajzot, hanem könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat is. Az anatómiában azonban semmilyen jártassággal nem rendelkezett, önéletírása szerint azért esett mégis rá a vezetőség választása, mert helyet akartak biztosítani az általa képviselt festői iránynak.[13] A művészettörténetet oktató Molnár Ernő pótlására azért volt szükség, mert korábban a Központi Egyházművészeti Hivatal vezetője és püspöki tanácsosként erősen elkötelezte magát az előző rendszernek, így túl kellett esnie az igazoló bizottságok elhúzódó vizsgálatán.[14] Helyére Ujvári Béla festőművészt javasolták, aki a rajzoktatás témájában több könyvet is publikált. Közeledő nyugdíjazás miatt vált sürgetővé Rudnay Gyula és Bory Jenő pótlása. A nagy hatású festő mester utódjaként Bernáth Aurél került 1945 tavaszán a főiskolára, előbb, mint meghívott, tiszteletdíjas, majd a következő tanévtől mint rendes tanár. Vele párhuzamosan érkezett Bory Jenő utódjaként Pátzay Pál, aki 1945 után szintén nagy befolyást szerzett a művészeti élet irányításában. A Pásztor János halálával megüresedett másik szobrász osztály vezetésére Ferenczy Béni személyében egy szintén nagy tekintélyű, bal oldali elkötelezettségű mester kapott katedrát. Bernáth, Pátzay és Ferenczy belépésével kezdetét vette a tanári kar korábbi arculatának átformálása.

A megüresedett tanári katedrák pótlásával párhuzamosan a főiskola legfelsőbb vezetésének megújítása is időszerűvé vált. A háború idején Bory Jenő, szobrászművész töltötte be a rektori posztot. A főiskolán 1911 óta tanított, a háborút megélt tanárnemzedék közül a legrégebben. Miután 1943. október 23-án intézmény rektorává választották, székfoglaló beszédében a nemzeti szobrászat múltjáról és jelenéről elmélkedett.[15] Megbízatása ugyan 1945 áprilisáig volt érvényben, Budapest ostroma alatt nem ő, hanem Varga Nándor Lajos maradt mindvégig az épületben.[16] Ahogy a grafika tanszék vezetője, az intézet prorektora intézte 1945 tavaszán is a tanítás újra indításához elengedhetetlen ügyeket, egyebek mellett a megüresedett tanári posztok pótlását is.[17] Bory Jenő mindeközben május 19-én levelet írt Teleky Géza vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben megbízatása meghosszabbítását kérte. Tervei között a főiskola dísztermének kifestését és egy epreskerti szoborpanteon felállítását említette.[18] A minisztérium azonban már nem rá kívánta bízni a főiskola irányítását. Az 1945. július 14-i kari ülésen a jelen lévők nagy többséggel Kandó Lászlót választották rektorrá, a prorektori teendőkkel pedig Szőnyi Istvánt és Krocsák Emilt bízták meg.[19] Kandóval egy időre még biztosította túlélését a harmincas évek nagybányai tradíciót fenntartó, plein air szemlélete.

Az minisztérium kérésének megfelelően a főiskola az 1945/46-os tanév végére elkészítette új működési és tanulmányi szabályzatát. A rektor 1946 augusztusában a miniszterhez írott levelében összegezte az új szabályzat alapelveit.[20] Ebben konstatálta, hogy az intézmény működése és oktatása továbbra is az az 1920-as reformok alapelveit őrző, 1930. évi, eddig érvényben lévő szabályzat vezérelvein nyugszik.[21] Megtartja az intézményt vezető rektori intézményrendszert (élén a választott rektorral és rektori tanáccsal), valamint a Lyka-féle reform vívmányának tekinthető művész és rajztanárképzés egységét. Újdonsága a hallgatók nagyobb személyes mozgástere a tárgyak megválasztásában. Míg az eddig érvényben lévő szabályzat évfolyamonként és szakonként megszabta a felveendő órák számát, az új rendszer a heti minimális óraszámot, valamint az azon belüli arányokat határozta meg (a minimális 32 órából 20 szak szerinti, 2 kötelező és 10 szabadon választható legyen).[22] Bár összességében ez alacsonyabb volt a korábbinál, valójában a műtermi gyakorlat óraszáma csökkent az elméleti előadások javára.[23] Az eddigi művészettörténet mellett nagyobb óraszámban nyílt lehetőség esztétika, filozófia és pszichológia hallgatására (heti 7 óra), irodalom- és művelődéstörténetre (heti 10 óra), építészeti és iparművészeti ismeretek elsajátítására.[24] Az új rendszer a tantárgyakat „osztálymunka” (szakos), kötelező és szabadon választható órákra osztotta. Az osztálymunka négy évig festést és mintázást jelentett, s nyolc félév után nyílt mód kiegészítő művészeti technikák választására. A már korábban is választható művészi grafika mellé olyan új tárgyak kerültek, mint a falképtervezés, üvegképtervezés, mozaikképtervezés és szőnyegképtervezés.[25] Valamennyi a monumentális épületdíszítést szolgáló, dekorációs feladatokra kívánta felkészíteni a művészhallgatókat.[26] Az elméleti tárgyak között nagyobb választékot és rugalmasabb mozgásteret kínált a hallgatóknak az új rendszer, tárgyköröket határozva meg csupán, melyeken belül szemináriumok meghirdetésére is lehetőség volt.[27] Ennél szorosabb megkötések csak a rajztanárokra vonatkoztak, akik (hagyományosan) magasabb óraszámban tanultak elméleti tárgyakat.[28] Az új szabályzatból feltűnő módon hiányzott az egyes szakok és tárgyak korábban hosszan taglalt tartalmi (cél, anyag, módszer szerinti) részletezése, ami szintén arra utalt, hogy az új szabályozás nem kívánta megszabni az oktatás irányát vagy korlátozni esztétikai programját.

Az alkalmazott, dekoratív képzőművészeti tárgyak bevezetése összefüggött az Iparművészeti Iskolával folytatott vetélkedéssel. Az iparművészek képzése kezdetben nem felsőfokú, hanem négy éves, középiskolai érettségit adó oktatás volt (amire plussz két éves művészképző épült).[29] Az intézmény státuszának tisztázása folyamán az is felmerült, hogy önállóságát megszüntetve beolvasztanák a Képzőművészeti Főiskolába.[30] Nyilván ennek kapcsán tartotta fontosnak a Főiskola rektori tanácsülése leszögezni: „Mondassék ki elvi alapon, hogy az ábrázoló művészetek minden megjelenési formájának felsőfokú oktatása az ORMKF oktatási területén képződik.”[31] Miközben a társintézményben csökkent a hallgatói létszám és az oktatott szakok kínálata, a Képzőművészeti Főiskola saját pozícióját vélte megerősíteni a falképfestés, üveg-, mozaik- és szőnyegtervezés bevezetésével. A falképfestés oktatását Szőnyi Istvánra, az üvegosztályt Barcsay Jenőre, míg a szőnyegtervezést Domanovszky Endrére bízták, de a mozaiktervezésre már új tanár alkalmazása vált szükségessé, Fónyi Géza személyében. Fónyi igen járatos volt a technika alkalmazásában, s a Műegyetem tanáraként pedagógiai tapasztalata is volt.[32]

Az 1945 elejétől működő igazoló bizottságok a diákok és tanárok politikai előéletét egyaránt felülvizsgálták.[33] Azok a közalkalmazottak, akiket e bizottságok politikailag nem tartottak megbízhatónak, valamint az egyéb szempontból gyanús (reakciós, „nyugatos”) munkavállalók B listára kerültek. A pártirányítás különösen fontosnak tartotta az ifjúság (ideológiai) neveléséért felelős pedagógusok felülvizsgálatát.[34] 1946 júniusában a Főiskola vezetése levélben kérte a minisztériumot az intézmény tanárainak mentesítését a vizsgálat alól, mert a várható elbocsátások ellehetetlenítenék az oktatást.[35] A felülvizsgálat ennek ellenére megtörtént, s a tanári karból 1946 őszén B-listára, majd elbocsátásra került Kontuly Béla és Boldizsár István.[36]

A megbízhatatlan tanárok leváltása, az új képzési ágak, az elméleti tárgyak bővülő kínálata, valamint a hallgatói létszám megnövekedése további új tanárok alkalmazását igényelte.[37] Burghardt Rezső helyettesítésére már 1945 őszétől tiszteletdíjas tanárként alkalmazták Berény Róbertet.[38] Vele az avantgárd múlttal rendelkező, baloldali, emigráns művészek reprezentánsa jutott katedrához. Festészete ugyan a harmincas évektől szelíd, posztnagybányai hangnemre váltott, s alkalmazásában bizonyára az is közre játszott, hogy Szőnyihez hasonlóan ő is Zebegényben dolgozott. 1946 őszétől bekapcsolódott az alakrajzi oktatásba Kmetty János.[39] Pedagógia tapasztalatokat a Podolini Volkmann Szabadiskola tanáraként szerzett a háború előtt. Barcsay mellett ő jelentette a másik szentendrei kapcsolatot, már 1947 nyarán a Duna-parti városba vitte művésztelepre hallgatóit.[40] Az 1945-ben alapított Magyar Művészeti Tanácsnak pedig (Szőnyi Istvánnal és Ferenczy Bénivel együtt) alapító tagja volt.[41] A tanárok közül sokan viseltek ekkor közéleti pozíciót: 1946 őszén Szőnyi és Pátzay országgyűlési képviselők, utóbbi emellett a VKM Művészeti Ügyosztályának vezetője is volt.[42] Mikor 1947 nyarán a Rektori Tanács nagy többséggel Pátzay Pált választotta a Főiskola új rektorává, az államigazgatás és közoktatás ügyeiben is járatos művész került az intézmény élére.[43]

„1946-48 között a Főiskola csodálatosan jó volt. Tanárok Bernáth, Szőnyi, Berény, Ferenczy Béni, Strobl, Pátzay, az irodalmat Cs. Szabó László tanította – tanársegéde voltam, – esztétikát Füst Milán, építészetet Borbiró Virgil…” – méltatta az első évek oktatói gárdáját Szinte Gábor.[44] A megszaporodott elméleti tárgyak oktatására Füst Milánt, Takács Menyhértet (esztétika, filozófia, pszichológia) és Cs. Szabó Lászlót kérték fel.[45] Cs. Szabó személyében a Nyugat második nemzedékét képviselő, széles látókörű, nyugat-európai tájékozódású professzornak nyílt lehetősége az irodalom és művelődéstörténet oktatására. Előadásai élményszámban mentek, a görög kultúráról tartott kurzusa később önálló kötetben is megjelent.[46] Az európai értékrend fenntartását, a kortárs szellemi tájékozódást ő és a francia nyelvet tanító Francois Gachot órái jelentették a hallgatók számára.[47] Eigel István így idézi fel alakjukat: „valódi jelentőséget, az alkotáshoz tartozót, egyéniségformálót adott az ifjúságnak két óraadó, meghívott tanár, akik intelligenciájuk, széles látókörük, kimagasló személyiségük által adtak felejthetetlen élményt és jelentőséget az Intézetnek. Francois Gachot, a fakultatív tárgyként szerepeltetett francia nyelvtanár alig ért el halvány eredményt a nyelvoktatásban, viszont azokban a háború által körülhatárolt években ő volt majdnem az egyetlen hiteles tájékoztató, hírt hozó, sőt ennél is sokkal több. ő tudta bemérni a kortárs magyar képzőművészet helyét az európaiba, jelzéseket adni a provincializmus veszélyéről, s ő figyelt fel elsőként az ugrásra készülő generációban rejlő lehetőségekre. […[ A másik ’külső’ tanár Cs. Szabó László volt, aki pótolta, amit legjobb mestereink sem voltak képesek adni. Áttekintést az egyetemes művészetről, irodalom, zene, képzőművészet, történelem és filozófia összefüggéseiről, s korok változásairól és változtathatatlanságáról. Arra hívta fel a szakmai egyoldalúságra hajlamos figyelmet, hogy minden együtt érvényes vagy érvénytelen, közvetve arra döbbentett, hogy a tehetség mellett a tudás, az ismeret, a műveltség mennyire nélkülözhetetlen.”[48] A nyugati tájékozódás lehetőségét, a korszerű (újszerű) művészeti hatásokra való nyitottságot ekkor még az iskola egész szellemisége hordozta. A könyvtár vezetését (a könyvtárőri pozíciót) Cs. Szabó Lászlóra bízták. A művészeti gyűjtemény gondozását Elekfy Jenő vállalta fel, aki felvetette, hogy a szétszórt másolatokból, grafikákból, az oktatást szolgáló gyűjteményt kellene létrehozni.[49]

A háború befejezését követő első évek felszabadult hangulatát idézi meg az 1946-os év tökavatója, amelyre Kaján Tibor készített nagy méretű karikatúrákat a tanárokról. Az archív fotóról ismert rajzok szereplőit így idézi fel M. Szűcs Ilona: „Kitűnő, hatalmas karikatúrák lógtak a falon. Kaján Tibor mesterkedései. Az volt a nagyszerű, hogy a tanárok, a dísztökök közül egy sem sértődött meg a rajzokért. Pedig jókora nagy ív papíron díszelegtek a díszterem egy teljes oldalán. Az első Barcsay mester, aki az anatómiát tanította és kiséé ideges természet lévén a Rappli rónai nevet kapta aláírásnak. A főiskola titkára festő, de egyben minden ügyek intézője: Marsovszky Endre, a Tintarettó nevet kapta. Bicassó ki más, mint Pór Bertalan, aki rengeteg bikát festett. Bernáth Aurél – fellegekben járó – Van Gőgh. A 4. és 5. rajz tulajdonosa Takács Menyhért tanár úr, aki filozófiát és esztétikát tanított és Kandó László festőművész. Aláírás: hivatalból törölve. (Őket már ebben az évben 1946-ban elbocsátották a főiskoláról. Elekefyt, Ferenczy Bénit később, mint nemkívánatos egyéneket.) (Marqiuz Fád az én nagyszerű mesterem, Berény Róbert, aki egyben a zenéhez is értett. Cs. Szabó László állandóan külföldön járt, a tengereken is túl és egyébként a görög irodalom  és művészet volt a tantárgya – ő a Póz-Eidón. Vázári kapta a vállára a görög vázát: Fónyi Géza az iparművészeti enciklopédia és szépművesség tanára. Remek Domanovszky portréja, az Ifjú Dumás, az ornamentika és gobelin tanára is volt az alakrajz mellett. Krocsák Emil  az ábrázoló geometria tanszékvezető tanára: Méterlink. Dumier pedig kicsi ember volt, azért került föl a székre, onnan korrigálja a képeket – ez Kmetty János festőművész. Ferenczy Béni külföldön volt, nem volt érdemes őt kikarikirozni.”[50]

            A növekvő hallgatói létszám az oktatás számára is nagyobb helyet igényelt. A VKM 44.099/1945.VII. számú rendelete értelmében az 1945 őszén felvehető hallgatók létszáma 100-ra emelkedett.[51] Míg 1945-ben 121 beiratkozott hallgatóval indult meg az oktatás, egy év múlva ez a szám háromszorosára emelkedett.[52] A Főiskola már 1944-ben használatba vette a Régi Műcsarnok szomszédos épületére.[53] Az épület 1945-től a Magyar Képzőművészek Szabad Szervezetének székhelye volt. Itt rendezték meg az Első Szabd Nemzeti Kiállítást 1945 júliusában, majd a következő évben itt kapott helyet Kállai Ernő rendezésében az Elvont Művészek Első Magyar Csoportkiállítása.[54] 1946 őszétől pedig már birtokba vették termeit a Főiskola új alakrajzi osztályai, köztük elsőként Bernáth Aurél hallgatói.[55]

Látszat és látvány

Gerlóczy Gedeon, a Csontváry hagyatékot őrző építészet tanár jóvoltából, a háború végén a család szűkös Galamb utcai otthonából a mester műveinek zöme átkerült a Főiskolára.[56] Luzsicza Lajos és Szinte Gábor visszaemlékezése szerint a nagy méretű festmények a könyvtár helyiségeiben függtek.[57] Az új oktatási (ideológiai) reform bevezetéséig, tehát 1949-ig a Főiskola növendékei elé tárt művek nyilván ösztönzőleg hatottak egy önmagát (saját stílusát) kereső fiatal művésznemzedékre.

Bár az új tanmenet deklaráltan megmaradt a nagybányai, látványelvű művészet alapelveinél, a gyakorlatban nem korlátozta a fiatalok művészi kísérleteit. „A Főiskola akkor, ugyanúgy, mint az akkori egész művészeti közélet, minden irányzatnak teljes szabadságot adott” – idézte fel ezt a korszakot Bér Rudolf.[58] A folyamatosan cserélődő, művészeti céljait illetően elbizonytalanodó tanári gárda csekély befolyást gyakorolt a hallgatóságra, amely a friss, nyugati tájékozódás támpontjait inkább az informális eszmecserék kereteit közt találta meg. Scholz Erik visszaemlékezése szerint a könyvtár modern festészeti albumai és a fiatalok egymás közti beszélgetései nagyobb hatással voltak a fiatalokra, mint az oktatás intézményes keretei közt zajló korrektúrák. „A főiskolán tudtam meg, hogy van Picasso, Braque és a többi, könyvtárból hoztuk ki a könyveket, és óriási viták voltak köztünk, melyik a nagyobb művész: Braque vagy Picasso. […] Akkor azt csinálták – főleg a Barcsay-osztályban – hogy kivettek a könyvtárból, mondjuk egy Derain-könyvet, maguk elé tették, ott volt a modell is, a kettőből pedig összeállt valami…”.[59] Hasonló inspirációkról számolt be Hegyi György, aki 1946-ban kezdte meg tanulmányait: „A Főiskola könyvtárát bújva ismerkedtem meg Picassóval, a modern művészet francia, orosz és német nagyjaival.”[60] A nyugati tájékozódású fiatalok egyik vezéralakjai Hantai Simon volt, aki ekkor a Főiskola Ifjúsági Körének elnöki tisztét is betöltötte. Az Ifjúsági Kör már 1945 novemberében kiállítást rendezett a hallgatók munkáiból, amelyről a VKM Művészeti Ügyosztálya többet meg is vásárolt.[61]

            E rugalmas keretek között helye volt a formai útkereséseknek is. 1948 januárjában Kállai Ernő A magyar képzőművészet újabb irányai címei olyan kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban, ahol absztrakció és figurativitás kérdésén felülemelkedve, közös platformon jelenetek meg a kortárs képzőművészet progresszív alkotói. Köztük számos olyan mester, akik pár éven belül a Képzőművészeti Főiskolán kaptak katedrát. „Ebből a kiállításból esztétikai dogmák, politikai jelszavak fölött szárnyaló emberi és szellemi szabadság éltető, tiszta levegője árad.” Összegezte a tárlat törekvéseit Kállai bevezetőjében.[62] „Ez az az időszak, amikor főiskolai stúdiumok helyett absztrakt képeket festettünk” – összegezte az átmenetei évek szabadságát Hegyi György.[63] A magyar művészeti progresszió szentendrei hagyományaihoz közvetlen kapcsolatot Barcsay Jenő személye jelentett. Az őt követő hallgatók 1945-től Szentendrére mehettek művésztelepre, ahol személyes ismeretséget kötöttek az ott dolgozó mesterekkel.[64] 1947 nyarán Hegyi György szervezett alkotó tábort Szentendrére. E művésztelepeken megfordult Jánossy Ferenc, Nuridsány Zoltán, Sugár Gyula, Rác András, Scholz Erik, Gera Éva és Boór Vera. Hegyi György visszaemlékezése szerint Bálint Endrénél látta először Vajda Lajos rajzait.[65] A nonfiguratív kísérleteket ösztönözhette az is, hogy 1946 tavaszán a Főiskolával szomszédos (részben már az oktatást szolgáló), Régi Műcsarnok épületében rendezte meg Kállai Ernő az Elvont Művészek Első Magyar Csoportkiállítását.[66] 1947-1948 folyamán több, jelentős modern életmű bemutatására került sort a Képzőművészek Szabadszervezetének szomszédos épületében: egyebek mellett Bolmányi Ferenc, Román György, Lossonczy Tamás és Gyarmathy Tihamér gyűjteményes tárlatának adtak helyet a Régi Műcsarnok termei.[67]

            Mindez közvetlen kapcsot jelenthetett az Európai Iskola művészeti csoportjához, amelyhez már 1946-ban több hallgató csatlakozott a Képzőművészeti Főiskoláról.[68] Fiatalok  címen 1946 őszén és 1948 januárjában megrendezett tárlatokon lépett nyilvánosság elé az a generáció, amely az Európai Iskola alapítóinak örökségét lett volna hivatott tovább vinni.[69] Műveikben a főként a francia szürrealizmus, expresszionizmus hatása tükröződött. Jánossy Ferenc, Nuridsány Zoltán és Hegyi György festményei Klee, Miro, Picasso hatását mutató, figuráció és organikus absztrakció határán mozgó kompozíciók voltak.[70] Motívumaik között az Európai Iskola idősebb alkotóihoz hasonlóan nagy szerepet kapott az emberi arc, maszk és antropomorfizált növényi lét. Rác András szentendrei rajzain egyértelműen Vajda Lajos hatását mutató szürrealista montázs elv tükröződött.[71] Orosz Gellért pedig az Elvont Művészek csoportjához közel álló felvetéseivel, az absztrakció organikus és geometrikus formáival kísérletezett.[72] Mindez olyan időszakban történt, amikor 1947-től mind élesebbé vált a nonfiguratív művészet esélyei körül zajló vita.[73]

            A modern művészi kísérleteket övező, megengedő főiskolai légkör csak rövid ideig tartott. A konstruktív formaalakítással kísérletező fiatalok menedéke idővel a két dekoratív festészeti osztály, Barcsay Jenő üvegablak-tervezési és Fónyi Géza mozaiktervezési osztálya lett. „A mozaik természeténél fogva nagyvonalú előadást igényel, kevés, de jól megválasztott színnel. Nincs értelme finom tónusokban részletezésnek” – foglalata össze a technika stiláris jellemzőit Fónyi egyik írásában.[74] Hegyi György Berény Róbert mellett töltött két év után kérte át magát 1948-ban Barcsay üvegosztályára, ahol Pál Ferenccel és Orosz Gellérttel együtt mindössze hárman tanultak, „néha bezárt ajtók mögött dolgozva, tervezve, nehogy idegen, illetéktelen szem meglássa, miket csinálunk.”[75] Az 1949-ben főigazgatóvá kinevezett Bortnyik Sándornak azonban egyik első dolga volt, hogy a „formalista” kísérleteknek otthont adó képzést megszüntesse. Hegyi innen Fónyi Géza mozaik osztályára kérte át magát, ahol a képalkotás a technikai adottságoknál fogva megengedte a dekoratív formálásmódot. „A mozaik osztály fogalom volt a főiskolán. A dekorativitásra törekvés miatt az egyetlen szabadabb lehetőség volt és úgy látszott, itt lehetett kicsit átmenteni a ’modern’ induló lendületét” – írta Hegyi György.[76] A mozaik, mint dekoratív épületdíszítő technika megfelelt a közösségi művészet elvárásainak. 1948-1950 körül azonban a mozaik osztály hallgatóinak zöme az egykori Európai Iskolás fiatalokból verbuválódott, akik a mozaikban a síkszerű, konstruktív színfoltokban való képépítés lehetőségeinek átmentését látták. Hegyi mellett itt tanult ekkor Jánossy Ferenc, Sugár Gyula, Nuridsány Zoltán, Rác András és Scholz Erik.[77]

Az osztály igazodását az új elvárásokhoz a Főiskola főbejáratához készített padlómozaikjával bizonyította. A nagy méretű, centrálisan komponált mű 1848 országosan ünnepelt centenáriumára készült, 1948 nyarán.[78] Fónyi Géza irányításával négy tanítvány dolgozott rajta: Nuridsány Zoltán, Scholz Erik, Jánossy Ferenc és Csákvári Nagy Lajos. A készítés folyamán új technikát, olasz mintára a homokba rakás eljárását alkalmazták. Alapanyagnak minőségi, olasz üvegmozaikot használtak, amit Róth Miksa lányától vásároltak.[79] A kollektív alkotás kikerülte a történeti narratíva csapdáját és szimbolikus tárgyegyüttessel idézte meg a történelmi fordulópont kontextusába helyezett művészet állandóságát. Az idő múlását megidéző kör középpontjába a Kossuth-címer áll, körülötte a reformkor nevezetes épületei (Lánchíd, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Tudományos Akadémia) váltakoznak a modern, ipari üzemek sziluettjeivel. A fekete-vörös színpárra komponált együttes négy sarkában az oktatás négy alappillérének szimbolikus tárgyegyüttese jelenik meg. A alakrajzot Jánossy, a mintázást Scholz Erik, a művészettörténetet Nuridsány, az ábrázoló geometriát Fónyi Géza, míg a címert Csákvári rakta ki. Az alakrajzot megidéző elemek közt feltűnő geometrizált fej, stilizált csendélet még a modern izmusok ismeretéről tanúskodtak. Az elkészült mű jellegzetes dokumentuma az átmenet idejének, amely témájában igazodott ugyan a kormány ideológiailag aktualizált történelemszemléletéhez, de még megtartotta a művészi megformálás bizonyos szabadságát.

Nyitás, ami zárás

A Főiskola 1947 végén rendezett, karácsonyi Ifjúsági kiállításán még helyet kaphattak absztrakt kísérletek.[80] Az év folyamán azonban az absztrakt, expresszív-szürrealista tendenciákat mind hevesebb és nyíltabb támadások érték.[81] 1948 nyarán azonban már arról adott hírt a Szabad Művészet, hogy a Képzőművészeti Főiskola tíz tagú csoportja (köztük Jánossy Ferenc, Orosz Gellért és Sugár Gyula) munkaversenyre hívta a Dési Huber Népi Kollégium másik tíz tagját, aminek célja „a verseny időtartama alatt minél jobb és minél több kép festése, illetve szobor mintázása. Az új magyar társadalommal kapcsolatban lévő, annak problémáit tükröző realista művek alkotása. A nép demokrácia művészi formanyelvének keresése.”[82] Az alkotómunkát közcélú termelőmunkává átminősítő akció már a kultúra szovjetizálásának, az év elejétől mind erősebbé váló folyamatát tükrözte. „Se a rossz vízfestmények, se az absztrakt kísérletek után nem fáj a szívünk, hogy elmaradtak. […] A fordulat megtörtént a Főiskolán is: a pangást lelkes munka váltotta fel” – állapította meg örömmel a beszámoló tárlat láttán a Szabad Művészet recenzense.[83]

            A pártirányítás 1948 tavaszától fokozatosan magához ragadta az oktatás irányítását is, ami kezdetben elsősorban az intézményi autonómia csökkentését jelentette.[84] A minisztériumban áprilisban a fővárosi művészeti főiskolák, múzeumok és színházak vezetőinek részvételével lezajlott megbeszélésen már megfogalmazódott az új irány két alaptétele: a művészeti felsőoktatási intézmények „tervszerű munkarendjének” kidolgozása és összehangolása, valamint a dolgozók korábbinál szélesebb rétegeinek beengedése a felsőoktatásba.[85] Ezt sürgette augusztusban a Szabad Nép szerkesztőségi cikke, mondván: „Ki kell nyitni a Képzőművészeti Főiskola kapuit a nép gyermekei előtt! Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy meg kell változtatni a felvételi vizsgák módszerét. A felvételi bizottság ne csak a felvételi vizsgán készített aktrajzait nézze, de magát a jelentkezőt is, társadalmi helyzetét, kulturális fokát […] Reformra szorul az egész elavult tanítási rendszer.”[86] A mind határozottabban megfogalmazódó irányváltást támogatta meg „alulról jövő kezdeményezéssel” a Főiskola Ifjúsági Intéző Bizottságának 1948 őszén az iskola vezetőségéhez intézett memoranduma, amelyben sürgették az oktatás új népi demokráciához igazított, világnézeti és pedagógia reformját, a „reakciós” tanárok elbocsátást, a műhelyszerű oktatás bevezetését, valamint a Főiskola első két évének általános képzéssé alakítását.[87] A pártvezetés új elvárásait összegezte a Köznevelés tanrendi reformokat követelő cikke is: „a Képzőművészeti Főiskolának az új művészet és az új közízlés kohójának kell lennie! A művésznek a nép számára kell alkotnia: a társas életformák nagy műhelyei számára monumentalitásra törő, igaz, a nép derűjét sugárzó műalkotásokat!”[88]

            E nyitás jegyébe indította meg 1948 őszén a Képzőművészeti Főiskola a dolgozók esti iskoláját, ahol minden hétköznap mód nyílt modell utáni alakrajzi stúdiumokra, szakszerű korrektúra mellett.[89] A kurzus célja kifejezetten az üzemi dolgozók képzőművészeti nevelése volt. Vezetését Domanovszky Endrére bízták, aki 1950-ben a témát egy reprezentatív vásznán is megörökítette.[90] Ugyancsak a társadalmi nyitás programját segítették a munkás-paraszt fiatalok művelődését támogató népi kollégiumok. A Beck András által vezetett, 1946-ban alapított Derkovits Gyula Képzőművészeti Kollégiumban kiváló tanári gárda tanított: mesterséget Beck mellett Kmetty János, Koffán Károly, művészettörténetet pedig Rabinovszky Máriusz.[91] A szállást és képzést biztosító intézmény egyik fő célja a tehetséges fiatalok felkészítése volt a Képzőművészeti Főiskolai felvételire. A társadalmi nyitás jegyében 1948 őszén a Kollégium teljes tagsága bejutott a Főiskolára (így oldva meg a kollégium financiális gondjait).[92] A Főiskolára már felvett, ám szegény sorsú, tehetséges vidéki fiataloknak, a Dési Huber Népi Kollégium adott szállást.[93] Alapításában szerepet vállalt Dési Huber Istvánné és Beck Judit. E baloldali elkötelezettségű főiskolás társaság tagja volt mások mellett Nagy László, Kokas Ignác, Czinke Ferenc és Vígh Tamás, igazgatói tisztét előbb Pogány Ö. Gábor, majd a NÉKOSZ mozgalom elkötelezett híve, Papp Oszkár látta el.[94] Ebből a körből érkezett a Főiskolára Bencze László és Szabó Iván.

            Az 1948/1949-es tanévben újabb tanárcserék sora szilárdította meg az új rend iránt elkötelezettek táborát, így a szemeszter végére Kisfaludy Stróbl Zsigmondon, Krocsák Emilen és Szőnyi Istvánon kívül már senki se maradt a háború előtti mesterek közül. Boldizsár István, Burghardt Rezső és Varga Nándor Lajos nyugdíjazása, valamint Kandó László hosszabb betegsége miatt új mesterek felvételére nyílt lehetőség.[95] Így alakrajzi osztályt kapott Pór Bertalan, Bencze László és Papp Gyula, szobrászati mester lett Beck András, a grafikai képzés vezetését pedig Koffán Károly vette át.[96] Pór Bertalan megbízása mögött egy új, a minisztérium által szorgalmazott freskótanszék felállításának terve volt.[97] Ezzel szembesülve, az eddig működő falképtervezési osztályt vezető Szőnyi István lemondott a tárgy oktatásáról, így ezt a kurzust (Kurucz Dezső segédletével) Pór vette át.[98]

A minisztérium szorgalmazta az ideológiai formálásra különösen alkalmas elméleti képzés átalakítását is, így ezen a téren szintén több változás történt. Újvári Bélától a művészettörténet oktatását Rabinovszky Máriusz vette át, az építészeti formatant Gerlóczy Gedeon helyett Borbiró Virgil adta elő, a disszidálása miatt azonnali hatállyal felmentett Cs. Szabó László helyére az irodalomtörténetet oktató Fodor János lépett.[99] A pszichológia oktatására Kardos Lajost kérték fel, az anyagtan tanításával pedig Kapos Nándort bízták meg. Az esztétikát előadó Takáts Menyhért utódjaként az iskola tanára kara Füst Milánt látta volna szívesen, de az ő alkalmazását a minisztérium nem hagyta jóvá.[100] Az újonnan felvett tanárok közül többen a népi kollégiumi mozgalomból érkeztek: korábban a Derkovits Kollégium tanára volt Beck András, Koffán Károly és Rabinovszky Máriusz, míg a Dési Huber Szabadiskolában tanított Bencze László, Papp Gyula és Kapos Nándor.[101] A népi kollégiumi tanárok átmentése a Főiskolára egybe esett a Nemzeti Parasztpárt és Rajk László által pártolt hálózat lassú elgyengítésével, majd a Rajk-pert követően 1949-es felszámolásával.[102]

            Bár a Régi Műcsarnok termeinek egy részét ekkor már oktatási célra használta a Főiskola, a Képzőművészek Szabadszervezete kiállításai is itt kaptak még helyet. A művészet ideológiai irányváltását jól jelezték ezek a tárlatok: előbb a Képzőművészek a bányákról, az üzemekről, az újjáépítésről című tárlat, majd Rabinovszky Máriusz új, monumentális művészetre mintát adó kiállítása, a Közösségi művészet felé.[103] Az 1948 nyarán meghirdetett hallgatói munkaverseny eredményeinek bemutatójára is az év végén került sor.[104] A tárlatot kísérő élénk sajtóvisszhang jól jelezte a Főiskola oktatási irányával szembeni új elvárásokat. A többnyire bíráló hangú írások kifogásolták a szocialista téma nem kellőképpen realista megformálását, a formai bizonytalanság látható jeleit.[105] Pogány Ö. Gábornak a tárlat katalógusához írott bevezetője világosan megfogalmazta a szocialista szellemiségű művészképzés irányát: „A szándék önagában még nem hitelesíti a művész haladó szemléletét, a konstruktív művészetnek formát is kell adni.”[106] Az elkövetkező évek átalakulásai ennek szellemében zajlottak.

A fordulat éve az oktatásban: 1949

Az újonnan alapított Népművelési Minisztérium, 1949 nyarán hatalomba lépő minisztere, Révai József a kultúrharc eszközévé degradálta a művészetet és oktatást (s vele a művészeti oktatást is): „Mit jelent a kultúrforradalom? […] Jelenti azt, hogy népünk szocialista átnevelésének szolgálatába kell állítanunk minden eszközt: az iskolát, az agitációt és a propagandát, a művészetet, a filmet, az irodalmat, a tömegek kulturális mozgalmainak minden formáját.”[107] Az új intézmény hivatását Révai röviden így összegezte: „A mi népművelési minisztériumunk tehát az ideológiai harc és az ideológiai éberség minisztériuma lesz.”[108] A VKM fennhatósága alól kivont, új minisztérium alá került a művészeti főiskolák tehát a pártállam ideológiai harcának eszközeként kaptak jelentőséget. A Csillag Miklós által vezetett Művészeti Főosztály egyik alegységét alkotta a Művészetoktatási Osztály, magába foglalva a Képzőművészeti Főiskolát, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát, Színház és Filmművészeti Főiskolát, Iparművészeti Főiskolát, valamint az újonnan alapított Táncművészeti Főiskolát.[109] Az újonnan alapított Művészetoktatási Osztály munkaterve Rákosi Mátyásra hivatkozva hosszan bírálta a művészeti főiskolák ideológiai elmaradottságát, a kritika és önkritika teljes hiányát, ami a „zsenikultusz burjánzását eredményezte és a társadalom felett álló művésztípus kialakulásához vezetett.”[110] Az új igazodási pont természetesen a szovjet felsőfokú művészképzés volt. Amikor Konsztantiyn Finogenov, Sztálin-díjas grafikusművész 1949 elején két hetet töltött Magyarországon, a Képzőművészeti Főiskola és Iparművészeti Főiskola meglátogatására is időt szakított. Beszámolójában élesen bírálta a hazai képzőművészet tartózkodását a szocialista realizmus és a „haladó” szovjet festészet megismerésétől, külön kitérve a művészképzés hiányosságaira.[111] A Bortnyik Sándor által szerkesztett Szabad Művészet e látogatás tiszteletére részletes ismertetőt közölt a szovjet művészképzés gyakorlatáról is.[112]

Az 1948-ban meginduló politikai változások 1949 őszétől formálták át radikálisan a Képzőművészeti Főiskola oktatását. Mindez része volt a hazai felsőoktatás általános, szovjet mintára kiépülő reformjának. A felsőoktatás sztálinizálása három fő területre terjedt ki: a bemenetre, szerkezetre és tartalomra. Az oktatásra vonatkozó döntéseket a pártirányítás maga alá vonta, emelte a hallgatói létszámot és átformálta a hallgatóság szociális összetételét, továbbá bevezette a kötött tanulmányi rendet.[113]

            Az intézményi autonómia teljes felszámolása és az oktatás struktúrájának, arculatának radikális átalakítása 1949 őszén pár hét leforgása alatt minden hazai felsőoktatási intézményben lezajlott. A nyáron (július 11-én) alapított Népművelési Minisztérium csak szeptember elején tudta megkezdeni tényleges működését, amikor az új tanévek már elkezdődtek. Ezért kapkodva, szinte puccs szerűen történt meg az intézmények reformja. A Képzőművészeti Főiskola 1949 szeptember 21-én megtartott Kari ülésén még a VKM azon intézkedését tették közzé, amely a rektori mandátumot, további intézkedésig, meghosszabbította.[114] A művészeti főiskolák reformja szeptember 26-án került a frissen megnyitott Népművelési Minisztérium illetékes osztálya elé.[115] A felterjesztés benyújtója, az MDP Agitációs Osztálya Kultúrpolitikai Alosztályának javaslata kiterjedt a szervezeti felépítésre, tantervre és az újonnan kinevezendő főigazgatók és főtanszakvezetők személyére. A reform alapelvei tehát nem a szakminisztériumban, hanem a politikai vezetés körében fogalmazódtak meg. A minisztériumra a részletek kidolgozása és az új szabályzatok jogi megformálása hárult. A reform elvi indoklásában a minisztérium vázolta az átalakítás irányát: eszerint az új szerkezet célja a művészképzés szovjet mintára, a szocialista ideológia alapelvei mentén való átformálása: „Ki kell irtanunk a főiskolák tanulmányi anyagából, oktatási módszereiből a reakciós, dekadens, burzsoá ideológia minden maradványát. A főiskolák egész tanulmányi rendjében marxizmus-leninizmus tanításának és gyakorlati alkalmazásának kell érvényesülnie.”[116] A reform egységes átalakítást célzott meg mind a négy művészeti főiskola esetében, és átfogóan kiterjedt azok szervezeti, ideológiai és szakmai átalakítására. A Minisztertanács október 21-i ülésén jóváhagyott új szervezeti szabályzatok a Magyar Közlöny 1949. november 5-i számában jelentek meg.[117]

A szeptember végi felterjesztés már személyi ügyekről is rendelkezett, így a Képzőművészeti Főiskola élére Bortnyik Sándort, az Iparművészeti Főiskola élére pedig Schubert Ernőt helyezve.[118]  Még hetekkel az új szabályzat megjelenése előtt, október 10-én már Bortnyik Sándor főigazgató elnöklete alatt ült össze a Képzőművészeti Főiskola új, szűk körű Főigazgatói Tanács, amelynek Ék Sándor, Bernáth Aurél és Pátzay Pál személyében csak a három főtanszak vezetője volt része.[119] Három nap múlva szélesebb körű Kari tanácson Bortnyik bejelentette és ismertette az iskola új Szervezeti Szabályzatát. A hallgatósággá fokozott tanári karnak csak arra volt tere, hogy észrevételeket tegyen vele kapcsolatban.[120] A Minisztertanács által megalkotott, rendeletileg közölt Szervezeti Szabályzat szovjet mintára megkonstruált, az összes művészeti főiskolát azonos szellemben átalakító utasítás volt.[121] Alapvetése a következőképpen határozta meg a Főiskola célját: „A Képzőművészeti Főiskola a képzőművészet különféle ágaiban elméleti és gyakorlati oktatás útján olyan művészeket és rajztanárokat képez, akik alkalmasak arra, hogy a művészet eszközeivel a szocialista társadalom építését szolgálják. E művészek és rajztanárok hivatása, hogy a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően alakítsák ki az új magyar képzőművészetet, amely formájában nemzeti, tartalmában szocialista, minden műfajban híven tükrözi a valóságot és a Magyar Népköztársaság szocialista építőmunkájának optimizmusát sugározza.”[122] Az átalakítás szolgai átvétele volt a szovjet művészképzési mintának. A Szabad Művészet reformról beszámoló híradása meg is jegyezte: „A reform csatlakozik a Szovjetúnió legmagasabb eredményeket felmutató tanmenetéhez. Tartalmában szocialista, formájában nemzeti művészet kialakítása a Főiskola célja és ebben a törekvésben útbaigazító példa a Szovjetúnió élenjáró művészete.”[123]

            Az 1946-os Szervezeti Szabályzatnak még alapvetése volt, hogy: „A Főiskola kormányzását választott szervei útján gyakorolja.” Az 1949-ben bevezetett szervezeti változások azonban világosan tükrözték a pártállami kultúrpolitika szándékát: az intézményi autonómia teljes felszámolását. Az új szabályzat megszüntette az intézményt eddig irányító, választott rektor, helyette a miniszter által kinevezett és az Elnöki Tanács által jóváhagyott főigazgatót ültette, aki a (szintén miniszterileg kinevezett) helyettesével, az igazgatóval vezette az iskolát. Míg eddig az iskola tényleges döntéshozó, kormányzó szerve a (szintén választott) Rektori Tanács volt, ennek helyébe az új szabályzat életre hívta a főtanszakvetőkre redukált, csupán tanácsadó jogkörrel bíró Főigazgatói Tanácsot.[124] A minisztériumi közvetlen ellenőrzést és irányítást jelezte az is, hogy a felvételi vizsgákon a Népművelési Miniszter személyes megbízottjának is jelen kellett lennie.[125]

            Az oktatás struktúrájának átalakítására vonatkozó első elképzelések már 1948 őszén megfogalmazódtak. Az rektori tanácsülések egyikén ekkor kezdeményezte (nyilván felsőbb sugallatra) Beck András, hogy kezdjék meg az oktatási reform kidolgozását. A Krocsák Emil által előadott átalakítások fő elve az oktatás két éves általános és három éves szaktanfolyamra való bontása volt.[126] Ez, a szovjet mintára megformált struktúra került bevezetésre 1949-ben, erősen szűkítve a korábbi szakok gazdagabb kínálatát. Az új szabályzat négy főtanszakot hozott létre: festő, falikép és grafika, szobrász és rajztanárképző néven. A főtanszakokat ezen belül tanszakokra osztotta, amely az alábbi szervezeti struktúrát eredményezte: a Festő főtanszak egységei a táblaképfestő és restaurátorképző és művészi másoló tanszak. A Falikép és Grafikai főtanszakot freskó, mozaik, üvegfestmény, plakát, kisgrafika, valamint sokszorosító grafikai tanszakokra tagolta. Emellett rendelkezett a Szobrászati (azon belül szobrászati és érmészeti tanszakok) és Rajztanárképző főtanszakok felállításáról.[127] Egy év elteltével ez a struktúra némiképp változott: önálló egységként jelent meg az első két év képzését biztosító Általános főtanszak (azon belül rajzi és mintázó irányokkal), a Festő főtanszak négy tanszak oszlott (táblaképfestő, freskó, mozaik, restaurátor), mellettük működött a Grafikai főtanszak (grafikai és sokszorosított grafikai tanszakokkal), valamint Szobrászati főtanszak két tanszakkal (kisplasztikai, dombormű, érem; gipsz, bronz, kőfaragó műhelyek).[128] A főtanszakok mellett az új szabályzat gyakorló műhelyek felállításáról rendelkezett, amelyek célja: „hogy a hallgatókat az alkotó művészeti tevékenységhez szükséges technikai eljárásokkal megismertesse és a szükséges gyakorlati ismeretek megszerzésére lehetőséget biztosítson.”[129] Az öt éves tanulmányokat második év után alapvizsga, negyedik év után szakvizsga tagolta, az ötödik év végén pedig záróvizsga zárta.

            Bár a tanári gárda cseréje ekkorra már nagyrészt lezajlott, 1949 őszén még az utolsó „tisztogatásokra” is sor került: a Népművelési Minisztérium azonnal hatállyal felmentette Ferenczy Bénit a szobrászat, Gerlóczy Gedeont az építészet, valamint Elekfy Jenőt az akvarellfestés tanítása alól.[130] Az Általános főtanszakot Kmetty János, a festészetit Bernáth Aurél, a szobrászatit Pátzay Pál, a grafikait pedig Ék Sándor vezette. Az 1949-1950-es tanév oktatói gárdája már az újra formált tanári kart tükrözte.[131] Valamennyi évfolyamnak tanított művészettörténetet Rabinovszky Máriusz és irodalomtörténetet Faludi János. Az első két év általános tanfolyamában oktatott tárgyábrázolást és bonctant Barcsay Jenő, betűvetést pedig Bánhidi Andor. Harmad évtől volt lehetséges az anyagtan és restaurálás tanulása, amit Kapos Nándor oktatott. Ekkortól volt felvehető az Építészeti ismeretek tárgy (amit Gerlóczy Gedeontól Borbiró Virgil vett át), valamint az ábrázoló geometria és távlattan, amit Krocsák Emil oktatott. Neveléstant és rajztanítás módszertanát G. Szabó Kálmán tanította. Emellett az új idők szavát jelezte, hogy a kötelező tárgyak mellett feltűnt az orosz nyelv (kizárólagos idegen nyelvként) és a korábbi esztétika, filozófia, pszichológia helyét átvevő marxizmus-leninizmus. Az újonnan behozott mesterek arányos terhelését szolgálta a szabad tanárválasztás megszüntetése. Ettől kezdve az iskola vezetése döntött arról, hogy ki mely mesterhez kerül. Ennek köszöntően egy hallgató főiskolai évek alatt (akaratán kívül vagy akarta ellenére) akár több mester mellett is tanulhatott.[132]

            Noha az 1949-es tanulmányi szabályzatban még a főtanszakok egyikeként szerepelt a rajztanárképző, ennek sorsa szinte a rendelet megjelenésével egyidejűleg megkérdőjeleződött. Az 1949. október 7-én a Képzőművészeti Főiskolán a rajztanárképzés különböző szakemberei találkoztak, köztük Schubert Ernő (az Iparművészeti Főiskola igazgatója), Reuter Ágoston (korábban a Főiskola tanára, a Pedagógia Főiskola rajzi tanszékének vezetője), Vargha Balázs (a Minisztérium képviseletében) és a vendéglátók részéről Bortnyik Sándor főigazgató.[133] Megbeszélésük apropója az a minisztériumi határozat volt, amely a rajz tantárgy középiskolai megszüntetéséről döntött. Az 1950 szeptemberében életbe lépett egységes középiskolai tanterv megemelte a természettudományos tárgyak óraszámát, a diákok terhelésének csökkentése érdekében viszont megszüntette a rajz és ének tárgyakat.[134] Az említett megbeszélésen tehát már egy évvel korábban igyekeztek megoldást találni a helyzetre, amely lényegében ellehetetlenítette a felsőfokú rajztanárképzést. (A Képzőművészeti Főiskola helyzetét az is gyengítette, hogy a rajztanárképzésre 1947-től a Pedagógiai Főiskolák is jogosultak voltak.) A felsőfokú végzettségű rajztanárok lehetőségei ily módon beszűkültek a művészeti szabadiskolák, üzemi rajztanfolyamok vagy dolgozók iskolája típusú kurzusokon való oktatásra. A Főiskola vezetése újra és újra aggodalmát fejezte ki a döntéssel szemben.[135] Ennek ellenére korszakunkban a képzés léte, hivatása, tartalma mindvégig kérdéses maradt. 1951 tavaszán a terület több képviselője kérte a helyzet orvoslását.[136] A körülmények bizonytalanságát jól jelzi, hogy bár májusban az igazgatótanácsi ülésen Bortnyik bejelentette a képzés visszaállítását, szeptemberben minisztertanácsi rendelet intézkedett a tanárképzés megszüntetéséről a Képzőművészeti Főiskolán.[137]

Tömegesítés és társadalmiasítás

A felsőoktatási reform két vezéreszméje az oktatás tömegesítése és társadalmasítása volt.[138]  A háború előttihez képest a felsőoktatásban tanuló fiatalok létszáma megháromszorozódott.[139] A krónikus szakemberhiányt enyhíteni hivatott expanzió a tehetségekre koncentráló művészeti felsőoktatásban természetszerűen kevésbé éreztette hatását. A Képzőművészeti Főiskola hallgatói összlétszáma a háború előtt és azt követő néhány évben is 300 fő körül mozgott.[140] Valódi változás ezen a téren nem a felvettek számában, hanem társadalmi összetételében következett be. Az MDP már 1948 júniusi programnyilatkozatában kijelentette, hogy a cél: „A vagyonos osztályok műveltségi monopóliumának megszüntetése”.[141] A minisztérium szándéka szerint a művészeti képzésekbe is mind nagyobb arányban kellett munkás-paraszt származású fiatalokat felvenni. Ennek érdekében a főiskola tanárai vidéki tehetségkutató körutakra indultak, üzemekben, művészeti szabadiskolákban kutatva fel a „népi tehetségeket”.[142]  E fáradozásoknak köszönhetően a munkás-paraszt származású hallgatók aránya a népi kollégisták felvétele, majd az 1949-es minisztériumi intézkedések után csaknem az összlétszáma felére ugrott.[143] A felvételi lapon feltüntetett származás ellenőrzését sikeres felvételi esetén külön testület vizsgálta felül. Berki Viola így idézte fel a folyamatot: „A sikeres felvételi után jött a káderezés. Mindenkit egyénileg kikérdeztek, főleg származása miatt. Megbízható felsős növendékek végezték ezt a feladatot, akik már a felvételi alatt is fel-fel tűntek, figyelve munkákat.”[144]

A népi kollégiumokból vagy a művészeti szabadiskolákból érkező, rajzilag tehetséges fiatalok gyakorta 5-6 elemivel léptek be a felsőoktatásba. Ennek megoldását szolgálta az 1948 őszén bevezetett szakérettségi intézménye, ami egy, később két éves tanfolyam keretében elősegítette, hogy a felvétel előtt álló (vagy már felvett) hallgatók kiválasztott két tantárgyból érettségit tegyenek.[145] Ilyen tanfolyamot a minisztérium már 1949 őszén szervezett a Képzőművészeti Főiskola munkásszármazású rendkívüli hallgatói számára.[146] A különösen tehetséges fiataloknak már korábban is lehetőségük volt arra, hogy tanulmányaikat érettségi nélkül, rendkívüli hallgatói státuszban folytassák.[147] Az 1951-1952-es tanévben már a hallgatók csaknem fele érettségi nélkül vagy menet közben megszerzett érettségivel tanult a főiskolán.[148] Ilyen minőségben azonban tanári diplomát nem szerezhettek. Az erőszakos társadalmasítás programja a tehetséget és tudást háttérbe szorítva a származást helyezte mindenek fölé: az alacsony származású fiatalok elégséges iskolai eredményekkel is bekerülhettek a felsőoktatásba, míg a polgári származásúak színtiszta jeles bizonyítvánnyal sem feltétlenül.

A gyorstalpaló érettségi csak papíron oldotta meg a problémákat, hiszen a fennálló tudásbeli hiányosságokat csak csekély mértékben pótolta. A művészeti képzésbe nagy tömegbe beáramló fiatalok felzárkóztatása a korszak egyik égető felsőoktatási dilemmája volt. A Képzőművészeti Főiskolán különösen az elméleti tárgyak, így a művészettörténet elsajátításában jelentett nehézséget. A lemaradás enyhítésének, a lemorzsolódás csökkentésének egyik lehetséges módja a felzárkóztatás volt: így például műveltebb, polgári származású hallgatókkal tanulópárokat állítottak fel, akik a mindennapi tanulásban segítették alacsonyabb származású társaikat.[149] Más oldalról viszont visszatérő vád volt a felsőoktatás túlzottan magas követelményrendszere, magas óraszáma (mint a reakció mesterkedése), ami lehetetlenné teszi a munkás-paraszt származású fiatalok felemelkedését.[150] A minisztérium 1950 tavaszán megfogalmazott jelentése elégedetten nyugtázta ugyan a munkás-paraszt származású hallgatók számának ugrásszerű növekedését a művészeti felsőoktatásban, de külön kitért a problémákra, jelezve, hogy a csekély előképzettséggel, olykor a gyári termelésből érkező fiatalok számára nehézséget jelent az előadások követése, jegyzetek készítése, a szóbeli vizsgákon való megfelelés.[151] Ezért indítványozta, hogy az érintett tanárok mielőbb készítsenek egyszerű nyelvezetű jegyzeteket, és a nyelvi kifejezés akadályait a vizsgákon is fokozottan vegyék figyelembe.

Ez a folyamat a Sztálin halálát követő, 1953-as politikai „félfordulat” után némileg megakadt: az MDP KV júniusi ülésén önkritikaként megfogalmazódott a beiskolázás erőltetése.  A Művelődésügyi Minisztérium éléről Révai Józsefet leváltották, helyére Darvas József került. A felsőoktatás ügyeit pedig az 1953 júliusában létrehozott, Erdey-Grúz Tibor által vezetett Oktatásügyi Minisztérium vette át.[152] Bár az oktatás monolitikus, bürokratikus pártirányítása továbbra is magmaradt, előtérbe került a képzés színvonalának emelése. Ennek érdekébe 1954 őszétől csökkentették ugyan a felvételi keretszámokat, de az elvárt osztályszempontok a munkás-paraszt hallgatók javára továbbra is 50 % felett volt.[153] A felvett hallgatók száma a Képzőművészeti Főiskolán már 1953 őszén csökkent.[154] A felvételi keretszám csökkentése és a minőségi válogatás lehetősége, illetve az menet közben bevezetendő rostavizsgák szükségessége a Főiskola tanári értekezletének reformjavaslatait összegző minisztériumi feljegyzésben is megfogalmazódott.[155]

Felügyelet és büntetés

Az 1949-es reform tanárokat és diákokat egyaránt sokkszerűen ért. Konok Tamás így idézte fel a fordulat éveit: „1949 őszén az új tanév kezdetén, egy tökéletesen megváltozott Főiskola fogadott. A folyosókról eltűntek a klasszikus képek másolatai és Gerlóczy Gedeon híres eredeti Csontváry képei. Helyettük a haladó szovjet festészet remekműveit bámulhattuk. Az olcsó nyomatokon a vigyorgó traktoros lányok lábainál a bakák guggolós táncot roptak. A vörös traszparensek feliratai éberségre és békeharcra figyelmeztettek. […] A hangszórókból pattogó mozgalmi dalok bömböltek. Az egész intézet egy szellemi hűtőházra emlékeztetett.”[156]

Az iskola intézményes keretei különösképp alkalmasak voltak arra, hogy általuk a politikai hatalom felügyeletet gyakoroljon saját alkalmazottain és növendékein.[157] Hieratikus intézményi szerkezetében a totalitárius hatalom fenntartásának és kiterjesztésének olyan alapelvei működtek, mint az az ellenőrzés, megfélemlítés és büntetés gyakorlata.[158] A felsőoktatásba belépő hallgató egy intézményi struktúra részévé vált, amely mozgásterét a felügyeleti és büntetési eszközök széles skálájával korlátozta. Monitorozta jelenlétét, munkálkodását, ellenőrizte hatékonyságát és éppúgy megszabta bemeneti tartalmát, mint kimeneti formáját. A szocialista oktatáspolitika a hallgatók felsőoktatásban való részvételét a dolgozók művelődéshez való alkotmányos jogából vezette le, ahogy azt is, hogy a dolgozókhoz hasonlóan a hallgatók pártállam iránti kötelessége a fegyelmezett munka (azaz tanulás).[159]

A hallgatói létszám és szociális összetétele mellett 1949-ben az oktatás intézményi keretei is gyökeresen átalakultak. A tanulmányi fegyelem erősítése, a tanulmányi rend központosítása, annak tartalmi, ideológiai ellenőrzése, valamint az egész intézmény központi, adminisztratív szabályozása és folyamatos kontrollja jellemezte ezekben az években az oktatás struktúráját. Ahogy maga az intézmény a minisztériumi pártirányítás felügyelete alá került, úgy terjesztette ki ellenőrző hatalmát az iskola hallgatóira. A növendékek mozgását és tevékenységét jól kidolgozott szabályrend és felügyelő szervezet ellenőrizte. „A kapukat pontban reggel nyolckor bezárták. A későknek csengetni kellett. […] Nemegyszer maga Bortnyik Sándor főigazgató […] ott állt a rossz emlékű Rozsnyai Zoltán párttitkár társaságában és felírták neveinket. Délben már ott szerepeltünk a szégyentáblán azok között, akik akadályozzák a békeharcot” – emlékezett vissza a tanrendi Konok Tamás.[160] E szabályrend elvárta, hogy a műtermekbe érkező növendékek és mestereik pontban reggel nyolckor kezükbe vegyék az ecsetet vagy vésőt, ahogy velük együtt aktáik fölé hajolnak a hivatalnokok vagy ütésre emeli csákányát egy bányász. E logika szerint a késés vagy igazolatlan hiányzás a kollektív építőmunka reakciós támadása volt. A létrehozott tanulócsoportok és a föléjük helyezett demonstrátorok feladata az volt, hogy ellenőrizzék és jelentsék a késéseket, igazolatlan hiányzásokat vagy az elégtelen vizsgaeredményeket. „Meg kell dicsérni azt a demonstrátort, aki az egész osztály előtt felelősségre vonta a későn jövőket, mert ennek nagyon jó nevelő hatása van” – jelentett ki Bortnyik Sándor igazgató az egyik vezetőségi tanácsülésen.[161] „Grafikonokat készítünk a késésekről, hiányzásokról és a nyilvánosság ellenőrzése elé bocsátjuk. Faliújságon keresztül igyekszünk harcolni a késések, hiányzások és lazaságok ellen” – szögezte le az iskola 1952/1953. tanévi munkaterve.[162] A Tanulmányi Osztály a DISZ szervezettel együttműködve, a késések és hiányzások lefaragása érdekében ún. „tízperces mozgalmat” indított.[163] A demonstrátorok – tanársegédek – tanárok (egymást szintúgy ellenőrző) hieratikus piramisán  keresztül gyakorolt ellenőrzés a jelenléten kívül kiterjedt a növendékek saját, elméleti órákon készült jegyzeteinek felülvizsgálatára is.[164]

A szocialista munkajog logikája mentén a főiskolai hallgatók épp olyan dolgozói a társadalomnak, mint az üzemi dolgozók, s ahogy a gyári munkásokra, úgy a főiskolákon, egyetemeken munkálkodó hallgatókra is érvényes volt a munkafegyelem követelménye, ennek figyelmen kívül hagyása a szocialista építőmunkát veszélyeztető, a kollektívát fenyegető reakciós aknamunkának számított.[165] Ennek fegyelmezése végett álltak fel 1951-re a Társadalmi Bíróságok, amelyek a vétkezőket a közösség döntése alapján büntették. A Képzőművészeti Főiskola Társadalmi Bíróságának szabályzata Bortnyik Sándor aláírásával 1951 februárjában jelent meg.[166] Az osztályonként felállítandó, három tagú bíróságok célját a szöveg így határozta meg: „A Társadalmi bíróság feladata harcolni a késések és hiányzások lecsökkentéséért,a  lustaság és lazaságok megszüntetéséért, a tanulási és munkaerkölcs emeléséért. Ezen kívül feladata a hazaszeretet, a Párt, a Szovjetunió iránti szeretet elmélyítése és a hallgatók egyéni magatartásának javítása. Ezek elérésére elsősorban a meggyőzés, a tudatosítás és példaadás eszközért alkalmazza, de ugyanakkor felhasználhatja a nevelésnél a  büntetés eszközét is.” A megtárgyalt ügyeket és azokkal kapcsolatos döntésüket a bizottság minden esetben jelentette a Tanulmányi Osztálynak, súlyosabb esetben a főigazgatónak (ahonnan indokolt esetben a minisztériumig jutott az ügy). Míg a normasértések körét a szabályzat nem definiálta, az alkalmazható büntetésekre részletesen kitért. Mivel a szabályzás logikája szerint minden vétség közvetve a közösség ellen irányuló kihágás, ezért a büntetés enyhébb fokozatai is a nyilvános megszégyenítés, kiközösítés különféle fokozatai voltak (a bűnös kihágásának az iskolai szégyentáblára való kihelyezése, a bűnössel nem áll szóba a saját osztálya), ezt követte az ösztöndíj megvonása, illetve a legsúlyosabb esetben az főiskoláról való kizárás.[167]

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltárában fennmaradt iratanyag alapján jól rekonstruálható az ötvenes évek elején tárgyalt ügyek jellege.[168] Az első időkben a tanév minden hónapjára jutott egy-egy fegyelmi tárgyalás. Az 1949/1950-es tanévben 12 fegyelmi ügy volt, ebből három súlyosabb eset, amelyekről a minisztérium is kapott jelentést.[169] Az 1950/1951-es tanévben 13 hallgatókat érintő ügyet tárgyaltak a Társadalmi Bíróságok. A vétségek nagyobb része a tanulmányi fegyelem elleni kihágás volt: visszatérő késés, hiányzás, index időben való leadásának elmulasztása, helytelen viselkedés orosz órán (a hallgató elaludt órán, majd mikor a tanár felelősségre vonta, helytelenül szólt vissza), önkényes eltávozás, tanárokkal szembeni helytelen hangnem. Ezek büntetése rendszerint nyilvános kérdőre vonás és enyhébb vagy szigorúbb megrovás volt. A büntetés olykor egy egész osztályt sújthatott: így például az 1951/1952-es tanévben fegyelmezetlen magatartás miatt az egész Szabó-osztályt, majd az egész Pátzay-osztály megrovásban részesítették.[170]

Súlyosabb vétségnek azok a tettek számítottak, amelyeknek konkrét politikai tartalma is volt. Így az 1950/1951-es tanévben egy hallgatót zártak ki, ellene a vád rémhír terjesztése volt. A következő tanévben Szabó Zoltán tanulmányait függesztették fel egy évre „nem megfelelő magaviselete miatt”.[171] Az 1953/1954-es tanév látszólag enyhülő politikai légkörében több, nagy port kavart eset is történt. Ekkor derült fény arra, hogy Berki Viola szándékosan megtévesztett a felvételi bizottságot, mikor származásáról nyilatkozott. Önéletrajzában így vallott 1951-ben lefolyt felvételiről: „…a káderezéstől igen féltem.  Eddig is csak származásom eltitkolásával tudtam boldogulni. A káderezők arcán pedig a kérlelhetetlen szigor látszott.  Paraszt származásúnak tüntettem fel magam, akinek az apja jelenleg alkalmi munkás. Minden szavamat elhitték, hiszen csizmában jártam és ő-vel beszéltem.”[172] 1954 év elején derült fény arra, hogy birtokosi származását eltitkolta. „Abban az időben egy tisztviselőnőt vettek fel a tanulmányi osztályra, akinek egyetlen feladata volt, hogy a növendékek szülőhelyére leírt, megtudakolni valódi származásukat. Azt suttogták, hogy ÁVÓS tiszt, ezt egyébként másokról is suttogták. A tanulmányi osztályon kérdezték, hogy nem szégyellem-e, hogy így félrevezetem a hivatalt, Mondtam, hogy nem, mert ha az igazat mondtam volna meg, nem vettek volna fel a Főiskolára, márpedig én élethivatásomnak érzem, hogy festő legyek.”[173] Az igazgatói tanács már 1954 januárjában foglalkozott az üggyel, védelmére hozva fel (s csak egy éves kizárását javasolva), hogy jó tanulmányi eredménnyel rendelkezett, sőt demonstrátor is volt.[174] Fegyelmi tárgyalására végül decemberben került sor.[175] Mivel ügye a szocialista jogerkölcs alapját, a munkás-paraszt hatalom primátusát sértette, politikai súlyánál fogva a minisztériumig ért, s a hallgató kipellengérezésével és megtorlásával példát statuáltak. Az eredetileg egy éves kizárást a minisztérium véglegesre és az ország összes egyeteméről és főiskolájáról való kizárássá súlyosbította.[176] Az eset ambivalens etikai megítélését jelzi, hogy tanára, Bencze László mindvégig tartotta vele a kapcsolatot, korrigált neki, s végül közbenjárására Berkit egy év múltán visszavették a Főiskolára.

Mindez a Sztálin halálát követő 1953-as „félfordulat” idején történt, amikor Révai József leváltását követően, Nagy Imre kormányzása alatt új hangok is megszólaltak a kultúra területén.[177]  Nyilván a művészeti szaksajtóban 1953 végén meginduló vitáknak köszönhetően a Főiskola növendékei is bátrabban hallatták hangjukat. „Az új tanév elején a bírálat szelleme felszabadult, de a bírálat ugyanakkor néha ítéletté fajult az ifjúság részéről” – összegezte a tanévről szóló jelentésében Bornyik Sándor a hallgatóság és tanárok közt egyaránt érzékelhető ideológiai erjedést.[178] Amikor 1954. január 8-11. között szovjet vendégek látogattak a Főiskolára, ahol ankétot tartottak a Szépművészeti Múzeum nagyszabású, Szovjet és forradalomelőtti orosz képzőművészet kiállításáról, néhány hallgató bírálta a szovjet szocreál festészetet, megkérdőjelezte művészi eredményeit. Az elhangzott művészi kritika rövidesen politikai súlyt kapott, január 15-én már tanári értekezleten, a Művelődésügyi Minisztérium Művészetoktatási osztályát vezető Kenyeres Ágnes részvételével került tárgyalásra az ügy.[179] Február 5-én sort is kerítettek a bíráló hangon felszólaló hallgatókat (Bencsik Istvánt, Ircsik Józsefet és Patay Lászlót) kérdőre vonó fegyelmi tárgyalásra.[180] Ennek eredményét, a bűnös hallgatók kizárását a főiskoláról, február 15-én iskolagyűlés kereti között hirdették ki.

Kötött tanrend

1949-től az pártállam olyan felsőoktatási struktúrát állított fel, amely szabályozottságánál fogva alkalmas volt az ellenőrzésre. A szovjet mintára átvett kötött tanrendek gyakorlatát a felsőoktatás minden területén bevezették. Az egyetemek autonómiájára mért végső csapás volt ez, amely az intézményektől megkövetelte, hogy a központilag jóváhagyott, a legapróbb részletekig megszabott tanrendet kövessék. „A Főiskola hallgatóinak tanulmányi anyagát, tanítási gyakorlatát, vizsgálati rendét, valamint a részükre kiadható oklevél szövegét a népművelési miniszter, a rajztanárképző főtanszak tekintetében a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben állapítja meg” – szögezte le az 1949-ben érvénybe lépett új szabályzat.[181] Ez a gyakorlat szoros kézi irányításra kapcsolta a felsőoktatást, moccanásnyi mozgásszabadságot sem hagyva az oktatóknak, és teljességgel figyelmen kívül hagyva a növendékek eltérő egyéni fejlődésmenetét. A nagyfokú centralizálás garantálta az iskolák folyamatos kontrollját, azt az illúziót keltetve, hogy a felsőoktatásba belépő hallgató előre kiszámíthatóan megmunkálandó „munkadarab”, amelynek kimeneti „minősége” a megfelelő eljárás esetén biztosított.[182] Az oktatásnak ez az uniformizáló mechanizmusa különösen idegen volt a művészeti főiskolák tehetséggondozásra hivatott képzési gyakorlatától, s azon belül a Képzőművészeti Főiskola műhelyszerű képzési hagyományától. A pártállam kultúrpolitikája viszont épp ezzel kívánta biztosítani a nem kívánatos művész kifejezésmódok teljes elfojtását, és az oktatási struktúra részeiként működő művészek totális felügyeletét.

            A kötött tanmenet a képzés részletes, heti bontásban kidolgozott tervezetét jelentette. Közvetlen sablont a szovjet (elsősorban a moszkvai és leningrádi) akadémiák tanmentei jelentettek.[183] A főtanszakok által kidolgozott részletes tanmeneteket a minisztérium ellenőrizte és hagyta jóvá. Az elfogadott tanmenetek ettől kezdve abszolút irányadóként szolgáltak, követésük a tanárok és hallgatók számára egyaránt kötelező volt. Bortnyik Sándor az 1950/1951-es tanév menetének bevezetőjében eképp fogalmazta ezt meg: „A főtanszakvezető tanár figyeli, hogy a főtanszakához tartozó osztályokon a munka az előírt tanmenet szerint folyjon. Minden osztálytanár felelős a tanmenet betartásáért, azért, hogy a félévek végén az előírt mennyiségű tanulmány elkészüljön. […] Azonban egy-egy feladat minden körülmények között, minden növendék részéről teljesítendő, az időtartam végén befejezett munkával számol be a hallgató. ugyancsak elv, hogy egy osztály növendékei általában ugyanazt a kompozíciós feladatot kapják, akár osztályon, akár házi feladatként.”[184] Betartásukat osztályon belül a demonstrátorok ellenőrizték, begyűjtve az adott hét elkészült „munkadarabjait”, jelentve az esetleges elmaradásokat vagy „lazaságokat”. Az osztályvezető tanárok a tanszakvezetőnek, az a főigazgatónak, ő pedig a minisztériumi osztályvezetőnek tett havi, heti és féléves jelentést az elvégzett munkáról és az esetleges elmaradásokról.       

A kötött tanrend bevezetését közvetlenül követően, az 1949/1950-es tanévben még csak féléves összefoglalók készültek, ezt követően azonban már heti bontásban megszabott tanmenetek szerint folyt az oktatás.[185] Az első két év alapozó képzését nyújtó Általános (rajzi és mintázó) főtanszakot Kmetty János irányította, mellette Domanovszky Endre, Fónyi Géza, Hincz Gyula, Papp Gyula és Bencze László vezették az osztályokat.[186] Itt a munka az első félévben gipszfej rajzolásával indult, Michelangelo Dávid-fejének részletöntvényei (szem-orr, orr-száj és fül), valamint anatómiai gipszfigurák (Roudon izomember) másolásával.[187] A második félévben élőfej, csendélet drapériával és félalak volt a feladat. Mindvégig szigorún félíves méretben és grafitceruzával kivitelezve. A második év első felében került sor férfi és női akt rajzolására, előbb kisebb, majd életnagyságú méretben. Az utolsó alapozó szemeszterben ruhás alakot és csendéletet kellett rajzolni, immár szénnel, krétával és akvarellel használatával. A tanmenet elve hasonló volt a szobrászok előkészítésére szolgáló Általános mintázó tanszakon, ahol az első évben klasszikus szobor és dombormű másolások, élő modell utáni fej és mellszobor volt a feladat, amit a második évben egész alakos fej-, akt- és ruhás alakok mintázása követett.

            Harmadik évtől az alakrajzi és festő osztályokat Berény Róbert, Bornyik Sándor, Pór Bertalan, Szőnyi István oktatta, a tanszék vezetését Bernáth Aurél látta el. Kezdetben akkor nyílt először lehetőség festésre, előbb arckép, majd aktmodell és ruhás figura után. A szabadba állított modell csak rövid időre tűnt fel a sok műtermi feladat között, két majd több figura kompozíciójára pedig negyed év végén került sor. Az ötödik évben lehetőség volt Fónyi Géza vezetésével a mozaik tanszakra való beiratkozásra is, ahol a képzés szintén a fej – alak – kompozíció egymásra épülő etapjai mentén zajlott.           A szobrászat tanszék tanárai Beck András, Mikus Sándor és Kisfaludi Stróbl Zsigmond voltak, a tanszéket Pátzay Pál vezette. Az oktatás menete itt akt, majd ruhás figura megfelelő beállításáról, majd fél vagy életnagyságú kivitelezéséről szólt a harmadik évben, míg az azt követő szemeszter feladata már a figurák (két alak) megfelelő egységbe komponálása volt.

            A harmad évtől felvehető grafikai művészeteket Kádár György, Koffán Károly és Konecsni György oktatták, a tanszéket pedig Ék Sándor vezette. A képzésben itt nagy szerepet kaptak az alkalmazott grafikai feladatok, az irodalmi illusztráció, könyvborító, csomagoló papír tervezés, karikatúra valamint a (politikai) plakát tervezése. Az utolsó, ötödik év minden szakon a diplomamunka megvalósításáról szólt.

            A reform indulásakor kidolgozott tantervek évről-évre változtak. A merev kötöttségeket és a tanmenet súlypontjait folyamatosan bírálták a tanárok. Az első bírálatok már az 1950/1951-es tanév tanári beszámolóiban megjelentek. Bencze László kifogásolta az egész rendszer merevségét, a sematizmus veszélyére figyelmeztetett: „a szabályt jobban respektáltuk az életnél, a művészet és nevelés fontosságánál.”[188] Visszatérő ellenvetés volt a rajzi alapozás túlméretezése, az egyes tanrendi szakaszok túl hosszúra nyújtása (egy feladat olykor 4-6 hetes beállítás), és az életszerű megfigyelés elhanyagolása. Ennek orvoslására az 1953/1954-es tanévtől az általános képzést egy évre szűkítették, így a festésre már másod évtől mód nyílt, és bevezették a krokizást.[189]

A vezetés minden igyekezete ellenére azonban a művészképzés teljes egységesítése sikertelen maradt. Bortnyik Sándor 1952/1953-as tanévről szóló beszámolójában keserűen állapította meg, hogy „Főiskolánk nagy hiányossága tehát, hogy a festészeti oktatás nem egységes módszer szerint zajlik.”[190] Ennek okát főként a tanárok között magát makacsul tartó impresszionista individualizmusban látta, amely révén sok tanár „még ma is úgy véli, hogy az egységesítés az egyéniség pusztulását idézné elő.”[191] A kötött tanmenet szó szerinti alkalmazásának legfőbb akadályát tehát maguk a művésztanárok jelentették, így Bernáth Aurél, aki úgy vélte, minden tanárnak saját módszere alapján kellene tanítania vagy Domanovszky Endre, aki kijelentette, hogy egy mű akkor van befejezve, ha a művész befejezettnek nyilvánítja.

Az új akadémizmus esztétikája

Az, hogy az évtizedek óta elfeledett antik-reneszánsz gipszmásolatok újra részei lettek a főiskolai oktatásnak, jól mutatta a képzés irányának fordulatát. Míg a z 1920-as évektől kibontakozó Lyka-éra reformjának lényege a természet utáni, látvány elvű, festői képalkotás volt, az ötvenes évek képzése újra visszatért az akadémikus alapokhoz: középpontjában a műteremben beállított modell állt, amelynek megfigyelése és leképezése a klasszikus arányrend formái mentén zajlott. A képzés középpontjában az emberi alak állt, egymásra épülő lépcsőfokainak célja pedig a több alakos kompozíció volt. A szolgaian követett Moszkvai Akadémia és a Képzőművészeti Főiskola 1950-ben megfogalmazott alapvetése egyaránt abból indult ki, hogy „A rajzi, a festői és a mintázási tanulmányok legfontosabb tárgya az ember (az emberi test, mozgás, munkamozdulatok).”[192] A figura (azaz figurativitás) parancsa mellett az új akadémizmus alapelve volt továbbá a rajz primátusa, a befejezettség követelménye, valamint a tartalom jelentősége.

„A Főiskolán, de általában a képzőművészetben a rajz vezető szerepet kap. A rajz az alap, amelyből kiindulva a festészet, a grafika és a szobrászat bonyolult mestersége megtanítható” – szögezi le a Főiskola 1950-es programja.[193] A tanmenetben, különösen az első, alapozó években igen nagy súllyal, egy időben szinte kizárólagosan szerepelt a rajz. „Két éven keresztül csak rajzoltunk, másodévben már szénnel is, mert ez a technika már közelebb állt a festés technikájához. Három hétig is rajzoltunk egy feladatot. Egy kilencvenórás ceruzarajzom, ami egy néni életnagyságú portréja volt, kezekkel együtt, feltűnést keltett. Még nem volt kész a rajz, a Mester megállt mögöttem és azt mondta: ’Viola ha maga ezt még tovább tudja fejleszteni, én leveszem a kalapom maga előtt.’ A Mester szerint a rajz nemcsak karakteres volt, hanem lélek volt benne. Bencze mester is áthozta az osztályát a rajzomat megnézni”.[194] Berki Viola anekdotája jól illusztrálja a rajz súlyát a korszak művészképzésében. A beállított modell vagy csendéleti tárgyak utáni rajz visszatérő módon úgy jelent meg az oktatási programokban és vitákban, mint a valóság figuratív leképezésének biztos alapzata, olyan racionális és objektív eszköz, amely távol tartja a növendékeket a festőiség és individualitás kísértésétől. „A jobb, biztosabb rajztudás fékezi az elhajlást a vázlatos, elnagyolt «festőiség» felé” – szögezte le Bortnyik Sándor egyik jelentésében.[195]

A rajz a szocreál új akadémikus esztétikájában fegyvernek bizonyult a formalizmus fenyegető veszélye ellen, főként, ha annak eszköze a ceruza volt, ami a maga visszafogott, percíz eszköztárával a növendéket az elvárt „szerkezetes, reális rajz” művelésére ösztökélte.[196] Amikor Kmetty János felvetette, hogy első évben a ceruza után a növendékek használhatnának krétát majd tollat is, Ék Sándor határozottan kiállt a grafit következetes használata mellett: „Ne szegjük meg a jó tapasztalatot, hogy a ceruza az, amely fegyelemhez, pontossághoz a legjobb, csak a második évfolyam második félévében engedném meg akár a krtéta, szén vagy toll alkalmazását.”[197] A rajz primátusa a képalkotás festői eszközeit is felülírta, s úgy jelent meg, mint a festmény előkészítését, vázát hordozó legfőbb támpont. „A szín persze rendkívül fontos, de nem cél, csupán eszköz, s még ennek is alapja a rajz” – összegezte a rajzi alapú festészet alaptételét Bortnyik egyik tanévzáró beszéde.[198] Bortnyik és Ék a rajzalapú oktatás legfőbb támogatói voltak (a grafikai látásmód saját művészetüket is jellemezte). Egy igazgatótanácsi vitán Bortnyik (jellemzően a festői kifejezést képviselő Bernáth Auréllal szemben) egyenesen úgy nyilatkozott a rajzról, mint amely legvilágosabban képes kifejezni a szocialista ideológiát: „El kell oszlatni azt a tévhitet, hogy a rajzolás kiegészítő, kisegítő, vagy szükséges rossz a festéshez, és a festés a tulajdonképpen cél. Egyformán kell megtanulni mind a kettőt. Ha olyan feladat előtt áll, hogy pszichológiai ábrázolást kell adni, csak rajztudással tudja megoldani. Ha nem tud jól rajzolni, nem tud egy eleven emberi arcot kifejezni. Ahhoz, hogy a színt a megfelelő helyre tegye, tudnia kell, hogy hová tegye, rajz és formaismeretének kell lennie, meg kell, hogy értse felépítésében is, amit festeni akar; a kompozícióhoz szintén szükséges, mert nemcsak színnel, hanem rajzzal is komponál. […] A hallgatók úgy érzik, hogy csak az esztétikum felé visszük őket, ha csak a festésről beszélünk.  A rajzon keresztül az ideológiát és pszichológiát jobban ki lehet fejezni.”[199] [Kiemelés R. E.] A rajz tehát nem csak a bevezető, általános kurzusban kapott nagy szerepet, hanem a későbbi, festői műhelymunkában is. A festészet tanításának programja szerint a növendék az olajkép előtt a tervezett vászonnal azonos méretű rajzot, pontos, kidolgozott kompozíciós vázlatrajzot volt köteles bemutatni mesterének, s csak a rajzi tanulmány jóváhagyása után kezdhetett bele a festmény kivitelezésébe.[200]

            A kemény grafitceruza használata a szocreál esztétika másik alaptétele, a befejezettség kívánalmát is támogatta. Szemben a szénrajz tónusos, impulzív felületeivel, a grafit pontos, precíz, mérnöki rajzra, a részletek anyagszerű kidolgozására ösztönzött. „Minden művet, a tanulmányokat is be kell fejezni, ügyelni kell a teljes, tökéletes anyaghűségre (hús, haj, ruha, lombozat stb.) anyagszerűségének visszaadására” – fogalmazta meg a tanrend ezt az elvárást.[201] A befejezettség, kidolgozottság és anyagszerűség a festmények kivitelezésénél is elvárás volt.[202] Ehhez társult a világos színhasználat és a pozitív modellbeállítások alkalmazásának követelménye. „Állandó harcot kell folytatnunk a befejezetlenség, gyanús festőiség, a sötét tónus, torz modellek felhasználása, közömbös vagy pesszimista beállítás és a rajzi felkészültség elhanyagolása ellen” – szögezte le az iskola 1953-as munkaterve.[203]

Minthogy a szocreál esztétika középpontjában az emberábrázolás állt, különösen döntő kérdés volt a megfelelő testarányú modell kiválasztása és beállítása.[204] „A modellek kiválasztásánál ügyelni kell a harmonikusan fejlett emberi testre, a plasztikus formára, a helyes arányokra, a jó anatómiai felépítésre. A beállításban pedig a kifejező, jellemző mozdulatra.”[205] A szocialista ember teste tehát arányos, izmos, fiatal, jellemző beállításai pedig aktív munkamozdulatokat imitálnak: „A beállított modell mozdulata lehetőleg aktív legyen, mindenestre nem pesszimista, lehangoló, elmúlt idők nyomorára emlékeztető. A beállításban is érvényesülnie kell az optimizmusnak, az életkedvnek, a derűs magatartásnak.”[206] Ezt az elvárást azonban nehéz volt a gyakorlatban érvényesíteni, és ideális szocialista embertípust találni a fárasztó és alulfizetett modellállásra. „Több esetben előfordul, hogy pesszimizmust árasztó, vagy furcsa, torz külsejű modellt alkalmazunk, ami ellen állandó harcot indítunk” – panaszolta az iskola egyik jelentése.[207]

              A részlettanulmányok együttesen nagyobb, kompozíciós feladatok megoldásában összegződtek. Ezeknél, túl a formai eszközök összehangolásán, elvárás volt a tartalmi, eszmei lényeg kifejezése. „A kompozíciós feladatok legfontosabb tárgya népi demokratikus köztársaságunk valóságának tanulmányozása és ábrázolása, a dolgozó ember viszonya a munkához, népünk vezetőinek arcképei, cselekedetei és a néphez való viszonyuk” – foglalta össze az egyik tanmenet a tartalmi követelményeket.[208] A hosszú időn át műtermi munkára szorított hallgató, ekkor léphetett ki az „életbe”, készen állva arra, hogy az életjelenségek megfigyeléséből immár önálló kompozíciók formáljon. Ezen a ponton dőlt el, hogy ideológiai nevelése alkalmassá tette-e arra, hogy az elvárt módon tekintsen saját valóságára, és ezen a ponton nőtt meg különösen az őt terelgető mesterek felelőssége. Az „ember és környezetének” megfigyelése és művészi leképezése volt a szocreál esztétika egyik legösszetettebb (leginkább ingatag) pontja, hiszen az alkotótól egyszerre várta el a látvány reális tükrözését és idealizáló eszményítését. A „jövő jelenbe visszavetített emlékképe” a szovjet modell képalkotásának alaptézise volt.[209] A „realista utópia” parodoxonján a tanmenetek racionális építménye is érezhetően megbicsaklott: „Ismerjék fel és legyenek képesek ábrázolni a mai emberben a felszabadulás által megváltozott társadalmi viszonyok emberét, környezetében pedig azt a világot, amelynek a felszabadult nép egyre inkább urává válik” – fogalmazott szándékoltan homályosan a festészet tanításának programja.[210] Túl a rajzosság, befejezettség, derűs színhasználat formai követelményein, az elvárt tartalom kifejtése a megfelelő témaválasztáson, valamint a kellőképpen kifejező, tipikus, pszichológiailag jellemző karakterek megformálásán múlott: „tipikus jellemeket kell ábrázolni tipikus körülmények között” – fogalmazta meg az elvárást a festészeti program.[211] „Minden kompozícióban érvényesülnie kell az élethűségnek, valósághűségnek, a típus és karakter ábrázolásnak. El kell vetni minden önkényes torzítást, misztikusságot, kétértelműséget, pesszimizmust. Tartalomban, témában, formai és színbeli kialakításában a mű az igazságnak megfelelő optimizmust sugározza” – szögezte le az idézett tanmenet, ami az egyértelműség kedvéért a kidolgozható témák részletes jegyzéket is mellékelte.[212] A témalista elve is tematikája közvetlenül követte a Szabad Művészetben 1950 januárjában közölt ajánló listáját.[213]

              A valóság ideológiailag irányított megfigyelését támogatták a célzottan kiválasztott művésztelepek. Míg a háborút követő első években a növendékek a Főiskola régi miskolci művésztelepét és Szentendrét látogatták, 1950 után a szocialista építőmunka megfigyelését leginkább lehetővé tevő iparvárosok váltak célponttá, így Tatabánya, Karcag és Sztálinváros. Mikor egy 1953-as igazgató tanácsi ülésen felvetődött, hogy szükséges-e kötött feladatot adni a hallgatóknak, avagy a művésztelepi munka lényege épp az önálló motívumkeresés, világosan megfogalmazódott a művésztelepekkel szemben támasztott pedagógiai elvártás: „Tatabányára azért mennek, hogy a bányász életet tanulmányozzák, Karcagba, hogy a tsz-ek, állami gazdaságok, gépállomásokon szerezzenek ötleteket, és Sztálinvárosba, hogy az új típusú várost megismerjék. Három különböző karakterű helyre küldjük őket, három különböző karakterű feladatról van szó. De különben a cél egységes: ismerjék meg a mai életet” – összegezte Bortnyik Sándor.[214] Mindez lehetővé tette, hogy a hallgatók átélhető fizikai közelségbe kerüljenek a szocializmus építőivel. „Három helyre mennek a hallgatók. Sztálinvárosban elintéztük, hogy bemehessenek a műhelyekbe rajzolni és festeni. Nem lenne helyes, ha ezen az engedményen átnéznénk. Nem is szólva arról, hogy a hallgatók maguk is szeretnének bemenni a műhelyekbe. Ugyanez a helyzet Karcagon. A Földművelésügyi Minisztérium engedélyezte, hogy kimenjenek a tsz-ekbe, állami gazdaságokba, gépállomásokra. Tatabányán megkaptuk az engedélyt, hogy lemenjenek a bányába”. Bíró Károly jelentéséből az is kitűnik, hogy a munka „frontvonalának” meglátogatása a művészek kiváltsága volt.[215]

A vérré vált ideológia

A stabil mesterségbeli tudás, a kellő körültekintéssel kiválasztott és színre vitt téma azonban mind csak eszköz volt arra, hogy a (képző)művész voltaképpeni hivatásának, a szocialista jelen építésének eleget tegyen. A viszonylagos pluralizmus természetes ösvényéről Bortnyik Sándor kíméletlen következetességgel állította egyirányú pályára a Képzőművészeti Főiskolát.„A valóság értékeléséhez, a nyílt és pártos állásfoglaláshoz sem a tehetség, sem a mesterségbeli tudás nem ad elég alapot; az alapot az ideológia, az ideológiai jártasság, az ideológia vérré válása tudja csak megadni” hangzott el egyik tanévzáró beszédében.[216] Az 1949-es fordulat a művészképzés egyedüli kereteként és hivatásaként a szocialista elkötelezettséget határozta meg, legalább is a minisztériumba szánt programok szerint nem ismert el más művészt, csak a szocialista művészt és nem támogatott más művet, csak a szocialista realizmus elvárásaihoz igazodót. „A főiskolai művészképzés a szocialista realizmus módszerével folyik. Célja olyan művészek nevelése, akik a valóságot művészi és mesterségbeli felkészültséggel ábrázolni tudják és művészetük eszközeivel elősegítik a szocialista társadalom építését.”[217]

A Népművelési Minisztérium Művészetoktatási Osztályának 1949 őszén, a fordulat idején, megfogalmazott munkaterve még úgy vélte, az oktatás marxista-leninista szellemben való megújulása végett, le kell nyúlni a nevelés gyökeréig, az iskolákig, „kiiktatni a reakciós, dekadens, burzsoá ideológia minden maradványát.”[218] Ezért az ideológiailag különösképp szétzilált művészeti főiskolákon legfőbb politikai feladatának tartotta, hogy minden intézményben legyen független párttitkár, valamint a tanárok ideológiai nevelését, a könyvtár gyűjteményének és az elméleti tárgyak tartalmának ellenőrzését. Tennivaló volt bőven, mert a művészeti főiskolákról szóló 1950 tavaszán megfogalmazott jelentés különösen siralmasnak festette le a Képzőművészeti Főiskola ideológiai közállapotát: „Messze elmarad a fejlődésben a Képzőművészeti Főiskola, melynek pártszervezete rossz összetétele miatt képtelen megfelelni a követelményeknek.”[219] A hallgatóságot tömörítő Mefesz működését pedig „egyenesen botrányosnak” titulálta.

A Képzőművészeti Főiskolán az ideológiai nevelés legfőbb őre Bortnyik Sándor főigazgató volt, aki kíméletlen szigorral őrködött a növendékek szocialista nevelésén. Mellette amolyan megfigyelő-ellenőrző szerepet töltött be a főtitkári pozícióban tevékenykedő Bíró Károly, akinek a szakmai oktatáshoz nem volt köze, csak az ideológiai felügyeletet látta el. Jelentéseket írt a minisztériumba az iskola működéséről és részt vett a felvételi és diplomavédési üléseken.[220] Súlyát jelentősen növelte, hogy az egykori bőripari szakmunkás Rákosi Mátyás féltestvére és a népjóléti miniszterként nem kevésbé rettegett, Ratkó Anna férje volt. Személye által ily módon a Főiskola közvetlenül be volt kötve a pártvezetésbe, bármely félrelépés, megingás, közvetlenül a legfelső vezetés tudomására jutott. Mellette a tanárok és növendékek politikai nevelését és felügyeletét Rozsnyai Zoltán, az orosz tanárból lett párttitkár látta el. Intenzív munkálkodásuknak köszönhetően az 1950-es tanmenet már büszkén jelentette ki: „A főiskolai művészképzésben alapvető jelentőségű az ideológiai és politikai nevelés, a dialektikus és történelmi materializmus elméletének, Marx, Lenin, Sztálin tanításának alapján. A hallgatóknak tudniuk kell az elméletet gyakorlatban, a valóságot tükröző művészetükben alkalmazni. Művészetünk iránymutatója és vezető ereje a Magyar Dolgozók Pártja és a magyar népi demokrácia államának politikája.” Együttes munkálkodásuknak köszönhetően az ötvenes évek elején a Főiskola a politikai nevelés hatékony központjává vált, ahol a pontban reggel nyolcra beért hallgató Szabad Nép félórákon vehetett részt, könyvtári kölcsönzéseit figyelő tekintetek ellenőrizték, míg a tanárok átnevelése a rendszeresen megrendezett ideológiai konferenciákon zajlott.

A világnézeti nevelésben fontos szerep hárult az újonnan létrehozott Tudományos Osztályra, amely – megtévesztő neve ellenére – nem tudományt, csak ideológiát sugárzott az átnevelésre váró növendékek és tanárok felé.[221] Felállításáról az1949-esúj szabályzat rendelkezett. E szervezet elsődleges hivatása a szovjet művészet szocreál mintáinak folyamatos közvetítése volt a tanárok és hallgatók felé. Munkakörében egyebek mellett ez szerepelt: „Tanulmányozza a Szovjetúnió és a népi demokráciák képzőművészeti kultúráját, munkájuk eredményét tankönyvek szerkesztésével, fordításokkal és kiadványokkal hozzáférhetővé teszi. Ezzel biztosítja a magyar képzőművészet fejlődésének tudományos előfeltételeit.”[222] Az osztály 1952/1953-as munkatervében ilyen feladatok szerepeltek: szovjet művészeti lapok (Iszkusztvo, Szovetszkoje Isztkusztvo) szemlézése, fordítása és kijegyzetelése, tanárok ellátása szovjet festőművészeti anyaggal, valamint időszaki kiállítások rendezése.[223] Minthogy a szovjet képzőművészet azonos volt az irányadó jelennel, az oktatás hivatalos szintjén kiváltotta és betöltötte mindazt a szerepet, ami a kortárs képzőművészet fogalma alá tartozott. A művészettörténet oktatás nem pusztán a jelenkort negligálta, hanem a modernista kísérletektől hemzsegő 20. századi művészet egészét. Így kronologikus tárgyalása az ókornál kezdődött és a 19. századi realizmusnál ért véget.[224] A szovjet művészet ezen belül is kitüntetett helyet élvezett, a művészettörténeti oktatás az első évben vele vette kezdetét.

            Az ideológiai elkötelezettség kifejezésének legfőbb eszközei a munkaversenyek és felajánlások voltak. Ahogy az ország üzemi dolgozói vagy mezőgazdasági munkásai, úgy a művészek is egymásra licitálva adták bizonyságát annak, hogy hűséges és aktív közreműködői a szocializmus építésének. Az új éra jegyében már 1949 őszén munkaversenyre hívták ki egymást a tanárok: mások mellett Bernáth Aurél Berény Róbertet, Ék Sándor Bortnyik Sándort.[225] A munkaverseny láza magával ragadta a tanszakokat is: a betűvetés kurzus 100 felirat elkészítését, az általános tanszak hallgatói 50 portré elkészítését, a grafikai tanszék növendékei 20 darab szovjet plakát lemásolását vállalta.[226] 1951 őszén a legszorgalmasabb hallgatókból élbrigádok alakultak, akiknek jutalmazására Bíró Károly azt javasolta, hogy csak ők vehessenek részt külsős kiállításokon és pályázatokon, az ő műveiket javasolja a Főiskola állami vásárlásra.[227]

            Sztálin 70. születésnapja kiváló alkalmat jelentett a párthűség bizonyítására. Az 1949/1950-es tanév első félévében kivétel nélkül minden tanszak Sztálin rajzolt, mintázott vagy festett portréinak megalkotását vállalta. „A pedagógiai vonallal párhuzamosan ideológiailag is alátámasztom és irányítom munkáikban [a hallgatókat]. Erre különösen Stalin [sic!] arckép készítésekor volt alkalom, amikor is megmagyaráztam növendékeimnek, hogy a fotográfián túl igyekezzenek maguk elé idézni Stalint, mint a szovjetnép bölcs vezérét, a nagy hadvazért, a világ dolgozóinak vezetőjét, a béke legfőbb őrét” – számolt be tevékenységéről Pór Bertalan.[228] Az Általános tanszak növendékei szintén Sztálin portrékat rajzoltak és közösen látogattak el az ünnepi Sztálin-kiállításra.[229] A festő tanszak már októberben azt vállalta, hogy Sztálin születésnapján csatlakozik az országos felajánlásokhoz, minden növendék, az iskolai munkán kívül, otthonában készít a szovjet vezérről egy „kivitelezett rajzit vagy festményt, mely túlmutat a stúdium jellegen s tárgyánál fogva megfelel azoknak a  követelményeknek, melyet a szocialista realizmus fogalma előír.”[230] Berény Róbert arról számolt be az év végén, hogy osztályán két hét alatt 19 Sztálin arckép készült el. A nagy igyekezet ellenére az elkészült „munkadarabok” csak számszerűleg voltak kielégítőek. A festő tanszak decemberi ülése csalódottan állapította meg, hogy az elkészült munkák igen gyengék lettek, amit a tanárok javarészt annak tulajdonítottak, hogy a növendékek fénykép után voltak kénytelenek dolgozni.[231] 1952 tavaszán ugyanez ismétlődött meg, csak ezúttal Rákosi Mátyás 60. születésnapját ünnepelendő.[232] Ezúttal kis házi kiállítást és ünnepséget is rendezett a Főiskola.[233]

Művészkáderek

Az oktatás kívánatos szellemi arculatát legfőképp maguk a tanárok határozták meg, különösen a mesterek, akik intenzív jelenlétüknél fogva a legerősebb hatást gyakorolták a növendékeknek nemcsak művészetére, hanem egész gondolkodására is. Ugyanakkor maguk a mesterek és különféle módon viszonyultak a politikai hatalomhoz, az alkalmazkodás és túlélés változatos stratégiáit gyakorolva. A Képzőművészeti Főiskola tanári pozíciója különleges presztízst jelentett, a saját művészi munka mellett viszonylagos elfoglaltságot és állandó jövedelmet.[234] Ez a poszt ugyanakkor közalkalmazotti státusszal járt, s ennél fogva erősebb hatalmi kontrollal (a felügyelet és jutalmazás területén egyaránt). Mindez a tanárok többségének aligha jelentett problémát, lévén nagy részük egyébként is aktív szereplője volt a művészeti közéletnek. Az új tanárok alkalmazása minden korban, de 1949 után különösen művészetpolitikai kérdés volt, része az állami intézmények káderpolitikájának.

            Amint láttuk a régi tanári kar cseréje a háborút követő első években megkezdődött. A személycserék újabb hulláma 1949-1951 között zajlott le.[235] Ily módon 1952-re többségbe kerültek az új káderek, a tanárok mindössze egyharmada volt, aki az 1949-es fordulat előtt kapott katedrát, a háború előtti gárdából pedig csupán négyen maradtak.[236] A minisztériumban jóváhagyott (vagy olykor sugallt) személycseréknek köszönhetően egyes tanszékek szinte teljesen új tanári karral állt fel. A korábban   Varga Nándor Lajos által vezetett Grafikai tanszék teljes tanári kara 1949-ben állt fel, közülük többen (Kádár György, Konecsni György, Koffán Károly) hallgatókkal együtt az Iparművészeti Főiskoláról érkezett.[237] Új mesterekkel töltötték fel az 1949-ben frissen létrehozott Általános tanszakot is, ahova Kmetty János, Domanovszky Endre és Bencze László mellé 1949-ben került Hincz Gyula, Pap Gyula és Bán Béla. A szobrász tanszakon Pátzay Pál, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Beck András mellé Mikus Sándor és Szabó Iván személyében kerültek új mesterek. Az egyetlen olyan tanszék, amelynek tanári gárdája már korábban kialakult a Festő tanszak volt, amely (részben ezért is) ideológiai szempontból a leginkább problematikus maradt. Egy 1952-ben készült kimutatás szerint a Főiskola 44, tanári alkalmazásban lévő munkavállalójának 80%-a párttag volt. Származás szerinti megoszlásuk is tükrözte a pártállam társadalmi reformját: munkás-paraszt 31,5%, értelmiségi 25%, alkalmazott 25%, egyéb 11,5%, tőkés 7%.

            A mesterek elkötelezettek voltak a baloldali értékek mellett, bár ez távolról sem jelentett azonos politikai meggyőződést vagy pártpreferenciát. Egy részük már a háború előtti időben is kapcsolódott baloldali politikai mozgalmakhoz: így például Bán Béla részt vett az Újrealisták csoportjában, a Vasas Székházban 1942-ben megrendezett, a betiltott Szabadság és nép freskópályázat első díját Bernáth Aurél kapta, aki Szőnyi Istvánnal és Pátzay Pállal együtt aláírta a háború ellenes tömegdemonstrációvá vált március 15-i tüntetés felhívását. Ők azok, akik az új kultúrpolitikának is kulcspozíciókat szereztek. A feloszlatott Művészeti Tanács helyére lépett, 1949 szeptemberében megalakult Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Elnöki Tanácsában nagy számban kaptak helyet a Főiskola tanárai: így Bernáth Aurél, Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Ék Sándor, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Kmetty János és Mikus Sándor mellett „külső” ember csak az Iparművészeti Főiskola igazgatója, Schubert Ernő, valamint Pogány Ö. Gábor és Vedres Márk volt.[238] A Szövetség indulásakor inkább a szocialista realizmus elterjesztésén fáradozó művészetideológiai hatalmi szervezet volt inkább, mint a széleskörű érdekképviselet. Az államhatalom pedig nem volt hálátlan támogató híveivel szemben. Kétségtelen jele volt a tanári kar erős „beágyazottságának” a pártállam kultúrpolitikájába, hogy az ötvenes évek közepére a művész mesterek több mint fele megkapta az 1948-ban alapított Kossuth-díjat.[239]

            A Főiskolán katedrát szerző mesterek élvezték tehát a pártállam bizalmát, többen jó személyes kapcsolatot ápoltak a politikai vezetéssel. Kisfaludi Strobl a Felszabadulási emlékmű vagy a Hála szobra alkotójaként a pártállam kegyeltje volt, de a főiskolai mesterek többsége jutott nagy állami megbízásokhoz, kiemelt köztéri megrendelésekhez vagy épületdekorációs munkákhoz. Pátzay Pál politikai státuszát példának okáért igencsak megerősítette általános elismerést kivívó Sztálin-szobra: „Közeledett Sztálin 70-ik születésnapja. A kommunista mesterek nem vették az akadályt, Sztálin-portréik nem nyerték el a „nagyúr” tetszését. Pedig hát Vedres Márk, Beck András, Bokros-Birman, Baksa-Soós György, Farkas Aladár, még Ék Sándor is festő létére beállt a versenyzők közé. Ekkor Révaynak Pátzayt ajánlották és csoda történt, Rákosi el volt ragadtatva! Pátzayt egy tanári értekezletről hívták a telefonhoz, Rákosi személyesen küldött autót érte, a kedves kollégák, az „ellenségei” ámulatára” – elevenítette fel a történteket Luzsicza Lajos.[240]

Az ötvenes évek elejére felállt tanári gárda mégsem volt egyszerű pártkatonák gyülekezet, hanem a hazai képzőművészet elitgárdája, amely ma is része a 20. század magyar művészettörténeti kánonjának. A vezető mesterek jó része a második világháború előtt, a századelő avantgárd mozgalmaiban szerzett nevet. Akadt köztük kubista (Kmetty János), a expresszionista (Berény Róbert, Pór Bertalan), a Bauhaus körében dolgozó (Bortnyik Sándor, Pap Gyula), neoklasszicista (Domanovszky Endre, Pátzay Pál), neoimpresszionista (Bernáth Aurél, Szőnyi István), sőt absztrakt (Hincz Gyula, Bán Béla) múlttal rendelkező is. Többségük olyan mester volt, aki a negyvenes évek elején tanuló főiskolás fiatalok számára még a progressziót testesítette meg.[241] A háború utáni térfoglalásuk az ifjúság akaratát is tükrözte. Ám az egykori modernista múlt inkább gyanúra adott okot a pártállami időkben. Nem alaptalanul állapíthatta meg tehát Bortnyik Sándor 1952/1953-as jelentése: „A tanárok oktatásában az idealista szemléletnek megvannak a nyomai.”[242] Utóvégre bármennyire is igyekeztek azonosulni a mesterek a szocialista realizmus elvárásaival, kötődésük a 20. századi művészeti irányzatokhoz nagyon is mély volt. A korábbi, „formalistának” bélyegzett múlttal nyilván mindenki másként számolt le. A mesterek szerencsésebb része zökkenőmentesen mentette át magát az új rezsimbe, így Pátzay Pál vagy Kisfaludi Strobl Zsigmond klasszicizmusa rendszerfüggetlenül jól szolgálta a hatalmi reprezentációt, ahogy Bernáth Aurél és Szőnyi István látványelvű festészete is némi igazítás árán idomult a szocialista realizmus kincstári optimizmusához. Mások számára a szocreál csak egyike volt a pálya éles fordulatainak, amint azt Bán Béla kubizmustól és szürrealizmustól a bioromatikán át az Európai iskoláig ívelő pályája, amely a szocreál kitérőt követően visszatért az önelvű festői kísérletekhez.[243]

Az állami gondoskodás ára a szoros megfigyelés volt. Az éves igazgatói beszámolók éppúgy, mint az év közben készült „feljegyzések” mélyreható elemzését adták a Főiskola valamennyi tanárának.[244] Ezek a jelentések nagy alapossággal taglalták az egyes mesterek személyes politikai meggyőződését, pedagógiai és művészeti megítélését, emberi habitusát és gyengeségeit. „Formalista művész, már nemigen tud megváltozni. Mégis jó pedagógus. tanítványai nagyon szeretik.” Fogalmazott lakonikusan a tanárokról szóló egyik „feljegyzés”.[245] Bár a politikai elkötelezettséget távolról sem írta felül a pedagógiai elhivatottság, az ötvenes évek tanári gárdájában jó néhány olyan kiváló művészpedagógus volt, akik a gyakorlat mellett a művészet tanításának teóriájával is foglalkozott. Kmetty János például Főiskolai kinevezése után írott művészetpedagógiai a feljegyzéseiben a festői képalkotás alkotóelemeiről elmélkedett, állást foglalva az önelvű, elvont képalkotó elemek és a látvány geometrikus struktúrájának elsődlegessége mellett.[246] Szőnyi Istvánt évtizedes főiskolai tapasztalata okán kérik fel 1947-ben A képzőművészet iskolája című  kézikönyv szerkesztésére és a rajzról, valamint a festőtechnikáról szóló fejezetek írására.[247] Bernáth Aurél és Bortnyik Sándor lapszerkesztőként is gyakorta ragadtak tollat művészeti nézeteik tisztázása végett, de a művészeti nevelés teóriája Pátzay Páltól sem volt idegen.[248] Barcsay Jenő pedig több év tapasztalata nyomán kidolgozott pedagógiai módszerét tette közkinccsé az 1953-ben megjelent Művészeti anatómiában.[249] Koffán Károly ellenben azok közé tartozott, akik saját művészi munkájuk elé helyezték a tanítást. A túlélés radikális stratégiáját választotta, amikor a Rajk-per és az 1949-es fordulatot követően úgy válaszolt a sztálini kultúrpolitika művészeti diktátumára, hogy teljesen felhagyott a művészi alkotómunkával. Növendékei által rajongva szeretett, nagy hatású pedagógusként továbbra is dolgozott, de a hagyományos képalkotást természettudományokra és fotózásra cserélte. „Művészi munkát évek óta nem végez rendszeresen, ellenben hegedül, madarász, fényképez, stb. Őt is az új követelmények zavarták meg. Nem tud könnyen váltani” – írta róla a már idézett jelentés.[250]

A fennálló politikai rend alapelveit természetszerűleg azok kérdőjelezték meg a legkönnyebben, akik a megelőző rendszerekben is tapasztalatokat szereztek. Egy 1950-ben keletkezett feljegyzés Kisfaludi Strobl Zsigmond, Borbiró Virgil, Krocsák Emil és Berény Róbert nevét ajánlotta, mint különösen „reakciós” személyeket, a minisztériumi osztályvezető figyelmébe.[251] Krocsák Emil 1939 óta tanított geometriát és látszattant a Főiskolán. Ellene a „vád” mindössze annyi volt, hogy órái túl elvontak, ő maga pedig ideológiailag közömbös.[252] Kisfaludit még kiváló személyes kapcsolatai sem mentették fel a vád alól, hogy pedagógiai munkáját elhanyagolja és politikailag „destruktív” megjegyzéseket tesz.[253] „A világnézettel nem kell foglalkozni, ma ilyen, holnap más. […] A művész számára az igazi realizmus az, ha megfizetik.”[254] Ilyen és ehhez hasonló vakmerően cinikus megjegyzései, valamint tanári munkájának tüntető elhanyagolása sem ingatta meg főiskolai státuszát.[255] Az építészettörténeti előadásokat tartó Borbiró Virgilt szintén folyamatos támadások érték. Az 1945 utáni újjáépítésekben jelentős közéleti szerepet vállalt, parasztpárti elkötelezettségű, államtitkárként is dolgozó építész és elméletíró főiskolai előadásait a jelentéseket írók ideológiai zavarosnak titulálták. Abban, hogy egyik előadásán egy szerzetesrendekről szóló francia kisfilmet vetítette le, „nyugati és klerikális” beállítottságának bizonyságát látták.  „Sok reakciós, fasiszta elszólása van. Az ilyen elemektől jó lenne megszabadulni.” – jegyezte meg az egyik feljegyzés írója.[256] Főiskolai pozíciója az itt töltött szűk két év alatt szakmai tudásához, tanári elkötelezettségéhez képest méltatlan volt.[257] A reakciós megatartással megvádolt tanárok közül egyedül őt bocsájtották el 1951-ben.

              Berény Róbert esete jól szemlélteti azt az ambivalens kötődésből fakadó morális és művészi vívódást, ami a Főiskola számos mesterét jellemezte. Berény a tízes évek avantgárd mozgalmaival indult, majd az emigrációból hazatérve, a húszas években (egy ideig Bortnyik Sándorral társulva) a modern plakátművészet megteremtője lett, később Zebegényben a látványelvű festészet felé fordult. A Főiskolán 1945-től tanított, tehát tanúja volt a művészeti oktatás radikális átpolitizálásának és centralizálásának. Mindeközben (vagy mindezek ellenére) igyekezett megérteni és magáévá tenni a szocialista realizmus festői programját. Már az Első Magyar Képzőművészeti Kiállításon sikert aratott zebegényi munkás idillje, a Majális, amit Munkácsy-díjjal ismertek el, majd az 1952-ben bemutatott Festőnövendék, amely után Kossuth-díjjal jutalmazták.[258] A főiskolai tanítás által közvetlenül ihletett jelenet elemzésekor Végvári Lajos (a Főiskola művészettörténet professzora) kiemelte, hogy a „Festőnövendék gondolatai nem borúsak; öntudatos, jövőjében biztos ember. Ezzel az eszmei maggal valóban rámutatott a mai művészifjúság – növendékeinek – helyzetére, amelynek lendületétől, optimizmusától Berény Róbert is szinte megfiatalodott.[259] A csendéletszerű jelenet erőltetetten optimista interpretációjával szemben, egy kortárs visszaemlékezése szerint a mű készülését egzisztenciális válság és festői vívódás kísérte. Berény egyik tanítványa, M. Szűcs Ilona visszaemlékezése így idézi fel a mű készülését: „…a «Festőnövendék» című képét festette – egy kollégám volt időnként a modell –, festőnövendék volt igazából is. Az állvány előtt a festő, előtte egy dobogón a festőszerszámokból összeállított csendélet. […] Az állványon lévő kép okozott nagy gondot a mesternek. Ő is attól félt, hogy menesztik a főiskoláról és úgy gondolta, valami olyasmit kell erre a képre festeni, ami megfelel a szocreál követelményeinek. Ez a rész sokáig üresen maradt a vásznon, míg végül Bernáth Aurél bejött egyszer és megnyugtatta Berényt, hogy fessen csak egy szép tájképet arra a vászonra, úgy lesz az igazán jó.”[260]

              A Kenyeres Ágnesnek írott, már idézett jelentés, lélektani látleletét adja ennek a belső bizonytalanságnak: „A művészet polgári értelmezésében kiváló művész, akinek jó rajzkészsége és mesterségbeli tudása van. Úgy látszik régebbi biztonságát elvesztette, tapogatódzik, de a belső ellenállást még nem tudta magában leküzdeni és nem sok remény van arra, hogy valaha is le fogja küzdeni. A szovjet festészetet akadémikusnak tartja és félti a művészetet ettől a hatástól. Óráit ellátja, de mintegy kényszerből, mert helyteleníti a kötött tanmenetet, másrészt, hogy a tanár számára kötelező óraszámot írtunk elő. Nézete szerint a művész növendék nem annyira a korrektúrából, mint inkább mestere műveiből tanul.”[261] Ennek fényében kap jelentőséget, hogy a Festőnövendék  sikerét követően, a már nagybeteg művész saját magát növendékei körében, korrektúra közben jelenítette meg. A jelenet közeli rokona Domanovszky Endre Dolgozók iskolájának. Szemben a századforduló nagy műtermi önarcképeivel (Ferenczy Károly, Csók István, Szőnyi István), Berény kompozíciójának középpontjában nem a művész és modellje áll; mi több: se a készülő kép tárgya, sőt egyetlen kép részletese sem látható. Voltaképpeni tárgya tehát nem a műterem, mint az alkotás tere, hanem a műterem, mint iskola, a szocreál ikonográfiában oly kedvelt tanítás, vagy a kor terminológiájával élve, „munkamódszer átadás” kitüntetett tere. Ennek középpontjába állítja magát Berény, mint tanító mestert.[262]

              Ámde bármennyire is úgy tűnt, hogy a műterem falai megnyílnak a figyelő tekintetek előtt, az mégiscsak sajátos, zárt világ maradt, ahová csak megszűrve szivárgott be a politika. Korszakunkban különösen festő tanszék állt ellen a művészetpolitikai diktátumnak, és őrizte sajátos belső autonómiáját. „A szocialista realizmust lebecsüli és a művészetre is veszélyesnek tartja. Valójában ő a művész feladatát abban látja, hogy önmagát, önmaga érzelmeit kifejezze a színek összhangja által. Többször is kifejtette, hogy nem a tárgyat, tehát a valóságot kell magunk előtt látnunk, hanem a festői látványt s azt a hatást, amit a tárgy vizuális – elsősorban színbeli megjelenése – a művészre tesz.”[263] A Berény Róbertről megfogalmazott vádak így vagy úgy a festő mesterek többségére érvényesek voltak. A festő tanszék még 1949 előtt létrejött tanári gárdája nehezen (vagy csak látszólag) adta fel a képi autonómiáról szóló elveit. A rajz és a téma primátusa feloldhatatlan ellentétben állt azzal a szemlélettel, amit a festői kifejezés és szubjektív látvány jellemzett. „Főiskolánk nagy hiányossága tehát, hogy a festészet oktatása nem egységes módszer alapján folyik. A tanárok oktatásában az idealista szemléletnek megvannak a nyomai” – fogalmazta meg Bortnyik Sándor egyik jelentésében.[264] Az „öncélú festőiség” vádja különösen Bernáth Auréllal és Szőnyi Istvánnal szemben fogalmazódott meg.

              Bernáth Aurél, mint a festőtanszék vezetője, az egész festészeti oktatás arculatát meghatározta. A növendékek körében valóságos kultusz övezte, az ő osztályába volt a legnehezebb bejutni. Olyan pedagógus volt, aki a festői mesterség mellett morális iránymutatással is szolgált hallgatóinak.[265] Ugyanakkor centrális figurája volt a kor kultúrpolitikájának is, s az állami megrendelések kivitelezésébe gyakorta bevonta növendékeit is. „Festőtanárok közül Szőnyi mellett, ő a legtekintélyesebb, szakmai és pedagógiai szempontból is. Osztálya a legjobb eredményeket mutatta fel. Még a gyengébb képességűek is fejlődtek nála. Minden növendékével becsületesen foglalkozott, tehetséges növendékeit pedig nagy kedvvel tanította. Melankólikus, bágyadt ember, meglehetősen tapasztalt, jó emberismerő. Szeret bölcseket mondani, s ez sokszor sikerül is neki. A népi demokrácia nem nagyon tetszik neki, de annyira nem ellenséges, hogy cselekedjen is valamit. Alkalmazkodó. Művészi felfogása szerintem nem változott, a szovjet képzőművészetet lenézi ” jellemzi őt egy 1950-ben megfogalmazott feljegyzés.[266] Ám szakmai presztízse, kapcsolatrendszere miatt  „érinthetetlen” volt. Erős pozíciójával egyfajta belső autonómiát alakított ki a festő tanszéken, védőernyőt nyújtva az iskolás szocreál szorításában vergődő festő növendékeinek.

              Szőnyi István hozzá hasonlóan nagy tapasztalatú, kiváló pedagógus volt, akinek több évtizedes tanári tapasztalata nyomán saját szerepét abban látta, hogy biztos mesterségbeli tudást adjon hallgatóinak. „Korrektúrája ott mozgott, ahol ecsetestől véget ért az ember és elkezdődött a kép.”[267] Ez a növendéki megfogalmazás találóan mutatja, hogy Szőnyit a személyes (ideológiai) körülményektől független festői képalkotásban gondolkodott. Mindez természetesen hallgatói munkáin is tükröződött. „Szőnyi István növendékeinek diplomamunkáiban hiányzott a realista ábrázolás teljessége. A mű náluk nem elsősorban a tartalom, a mondanivaló kifejezéséért alakult úgy, ahogyan előttünk állt; jelentkezett náluk az öncélú festői szemlélet: a pszichológiai ábrázolást, a befejezettség igényét, az anyaghűséget elnyomta a fény-árnyékra s a színre alapozott kompozíció.”[268]

            Az intézményt vezető Bortnyik Sándor joggal érezhette úgy, hogy Bernáth és Szőnyi festői szemléletmódja, pedagógiai gyakorlata jelenti a legnagyobb veszélyt a szocialista realizmus új akadémizmusára. Az általuk elharapózó „formalista-idelista” veszélyre hosszan kitért 1953-es jelentésében, amelyben a Bernáth-elvet az alábbi jellemzőkben határozta meg: 1. a rajzkultúra hiányos fejlesztése, 2. a modell öncélú beállítása, 3. a tematika, tartalom elhanyagolás, 4. melankólikus, sőt olykor pesszimista megjelenítés, 5. festői, színbeli problémákra való koncentrálás, 6. a kompozíció és befejezettség másodlagossága.[269] „Ebből származik az a hiba, hogy a hallgatók nagyrésze nem rajzolva fest, hanem festve rajzol. Tanulmányát mindjárt kezdetben a színre építi fel, a test formáit, konstrukcióját elhanyagolja.”[270] Jellemző módon éppen Szőnyi festészete körül bontakozott ki a Szabad Művészet lapjain az a vita 1954-ben, ami az önelvű festőiség és formalizmus viszonyáról, végső soron az autonóm képalkotás esélyeiről szólt.[271] Mindez párhuzamos volt az 1953-as politikai „félfordulatot” követő viszonylagos enyhülés idején kibontakozó impresszinozmus-vitával, amikor megkezdődött a nagybányai (s ezzel közvetve a posztnagybányai) festészet és képviselőinek visszahelyezése a magyar művészet történeti kánonjába.

Grafika a propaganda szolgálatában

A festészeti és szobrászati képzéshez hasonlóan a második világháborút követő első években a grafikai oktatás is az előző évtizedek hagyományait folytatta. Varga Nándor Lajos személye önmagában biztosította ezt, aki 1931-től volt a Főiskola Grafikai Tanszékének tanára, majd vezetője. 1948-ban bekövetkezett kényszerű nyugdíjazásáig ő tartotta fenn az intézmény Olgyai Viktor által megalapozott grafikai hagyományait, átörökítve a két háború közötti magyar grafika nagy generációjának technikai tudását és látásmódját.^[272]

            A felsőoktatás központi reformja 1949-től a Képzőművészeti Főiskolán a grafikai oktatását is átalakította, sőt a képzési formák közül talán ennek arculata változott a legradikálisabban. Az Iparművészeti Főiskola újonnan kinevezett igazgatójának, Schubert Ernőnek egyik első intézkedése volt, hogy intézményében felszámolta a grafikai képzést (benne az 1948-ben frissen létrehozott, Hincz Gyula által vezetett illusztráció oktatást), és azt áthelyezte a Képzőművészeti Főiskolára.^[273] A reformok miatt 1949 őszén fél tucat tanár igazolt át az Iparművészeti Főiskoláról a Képzőművészeti Főiskolára, élükön a Bortnyik Sándorral, aki a felsőfokú képzőművészeti oktatás reformját vezényelte le. Az Iparművészeti Főiskola Grafikai Szakosztályáról ekkor lépett az új intézménybe Hincz Gyula, Kádár György, Koffán Károly és Konecsni György.^[274] Hincz kivételével (aki a Festészeti Főtanszakon kapott helyet) valamennyien az új Grafikai Főtanszak megalapozásában vettek részt. Befogadásuk az Főiskola régebbi tanári gárdájába nem volt ellentmondásoktól mentes.^[275] Az újjá szervezett tanszék vezetésével mégsem közülük valakit, hanem a Szovjetúnióból frissen hazatért, már április óta az intézmény kötelékében dolgozó Ék Sándort bízta meg az új vezetés. Tanszékvezetői székét Ék csaknem párhuzamosan foglalta el azzal, hogy 1949 áprilisában átvette az Iparművészeti Múzeum vezetését is. A grafikai képzés reformját nyilván azért bízták rá, mert az autonóm rajz mellett Ék maga is jártas volt a plakát és karikatúra területén, emellett pedig igen szoros szovjet kapcsolatokkal rendelkezett, ami biztosítani látszott a grafikai képzés szocialista szellemű megújulását.^[276]

            A grafikai oktatás új irányának lényege az volt, hogy hangsúlyos helyet kaptak benne az alkalmazott grafikai területek is. Az 1949-es új Szervezeti Szabályzat meghatározása szerint a Falikép és Grafikai Főtanszakon belül három grafikai szakirány működött: plakát, kisgrafika és sokszorosító grafika. A plakáttervezés beillesztését a képzésbe nyilván Bortnyik Sándor személyesen is szorgalmazta, hiszen e területnek ő maga is jelentős képviselője volt. A Képzőművészeti Főiskola grafikai oktatásának középpontjában hagyományosan az autonóm, művészi grafika állt. A grafika szocialista realista irányú reformjának alapgondolata viszont a grafika kollektív, agitatív ágainak kiemelése volt: ennek szolgálatába állt a hagyományos képgrafika, de még inkább a karikatúra, könyvillusztráció és plakát.

            A Grafikai Főtanszak pozícióját megszilárdította az is, hogy a szocialista realizmus esztétikája eleve magasra értékelte a rajz szerepét a művészi formálásba. Ezt képviselte az első két évfolyam oktatását ellátó Általános (későbbi nevén Rajzi) Főtanszak. A növendékek így harmadik évtől választott maguknak szakirányt, így kezdetben a Grafikai Főtanszakra is csak ekkor kerültek. A fordulat intézményi és személyi háttere ellenére, a grafikai képzés tartalmi változásai csak lassan értek be. A III-IV. éves grafikusok idejük jórészében a modell utáni rajzot gyakorolták, és csak IV-V. évben jelentek meg célzott, tematikus feladatok. Koffán Károly 1949/1950-es tanévre kidolgozott munkatervében az V. éves anyagban szerepeltek szocialista realista kompozíciós feladatok, Konecsni Györgynél pedig politikai plakátok tervezése.^[277] Bortnyik Sándor ezzel szemben erősen szorgalmazta az alkalmazott grafikai gyakorlatok hangsúlyosabb jelenlétét az oktatásban. Ennek hatására az 1950/1951-es tanévének tanmenetében a III. évfolyam feladatai között már szerepelt novella illusztráció, könyvborító terv, csomagoló papír és bélyegterv és plakátterv.^[278] Bortnyik kérte, hogy emellett jelenjen meg a politikai karikatúra is.^[279] Az 1951-es Szervezeti és Oktatási Szabályzat tervezetében a Grafikai Tanszak már önállósult és két irányra bomlott: plakát és kisgrafikai, valamint sokszorosító grafikai irányra.^[280] Ezzel párhuzamosan új munkatársak is csatlakoztak a tanári karhoz Bánhidi Andor, Zelenák Crescentia és Raszler Károly személyében.

            A Grafikai Főtanszak 1952 körül megfogalmazott programtervezete már az új hangsúlyokat tükrözte: a III-IV. évfolyam feladatai között szerepelt árú-, kulturális és politikai plakát tervezése, illusztráció, könyvborító, bélyeg és csomagolás tervezése, valamint nyomdatechnikai ismeretek.^[281] Emellett új feladatok voltak a szocialista propaganda szolgálatába állított kiállítási tabló tervezése. Ezt segítette a betűírás tárgya. Az agitációs hivatástól a képgrafika sem volt mentes. A tervezet az alkalmazott grafikai művektől megkülönböztette az ún. „szöveg nélküli illusztrációt” vagy „grafikai képet” (azaz „igen rossz szóval” a művészi grafikát), amely „szocialista realista képzőművészetünk legmozgékonyabb műfajához tartozik, a tömegek számára könnyen elérhető, mert előállítható olcsón és általában kis méretű. Programunk szerint ezt eddig mellőzött helyzetéből ki kell emelnünk és népszerűségének alapja a Főiskolán vethető meg.”^[282] Ezen belül kapott helyet a Koffán Károly által vezetett sokszorosított grafikai képzés, amely III-IV. éves növendékek számára a klasszikus grafikai technikák (litográfia, rézkarc, linómetszet, fametszet) ismeretébe vezetett be, alakrajzi, életképi, állatkerti vagy olykor illusztrációs feladatokkal gazdagítva. Ezt a tárgyat a felsőbb éves festő hallgatók is felvehették.^[283]

            Bortnyik nyilvánvalóan kiemelt figyelemmel kísérte a grafikai képzés ügyét. Azon belül pedig erősen szorgalmazta az alkalmazott grafikai irányok erősítését. Az 1952/1953-as tanévről szóló beszámolójában bírálta a Grafikai Tanszak működését, amely még mindig a hagyományos „képgrafikai” kifejezésmódot kultiválja (s azon belül is az Ék Sándor által is gyakorolt festői szénrajzot).^[284] Bortnyik 1952-ben javaslatot tett rá, hogy már a II. évtől induljon meg a grafikai szakképzés.^[285] Ennek pontos körvonalai 1953 nyarára rajzolódtak ki, miszerint az általános képzés egy évre csökken, a szakosodás már második évtől megindul, a Grafikai Tanszak pedig két szakirányra bomlik, „képgrafikára” és „propaganda grafikára”.^[286] Emellett a festő szakos növendékeknek lehetősége volt a grafikai technikák megismerésére és gyakorlására. Koffán Károly műhelygyakorlatain számos festő sajátította el a nemes grafikai technikákat, pedagógiai szellemisége, a képzés viszonylagos zártsága és elszigeteltsége pedig módot adott formai kísérletekre is. E műhely biztosította az ötvenes évek végén fellépő, kiváló grafikusi nemzedék kibontakozását. Würtz Ádám, Gross Arnold és Kondor Béla már e szellemiség képviselőiként léptek ki a Főiskoláról. A hivatalos szocreál diktátumán túllépő stiláris kísérleteik fölé Ék Sándor vont védőernyőt, aki személyes politikai elkötelezettségéért cserébe viszonylagos belső autonómiát vívott ki a grafikai tanszéke számára.

            Az átszervezésre vonatkozó javaslatot a Főiskola 1954 májusában nyújtotta be a Népművelési Minisztériumnak.^[287] Eszerint az eddigi bevezető képzést nyújtó Általános Főtanszak oktatási ideje egy évesre csökkent és Rajzi Főtanszak néven egyesült a Grafikai Főtanszak képgrafikai részével. A sokszorosított grafikai technikákat, könyvillusztrációt és politikai plakát tervezését is magába foglaló főtanszak vezetője Ék Sándor lett, tanárai a régi Rajzi Főtanszakról Kmetty Gyula, Pap Gyula, valamint Raszler Károly, Koffán Károly és Feledy Gyula. Utóbbi krakkói tanulmányait követően csatlakozott a tanári gárdához, azzal a céllal, hogy a litográfia kevéssé alkalmazott technikáját oktassa és terjessze. A szak Ék Sándor által 1954 májusában megfogalmazott módszertani tervezete elsősorban a grafikai rajz  művészi alapozását (alakrajz, kompozíció) hangsúlyozta.^[288] A könyvgrafika ezen belül, ezen művészi eszközök használatának gyakorlataként kapott helyet. A másik egység Alkalmazott Grafikai Főtanszak néven kezdte meg működését, s oktatásának körébe tartozott a plakát, reklám és könyvcímlap tervezése. Vezetője Kádár György volt, tanárai pedig Konecsni György és Zelenák Crescentia.^[289] Az 1954/1955-ös tanév már az átszervezett struktúrában indult.^[290] Az 1955/1956-os tanév részletes tanmenete már kidolgozott formában tükrözte ezt a szervezetet: a Rajzi Főtanszakon belül működő Képgrafikai Tanszak öt évfolyamának középpontjában a képgrafika állt (könyvillusztráció és politikai plakát felé kibővítve), IV. évtől ezen belül megjelent a Sokszorosító Grafikai tanszak, a megfelelő technikai gyakorlatokkal. II. évtől indult az Alkalmazott Grafikai képzés, amelynek szakórái között helyet kapott a könyvtervezés, tankönyv illusztráció, tipográfia, bélyegtervezés, újsághirdetés, naptár, valamint kulturális- és arúplakát.^[291]

            Az 1949-ben puccs szerűen áttelepített alkalmazott grafikai képzés helyzete az 1956-os forradalmat követően rendült meg erősen. A Főiskola új képzési reformját tárgyaló, 1957 január elején zajló igazgatótanácsi üléseken éles vita bontakozott ki arról, vajon van-e létjogosultsága a művészi képzést nyújtó intézményben az alkalmazott grafikai oktatásnak. Kádár György felszólalásában a plakát művészi rangjának garanciáját látta abban, hogy az alkalmazott grafikai képzés megmaradjon eddigi művészi keretei között.^[292] Pár hónap múltán az alkalmazott grafika kiemelése a Főiskola oktatásából lekerült a napirendről, helyette megfogalmazódott egy nagyléptékű terv az önálló Grafikai Intézet felállításáról.^[293] Bár a Grafikai Intézet felállítása végül nem valósult meg, ám jól tükrözte a grafika művészi felértékelődését az ötvenes évek elején.^[294]

Konfesszió és legitimáció: nyilvános diplomavédések

A Képzőművészeti Főiskolán folyó művészi, szakmai munkáról a nyilvánosság a növendéki tárlatok révén kaphatott képet. Az intézmény növendékei a 19. századi kezdetek óta különféle keretek közt mutathattak be munkáikat: az iskola által szervezett hivatalos növendéki kiállításokon, országos és nemzetközi seregszemléken és a hallgatóság által életre hívott, eladási céllal működő ifjúsági kiállításokon.[295] A második világháborút követő években ezt a hagyományt folytatták az Ifjúsági Kör szervezésében megvalósuló, a tanárok által zsűrizett, az esetleges leadások révén az ifjúság szociális támogatását is szolgáló növendéki tárlatok.[296] Az 1949-es reformot követően a hallgatóság önszerveződő bemutatóinak helyét az iskola pedagógiai programját reprezentáló, félévente megrendezett hivatalos kiállítások váltották fel.

            A reform első tanévében még csak kialakulóban volt az új rend. 1950 elején még önálló, nyilvános műterem-kiállítást rendezhetett a Bernáth-osztály.[297] Júniusban pedig a Népművelési Minisztérium rendezésében, a Nemzeti Szalonban mutatkoztak be a képző- és iparművészeti képzés különféle szintjei és intézetei, az általános iskoláktól az üzemi rajziskolákon át a főiskolákig.[298] A tárlat szemlézője elégedetten állapította meg, hogy „a Képzőművészeti Főiskola ifjúsága arról győz meg anyagával, hogy az iskola megszűnt az absztrakció és az öncélú művészet fellegvára lenni.”[299] Megjegyzése jól tükrözte, hogy ettől kezdve a Főiskola minden nyilvános fellépése azt szolgálta, hogy bizonyítsa igazodását a kultúrpolitikai elvárásokhoz.

            Míg az érettebb alkotók saját múltjuk kötelékeiben vergődve, olykor bizonytalan módon tapogatóztak az új, elvárt kifejezési forma felé, a Főiskola frissen kiképzett ifjúsága, mint a szocreál ifjú hadosztálya léphetett színre. Különösen nagy szükség volt rájuk a szovjet irányvonalat reprezentáló Magyar Képzőművészeti Kiállításokon. Az első, 1950-es tárlat fiatal (zömmel még főiskolás) kiállítóinak munkáit külön cikkben elemezte Németh Lajos.[300] Áttekintésében számba vette az új nemzedékkel szemben támasztott elvárásokat, legfőképp az épülő, szocialista világ ábrázolását: „Elsősorban az optimizmust, a lendületet várjuk a fiatalok munkáitól, az új élet örömét, mert hisz itt minden nekünk, fiataloknak épül.”[301] A szocialista eszmerendszer számára az ifjúság az ideológiailag romlatlan tiszta lapot jelentette, amelyre a nevelés, tanulás vési bele a megfelelő gondolatokat. Rákosi Mátyás többször idézte Sztálin azon gondolatait, hogy „az ifjúság mentes minden régi tehetről és könyebben magáévá teszi a lenini eszméket, mint bárki más.”[302] E logika mentén a művészképzés központi intézményére is fokozott felelősség hárult, nem kisebb feladatot kellett teljesítenie, mint a kapuján beérkező ifjakat hibátlan szocialista művésszé formálnia. Ennek eredményéről kellett, hogy számot adjon a Főiskola minden kiállítása, ezt ítélték meg a tárlatok kritikusai.

            Már a Magyar Képzőművészeti Kiállítás fiatalokra koncentráló elemzése is jelezte a sajtó (és művészetpolitika) azon igényét, hogy az ifjú művésznemzedék formálódásának iránya láthatóvá váljon. Az 1950/1951-es tanévben már tudatosabban szervezte meg az iskola vezetése a növendéki tárlatokat. Sor került az első, ipari központokban megrendezett művésztelepeken készült munkák bemutatására.[303] (Ezt követően ezek őszi bemutatója rendszeressé vált.) Bevezették a félévente megrendezett beszámoló kiállításokat, amelyek (szemben az elmúlt évtizedek ifjúsági tárlataival) a tanárok szervezésében a pedagógia munkát volt hivatott szemléltetni. Tehel Péter ismertetése szerint a kiállítás a reform eredményeit igazolta: az I-II. évesek fegyelmezett tanulmányrajzai éppúgy, mint a felsőbb évesek kompozíciói.[304] E bemutatókból világosan kirajzolódott a szovjet mintára bevezetett alapozó évek pedagógiai célja, „amely az alapos rajztudás elsajátítását, a modell részletes, lelkiismeretes ábrázolását követeli.”[305] A tanulmányi kiállítások legkiemelkedőbbnek tartott munkáit a minisztérium és az Fővárosi Tanács is megvásárolta, állami úton pótolva a korábbi múzeumi, magángyűjtői vásárlásokat.[306]

            Ám a valódi megmérettetést mégis a végzősök seregszemléje, a reform második tanévében bevezetésre került nyilvános diplomavédés gyakorlata jelentette. A Képzőművészeti Főiskola hagyományosan nem adott diplomát, hanem a tanult tárgyak eredményét felsoroló végbizonyítványt, azaz absolutoriumot adott.[307] Ez a rendelkezés maradt érvényben 1945 után is, a korábban használt formanyomtatvánnyal együtt.[308] Diplomáról és diplomamunkáról még az 1949-es új szabályzat sem szólt, helyette a záróvizsgát két-három évvel követő mestervizsga feltételeit részletezte.[309] A nyilvános diplomavédés új gyakorlatát szovjet mintára dolgozták ki és az 1950/1951-es tanévben vezették be. „Az V. éves hallgatók ebben a tanévben vizsgáznak először oklevél-munkával. Választott vagy kijelölt kompozíciós feladatok elvégzésére rendelkezésükre áll az egész tanév. A tanév végén a hallgató munkáját a Főiskola nyilvánossága előtt szóban (esetleg írásban) megvédeni tartozik és válaszol a bírálatokra. Ha a vizsgabizottság a munkát nem fogadja el, oklevelet nem kap. Ilyen esetben a munka elvégzésére, illetve az oklevél elnyerésére egy éves halasztás adható.” – Vázolta az új gyakorlatot a tanév munkaterve.[310] Az új gyakorlat lényeges eleme volt a bírálat – önbírálat nyilvános gyakorlata, a kollektív kritika megformálása és tanúságainak hasznosítása, valamint a nyilvánosság kontrolláló, felügyelő bevonása a folyamatba. Ez az elv a műalkotás minősítését a közösség ellenőrzése, bírálata alá vonta, a mű sikerét a közösséget képviselő szakmai plénum hatáskörébe vonta. A Társadalmi Bíróságok nyilvános tárgyalásaihoz hasonlóan a védés színjátékában a főszerepet a növendéki státuszától búcsúzó hallgató játssza, akire az általa létrehozott mű eszmei koncepciójának (verbalizálásának), nehéz feladata, majd hitvallásának összegzése  és hibáinak belátása (konfesszió) hárul. Vele szemben áll kijelölt bírálója és a tanári kar, akik véleményükkel és kérdéseikkel közvetve a művészképzés egész eszmei programjának megfogalmazását adják. Az előadás tétje nagy, lévén a bemutatott alkotásokkal áttételesen maguk a tanárok (és az iskola) pedagógiája is megmérettetik, így voltaképp az egész prezentáció az intézmény művészetpolitikai önigazolását, legitimációját szolgálja. „A diplomamunkákkal nemcsak a hallgatók vizsgáznak, de vizsgát tesz a tanári kar is” – állapította meg Bortnyik Sándor főigazgató.[311]

A diplomamunkák témáiról már 1950 őszén feljegyzés készült a Minisztérium számára.[312] Kezdetben a Főiskola közösségén belül maradt volna a védés eseménye. Ez sem volt kockázat nélküli, hiszen az elkészült művekről a tanároknak nyilvánosan kellett véleményt formálniuk, amivel a a vizsgázó hallgató mellett ők is a figyelem középpontjába kerültek. Az igazgatótanácsi ülések egyikén fel is merült az aggály, hogy a tanárok nyilván eltérő nézőpontokat képviselnek majd.[313] Az első tárlatra, 1951 májusában még a félévi munkák bemutatójával együtt került sor. Az ehhez kapcsolódó első nyilvános védésről Abonyi Arany, a Főiskola Tudományos Osztályának vezetője írt beszámolót a Szabad Művészetnek.[314] Eszerint először a hallgató ismertette szempontjait, amit a tanárok és meghívott szakemberek hozzászólásai követtek. A 36 vizsgázó között volt szobrász, festő, restaurátor és mozaik szakos hallgató.[315] A kiállításon bemutatott művek közül természetszerűleg hiányzott az egyik Epreskerti műterem falára készült falkép.[316] A seregszemle és az ahhoz kapcsolódó egész procedúra nyilvánvalóan a képzés új irányának megmérettetését szolgálta. „A bemutatott munkák azt az óriási erőfeszítést is elénk tárták, amit a Főiskola tanárai és hallgatói fejtettek ki az absztrakció és formalista maradványok leküzdése és a helyes emberábrázolás elérésére” – konstatálta megnyugodva az első védés ismertetője.[317]

            A következő, 1951/1952-es tanév diplomavédései nagyobb nyilvánosság előtt és a korábbi hibák korrekciójával zajlottak. [318] A nyilvános diplomavédések sikerét mutatta, hogy a vitán a legfelső kulturális vezetés képviseltette magát Mihályfi Ernő népművelési miniszter helyettes, valamint Redő Ferenc Képzőművészeti Főosztályvezető személyében.[319] A művészeti főiskolák egységes és eredményes irányváltását nyugtázta (és jutalmazta) Rákosi Mátyás, aki „váratlanul” érkezett az „eleven munkalázban égő” Iparművészeti és Képzőművészeti Főiskolákra.[320] A védések megkezdése előtt Botnyik Sándor főigazgató összegezte az eddigiek tanulságait, előre bocsájtva, hogy a tanárok és az ifjúság „okulni akar az objektív bírálatokból, hogy minél jobban meg tudjuk közelíteni az elénk tűzött cél: a szocialista realizmus képzőművészetét.”[321] Bevezetőjében ismét hangsúlyozta a tartalom elsődlegességét. „Az igazságnak mindenekelőtt a tartalomban kell megnyilvánulnia, abban ami a művész mondanivalója”.[322] Ehhez kapcsolódó elvárásként fogalmazta meg a valóság harcos, pártos, építő visszatükrözését, a szocialista valóságra jellemző tipikus jellemek és körülmények megfelelő kiválasztását. A bizottság szempontjai közt továbbá kiemelte annak mérlegelését, hogy „mennyire egyértelműek, közérthetőek, befejezettek a művek.”[323] Saját tanártársai felé is intően szólt, megjegyezve: „Ezeket együtt és nem különválasztva bírálandó el a művészi esztétikai készség fejlesztése, a rajzi tudás, a festői, grafikai, szobrászi alakító készség.”[324] A diplomavédési jegyzőkönyvek és egyéb feljegyzések szerint a formai és eszmei tartalmak elsődlegessége mindvégig meghatározta a végzősök munkái körül folyó tanári vitákat.[325] A szaksajtó bírálata is a derűs optimizmus és fiatalos lendületet kérte számon a műveken, visszatérő módon a festményeket bírálva és a szobrászok műveit méltatva.[326]

            Az élénk és pozitív visszhang, valamint a kormányzat kitüntetett gondoskodásának köszönhetően az 1953-as diplomavédéseket az eddiginél is nagyobb szakmai figyelem kísérte. Ebben az évben kértek fel először minden mű értékelésére külső, szakmai bírálót.[327] Körner Éva a festők munkáiról szólva kiemelte (amit már korábban mások is megjegyezetek), hogy a művek között milyen nagy számú alkotás foglalkozik az ifjúság életével (Pl.: Batári Lászlóné: Ipari tanulóotthon).[328] A festők képzésének 1953-ban kidolgozott programja a diplomamunkában már a szocreál kiérlelt mesterművét kívánta látni: „A diplomakép megoldásánál a hallgatóknak be kell mutatni azt a képességet, hogy eszmei tartalmú témát tud választani és azt egyértelműen és ideológiai tisztázottságában meg tudja jeleníteni. Vissza kell adni az ábrázolt kor jellemvonásait, az ábrázolt személyeket és azok egymás közötti kapcsolatát, valamint tanulságot kell, hogy tegyen mesterségbeli tudásról. A megoldott diplomamunkának lehetőség szerint kész mesterműnek kell lennie.”[329]

            Az 1954-es védések jelentőségét az adta, hogy ez volt az első olyan kimenő évfolyam, amely már a reformok szellemében kezdte tanulmányait. Ezzel együtt számszerűleg ekkor végzett a legkevesebb növendék.[330] Gyenes Tamás, a védésről a Szabad Művészetben beszámoló művésztanár meglátása szerint ez egyrészt abból fakadt, hogy a reform által főiskolára sodort hallgatók komoly része nem rendelkezett a művészi pályához elengedhetetlen előképzettséggel, műveltséggel, sem a kellő elhivatottsággal.[331] Mint a szobrászat tanára, Gyenes a Főiskola belső viszonyait jól ismerő szakemberként vette sorra a minőség emelésének nehézségeit: a kompozíciós kurzusok és a rendszeres, élet utáni vázlatos hiányát, az elmélyült művészi munkát akadályozó műtermi zsúfoltságot, valamint a megfelelő kellélek és modellek hiányát.[332] Az 1953 utáni ideológiai erjedés nyilvánvaló jeleként pedig egyre jellemzőbbé vált a téma iránti semlegesség. Óvári László Kirándulókja vagy Szilveszter Katalin Csendélete jól szemléltette a hallgatók növekvő idegenkedését az ideológiailag megterhelt kompozíciókkal szemben. Ez a hangsúlyváltás a szobrászoknál abban jelentkezett, hogy a jelenkor tipikus karakterei helyett történeti emlékművekkel vagy semleges életképekkel zárták le tanulmányaikat (Gádor Magdolna: Virágültető lány, Segesdi György: Batsányi János).

            A diplomamunka ekkorra már, mint a tanulmányok betetőzése kapott jelentőséget, s egyúttal a Főiskola legnagyobb nyilvánosság előtti szereplése is volt. A diplomaévet már 1953-tól mentesítették egyéb elméleti kurzusok és vizsgák alól, hogy a hallgató azt az időt koncentráltan az összegző műre tudja fordítani.[333] Emellett a tanári kar kitartóan szorgalmazta a képzés 6 évre való emelését, ami az 1955/1956-os tanévre (kísérleti jelleggel) meg is valósult. A forradalom előtti utolsó év végzőséinél már egyértelműen jelentkezett a rajzos, didaktikus szocreáltól eltávolodó festői, neomipresszionista vonal, stilárisan Bencze László, Fónyi Géza és mindenekelőtt Domanovszky Endre közvetlen hatása, ezzel együtt vonzódás az intim, bensőséges, zsáner jellegű témák iránt.[334] A Bernáth és Szőnyi által képviselt „posztimpresszinosta” vagy „posztnagybányai” látásmód előretörése az aktuális Magyar Képzőművészeti Kiállításon is egyértelmű volt.[335] Bíró Károly az egyik igazgatótanácsi ülésen így fakadt ki: „Sok esetben előfordul, hogy a hallgatók alig tartják be a tanmenetet, a szakmai programot; egyes hallgatók impresszionista vagy absztrakt dolgokat gyártanak.”[336]

Végjáték: 1957

Hruscsov hatalomra kerülése és az SZKP XX. kongresszusán mondott beszéde, amelyben élesen bírálta a személyi kultusz gyakorlatát, 1956 tavaszára a hazai oktatáspolitika területén is reformokat gerjesztett. A minisztérium óvatos reformjait az egyre élénkebbé váló egyetemi viták, hallgatói mozgolódások gyorsították. Követeléseik között ott volt a tanulmányi kötöttségek, adminisztratív szabályok enyhítése, a dogmatizmus kiküszöbölése az elméleti tárgyakból, a felvételi gyakorlat módosítása és természetesen az egyetemek önállóságának növelése.[337] Részben e folyamatoknak is köszönhetően Bortnyik Sándor főigazgató, a sztálini diktatúra hűséges zsoldosa, 1956 nyarán távozott posztjáról, és utóda Domanovszky Endre lett.[338] Az őszi forradalmi események azonban felgyorsították a körültekintően és lassan érlelt reformokat: a Főiskola 1956. szeptember 24-én tartott igazgató tanácsi ülésén a minisztérium jelezte, hogy az intézmény az eddiginél nagyobb önállóságot fog kapni, ennek fényében a vezetőség úgy határozott, hogy a nyilvános diplomavédés gyakorlatát megszünteti, mivel „az nem tartozik a nyilvánosság elé”.[339] A megfogalmazásból kitűnik, hogy a szovjet mintára bevezetett diplomavédések szokása az egyike volt azoknak az intézkedéseknek, amelyeket a Főiskola az intézményi autonómiára vonatkozóan sérelmesnek ítélt.

            A forradalmi eseményekben, tüntetésekben, utcai harcokban, a Forradalmi Bizottságok működésében a Képzőművészeti Főiskola hallgatói és tanárai közül is számosan részt vettek.[340] 1956 októberében eltávolították a Főiskoláról a pártállam leginkább gyűlölt képviselőit: Bíró Károly főtitkárt, Antal Ilona személyzeti vezetőt és Rozsnyai Zoltán orosz tanár, párttitkárt. A forradalom leverése után azonban még sokáig robbanásig feszült volt a hangulat. A négy, oroszok által megölt hallgató februári újrateremetésére például csaknem titokban kerülhetett sor, aggodalmasan kerülve egy újabb demonstráció lehetőségét.[341] Egy rendőri jelentés szerint a kedélyek még tavasszal sem nyugodtak meg: a Főiskola hallgatói bojkottáták az április 4-i ünnepséget, tiltakozásuk jeleként kiállítást rendeztek az egyik mártír-hallgató, Komondi Sándor önarcképeiből.[342]

            Pedig a tavasz folyamán még úgy tűnt, hogy megindulhat a felsőoktatás érdemi reformja és modernizációja. Az Oktatásügyi Minisztérium még decemberi határozatában számos reform követelésnek engedett (kötött tanrend enyhítése, kötelező marxizmus-leninizmus tárgy átalakítása).[343] A Képzőművészeti Főiskola forradalmi eseményeket követő első igazgatói tanácsülésére, 1957. január 9-én már ezek ismeretében került sor.[344] Domanovszky Endre olyan új pedagógiai programot vázolt fel, ami nem csupán nagyobb tanszabadságot engedett, hanem azt egymás kölcsönös megbecsülésére és bizalmára alapozva, a személyi és művészi szabadság alapelve mentén tette: „A Főiskola célkitűzéseit  programszerűen is le kellene lefektetni, ennek megfelelően dolgozik a tanár, aki főiskolai szinten önálló és szuverén ura osztályának. Saját módszereivel neveli a hallgatókat és semmiféle tanmenet nem kényszeríti a tanárt. A tanár foglalkozzék annyit növendékeivel, amennyit jónak lát, és követeljen annyit tőle, amennyi az illető képességeitől megkívánhat. […] A Főiskola tanára azért tanár, mert az állam megbízik szakmai és pedagógiai képességeiben. Tanszabadság van, ezáltal meg van bízva azzal, hogy önállóan tanítson. A növendék tanulmányi menetében meg kell követelni, hogy tanulja meg mesterségét, az ábrázolás mikéntjét és amikor már ezeket elsajátította, abból  komponáló tevékenységbe lépjen át. Ez röviden a programja a Főiskolának.”[345] A Domanovszky által megálmodott művészképzés egységes művészeti szemléleten alapult volna, amelynek alappillérei a festészet és szobrászat.[346] A minisztérium által kidolgozott új, felsőoktatási törvényjavaslat is ismertetésre került, amely javasolta az egyetemek autonómiájának visszaállítását, lehetővé téve, intézményi hatáskörbe utalva a tananyag és a szervezeti felépítés kialakítását, valamint a gazdasági kérdéseket. Mindebben a minisztériumnak csak jóváhagyó és megerősítő jogköre maradt volna. Eszerint az egyetem vezetését újra a rektor és a mellette tevékenykedő Rektori Tanács látta volna el. A Főiskola vezetése emellett még javasolta a szabad tanárválasztás visszaállítását is. Hasonló lendülettel indult meg a felsőoktatás reformja országszerte. Ám az 1957 tavaszán újra rendeződő hatalmi struktúra megszilárdulásával a reformok lendülete is megtört, központi támogatása lassan semmivé lett. Az év elején megkezdett új, felsőoktatási törvény kidolgozása lekerült napirendről.[347]

            A visszarendeződés és megtorlás kezdetét a központi utasításra fegyelmi bizottságok felállítása jelezte. A Képzőművészeti Főiskolán ezek május végén kezdték meg munkájukat.[348] A június végére megszületett döntés értelmében forradalmi tevékenysége miatt két tanárt (Koffán Károly, Bencze László) és a Grafikai Tanszék két tanársegédjét (Csanádi András, Muray Róbert) bocsátották el.[349] A tárgyalások alatt az iskola tanárai lehetőségeikhez képest a megvádolt tanárok és diákok védelmére keltek, s igyekeztek enyhíteni a központilag elvárt megtorlások szigorán.[350] A politikai szorítás erősödése azonban már csak időleges volt. A központi felügyelet természete és intenzitása megváltozott. A régi, szovjet típusú, kötött tanrend, a szocreál „kemény grafitrajzra” edzett változata már nem tért vissza. Bár személyiségközpontú, a művészi szabadságra alapozott egyetemi autonómiáról szó sem volt, az évtized végére elkészültek a Domanovszky Endre által szorgalmazott új oktatási programok. S ezzel együtt egy új korszak vette kezdetét a művészképzésben is.[351]

---

[1] Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230-1700). ELTE Eötvös Kiadó, 2014, 11-36.

[2] Nicolaus Pevsner: Die Geschichte der Kunstakademien. Maander, München, 1986.

[3] A Képzőművészeti Főiskola tanári kari ülésének határozata a tanév megkezdéséről. In: Iratok a magyar képzőművészet történetéhez. I. füzet. 1945. Kézirat. Szerk.: Kiss Dezső. (A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának Forráskiadványai VIII.) Budapest, 1973. (Továbbiakban: Iratok I. 1973) 49.

[4] Gerlóczy Gedeon. Jelentés a Képzőművészeti Főiskola háborús sérüléseiről. In: Iratok I. 1973, 51.

[5] „Ahogy a harcoknak vége volt, és szabadnak érezhettük magunkat, első dolgom volt bemenni a főiskolára. […] Varga Nándort, a grafikust találtam ott – ő vigyázott mindenre.” – Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 2000, 139.

[6] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 39. kötet, 1944/1945. MKE Levéltára, 1945. február 6., 1. – Az ülésen részt vettek Varga Nándor Lajos prorektor elnökletével Boldizsár István, Elekfy jenő, Kandó László, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Szőnyi István, Révay József és Tóth Géza.

[7] Iratok I. 1973, 50-51

[8] „A Képzőművészeti Főiskola kapuján egy cédula: „Azok, akik katonai szolgálat, háborús körülmények, politikai okok, zsidótörvény stb. miatt a múltban nem járhattak a Főiskolára, jelentkezzenek felvételi vizsgára április 15-ig.” – Mácsai István: Napló 1945-1949. Gépirat. Magántulajdon. 1/a 

[9] Mácsai István: Napló 1945-1949. Gépirat. Magántulajdon. 1/b

[10] Az erdő festője vagy a festő erdeje, avagy bennünket mindig bevisznek az erdőbe. Scholz Erikkel beszélget Fábián László. In: Scholz Erik Képes/Pictures 1965-1988. Szerk.: Maurer Dóra. Budapest, 1988, 16. (15-23.); A rektor még júliusban is hasztalan sürgette a tantermek helyreállítását – Iratok I. 1973, 51.

[11] Varga Nándor Lajos: kiváló festő- és szobrászművészek meghívása és kinevezése a Képzőművészeti Főiskola megüresedett tanszékeire. 1945. április 10. In: Iratok I. 1973, 52. – Lásd még a vonatkozó iratok kivonatát: uo. 52-54.

[12] Iparművészeti ismereteket korábban Fáy Aladár és Megyer-Meyer Antal tanított.

[13] Visszaemlékezései szerint Krocsák Emil ajánlotta őt Szőnyi István figyelmébe: Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 2000, 139.

[14] Az 1945-1948 között működő ideiglenes hatóságok a közalkalmazottaknak, köztisztviselőknek vagy az állami támogatást élvező intézmények munkavállalóinak háború alatti magatartását vizsgálták. „Az igazoló bizottság háromféle határozatot hozhatott: az eljárás alá vont személyt igazolta, vagy háborús bűncselekmény gyanúja esetén népbíróság elé utalhatta, illetve különböző szankciókat foganatosíthatott ellene (megfeddés, áthelyezés, 1–5 évre szóló kizárás vezető állásból vagy előléptetésből).” – Papp Gyula: Az igazoló eljárások és a háborús bűnök megtorlása 1945 után Magyarországon. Aetas, 2009/2, 171.  (162-179.)

[15] Bory Jenő rektori székfoglaló beszéde. In: Bory Jenő. Árgus, Székesfehérvár, 2001, 243-247.

[16] Varga Nándor Lajos az ostrom alatt a Főiskola menza készletéből élelmiszert utalt ki a tanárok és altisztek részére. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 39. kötet, 1944/1945. MKE Levéltára, 1945. február 6.

[17] Noha az új rektor megválasztásáig Varga Nándor Lajos vitte az egyetem vezetését, hivatalos leveleit mindvégig prorektorként írta alá.

[18] Péntek Imre: Bory Jenő. In: Bory Jenő. Árgus, Székesfehérvár, 2001, 256.; Bory Jenőt hivatalosan csak 1946 novemberében nyugdíjazták. – Anyakönyvek, 121.; Ld. még: Sváby Lajos: Érzések, emlékek, képzetek. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2014, 54-55.

[19] Kandó László (1886-1950) 1933 óta volt a Főiskola alakrajzi, festő tanára. Varga Nándor Lajos levele Teleki Géza miniszterhez. 1945. július 14. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz; Valamint: In: Iratok I. 1973, 59.; Rektori tanács tagjai: Boldizsár István, Rudnay Gyula, Sidló Ferenc, Stróbl Zsigmond, Elekfy Jenő, Gerlóczy Gedeon.

[20] „Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola. Miniszter Úr!” kezdetű levél. Kelt: 1946. augusztus 26. Gépirat. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz

[21] Az Országos Magyar Kir. Képzőművészeti Főiskola felvételi, tanulmányi és fegyelmi szabályai. Jóváhagyatott a Kormányzó Úr Ő Főméltóságának 1930. évi november hó 11-én kelt magas elhatározásával; Ismertetése: Réti István: A Főiskola új szervezeti szabályzata és felvételi, tanulmányi és fegyelmi rendje. In: Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve az 1929-1930. tanévről. Szerk.: Ferenczy József. Budapest, 1930, 7-29.

[22] Az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola szabályzata. Dátum nélküli gépirat. 1946 körül. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz

[23] Szemben az eddigi átlagosan 25-30 órával, most egységesen heti 20 óra lett.

[24] Iparművészeti enciklopédia heti 8 óra, ornamentális tervezés (heti 4 óra), építészeti enciklopédia (heti 8 óra), építőművészeti rajz (heti 4 óra).

[25] Kandó László: A Képzőművészeti Főiskola tantervének megreformálása. 1945. szeptember 4. In: Iratok I. 1973, 68-69.

[26] E tárgyak az alacsonyabb évfolyamok számára csak a kötelező óraszámon felül voltak felvehetőek.

[27] Kötelező tárgyak: vízfestés; mintázás festőknek és alakrajz szobrászoknak, művészeti látszattan, bonctan és anyagtan. Szabadon választható előadások tárgykörei különböző címek mellett: művészettechnika, művészettörténet, iparművészet, építészet, mértani rajz, irodalom és művelődéstörténet, bölcselettudomány, neveléstudomány.

[28] A rajztanárok számára új tárgykörök voltak: ornamentika, ipari szakrajz, mértani rajz tanításának módszertana, műemlékvédelmi kérdések, lélektan, esztétika, irodalom és művelődéstörténet. Az ipari szakrajz a középiskolai rajzoktatásban kapott nagy szerepet, a műemlékvédelem pedig (a rektor indoklása szerint) különösen a vidéki rajztanárok számára fontos tárgya.

[29] Bundev-Todorov Ilona: A Magyar Iparművészeti Főiskola története 1945-1973. Ars Hungarica, 1979/1, 104. (103-116.)

[30] I. m. 104.                         

[31] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 40. kötet, 1945/1946. MKE Levéltára, 1945. szeptember 1., 4.o.

[32] A mozaik technikát 1937-1938-as római ösztöndíja során ismerte meg. 1938-tól a Műegyetemen tanított.

[33] „Először is igazoláson kellett átesnem, hogy nem végeztem-e tömeggyilkosságot.” Ennek igazolására két tanúra volt szükség. – Koncz József: A végtelenbe pillantani. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 2007, 74.; A háborúból visszatért hallgatókat vizsgáló főiskolai igazoló bizottság elnöke Hantai Simon volt. – Eigel István: Én még láttam a kikötőt. Magyar Írókamara, Budapest, 1994, 113.

[34] Gergely Ferenc: A B-lista és a pedagógusok. Új Pedagógiai Szemle, 2014/3-4, 16-45; http://folyoiratok.ofi.hu/uj-pedagogiai-szemle/a-b-lista-es-a-pedagogusok  – Letöltés: 2016.11.10.

[35] Kandó László: Előterjesztés a Képzőművészeti Főiskola tanárainak „B” lista alóli mentesítésére. In: Iratok a magyar képzőművészet történetéhez. 2. füzet. 1946-1948. Kézirat. Szerk.: Kiss Dezső. (A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának Forráskiadványai XVI.) Budapest, 1979. (Továbbiakban: Iratok II. 1979) 71.

[36] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 41. kötet, 1946/1947. MKE Levéltára, 1946. szeptember 20.  – Kontuly osztályát Berény Róbert vette át. Boldizsár Istvánt fellebbezésének helyt adva, 1947 tavaszán visszahelyezték állásába. Végleges elbocsátásra 1949-ben került sor. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 41. kötet, 1946/1947. MKE Levéltára, 1947. március 10.; Kontuly Béla visszavételi kérelmének viszont nem adtak helyet – Uo. 42. kötet, 1947/1948. 1948. február 13.

[37] 300 hallgató 6 alakrajzi osztály között oszlott meg. – Ezért a rektor 1945 októberében kéri, hogy ismét 8 alakrajzi osztály legyen. – Kandó László: Új tanszékek szervezése a Képzőművészeti Főiskolán. 1945. október 10. In: Iratok I. 1973, 70.

[38] Rendes tanári kinevezését 1947-ben kapta meg. – Kandó László: Új tanszékek szervezése a Képzőművészeti Főiskolán. 1945. október 10. In: Iratok I. 1973, 70.

[39] Előbb helyettes tanárként, rendes tanári kinevezésére 1947 júniusában került sor. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 41. kötet, 1946/1947. MKE Levéltára, 1947. június 9.

[40] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 41. kötet, 1946/1947. MKE Levéltára, 1947. május 6.

[41] Horváth György: A művészek bevonulása. A képzőművészet politikai irányításának és igazgatásának története 1945-1992. Corvina, Budapest, 2015, 16-17.

[42] Iratok II., 73. – ezt a posztot Keresztury Dezső minisztersége idején 1945 és 1947 tavasza között töltötte be.

[43] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 41. kötet, 1946/1947. MKE Levéltára, 1947. június 11. – 18/1 arányban

[44] Szinte Gábor: Emlékfoszlányok a Bernáth-osztályról. In: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995, 57. (56-58.); Ld. még uo. 13.

[45] Mindketten meghívott előadók voltak, nem rendes tanárok. Füst Milánt később a Főiskola szerette volna állandósítani, se a Minisztérium nem járult hozzá. Ld…. jegyzet

[46] Ő maga később így nyilatkozott a főiskolai évekről: „A katedrán fedeztem fel, hogy mennyire szeretek tanítani. De hozzásegítettek a diákok is. Az igazság az, hogy örömmel jöttem rá, ezt rajtam kívül más is tudja. Az igazság az, hogy a képzőművészeti iskola hallgatói sokkal inkább el voltak telve belső szabadsággal, intellektuális kíváncsisággal, kutató vággyal, európai szellemmel, mint bármilyen más főiskola hallgatói Magyarországon. Nem vagyok tájékozott a jogi egyetemről, de a filozófiairól sokat tudok. Magyarországon a filozófiai egyetem – fájdalom, s itt nem kertelek a szóval – a szolgalelkűség melegágya volt. Mindig. Ezzel szemben a Képzőművészeti Főiskolán a borzasok, ahogy hívtam a tanítványaimat, ha tetszik, a mezítlábasok – mert mezítlábasok is voltak köztük, elvből, nem nyomorból, a föld szellemével akartak érintkezni, azért jártak mezítláb – telítve voltak kíváncsisággal, szabad kritikai szellemmel, jól kérdeztek. Ostromoltak a kérdéseikkel. Visszatérek az előbb említett szóra: stimuláltak.” – Papp Tibor: Cs. Szabó László ünnepi megkörnyékezése. Kortárs Online, 2014. február – http://www.kortarsonline.hu/2014/02/arch-cs-szabo-laszlo-unnepi-megkornyekezese/22658 – letöltés: 2016. október 25.

[47] Gachot-t 1949-ben kiutasították az országból. A Főiskola tanárai közül különösen régi barátság fűzte Ferenczy Bénihez. A magyar kultúrához kapcsolódó munkásságáról: Földi Eszter: Francois Gachot műkritikusi tevékenysége Magyarországon (1924-1949). In: Fejezetek a magyar művészetkritikából. AICA – Füzetek I. Szerk.: Andrási Gábor, Tatai Erzsébet, Zwickl András. Budapest, 2002, 28-38.

[48] Eigel István: Én még láttam a kikötőt. Magyar Írókamara, Budapest, 1994, 106-107.

[49] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 39. kötet, 1944/1945. MKE Levéltára, 1945. május 20.

[50] M. Szűcs Ilona: Egy műteremház a Józsefvárosban. Budapesti Városvédő Egyesület, Budapest, 1984, 74.

[51] Szalatnay – Jeszenszky: a Képzőművészeti Főiskolára felvehető első éves hallgatók létszámának felemelése. 1945. december 16. In: Iratok I. 1973, 73.

[52] A hallgatói összlétszám 1946 őszén 350, 1947 őszén 307 volt – Krocsák Emil: A Képzőművészeti Főiskola működése az 1945/46. tanévben. 1946. szeptember 3. In: Iratok II. 1979, 73-74.

[53] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 39. kötet, 1944/1945. MKE Levéltára, 1944. szeptember 25., 3.: A VKM 47.345/1944.III. számú leirata szerint: „a Képzőművészeti Társulat használatára nem engedélyezi az Andrássy út 69. száz ház helyiségeit azzal a megokolással, hogy ott «az esetleg még felszabaduló helyiségeket is a Főiskola részére kell biztosítani» a jelenleg hivatali szempontból igénybe vettek közül.” ugyanekkor a magyar Képzőművészek Egyesülete „egyes helyiségeket kiürített és rendelkezésre bocsájtja. Ennek értelmében a felvételi vizsgákat részben már azokban a termekben tartottuk” – uo. 7.; 39. kötet, 194461945. MKE Levéltára, 1945. június 28.: 55.: „Jegyző ismerteti a Főiskola felterjesztését, melyben  a  felszabadult  a  Régi Műcsarnok-i  titkári  irodának  a  Főiskola  számára való átadását  kéri, tekintettel  arra, hogy  oktatási  szemponttól  az  épület  teljes birtokba  vétele  kívánatos.”

[54] Az Első Szabad Nemzeti Kiállítás katalógusa. 1945 július; A kiállítás Medveczky Jenő által tervezett plakátja a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteményében van; Az Elvont Művészek Első Magyar Csoportkiállítása. Tájékoztató Kállai Ernő tanulmányával és tíz képpel. 1946. május 26 – június 10.

[55] „A Tanács ideiglenesen a Burghardt osztály részére a főépület II. emelet 5. és 6. számú termét jelöli ki. A Berény osztály részére a volt Kontuly osztály nagy termét a III. emelten. A Kontuly osztály részére az Andrássy út 69. sz. épületünk I. emeleti nagy termét  jelöli ki, az apáca hallgatók részére az Andrássy út 69. sz. épület I. emeletén az ún. Bernáth osztály egyik kis termét jelöli ki, ezzel szemben a Bernáth osztály részére a Kontuly osztály felé eső átjáró termet jelöli ki.” – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 41. kötet, 1946/1947. MKE Levéltára, 1946. október 10.

[56] Molnos Péter: Csontváry. Legendák fogságában. Népszabadság Könyvek, Budapest, 2009. 176.

[57] „a folyosón, a könyvtárszobában ott függtek a nagy Csontváryk, akit csak néhányan szerettünk igazán, bár akkor még ő sem borzongatta meg bensőnket.” – Luzsicza Lajos: Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945-1960. Közlekedési Dokumentációs Rt., Budapest, 1994, 51.; Szinte Gábor: Emlékfoszlányok a Bernáth-osztályról. In: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995, 57. (56-58.)

[58] Bér Rudolf: Tanú voltam a Bernáth-osztályon. In: In: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995, 13. (13-15.)

[59] „Abban az időben nem is igen illett bejárni. Abban az időben (Hantai Simonék még ott voltak a főiskolán) inkább eldugott padlásszobákban illett összejönni, ahol hatalmas világmegváltó dumák folytak, és mindenki másodnapos vagy harmadnapos állapotban fetrengett.” – Az erdő festője vagy a festő erdeje, avagy bennünket mindig bevisznek az erdőbe. Scholz Erikkel beszélget Fábián László. In: Scholz Erik Képes/Pictures 1965-1988. Szerk.: Maurer Dóra. Budapest, 1988, 15-16. (15-23.)

[60] Hegyi György: Önmagamról. In: Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000, 34. (33-35.)

[61] Kiállítás a képzőművészeti főiskolai hallgatók munkáiból. 1945. november 20. (Hantai Simon és Bér Rudolf levele és a tárlat katalógusa.) Iratok I. 1973, 148-151. – Hantai az 1945/1946-os tanévben végzett.

[62] Kállai Ernő: [Bevezető] In: 1948. A magyar képzőművészet újabb irányai. Nemzeti Szalon, 1948, 3.; A Főiskola (aktuális vagy későbbi) tanárai közül szerepeltek a válogatásban: Barcsay Jenő, Hincz gyula, Bán Béla, Domanovszky Endre, Fónyi Géza,   

[63] Hegyi György: Vallomás magamról. In: Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000, 116. (111-154.)

[64] Varga Nándor Lajos: A nyári főiskolai művésztelepek hallgatóinak segélyezése. 1945. augusztus 1. In: Iratok I. 1973, 21-22.; 1945 augusztusában a nyolc hallgató között ott volt Nuridsány Zoltán.

[65] Hegyi György: Önmagamról. In: Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000, 34. (33-35.)

[66] Az Elvont Művészek Első Magyar Csoportkiállítása. Tájékoztató Kállai Ernő tanulmányával és tíz képpel. 1946. május 26 – június 10.

[67] Az 1945 utáni modern művészeti törekvések és a hivatalos kultúrpolitika viszonyáról: Szeifert Judit: Rejtőzködő művészet – nem hivatalos művészeti stratégiák 1949-1953 között, és a progresszív művészet útjai.  PhD Dolgozat, ELTE BTK. Budapest, 2011. Online: http://doktori.btk.elte.hu/art/szeifertjudit/diss.pdf; Az említett katalógust lásd: 182.: Lossonczy Tamás munkáinak a Magyar Képzőművészek Szabadszervezete helyiségeiben rendezett gyűjteményes kiállítása alkalmából kiadott képes füzet, 1948.; Lásd még: Lossonczy Tamás absztrakt képei. Szabad Művészet, 1948, 255.; A tárlatok teljes jegyzéke rekonstruálható a Szabad Művészet kiállítási naptára alapján. 1950 elejéig rendezett itt kiállításokat a Szabadszervezet, ezt követően a rendszeres főiskolai tanulmányi tárlatoknak, diploma kiállításoknak adott helyet a tér.

[68] Jánossy Ferenc Gegesi Kiss Pál révén került kapcsolatba az Európai Iskola művészeivel. (Csejdy Virág információja.) Hegyi György főiskolai társa, Bíró Iván szobrászon keresztül ismerte meg Bálint Endrét – Hegyi György: Vallomás magamról. In: Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000, 118. (111-154.)

[69] Fiatalok. Megnyitó: 1946. október 27.. Kiállítók: Boór Vera, Gera Éva, Hantai Simon, Józan Ferenc, Nuridsány Zoltán, Séd Miklós, Smolka Ágnes, Stark Anna.; Fiatalok. Rendezte és megnyitotta: Kiss Pál Látszat és látvány címmel. 1948. január 25 – február 8. között. Kiállítók: Auguszt Józsa, Bíró Iván, Boór Vera, Farkas Károly, Farkas Pál, Herendi Gyula, Hegyi György, Jánossy Ferenc, Máthé József, Megyeri Barnabás, Nuridsány Zoltán, Pálffy György, Stark Anna, Wágner Ferdinánd. – György Péter, Pataki Gábor. Az Európai Iskola és az Elvont Művészek Csoportja. Corvina, Budapest, 1990, 152, 154.; Lásd még: 105-107.

[70] Nuridsány Zoltán Európai iskola kiállításain szereplő alkotásai (1945-1949). Szerk.: Nuridsány Mimi és Judit. Masszi Kiadó, 2003; Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000; Szeifert Judit: Magányos lovas. In: Jánossy Ferenc. Szerk.: Csejdy László. Kortárs Kiadó, Budapest, 2004, 8-14. (7-39.)

[71] Csák Ferenc: Rác András. Grafikák és egyéb technikák. Körmendi galéria, Budapest, 2011, 80-81.

[72] Orosz Gellért Barcsay Jenő tanársegéde volt. – Mezei Ottó: Orosz Gellért festészete. Körmendi Galéria, Budapest, 1999, 16.

[73] Pataki Gábor: „Van alkony, mely olyan, mint a hajnal.” Képzőművészeti viták 1948-1949. In: A fordulat évei. Politika, képzőművészet, építészet. 1947-1949. Szerk.: Standeisky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer M. János. 1956-os Intézet, 1998, 217-237.

[74] Fónyi Géza: A mozaik-kép. Szabad Művészet, 1948/11-12, 373. (372-374.)

[75]  Hegyi György: Vallomás magamról. In: Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000, 119. (111-154.) – 1948-ban készült, Mondrian hatását mutató üvegablak terve jól dokumentálja e kísérleteket. 

[76]  Hegyi György: Vallomás magamról. In: Hegyi György. Körmendi Galéria, Budapest, 2000, 121. (111-154.)

[77] Scholz Erik így idézte fel a mozaik osztályt: [1949-ben, a fordulat éve után] „Én akkor úgy mentettem meg a bőrömet, hogy Fónyi Géza kreált magának egy mozaikosztályt. Kitalálták, főleg Jánossy Firinc, hogy a mozaikban nem lehet ezt a natúrát csinálni.” – Az erdő festője vagy a festő erdeje, avagy bennünket mindig bevisznek az erdőbe. Scholz Erikkel beszélget Fábián László. In: Scholz Erik Képes/Pictures 1965-1988. Szerk.: Maurer Dóra. Budapest, 1988, 16. (15-23.); A társaság „Négyesfogat” néven emlegetett része, név szerint Jánossy Ferenc, Nuridsány Zoltán, Orosz Gellért és Sugár Gyula 1948 és 1951 között több közös kiállítást is rendezett.

[78] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 42. kötet, 1947/1948. MKE Levéltára, 1948. július 8.: 58: Fónyi Géza előkészíti a főiskola előcsarnokába szánt mozaik tervét; A minisztérium által támogatott centenáriumi vállalkozásról beszámol: A mozaik korszerű felelevenítésére… Szabad Művészet, 1948/11-12, 397. A kompozíció elkészülte után a technikáról ankétot tartottak a Főiskolán.

[79] Az anyagköltséget a Főiskola állta. Az itáliai mozaik technikáját az 1948-ban Római ösztöndíjas Nuridsány Zoltán hozta magával. – Matits Ferenc: Rác András. Körmendi Galéria, Budapest, 2010, 23-24.

[80] Rabinovszky Máriusz: A Képzőművészeti Főiskola növendékeinek kiállítása. Szabad Művészet, 1948/1, 24.

[81] Pataki Gábor: „Van alkony, mely olyan, mint a hajnal.” Képzőművészeti viták 1948-1949. In: A fordulat évei. Politika, képzőművészet, építészet. 1947-1949. Szerk.: Standeisky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer M. János. 1956-os Intézet, 1998, 217-237.

[82] Munka-verseny képzőművész növendékek között. Szabad Művészet, 1948/7-8, 268.;

[83] Vargha Balázs: A MEFESZ Képzőművészeti Főiskolai tagozata. Szavad Művészet, 1948/11-12, 378. 

[84] Ladányi Andor: Magyar felsőoktatás a 20. században. Akadémiai, Budapest, 1999, 85-86.

[85] Tervszerű munkarend életbeléptetése a művészeti intézményekben. In: Iratok II. 1979, 206-207.

[86] A Képzőművészeti Főiskola kapuinak megnyitása a dolgozó nép gyermekei előtt. Szabad Nép, 1948. augusztus 31., 7. In: Iratok II. 1979, 76.; Lásd még: Szabad Művészet, 1948, 300.

[87] A kérvény aláírói: Gera Éva, Andorka Sándor és Papp Oszkár. – A Képzőművészeti Főiskola ifjúságának javaslatai a Főiskolának a népi demokrácia szellemében való átalakítására. 1948. szeptember 2. In: Iratok II. 1979, 76-77.

[88] A Képzőművészeti Főiskola tanulmányi rendjének korszerűsítése. Köznevelés, 1948/21, 537. In: Iratok II. 1979, 77.

[89] Pátzay Pál: Üzemi dolgozók számára esti tanfolyam (dolgozók szabadiskolája) szervezése a Képzőművészeti Főiskola keretében. 1948. december 14. In: Iratok II. 1979, 78-79.; Az 1949/1950-es tanév beszámolója szerint az esti tagozata 33 hallgató iratkozott be, akikből 15-20 járt rendszeresen. Többségük munkás származású. – Bortnyik Sándor: Beszámoló az 1949/1950-es tanévről. Gépirat. 1950. július 8., 8.

[90] Domanovszky Endre: Dolgozók festőiskolája, 1950. O. v. 160,8 x 169,5 cm. J. b. l.: Domanovszky. MNG, ltsz.: 50.446. Kiállítva: I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. Műcsarnok, Budapest, 1950. Kat. 42.

[91] Szabó Júlia: Beck András kiállítás (Fehérvári kiállítások I.) Beszélő Online, 2. évfolyam, 37. szám: http://beszelo.c3.hu/cikkek/fehervari-kiallitasok-i

[92] Beck András: A Derkovits Gyula Képzőművészeti Kollégium állami támogatása. In: Iratok II. 1979, 105.; A Főiskola 1951/52-es jelentése kissé másképp fogalmaz, eszerint a Derkovits Kollégium teljes tagságát fel kellett venni egy látszólagos felvételin. – Ld. még Szurcsik János

[93] Megnyitásáról 1947 májusában a Szabad Művészet adott hírt: eszerint az 1944-ben bezárt Reichtsdeutsche Schule Damjanich utca 6. számú épületében iparostanoncok és induláskor 12 főiskolai hallgató számára biztosítottak szállást. – Szabad Művészet, 1947, 76; Nagy László visszaemlékezése szerint a Damjanich utcában a Dózsa György kollégium volt, s a Dési Hubert Kollégiumot néhány onnan kilépő fiatal „önkényes lakásfoglalással” alapította meg beköltözve az Andrássy úti Weiss Manfréd villába (Andrássy út 114.). – Nagy László: Életem. – http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NAGY/nagy00471/nagy00473_o/nagy00473_o.html – Letöltés: 2016. október 6.; Tüskés Tibor: Nagy László. Jelenkor, 1982, március, 263. (263-270.); Tasi József: Nagy László indulása. Tiszatáj, 1995, július, 46. (44-52.); A Szabad Művészet híradása szerint 1947. dece,ber 13-án tartották a házavató ünnepséget, amelyen Rajk László belügyminiszter is megjelent. A vidéki növendékeknek otthont adó szállásnak ekkor 40 lakója volt (közülük 8 lány) – Szabad Művészet, 1948/1, 30.

[94] „Nagy fehér, kétszárnyas ajtó volt, odabenn szalma, azon holmik, benn már feküdtek, ültek páran. A fiú megszólalt: „Hoztam egy embert, fogadjátok be.” Akkor alakult a Dési Huber Kollégium. Aki pedig engem odavitt, Nagy Laci volt, a költő. Ha más nem volt, ettünk kenyérhajat vízbe áztatva. Kenyérlevesnek hívtuk, aztán hoztak nekünk enni, nagy urak lettünk. Beállt egy teherautó, amerikai és német ruhákat borítottak az udvarra, abból felöltöztünk. Volt olyan, amin még a vaskereszt is rajta volt, azt egyikünkről egy rendőr tépte le. Volt ott paplan gyapjúból, de olyan jó, hogy még mindig megvan a váli padláson, végig azzal takaróztam. Nekem onnan lett egy vadonatúj német tiszti köpenyem és egy istentelen jó bakancsom.” – Izing Antal, Kővári Attila: Találkozásunk Kokas Ignác festőművésszel 2006.július 14-én. – http://izingantal.blog.hu/2008/05/29/kokas_ignac – letöltés: 2016. szeptember 15.; Mezei Ottó: Papp Oszkár. Körmendi Galéria, Budapest, 2003, 5.

[95] Boldizsár Istvánt korábban visszavették ugyan, de 1949-ben véglegesen nyugdíjazták. Burghardt Rezső státusza több mint két éven át bizonytalan volt, végül 1948. november 1-vel helyezték nyugállományba. Burghardt aláírást is gyűjtöttek hallgatói. Erről és pedagógiájáról tanítványi visszaemlékezés: Koncz József: A végtelenbe pillantani. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 2007, 77, 79, 81.

[96] Kezdetben Kandó helyettesítésére Novotny E. Róbert neve, az anyagtan oktatására pedig Szobotka Imre neve is felmerült – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 42. kötet, 1947/1948. MKE Levéltára, 1948. október 22.; Beck András rendes tanári kinevezéséről hírt ad: Szabad Művészet, 1948, 303.

[97] Pór 1948-ban települt haza Párizsból. (Szabad Művészet, 1948, 272.)

[98] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 43. kötet, 1948/1949. MKE Levéltára, 1949. január 18.

[99] 1949-ben bocsájtották nyugdíjazták Kandó Lászlót, Molnár Ernőt, Sidló Ferencet és Dénes Jenőt, valamint elbocsájtották Gerlóczy Gedeont, Marsovszky Endét, Cs. Szabó Lászlót és Szalatnyay Józsefet. Az MKE kezdeményezésére a Minisztertanács Rehabilitációs Bizottsága 1990. március 26-án kelt levelében rehabilitálta Ferenczy Bénit, Cs. Szabó Lászlót, Varga Nándor Lajost, Tarjáni Simkovics Jenőt, Elekfy Jenőt és Gerlóczy Gedeont, továbbá az 1956-os forradalom után elbocsájtott Bencze Lászlót, Koffán Károlyt, Muray Róbertet és Csanádi Andrást 1989-ben rehabilitálták. – Lásd: A Magyar képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. Szerk.: Csizmadia Zoltán, Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001, 158-165.

[100] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 43. kötet, 1948/1949. MKE Levéltára, 1949. február 25.

[101] 1948 őszén a Dési Huber Képzőművészeti Szabadiskola igazgatója Kapos Nándor, alakrajza tanára Bán Béla volt, mintázást Gyenes Tamás, művészettörténetet Rabinovszky Máriusz és Pogány Ö. Gábor tanított. – Kapos Nándor: A Dési Huber Kör képzőművészeti szabadiskolájának munkaterve. 1948. október 15. In: Iratok II. 1979, 121-122.; Koffán Károlyt az Iparművészeti Főiskoláról helyezték át, ahol 1948 eleje óta tanított.

[102] A fényes szelek nemzedéke. Népi kollégiumok 1939-1949. Szerk.: Kardos László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.; Pataki Ferenc: A Nékosz-legenda. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

[103] Közösségi művészet felé. Képzőművészek Szabadszervezete. 1948. december 4-14.

[104] A Képzőművészeti Főiskola ifjúságának munkaverseny kiállítása. Szabadszervezet helyisége, Budapest, 1948. október 31 – november 16.

[105] Sebestyén György: A Képzőművészeti Főiskola ifjúságának munkaverseny kiállítása. Szabad Művészet, 1948/11-12, 390-391.; Sós Endre: Munkaverseny-kiállítás a Képzőművészeti Főiskolán. Népszava, 1948. október 4., 4.; F. A. E.: A Képzőművészeti Főiskola ifjúságának kiállítása. Szabad Nép, 6, 1948/254, november 4., 4.; Dr. M.: A Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak munkaverseny-kiállítása. Szabad Nép, 1, 1948/18, november 10., 11.; Rabinovszky Máriusz: A Képzőművészeti Főiskola Ifjúságának munkaverseny kiállítása. Magyar Művészet, 1949/1, 38.

[106] Sebestyén György: A Képzőművészeti Főiskola ifjúságának munkaverseny kiállítása. Szabad Művészet, 1948/11-12, 390.

[107] Id.: Bolvári-Takács Gábor: A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában 1948-1956. Gondolat, Budapest, 2011, 64. jegyzet

[108] Szabad Művészet, 1949/10, október, 428.

[109] A Képző- és Iparművészeti Főosztályt Redő Ferenc, a Művészetoktatásit Kenyeres Imréné (Kenyeres Ágnes) vezette, az utóbbi előadója Antal Lóránd volt. A változásról és az új köztisztviselőkről a Szabad Művészet is hírt adott: A képzőművészet és művészeti főiskolák ügyeit ezentúl a Népművelési Minisztérium intézi. Szabad Művészet 1949/10, október, 428.; A főiskolák és egyetemek ügyei különböző szakminisztériumokhoz tartoztak, a Népművelési Minisztériumba sorolt művészeti főiskolák ügyei megoszlottak az Államgazdasági Osztály, Oktatási Osztály, Agitációs és Propaganda Osztály és Művészetoktatási Osztály között. A felsőoktatás intézményei egyébként a VKM utódintézményeként 1951-ben létrehozott Közoktatási Minisztérium, majd az abból 1953-ban kiváló Felsőoktatási Minisztérium alá tartozott. A kettő összevonásából létrejött Oktatásügyi Minisztériumot 1953 júliusától Erdey-Grúz Tibor vezette. A felsőoktatási intézmények pozícióját ez a tudatos megosztás, az irányítás szétszabdalása is gyengítette.  – Bolvári-Takács Gábor: A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában 1948-1956. Gondolat, Budapest, 2011, 26.; A Népművelési Minisztérium főosztályai voltak: Tájékoztatási Főosztály, Irodalmi és Könyv Főosztály, Művészeti Főosztály (alosztályai: Színházi, Képző- és Iparművészeti, Zenei, Tánc, Művészeti Oktatási Főosztály), valamint Népnevelési Főosztály. – Horváth György: A művészek bevonulása. A képzőművészet politikai irányításának és igazgatásának története 1945-1992. Corvina, Budapest, 2015, 31., 75. jegyzet

[110] Művészetoktatási osztály munkaterve. 1949. december 31-ig. Gépirat, 1949. október 15., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1948-1950

[111] Beszámolója szerint, amíg az Iparművészeti Főiskolán Schubert Ernő és Bortnyik Sándor részletesen körbe vezette a szovjet vendéget, a Képzőművészeti Főiskolán alig jutott be valahová: „A Képzőművészeti Főiskolán egy ifjúmunkás csoport mozaik műhelyének megtekintése alkalmával kitűnt, hogy az ott kiállított munkákon is meglátszik a tanárok erősen formalisztikus befolyása. Alig két-három munka válik ki, köztük egy fej, amely Kisfaludi Strobl [[sic!] ] tanítványának munkája. Nem mondhatok semmit a festők, szobrászok, grafikusok szakoktatásáról, mert ilyen tanfolyamot nem sikerült megtekintenem, mint ahogy nem láthattam Beck András, Kmetty János, Pór Bertalan és több más művész műtermét sem.” – A beszámolót Standeisky Éva nyomán közölte: “Testvéri” tanácsadó jelentése a magyar képzőművészetről. HVG, 2009. október 7.: http://hvg.hu/itthon/20091007_finogenov_jelentes ; Lásd még: Szabad Művészet, 1949/2-3. szám; Ék Sándor: Beszámoló Finogenov szovjet festőművész látogatásáról. Szabad Művészet, 1949/4, 139-140.

[112] A szovjet művészképzés és a szovjet főiskolai hallgatók helyzete. Szabad Művészet, 1949/2-3, 14-15. – A szöveg az alábbi kötet kivonata: Sz. V. Kaftánov: A szovjet felsőoktatás harminc éve. Ortutay Gyula előszavával. Egyetemi nyomda, Budapest, 1948.

[113] Ladányi Andor: Magyar felsőoktatás a 20. században. Akadémiai, Budapest, 1999, 84-85.

[114] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949. szeptember 21.

[115] Bolvári-Takács Gábor: A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában 1948-1956. Gondolat, Budapest, 2011, 27. – http://real.mtak.hu/21385/1/Muveszet_megszeliditese_teljes_u_200208.23787.pdf (Letöltés: 2016. 10.02.) 

[116] Bolvári-Takács Gábor: A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában 1948-1956. Gondolat, Budapest, 2011; Online elérése: 28. o. 156. jegyzet

[117] A magyar népköztársaság minisztertanácsának 4.304/1949.(229) M.T. számú rendelete a Magyar Képuőművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. Magyar Közlöny, 1949/228-229., 1949. november 5., 1872-1875.; A Közlönyben egyszerre látott napvilágot a MKF, az Iparművészeti Főiskola, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola és a Színház és Filmművészeti Főiskola új szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje. E rendelkezés eredményeként mind a négy intézmény egységesen főiskolai státuszt kapott, így az 1946 óta Iparművészeti Akadémia és a Színművészeti Akadémia. Az elnevezések közti bizonytalanságok miatt érdemes megemlíteni, hogy a négy művészeti intézmény 1971-1986 között egyetemi jellegű főiskola, 1986-tól pedig teljes jogú egyetem. – Pátzay Pál a Igazgatói tanácsülések egyikén, 1951 júliusában felvetette, hogy emlékszik egy 1948-ban megjelent 100-as rendeletre, amely egyetemi rangra emelte, ez ma is érvényben kellene, hogy legyen; akkor a művészeti főiskolák rektorai közösen köszönték ezt meg Rákosi Mátyásnak. Úgy tűnik, ez azonban akkor nem emelkedetett törvény erőre.

[118] Bolvári-Takács Gábor: A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában 1948-1956. Gondolat, Budapest, 2011, 27., 153. jegyzet; A javaslat a főtanszakvezetők személyre is kiterjedt:  így a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurélt, Ék Sándort, Pátzay Pált és Tóth Gézát javasolta e posztra.

[119] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949, október 10.

[120] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949. október 13. – Berény Róbert az évfolyamok külön választását, Pór Bertalan a szabad tanárválasztás visszaállítását javasolta. Ám javaslataik nem találtak támogatásra.

[121] A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 4304/1949. (229) M.T. számú rendelete a Magyar Képzőművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. (Közigazgatási rendszám: 1.714.) – MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai.1948-1950; A Minisztertanács 1949. november 5-én hagyta jóvá négy művészeti főiskola (A Magyar Képzőművészeti Főiskola, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, a Színház- és Filmművészeti Főiskola és a Magyar Iparművészeti Főiskola) új tanulmányi rendjét. – G. Vass István: Minisztertanácsi jegyzőkönyvek napirendi jegyzékei: 1947. június 1. – 1950. február 25. (A Magyar Országos Levéltár segédletei, 11/2. Budapest, 2004), 374.

[122] A magyar népköztársaság minisztertanácsának 4.304/1949.(229) M.T. számú rendelete a Magyar Képuőművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. Magyar Közlöny, 1949/228-229., 1949. november 5., 1872-1875.: 1. §

[123] A Képzőművészeti Főiskola reformja. Szabad Művészet, 1949/10, 429-430.

[124] A magyar népköztársaság minisztertanácsának 4.304/1949.(229) M.T. számú rendelete a Magyar Képuőművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. Magyar Közlöny, 1949/228-229., 1949. november 5., 1872-1875.: 11-14.§ (1873.)

[125] Uo. 28.§ (1874.)

[126] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 43. kötet, 1948/1949. MKE Levéltára, 1948. okt. 12., 10.

[127] Magyar Közlöny ou. 3-4. § (1872.)

[128] A restaurátor szakra 4. év elején, a freskó, mozaik és sokszorosított grafikai tanszakra csak ötöd évben lehetett beiratkozni. A sokszorosított grafikára III-IV. évben fakultatív módon a festő és szobrász hallgatók is bejárhattak. Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950-51. évi tanmenetéhez. Gépirat, 3-4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950; A tanszakok elnevezése és felosztása a korszak folyamán többször változott. Az 1951-es Szervezeti és Oktatási Szabályzat tervezetében például a Grafikai Főtanszak két egysége „plakát és grafikai tanszak” valamint „sokszorosító grafikai tanszak” elnevezésekkel szerepel; a Szobrászati főtanszak két egysége pedig körplasztikai (monumentális szobrászat) valamint érem és kisplasztikai tanszak. – Szervezeti és oktatási szabályzat. Gépirat, 1951. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[129] A magyar népköztársaság minisztertanácsának 4.304/1949.(229) M.T. számú rendelete a Magyar Képzőművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. Magyar Közlöny, 1949/228-229., 1949. november 5., 1872-1875.: 7-8. § (1872.)

[130] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949. november 12.; Ferenczy Béni elbocsátását felesége azzal magyarázta, hogy a művész 1949 tavaszán nem írt alá egy körlevelet, ami Mindszenty József hercegprímás halálos ítéletét követelte: „amikor ezt a körlevelet a Képzőművészeti Főiskolán is körbe vitte egy fiatal szobrász, elsőként mondott nemet. «Nézze Tamás! Nekem, egyszerű embernek nincs jogom egy ilyen követelést aláírni. Egy ember életét csak az veheti el, aki azt adni is tudja.»” – Idézi: Martsa Piroska – Martsa Balázs: Pintyő. M. Szűcs Ilona festőművész élete és munkássága. Budapest, 2016, 41. – Ferenczy egy ideig Szűcs Ilona és Martsa István józsefvárosi műtermében dolgozott. Ennek emlékét ma is őrzi a műteremház. – M. Szűcs Ilona: Egy műteremház a Józsefvárosban. Budapesti Városvédő Egyesület, Budapest, 1984, 107. és Martsa i. m. 46. 

[131] Forrása: A Magyar Képzőművészeti Főiskola 1949/50. tanévének tanári és oktató művezető kara. Gépirat. 1949; A tanári kinevezésekről a Bortnyik Sándor által szerkesztett Szabad Művészet is hírt adott. Eszerint rendes tanári kinevezést kapott az ősz folyamán Borbiró Virgil (az építés és közmunkaügyi minisztérium államtitkára) és Koffán Károly, tiszteletdíjas tanárrá nevezték ki Rabinovszky Máriuszt, Bencze Lászlót és Kapos Nándort – Szabad Művészet, 1949, 172, 222.

[132] Kristóf János visszaemlékezése szerint például Boldizsár István elbocsájtása után Pór Bertalanhoz került, akinél nagyon rosszul érezte magát, így átkérte magát Szőnyi Istvánhoz, ahol viszont túl sok „osztályidegen” hallgató gyűlt össze, így az osztályt más mesterek között osztották szét. Ő így került Bernáth Aurélhoz. – Kristóf János írása. In: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995, 38.

[133] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949. okt. 7.

[134] Csőregh Éva: Magister Elegantiarum. Rajztanárképzésünk történetéből. Első száz évünk. Jubileumi emlékkönyv. A Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete Centenáriumára és Decenniumára a Honfoglalás 1100. évében. Szerk.: Csőregh Éva. Budapest, 1996, 13. (6-17.)

[135] „Itt említem meg, a rajztanárképzésre vonatkozóan, hogy a rajztanítás megszüntetése a középiskolákban alapvetően befolyásolja a főiskolai rajztanárképzést. A főiskolai tanárok egyöntetű véleménye, hogy az általános és középiskolai rajzoktatást továbbra is fenn kell tartani.” – A rajz fontosságának a természettudományos megismerésben játszott szerepére vonatkozóan Bortnyik Sándor szovjet szerzőktől hozott példákat. – Beszámoló az 1949/50-es tanévről. Gépirat. 1950. július 8., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1950-1951

[136] Gábor Béla: Új utakon a rajzoktatás. Szabad Művészet, 1951/3, 130-131.

[137] 1951 májusában a Rajztanárképző Főtanszak vezetője, G. Szabó Kálmán megfogalmazta a képzés visszaállítására vonatkozó rendeletet és kidolgozta az 1951/1952-es tanév összevont képzésének menetét. – G. Szabó Kálmán javaslata. A Népművelési Miniszter … számú rendelete a Képzőművészeti Főiskolán történő rajztanárképzés tárgyában. Gépirat, 1951. május 15. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952; „A Népművelési Min. 1714-9/1950.III. leiratában közli, hogy miután a rajztanárképzést csökkenteni kell, a Képzőművészeti Főiskolán a rajztanárképző főtanszakot 1951. szeptember 15-től megszünteti, illetve átteszi az Iparművészeti Főiskolára.” – Napló 1951. január 1. – 1956. augusztus 28. Kéziratos füzet. (Továbbiakban: Napló)1.: MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952; 1954. szeptember 2-i tanácsülésen újra az hangzott el, hogy a képzés sorsa bizonytalan. Visszaállítására csak 1956 került sor. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 47. kötet, 1954/1955. MKE Levéltára, 1954. szeptember 2., Uo. 47. kötet, 1955/1956. MKE Levéltára, 1956. február 20. – 19.

[138] Ladányi Andor: Magyar felsőoktatás a 20. században. Akadémiai, Budapest, 1999, 84-89.

[139] Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949-1958. Kossuth, Budapest, 1986, 27-41.; Ideológiai hátteréről: Sáska Géza: A társadalmi egyenlőség antikapitalista és demokrácia ellenes képzete a XX. századi pedagógiai ideológiákban. 2. rész. Magyar Pedagógia, 2005/1, 83-90. (83-98.).

[140] A háború előtti évkönyvek statisztikái szerint a tanév végi összhallgatói létszám öt évfolyamon 1937/1938: 285; 1938/1939: 289; 1939/1940: 280; 1940-1941: 322; 1946/1947: 350; 1947/1948: 307; 1950-1951: 280

[141] Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949-1958. Kossuth, Budapest, 1986, 42-52; Sáska Géza: A társadalmi egyenlőség megteremtésének kísérlete az ötvenes évek felsőoktatásában. Educatio, 2006/3, 593. (593-608.)

[142] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1950. április 28.; Molnár Erika: Rákosi aktja. Diákévek a Képzőművészeti Főiskolán (1950-56). Multidéző beszélgetés Szurcsik Jánossal. Új Művészet, 2016/11, november, 12-13.; „Rozsnyai (aki szintén mindig csizmában járt) egyszer megkérte, hogy írjon toborzó cikket a paraszt fiataloknak; „Sokan voltak a főiskolán, akik tehetségkutatás révén kerültek föl. Többnyire idősebbek is voltak, amint akik iskoláról-iskolára jutva kerültek be. A termelő munkát cserélték fel a Főiskolával.” – Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 26.

[143] Arányuk az 1946/1947-es tanévben 25% volt; A szociális arányszám emelésének igénye 1949 őszén már az igazgató tanácsi megbeszélésén is elhangzott. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949. november 12.; „A főiskolák szociális összetétele kielégítően változott meg (46-48 %)..” – Jelentés a művészeti főiskolák I. félévi munkájáról. 1950. április 6. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950;  Az 1951/1952-es tanévben a felvett 47 hallgató közül 29 munkás-paraszt, 18 egyéb származású volt. – Bortnyik Sándor: Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1952/52 tanévi munkájáról. 1952. július 21., 9. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[144] Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 25. – A két hetes felvételi során az első héten fejet, a másodikon aktot kellett rajzolni.

[145] Sáska Géza: A társadalmi egyenlőség megteremtésének kísérlete az ötvenes évek felsőoktatásában. Educatio, 2006/3, 602-602. (593-608.); A szakérettségi intézménye 1955-ig állt fenn.

[146] Szabad Művészet, 1949, 125.

[147] Arányuk a háború előtti években a 20% körül mozgott.

[148] Az 1951-1952-es tanévből fennmaradt részletes statisztikai kimutatás szerint a II. félévre beiratkozott 275 hallgató közül 44 szakérettségit végzett és 79 érettségi nélküli hallgató volt. – Bortnyik Sándor: Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1952/52 tanévi munkájáról. 1952. július 21. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[149] Ilyen tanulópárként kötött életre szóló köteléket Gádor Magda és Nagy Sándor; Berki: tanulópárja egy városi lány, Görögné Zsoldos Vera volt: Görögné Zsoldos Vera igazi városi valaki lett a tanulópárom a marxizmus tanulmányozásánál. Ő szeretettel vett kezelésbe, hogy segítsen félszegségemtől megszabadulni. Tanulmányainkat a Sztálin által írt Párttörténettel kezdtük. Kívülről kellett megtanulni az egészet, akár csak hajdan a Heidelbergi Kátét.” – Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 26.

[150] „Tudvalevőleg Rajkék azzal szorították ki a rendőrségről a proletár elemeket, hogy túl magas követelményeket állítottak velük szemben a rendőrségi iskolákban. […] Lényegében ez történik most a művészeti főiskolák reformjával kapcsolatban. Miután 45%-ra sikerült felemelni a proletárszármazású hallgatók számát, a másik oldalon a tanrend túlzsúfoltságával és a növendékek túlterhelésével feltétlenül ki fogják szorítani ezeknek a proletár hallgatóknak a jelentékeny részét az egyetemekről.” Rákosi Mátyás feljegyzése Révai Józsefnek, 1949. november 29. – Idézi: Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949-1958. Kossuth, Budapest, 1986, 22.

[151] Jelentés a művészeti főiskolák I. félévi munkájáról. 1950. április 8. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[152] Bolvári-Takács Gábor: A művészet megszelídítése. Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában 1948-1956. Gondolat, Budapest, 2011, 26.

[153] Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949-1958. Kossuth, Budapest, 1986, 86-100.; Sáska Géza: A társadalmi egyenlőség megteremtésének kísérlete az ötvenes évek felsőoktatásában. Educatio, 2006/3, 604-605. (593-608.)

[154] Idén 250 jelentkezőből 54-et vettek fel, kevesebbet. mint tavaly – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 46. kötet, 1953/1953. MKE Levéltára, 1953. szeptember 1.; Darvas Józseftől kérték, hogy felveendők száma 32-nél ne legyen több, így lesz, és a származásnál fontosabb a tehetség – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 46. kötet, 1953/1954. MKE Levéltára, 1954. április 16., 2/96. o.

[155] A Magyar Képzőművészeti Főiskola vezetőségének és tanárainak felterjesztése Darvas József népművelési miniszter elvtárshoz. 1953. október 16. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[156] Konok Tamás írása. In: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995, 35. (34-38.)

[157] Lásd: Felber Tamás: Michel Foucault pedagógiakritikája, avagy az oktatás mint a normalizáló hatalomgyakorlás hálózata. Új Pedagógiai Szemle, 2007/11, 73-80.

[158] Rainer M. János: Felügyelet és mozgástér – a szovjet típusú rendszerekben. In: A felügyelt (mozgás)tér. Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből.Szerk.: Rainer M. János. Budapest, 2011, Akadémiai Kiadó. (Az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolája Közleményei 1.) 9-26.

[159] Polyák Petra: „Közösítsétek ki, pellengérezzétek ki!” Egyetemi-főiskolai hallgatók fegyelmi ügyei az ötvenes évek elején. In: Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Szerk.: Gyarmati György, Lengvári István, Pók Attila, Vonyó József. Kronosz Kiadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Pécs, Budapest, 2013, 482. (481-490.)

[160] Konok Tamás írása. In: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995, 36. (34-38.); „A Főiskolán nagy fegyelem uralkodott ebben az időben. Reggelente 8 óra előtt pár perccel a tanulmányi osztály egy munkatársa kiállt a kapuba, hogy felírja a későn jövőket.” – idézte fel a fordulat éveinek rendjét Berki Viola. Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 32.;

[161] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1950/1951. MKE Levéltára, 1950. október 25.; „A demonstrátorok minden nap ellenőrzik és nyilvántartásba veszik a hiányzókat.” – Bortnyik Sándor: Jelentés. Gépirat. 1951. június 12. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[162] A Magyar Képzőművészeti Főiskola munkaterve az 1952/53 tanévre. Gépirat. 4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1952-1953

[163] Uo. – „A tanulmányi osztály hetente ellenőrzi a tanulócsoportokon, demonstrátorokon keresztül a késéseket, hiányzásokat és havonta egyszer a főigazgatóságnak köteles jeleneti. – Uo. 4.

[164] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1951/1952. MKE Levéltára, 1951. szeptember 7. – 38.

[165] Polyák Petra: „Közösítsétek ki, pellengérezzétek ki!” Egyetemi-főiskolai hallgatók fegyelmi ügyei az ötvenes évek elején. In: Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Szerk.: Gyarmati György, Lengvári István, Pók Attila, Vonyó József. Kronosz Kiadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Pécs, Budapest, 2013, 482.

[166] Bortnyik Sándor: Társadalmi Bíróság. 1951. február 3. Gépirat. MKE Levéltár, Külön kezelt iratok. Fegyelmi ügyek 1950-1956. 11. doboz

[167] A büntetések tárháza az ország többi egyetemén is hasonló volt: Polyák Petra: „Közösítsétek ki, pellengérezzétek ki!” Egyetemi-főiskolai hallgatók fegyelmi ügyei az ötvenes évek elején. In: Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Szerk.: Gyarmati György, Lengvári István, Pók Attila, Vonyó József. Kronosz Kiadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Pécs, Budapest, 2013, 484.

[168] MKE Levéltár, Külön kezelt iratok. Fegyelmi ügyek 1950-1956. 11. doboz

[169] Bortnyik Sándor: Beszámoló az 1949/1950-es tanévről. 1950. július 8., 6. – A súlyosabb ügyek szereplőinek egyike Papp Oszkár volt, a Dési Huber Kör egykori titkára, akit végzése évében zártak ki. – Mezei Ottó: Papp Oszkár. Körmendi Galéria, Budapest, 2003, 6.

[170] Napló: 1951. október 10. – Pátzay osztály fegyelmi tárgyalása, fegyelmezetlenség miatt; január 7. Szabó-osztály fegyelmezetlenség miatt megrovásban részesült; Az 1951/1952-es tanévben a Napló szerint már csak fele annyi, 6 ügyet tárgyaltak.

[171] Egri Mária: Szabó Zoltán. Angyalföld. Körmendi Galéria, Budapest, 2003, 6.     

[172] Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 25.

[173] Uo. 32.

[174] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 46. kötet, 1953/1954. MKE Levéltára, 1954. január 5.: Bortnyik Sándor felszólalása: „Egy fegyelmi ügyet kell a tanáccsal  közölnöm, Berki Viola esetét, amely nem  egyedülálló.  Néhány hallgató önéletrajzába más adatokat írt be, nem a valóságnak megfelelőt. Nálunk proletárdiktatúra van, elsősorban tehát munkás-paraszt származású fiatalokat veszünk fel, azok részesülnek ösztöndíjban. Osztályidegen emberek is bejuthatnak a Főiskolára, de ösztöndíjat nem kapnak, s csak minisztériumi engedéllyel jöhetnek ide.  Különösen súlyos ügy Berki Viola esete, aki a művészeti gimnáziumban is részesült juttatásokban. Nálunk jogtalanul kapott ösztöndíjat. Itt nagyon „rendesen viselkedett,  jól végezte munkáját, demonstrátor is volt, ami nem lehetett volna, éppen osztályhelyzeténél  fogva, egy osztály munkáját nem irányíthatja. Demonstrátori díjat is kapott. Hét éven keresztül a dolgozók fizették taníttatását. Mi nem vizsgáltuk meg, vajon helyes adatokat írt-e önéletrajzában, a Művészeti Gimnáziumban sem, amikor felvették . Természetesen a tanulmányi osztály köteles utána járni minden hallgatónak, ha felmerültek bizonyos  problémák, ott érdeklődtek. […] Nehéz volt dönteni ebben az ügyben, mert Berki Viola ellen semmi kifogás nem  merült itt  fel, ezért mint embert kellett megítélni, s apjának bűnéért nem tehetjük felhőssé a  gyermeket.  De gondolnia kellett volna arra, hogy milyen következményekkel jár, ha egyszer kiderül a hazugsága. Ha mi csak szigorú megrovást adunk, azt a hallgatók csak vállvonogatással veszik tudomásul, nem érzi ennek súlyosságát. Ezért kellett ilyen határozatot hoznunk. Fegyelmi tárgyalást tartani, határozatot hozni nem könnyű dolog. Berki Violának gondolnia kellett volna arra, hogy bűnt követett el akkor, amikor hét éven keresztül becsapta az államot.” – 10-11.

[175] Napló, 1954. december 15.; „Vizsgaidőszak volt már, amikor a fegyelmi tárgyalásom zajlott. Több fordulós volt. míg bent az igazgatói irodában rólam tárgyaltak, én kint ültem az előszobában, könyvvel a kezemben a vizsgákra készülve. időnként beszólítottak valamit kérdezni. Bernáth Aurél volt akkor a tanszékvezető, aki, mint ahogy kiszivárgott, azt mondta, a mentségemre „sok mindent megtesz az ember, hogy festő lehessen”.” Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 32.

[176] Ugyanebben, az 1953/1954-es tanévben még két másik hallgatót is kizártak származásuk eltitkolása miatt. Egyikük (V. F.) apja Veszprém megyei nyilas főispánja volt, miután a népbíróság halálra ítélte, nyugatra szökött. A másik hallgatót (T. M.) szintén apja nyilas múltja miatt kötelezték a Főiskola elhagyására. – Jelentés az 1953/1954-es tanév II. félévi munkájáról. Gépirat.

[177] Prakfalvi Endre – Szücs György: A szocreál Magyarországon. corvina, Budapest, 2010, 134-142.

[178] Bortnyik Sándor: Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1953/54-es tanév első félévéről. 1954, 2.– Iktatott 

[179] Napló, 1954. január 15.; január 20-án összevont párttaggyűlésen tárgyalták. A tárgyalás teljes dokumentációja: MKE Levéltár, Külön kezelt iratok. Fegyelmi ügyek 1950-1956. 11. doboz

[180] Jegyzőkönyve ugyanott; Bencsik István hosszabban beszél az ankétról: Elárultak bennünket. Rend.: Kisfaludy András, 2006.

[181] A magyar népköztársaság minisztertanácsának 4.304/1949.(229) M.T. számú rendelete a Magyar Képzőművészeti Főiskola szervezeti szabályzata és tanulmányi rendje tárgyában. Magyar Közlöny, 1949/228-229., 1949. november 5., 1872-1875.: 32. § (1874.)

[182] A hallgatók műveit következetes „munkadarabnak” nevezi Kmetty János: Három hónapos munkaterv. Gépirat. 1949. november 14. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[183] Az MKE levéltárában fennmaradt egy gépiratos, magyarra fordított kivonat a Moszkvai Akadémia oktatási programjáról. Moszkvai Művészeti Akadémia, 1950. Gépirat, é. n. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950. – A kivonat forrása: Szovjetunió Képzőművészeti Akadémiája. Tanulmányi program a felsőképzőművészeti intézmények számára. I. kiadás. A Szovjetunió Képzőművészeti Akadémiájának kiadása, 1950.

[184] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950-51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[185] Az MKE számos ilyen részletes tanmenetet és beszámolót őriz a tárgyalt évekből.

[186] Kmetty lemondása után az 1952/1953-as tanévtől (1952. augusztus 1-től) a főtanszakot Bencze László vezette. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1951/1952. MKE Levéltára, 1952. június 27.; Az 1953/1954-es tanévtől az Általános tanszak csak egy éves volt.

[187] Kmetty János, Bencze László, Papp Gyula, Hincz Gyula és Domanovszky Endre három hónapos munkatervei – 1949. november. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[188] Bencze László: Összefoglaló jelentés az 1950/51-es tanév munkájáról. Gépirat. 1951. július 5., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1950-1951

[189] Berény Róbert és Szőnyi István például már a reform második évében javasolták, hogy a hosszú, olykor több hetes beállítások helyett 25 perces mozdulatok váltakozzanak 1-2 órán át. – Berény Róbert: Berény-osztály. Gépirat. 1951. június 26.; Szőnyi István: Jelentés. Gépirat.1951. június 28. . MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1950-1951

[190] Bortnyik Sándor: A Magyar Képzőművészeti Főiskola összefoglaló jelentése az 1952/1953-as tanévről. Gépirat. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[191] Uo,. 1.

[192] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950-51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950; „A legfontosabb tárgya a festészetnek az ember tanulmányozása és ábrázolása.” – Moszkvai Művészeti Akadémia 1950. Tanterv a Művészeti Főiskolák festő tanfolyamai részére. Gépirat, 1950, 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950; Lásd még: Gyenes Tamás: Képzőművészeti nevelés a Szovjetunióban. Szabad Művészet, 1950, 386-391.

[193] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950-51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[194] Berki Viola képíró művészete. Önéletrajz, dokumentumok. Szerk.: Furkó Zoltán. Ajtósi Dürer Könyvkiadó, Budapest, 1997, 25-26.

[195] Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1951/52. tanévi munkájáról. Gépirat, 1952. július 21., 6. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[196] „a jó művészképzés alapja a rajz […] Nemcsak egyszerűen a rajzról van szó, hanem a szerkezetes, reális rajzról.” – Bortnyik Sándor: Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 53/54-es tanévének első félévéről. Gépirat, 1954. március 8., 4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[197] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1950/1951. MKE Levéltára, 1951. január 3., 20.

[198] Bortnyik Sándor: Tanévzáró 1952/1953. Gépirat, 1953, 5. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[199] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1951/1952. MKE Levéltára, 1952. augusztus 23., 5.

[200] Bernáth Aurél, Bencze László, Bortnyik Sándor: Magyar Képzőművészeti Főiskola programja. Gépirat, 1952 körül. MKE Levéltár, Külön kezelt iratok, 19-20. doboz

[201] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950/51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[202] Bernáth Aurél, Bencze László, Bortnyik Sándor: Magyar Képzőművészeti Főiskola programja. Gépirat, 1952 körül., 2. MKE Levéltár, Külön kezelt iratok, 19-20. doboz

[203] A Magyar Képzőművészeti Főiskola munkaterve az 52/53. tanévre. Gépirat. 1952, 7. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[204] Nolipa István: A modell és a pz kérdése. Szabad Művészet, 1951/6, 274-275.

[205] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950/51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[206] Bernáth Aurél, Bencze László, Bortnyik Sándor: Magyar Képzőművészeti Főiskola programja. Gépirat, 1952 körül., 3. MKE Levéltár, Külön kezelt iratok, 19-20. doboz

[207] Jelentés a Képzőművészeti Főiskola 1952. október havi munkájáról. Gépirat, 1952., 6. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952; „Gyenge, öreg férfiak és asszonyok jelentkeznek, titkos prostituáltak, obskurus alakok, akik fedőeszközként használják fel modellként való szereplésüket. Nemsokára ott tartunk, hogy ha a rendőrség egy bűnözőt keres, elsősorban modelljeinket nézi meg.” – A szaktanárok nevelő munkája. Gépirat, 1953 körül, 6. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[208] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950/51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950., 2. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950 

[209] Pólik József: Az indoktrináció művészete. In: A zsarnokság szépsége. tanulmányok a totalitarizmus művészetéről. Szerk.: Széplaky Gerda. Kalligram, Pozsony, 2008, 59-61. (59-74.)

[210] Bernáth Aurél, Bencze László, Bortnyik Sándor: Magyar Képzőművészeti Főiskola programja. Gépirat, 1952 körül., 1. MKE Levéltár, Külön kezelt iratok, 19-20. doboz

[211] Uo.

[212] Egyszerű kompozíciós feladatok: 1.olvasó, levélíró, 2. utas a villamoson, 3. beszélgetők, 4. anya gyermekével, 7. festő, 8. közlekedési rendőr, 9. vakoló munkás, 10. ebédelők a menzán, 11. gyaluló munkás, 12. iskolás gyermekek, 13. munkás gépe előtt, 14. aszfaltozó vagy kövező munkás, 15. villamos, 16. autó, 17. lépcsőn felmenő vagy lejövő hallgató, 18. kapudekorálás, 19. előadó az emelvényen, 20. munka kertben, 21. szoba belseje, olvasó figurával, 22. zongorista, hegedűs, 23. táncoló alak, 24. fák, bokor, levélzet, lombtanulmányok, 25. tájrészlet tanulmányok, 26. illusztráció regényhez, elbeszéléshez, költeményhez egy alakkal stb. Bonyolultabb feladatok: 1.Tehergépkocsi és rakodó munkások, 2. Párt vagy DISZ értekezlet elnöksége és előadó, 3. Múzeum- és tárlatlátogatók, 4. Aratási jelenet, 5. Játszó gyermekek, 6. Jelenet a májusi felvonulásból, 7. Színpadi jelenet, 8. Tanulókör, 9. Menetelő honvédek, 10. Zenekari jelenet, 11. Táncoló emberek, 12. Tájképtanulmányok, 13. Tájrészlet emberekkel, 14. Illusztráció regényhez, elbeszéléshez, költeményhez, több alakkal, stb. – Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950/51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950., 4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950 

[213] Szabad Művészet, 1950/1, 60-62.

[214] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 46. kötet, 1952/1953. MKE Levéltára, 1953., június 12. (2/33); 

[215] Uo.; A sztálinvárosi művésztelep 1952 nyári kiállításáról szóló beszámoló: R. Z.: Főiskolások Sztálinvárosban. Szabad Művészet, 1952/9, 446-448.

[216] Bortnyik Sándor: Tanévzáró 1952/53. Gépirat, 1953. 11. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954 

[217] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950/51. évi tanmenetéhez. Gépirat. 1950., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[218] Művészetoktatási osztály munkaterve. 1949. december 31-ig. Gépirat, 1949. október 15., 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[219] Jelentés a művészeti főiskolák I. félévi munkájáról. Gépirat, 1950. április 8. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[220] Baranyay András egy interjúban így nyilatkozott róla: „56 tavaszán, amikor először felvételiztem, megmutattam a dolgaimat Bernáth Aurélnak, akit akkor még imádtam, és azt mondta, jó, föl vagyok véve. De a rajzolási feladat mellett volt egy beszélgetés is, amit Bíró Károly főtitkár – Rákosi Mátyás féltestvére, 56 után ő lett a Szépművészeti Múzeum igazgatóhelyettese – folytatott a felvételizőkkel, négyszemközt. Lényegében káderezés volt; nem kérdezett rá, hogy kommunista vagyok-e, de a beszélgetésekre nagyjából ebből a célból lehetett szükség. Milyen irodalmat olvasok? Mondtam hogy Pourtale`s Berlioz életrajzát. Rám támadt, hogy miért nem inkább Móricz Zsigmondot? Nem nagyon szeretem Móriczot, ezzel el is volt döntve a sorsom.” – Képzőművészeti technikaként kezelem a fotót. Beszélgetés Baranyay Andrással. Fotóművészet, 2004/3-4.

[221] Vezetője ezekben az években Abonyi Arany volt.

[222] A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának  …/1951. M.T. sz. rendelete a művészeti főiskolák szervezetének szabályozása tárgyában. Gépirat, 1951, 4, 9.§. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952  

[223] Az 1952/1953-as tanév első félévére tervezett kiállítások: 1951-es szovjet kiállítás fénykép reprodukciói, Rjepin műveinek reprodukciói, Nyári művésztelep alkotásai, Híres művek reprodukciói , Főiskolai gyűjtemény grafikái, Félévi hallgatói kiállítás. A Főiskola festmény- és grafikai gyűjteményének kezelése is a Tudományos Osztály feladata volt. – Tudományos Osztály munkaterve 1952/1953. I. félév. Gépirat, 1952. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952  

[224] Rabinovszky Máriusz 1949/1950-es munkatervében megjegyezte, hogy a realizmus történeti fogalma éppúgy, mint a szovjet művészet és a szocialista realista művészet története még feltárás és kidolgozás alatt áll. – Rabinovszky Máriusz: Az újkor képzőművészete. Az 1949/1950-es tanév második felében. A tanítás fő szempontjai. Gépirat, 1950

[225] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1949. nov. 12.

[226] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1949/1950. MKE Levéltára, 1950. április 14.

[227] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1951/1952. MKE Levéltára, 1951. október 16., 46. – Az élbrigádok 1951 november 7-én alakultak meg. A résztvevő hallagtók névsorát közli: Napló

[228] Pór Bertalan jelentése osztályán végzett pedagógiai és ideológiai munkáról. (1949-50 tanév okt.17-től dec.23-ig.) Gépirat, 1950, 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[229] Általános tanszak beszámolója 1949/50 I. félév. Gépirat, 1949. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950; A személyi kultusz képzőművészeti reprezentációjához lásd: Szücs György: A „képfelség” elve. In: A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Szerk.: György Pérter, Turai Hedvig. Budapest, 1992, 44-57.

[230] Bernáth Aurél: Táblaképfestő főtanszak 3 hónapos munkaterve. Gépirat, 1949. október 8. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[231] Jelentés a táblaképfestő főtanszak értekezletéről. 1949. december 18. Gépirat. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[232] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1951/1952. MKE Levéltára, 1952. január 7.

[233] Fennmaradt fotók; Napló: 1952. március 10. – a főiskola hallgatói a tanulmányi osztály vezetésével a Munkásmozgalmi Múzeumban megnézték a Rákosi kiállítást; Lásd még: Szabad Művészet, 1952. 3. szám

[234] 12 óra volt a kötelező, ami ellen tiltakoztak

[235] 1949-ben 8, 1950-ben 9, 1951-ben 8 új tanárt alkalmaztak. – Kimutatás a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárairól. Gépirat, 1952. december. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952  

[236] Krocsák Emil 1939 óta, Kisfaludi Stróbl Zsigmond 1924 óta,. Szőnyi István 1937 óta, Tarjáni Simkovics Jenő pedig 1944 tanított a Főiskolán. Később Raszler Károly és Zelenák Crescentia

[237] Az ott megszüntetett grafikai tanszék helyére – Bundev-Todorov Ilona: A Magyar Iparművészeti Főiskola története 1945-1973. Ars Hungarica, 1979/1, 103-116.; Az egyetlen régi ember Tarjáni Simkovics Jenő, technikai szakoktató volt. Koffán Károly ezzel párhuzamosan a Láng-gyár esti rajztanfolyamán is tanított. Szabad Művészet, 1948, 393.

[238] Horváth György: A művészek bevonulása. A képzőművészet politikai irányításának és igazgatásának története 1945-1992. Corvina, Budapest, 2015, 38.

[239] 1948: Bernáth Aurél, Ferenczy Béni; 1949: Pór Bertalan, Kmetty János, Szőnyi István, Beck András, Mikus Sándor; 1950: Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál, Konecsni György; 1951: Ék Sándor, Berény Róbert, Pár Bertalan (másodszor); 1952: Mikus Sándor (másodszor); Bencze László, Konecsni György (másodszor), Kádár György; 1953: Kisfaludi Stróbl Zsigmond (másodszor), Domanovszky Endre; 1954: Barcsay Jenő; Tanszaki bontásban: Általános: 3 (Kmetty, Bencze, Domanovszky), Szobrász: 4 (Pátzay, Mikus, Beck, Kisfaludi), Festő: 4 (Bernáth, Pór, Berény, Szőnyi), Grafika: 3 (Ék, Kádár, Konecsni); Anatómia: Barcsay.

[240] Luzsicza Lajos: Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945-1960. Közlekedési Dokumentációs Rt., Budapest, 1994.

[241] „Eigel István visszaemlékezése jól tükrözi az új tanári gárda általános szakmai megbecsülését: „Ott, akkor, a negyvenes évek első felében a növendékek érdeklődése a Főiskolán kívüli progresszív alkotó csoportok felé irányult. Olyan művészek felé, akik majd a nagy váltással kerülnek be az Intézetbe. Hincz, Domanovszky, Bernáth, Pátzay, Berény, Barcsay, Szentiványi, Fónyi, Pór, Kmetty már ott álltak a küszöbön. A lecserélések, váltások hátterében lehettek hatalmi gesztusok, az ifjúság akarat is érvényesült, és vitathatatlan minőségi szempontok is döntöttek…” – Eigel István: Én még láttam a kikötőt. Magyar Írókamara, Budapest, 1994, 106.

[242] Bortnyik Sándor: A Magyar Képzőművészeti Főiskola összefoglaló jelentése az 1952/1953-as tanévről. Gépirat. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954  

[243] Rabinovszky Máriusz: Bán Béla képei. Szabad Művészet, 1948. június 10; Mezei Ottó: Egy fényből és árnyból szőtt lélek életútja, Művészet, 1989/9.

[244] Az MKE levéltárában két ilyen önálló feljegyzés maradt fenn: Székely Lajosné: Feljegyzés a Képzőművészeti Főiskola tanárairól. Gépirat, 1950. augusztus 24.; Név nélkül: Feljegyzés Kenyeres elvtársnő részére. Gépirat, 1950. (Kenyeres Ágnes a NM Művészetoktatási Osztályának vezetője volt.) MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950  

[245] Székely Lajosné: Feljegyzés a Képzőművészeti Főiskola tanárairól. Gépirat, 1950. augusztus 24., o. n. 6. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950; Az ötvenes években készült művei sem mondtak le egyfajta konstruktív formaképzésről.

[246] Ráth Zsolt: Kmetty János művészetpedagógiai feljegyzései. (Az Új Akadémia I. A Főiskolai oktatás naplója I.) Ars Hungarica, 1982/2, 271-282; II. rész: Ars Hungarica, 1985/2, 237-242;Tanítványai kiváló pedagógusként emlékeztek rá: „Kmetty János látogatásait mindig nagy várakozással fogadtuk, élveztük hosszan tartó, mindenre kiterjedő magyarázatait.” – Luzsicza Lajos: Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945-1960. Közlekedési Dokumentációs Rt., Budapest, 1994, 26-28.; Sváby Lajos: Érzések, emlékek, képzetek. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2014, 15-18.

[247] Előtte: A kép. Megjegyzések a művészetről. 1943; …

[248] Pátzay Pál: A szobrásznevelés elvi és gyakorlati terve. (1953) In: Pátzay Pál: Alkotás és szemlélet. Magvető, Budapest, 1967, 34-37.

[249] Horváth Gyöngyvér: Csontváz a műteremben. A pedagógus Barcsay és a művészeti anatómia. In: Barcsay Jenő (1900-1988) a festő, a tanár. Kogart, Budapest, 2015, 152-185.

[250] Székely Lajosné: Feljegyzés a Képzőművészeti Főiskola tanárairól. Gépirat, 1950. augusztus 24., o. n. 4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[251] Feljegyzés Kenyeres Ágnes elvtársnő részére. Gépirat, 1950. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[252] Uo. 2.

[253] Kostyál László: Elutasítottból professzor. Kisfaludi Strobl Zsigmond és a képzőművészeti akadémia. zalai Múzeum, 16, 2007, 249-258.; Lásd még visszaemlékezését: Kisfaludi Strobl Zsigmond: Emberek és szobrok…. 200-201.

[254] Feljegyzés Kenyeres Ágnes elvtársnő részére. Gépirat, 1950. 1. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[255] 1960-ig tanított a Főiskolán. Ő maga egyébként nem rendelkezett főiskolai diplomával.

[256] Feljegyzés Kenyeres Ágnes elvtársnő részére. Gépirat, 1950, 1-2. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950.

[257] Fizetésének rendezését kérő levele Bortnyik Sándorhoz, 1950. szeptember 18.; Építészettörténeti óráit 1949 őszétől tartotta, hivatalos miniszteri kinevezésű 1949. februári keltezésű (Tanári Anyakönyvek, 112.); Kinevezéséről a Szabad Művészet is hírt adott: 1949/4, 172.      

[258] Berény Róbert: Festőnövendék, 1951. o. v. 150 x 120 cm. J. j. l.: Berény. MNG, ltsz.: 54.316. Kiállítva: III. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. Műcsarnok, Budapest, 1952. kat. 21. (Rep.)

[259] Végvári Lajos: Berény Róbert. Szabad Művészet, 1951/4, 153. (151-153.) – A cikk beszámolója szerint a Festőnövendék után kezdte meg a Műteremlátogatást. 1951. O.v. 160 x 191 cm. MNG. Kiállítva: II. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. Műcsarnok, Budapest, 1951. kat. 11. (Rep.)

[260] M. Szűcs Ilona: Egy műteremház a Józsefvárosban. Budapesti Városvédő Egyesület, Budapest, 1984, 105-107.; Martsa Piroska – Martsa Balázs: Pintyő. M. Szűcs Ilona festőművész élete és munkássága. Budapest, 2016, 27.

[261] Feljegyzés Kenyeres Ágnes elvtársnő részére. Gépirat, 1950. 2. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950 

[262] Betegsége, majd 1953-ban bekövetkezett halála elejét vette annak, hogy a reakciós vádnak bármi következménye is legyen. Bár a jelentés arra is rávilágít, hogy a modernizmus egykori fegyvertársai között milyen belső feszültségeket gerjesztett a politikai nyomás: „Bortnyik Sándor több ízben hosszú vitákat folytatott vele, ezek a viták nagyon kevés eredményre vezettek.” – uo. 

[263] Uo.

[264] Bortnyik Sándor: A Magyar Képzőművészeti Főiskola összefoglaló jelentése az 1952/53-as tanévről. Gépirat, 1953. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 14. doboz, 1953-1954; Korábban így fogalmazott: „Ma már elismeri Bernáth is, Szőnyi is, hogy lényeges a rajz, lényeges a téma, de a rajz alatt még mindig ’festői’ rajzot, téma alatt pedig nem okvetlenül szocialista tartalmú témát értenek.” – Bortnyik Sándor: Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1951/52. tanévének munkájáról. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz, 1951-1952

[265] Bernáth pedagógiájának részletes méltatása: Bernáth Aurél emlékkönyv. A művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Bernáth Aurél Társaság, Budapest, 1995.

[266] Feljegyzés a Képzőművészeti Főiskola tanárairól, 1950. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[267] „Tisztelet a mesternek…” Szőnyi tanítványok csoportos kiállítása Zebegényben. Bev.: Köpöczi Rózsa. Zebegény, 2000, 73; „Az ő pedagógiai munkáját a racionalizmus jellemezte. Szigorú ragaszkodása a mesterséghez, a megtaníthatóság dekára pontos számbavétele. Fegyelmezett, szigorúan célzott korrektúrái híresek voltak.” – Eigel István: Én még láttam a kikötőt. Magyar Írókamara, Budapest, 1994, 105.

[268] Bortnyik Sándor: A Magyar Képzőművészeti Főiskola összefoglaló jelentése az 1952/53-as tanévről. Gépirat, 1953, 2. 

[269] A szaktanárok nevelő munkája. Gépirat, 1953, 7. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[270] Uo. 8.

[271] Vitaindító cikke: Artner Tivadar: Szőnyi István. Szabad Művészet, 1954, 163-169.; Lásd még: 188-191, 287-289, 428-429.

[272] Tanári működéséről és a Főiskola általa fejlesztett rajzgyűjteményéről: Zsákovics Ferenc: Szubjektív bevezető egy „megtalált” rajzgyűjteményhez. In: A rajzművészet mesterei 1896-1946. Modern magyar rajzok és akvarellek a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2012, 7-12.

[273] „Cserébe” ide helyezték vissza a képszőnyeg tervezést. Bundev-Todorov Ilona: A Magyar Iparművészeti Főiskola története 1945-1973. Ars Hungarica, 1979/1, 108. (103-116.)

[274] Hincz Gyula 1946 októberétől tanított az (akkori nevén még) Iparművészeti Akadémián. Kádár György 1948-tól volt az Iparművészeti Főiskola tiszteletdíjas, majd rendes tanára. Koffán Károly 1948 márciusától volt az Iparművészeti Főiskola óraadó tanára volt. Konecsni György 1946-tól tanított az Iparművészeti Akadémián. A Képzőművészeti Főiskolára Ék Sándort 1949 áprilisában, Bortnyikot, Hinczet, Kádárt, Konecsnit és Koffánt 1949 októberében. Kádár Györgyöt az 1953/1954-es tanévtől saját kérésére a Grafikai Főtanszakról áthelyezték az Általános Főtanszakra.

[275] Bortnyik Sándor 1949-es beszámolója meg is jegyezte, hogy a festőnövendékek idegenjedve fogadták az Iparművészeti Főiskoláról átjött grafikusokat. – Bortnyik Sándor: Beszámoló az 1949/1950-es tanévről. Gépirat. 1950. július 8., 6. MKE Levéltár, 11. doboz

[276] 1949 elején ő kísérte az ide látogató Finogenovot: Ék Sándor: Beszámoló Finogenov szovjet festőművész látogatásáról. Szabad Művészet, 1949, 139-140.; Ék számos, a szocialista realizmusról és a szovjet képzőművészetről megjelent írása bizonyította ideológiai felkészültségét.

[277] Koffán Károly: Sokszorosító grafikai tanszak tanmenete. Gépirat, 1949 körül. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz

[278] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950-51. évi tanmenetéhez. Gépirat, 3-4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz.

[279] Ék Sándor válaszában jelezte, hogy a karikatúra beemelésére a képzésbe van igény, de a tanmenet jelenleg igen szúfolt.  – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 44. kötet, 1950/1951. MKE Levéltára, 1951. január 3.

[280] Szervezeti és oktatási szabályzat 1951. (Vázlat) Gépirat. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 12. doboz

[281] Ék Sándor, Konecsni György, Koffán Károly: A Képzőművészeti Főiskola Grafikai Főtanszakának programja. Gépirat. Évszám nélkül. MKE Levéltára, 18. doboz – Kivonata megjelent: Ék Sándor: A Magyar Képzőművészeti Főiskola Grafikai Főtanszak programtervezetének bevezetője. Szabad Művészet, 1952, 565-566.

[282] Ék Sándor, Konecsni György, Koffán Károly: A Képzőművészeti Főiskola Grafikai Főtanszakának programja. Gépirat. Évszám nélkül, 7. MKE Levéltára, 18. doboz

[283] Uo. 9-10. – Az ide vágó szövegrészt Koffán Károly fogalmazta meg.

[284] Bortnyik Sándor: A Magyar Képzőművészeti Főiskola összefoglaló jelentése az 1952/1953-as tanévről. Gépirat. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954, 2.

[285] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 46. kötet, 1952/1953. MKE Levéltára, 1953. szeptember 19.

[286] Uo. 1953. június 12., 11. – „Az előbbi tanszakon tanítják a sokszorosító grafikát és minden olyan technikát, amit művészi grafikának neveznek.”

[287] Grafikai tanszak átszervezési javaslata a Népművelési Minisztériumnak. Gépirat, 1954. május 30.

[288] Ék Sándor: A Grafikai Főtanszak módszertani tervezete. Gépirat. 1954. május 10. MKE Levéltára, 18. doboz

[289] Konecsni György a következő tanévben, 1954 decemberében elhagyta a Képzőművészeti Főiskolát.

[290] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 47. kötet, 1954/1955. MKE Levéltára, 1954. szeptember 2., 1.

[291] 1955/56. tanév. [Tanmenet] Gépirat, [1955] MKE Levéltára, 14. doboz

[292] „Tiltakozik a grafikusok nevében az ellen, hogy a tervezet kizárja a Főiskoláról az alkalmazott grafikát. Végig kell nézni a múltban és látni lehet, hogy mennyi kitűnő festő készített alkalmazott grafikát. Annak idején, amikor ez a tárgy az Iparművészeti Főiskolára tartozott, nagyon helytelen volt és éppen ezért hozták ide. Ez a terület a képalkotó művészethez tartozik és nem a tárgyformáló művészethez. Bizonyítják ezt az eredmények, amelyet itt a Főiskolán is elértek. Messze magasabb színvonalra emelkedett, mintha az Iparművészeti Főiskolán maradt volna. Éppen ezért tiltakozik az ellen, hogy ismét visszakerüljön. A szaktanárok lelkiismeretéhez fordul, akiknek nem lehet közömbös, hogy egy művészeti ág fejlődik-e, vagy elsorvad, amely a napnak minden órájában üt hat. Tudomására jutott, hogy a grafikus fiatalok tűzzel-vassal harcolnak az ellen, hogy az Iparművészeti Főiskolára kerüljenek. Kaesz azonban kijelentette, hogy minden áron át kell vinni, mert ez nekik létkérdés, amire viszont mi nem adhatunk. Kétségbe ejtőnek és veszedelmesnek tartja ezt törölni az oktatási programmból. Messzemenően egyetért azzal, hogy legyen általános művészeti képzés és a későbbiek folyamán történjék a szakosítás. Kaeszék,  amit akarnak csinálni nem jó, mert részlet nevelésre akarnak menni nem pedig általános szemléletre.” A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 49. kötet, 1955/1956. MKE Levéltára, 1957. január 9., 8. 

[293] A tervet az új rektor, Domanovszky Endre terjesztette a tanács elé – Uo. 1975. június 21., 8.

[294] Tervezete szerepelt a Főiskola 1959-es 10 éves fejlesztési tervében is: Domanovszky Endre: A Magyar Képzőművészeti Főiskola 10 éves fejlesztési terve. Gépirat. 1959. április 2.

[295] Révész Emese: A főiskola és a nyilvánosság. A Mintarajziskola és a Képzőművészeti Főiskola hazai és nemzetközi kiállításokon. In.: A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Szerk.: Blaskóné majkó Katalin és Szőke Annamária. Budapest, 2002, 113-152.

[296] Ilyenekre került sor 1945 júniusában, novemberében és karácsonyán, majd 1947 karácsonyán. – Lásd: A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 39. kötet, 1944/1945. MKE Levéltára, 1945. május 20.; valamint: uo. 1945. december 4.; 1947. december 12. – Hiradó!

[297] r. m. [Rabinovszky Máriusz]: A Bernáth-osztály műteremkiállítása. Szabad Művészet, 1950, 70-71.

[298] Ifjúsági kiállítás. Nemzeti Szalon, Budapest, 1950. június 20-tól – KATALÓGUS?

[299] V. L. [Végvári Lajos]: Ifjúsági képző- és iparművészeti kiállítás. Szabad Művészet, 1950/5-7, 212. (211-213.)

[300] Németh Lajos: Fiatalok a kiállításon. Szabad Művészet, 1950, 330-335.; A főiskolások szereplése és díjazása a hivatalos Magyar Képzőművészeti Kiállításokon mindvégig vitatott volt. A Főiskola tanárai pedagógiailag sem tartották szerencsének a fiatalok ilyen korai kilépését és megítélését. 1956 februárjában a Szövetség úgy határozott, hogy hallgatók csak a Főiskola hozzájárulásával, annak feltüntetésével, külön teremben állíthatnak ki a műcsarnoki tárlatokon. – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 47. kötet, 1955/1956. MKE Levéltára, 1956. február 20. – 19.

[301] Uo. 335

[302] Idézi: Soós Gyula: Szobrászok. Szabad Művészet, 1953, 114.

[303] Koós Judit: A főiskola hallgatóinak nyári vázlatai. Szabad Művészet, 1951, 38.

[304] Tehel Péter: A Képzőművészeti Főiskola kiállítása. Szabad Művészet, 1951/5, május, 215-219. 

[305] Cseh Miklós: A Képzőművészeti Főiskola tanulmányi kiállítása. Szabad Művészet, 1951/8, 359. (359-360.)

[306] A Napló bejegyzése szerint: 1951. március 3.: a félévi munkákból nyitott kiállításon a A NM Főosztálya a következő műveket vásárolta meg: Csernus Tibor: Főiskolai honvéd látogatja meg osztálytársait – 3000.-; Bolgár József: Csendélet – 1000.-; Izsák József: Csendélet – 1000.-; Mátrai Ilona: Öregember fej – 800.-; Kiss István: Traktoros leány – 1500.-; Schey Ferenc: Freskóra előleg – 2000.- A Fővárosi Tanács a következő munkákat jutalmazta: Pincsák József rajzát, Szabó István reliefjét, Mazsaroff Mihály olajképét, Balogh István koreiai plakátját, Kóthai Nándor Traktoros leány szobrát

[307] Ennek leírását és nyomtatványát közli a Főiskola 1930-as szabályzata: Az Országos magyar Kir. Képzőművészeti Főiskola felvételi, tanulmányi és fegyelmi szabályai. Budapest, 1930, 79.§ (Eltávozás).

[308] Azok a hallgatók, akik valamely tanulmányi szakot befejeztek végbizonyítványt (absolutorium) kérhetnek. – Az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola Szabályzata, 1947. Gépirat, Iktatott

[309] Magyar Közlöny i. m. 33.§, 1874. o.

[310] Bevezetés a Képzőművészeti Főiskola 1950-51. évi tanmenetéhez. Gépirat, 4. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[311] Diplomamunka Bírálatok, 1951/1952. Gépirat, 1952, 3. MKE Levéltára

[312] Feljegyzés az V. éves hallgatók vizsgafeladatainak témáiról. Budapest, 1950. október 30., MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 11. doboz, 1948-1950

[313] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1950/1951. MKE Levéltára, 1951. május 11.

[314] Abonyi Arany: A Magyar Képzőművészeti Főiskola diplomamunkái. Szabad Művészet, 1951, 306-307.

[315] 23, sikeresen vizsgázó hallgató munkájának fényképreprodukcióját a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteménye őrizte meg. – Lásd: albumok; 11 festő, 1 freskó, 1 üveg, 2 mozaik, 4 grafikus, 4 szobrász

[316] Shey Ferenc: A Főiskola Szabad Nép baráti köre.

[317] Abonyi Arany: A Magyar Képzőművészeti Főiskola diplomamunkái. Szabad Művészet, 1951, 306.; A Főiskolán folyó unka „végső soron a szocialista realizmus alkotómódszerének elsajátítását, a szocialista művésznevelés kialakítását célozza” – állapította meg a félévi tanulmányi kiállítás szemléje. A szerző álláspontja szerint a diplomavédés számadás arról, hogy a hallgatók helyesen látják-e az előttük álló feladatokat, műveik megfelelnek-e a tematika, közérthetőség, befejezettség hármas elvárás rendszerének. Cseh Miklós: A Képzőművészeti Főiskola tanulmányi kiállítása. Szabad Művészet, 1951/8, 359-360.

[318] Ettől az évtől kezdve vannak meg a jegyzőkönyvek is. 33 diplomázó: 4 szobrász, 9 festő, 19 grafikus, 1 restaurátor.

[319] A Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak diplomáiról… Szabad Művészet, 1952/7, 345.; A kiállítás 1951. június 28-án nyílt meg.

[320] Rákosi elvtárs meglátogatta a két művészeti főiskolát. Szabad Művészet, 1952/8, 382-383.; A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 45. kötet, 1951/1952. MKE Levéltára, 1952. július 11. – Rákosi Mátyás megnézte a főiskola évzáró kiállítását Mihályfi és Kenyeres kíséretében

[321] Diplomamunka Bírálatok, 1951/1952. Gépirat, 1952, 1. MKE Levéltára

[322] Uo. 2.

[323] Uo. 2. 

[324] Uo. 2.

[325] „… a bírálat nem eléggé tárgyalja meg az ideológiai, tartalmai hiányosságokat, s a vita nem eléggé eszmei színvonalú.” – Bortnyik Sándor: Jelentés a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1951/52. tanévi munkájáról. 1952. július 21., 8.

[326] r. d.: A Képzőművészeti Főiskola diplomamunkáinak kiállítása. Szabad Művészet, 1952, 383-384.

[327] A felkért bírálók szakmájuk jeles történészei, műkritikusai és alkotóművészek voltak: Bodnár Éva, Végvári Lajos, Szegi Pál, Oelmacher Anna, Körner Éva, Balogh Jenő, Fónyi Géza, Bényi László, Imre István, Feledi Gyula, Papp Gábor, Konecsni György, Raszler Károly, Csáki Maronyák József, Tehel Péter, Meller Péter, Gyenes Tamás, Szabó Iván, Somogyi József, Végvári Lajosné, Kerényi Jenőné, Kocsis András, Olcsay Kiss István, Dobay János, Kádár György, Wellisch Judit, Bán Béla, Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Iván Szilárd, Dávid Sándor, Kákai Szabó györgy, Bencze László, Dávid Katalin, Németh Lajos, Pogány Ö. Gábor – lásd: A diplomamunkák bírálatainak időbeosztása. Gépirat, 1954. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 14. doboz, 1953-1954

[328] Feltűnően sok mű témája a tanulás (Szabó Lajos: Fizikai kísérlet munkáshallgatókkal, 1951; Masznyik Iván: Páros tanulás, 1951; Wrobel András: Analfabéták oktatása, 1952). Számos kompozíció színhelye a műterem vagy a művészet világa maga (Újváry Lajos: Szőnyi mester korrigál, 1951; Littkei József: Ipari tanulók látogatása egy szobrászműhelyben, 1951; Kórusz József: Látogatók a Munkácsy-kiállításon, 1953).

[329] Bernáth Aurél, Bencze László, Bortnyik Sándor: Magyar Képzőművészeti Főiskola programja. Gépirat, 1952 körül., 7. MKE Levéltár, Külön kezelt iratok, 19-20. doboz

[330] 12 diploma előtt álló hallgató, köztük 1 szobrász műve nem került vitára. A 18 diplomavédő közül 9 festő, 7 szobrász és 2 grafikus. – Ebből az évből maradt fenn az utolsó fotóalbum.

[331] Gyenes Tamás: Főiskolai diplomamunkák. Szabad Művészet, 1954, 174-181.

[332] A mesterek jó részének ekkor még a Főiskola épületében volt a műtermük, egyebek mellett Pátzay Pálnak és Pór Bertalannak az Epreskertben, Kmetty Jánosnak és Bernáth Aurélnak az Andrássy úti főépületben.

[333] Bortnyik Sándor: Tanévzáró 1952/1953. Gépirat, 1953, 8. MKE Levéltár, Igazgatói, Rektori Hivatal iratai. 13. doboz, 1953-1954

[334] Ezeket a jellemzőket emeli ki a sajtó is: Kovanecz Ilona: A Képzőművészeti Főiskola évzáró kiállítása. Szabad Művészet, 1956, 365-368. – 36 hallgató diplomázott, közülük 4 növendék (az Epreskertben festett) freskóval.

[335] Rieder Gábor a „szocmodern” fogalmával jellemzi ezeket a törekvéseket: Rieder Gábor: Szocreál. Festészet a Rákosi-korban. In:Szocreál. festészet a Rákosi-korban. Modem, Debrecen, 2008,14-15. (5-15.)

[336]  Az „absztrakt” kitétel a jegyzőkönyvben kihúzva (talán túl kemény megfogalmazásnak ítélték). – 1956. január 26. – 1/16

[337] Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949-1958. Kossuth, Budapest, 1986, 142-156.            

[338] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 47. kötet, 1955/1956. MKE Levéltára, 1956. augusztus 28. – 27.

[339] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 48. kötet, 1956/1957. MKE Levéltára, 1956. szeptember 24., 3.

[340] A témára vonatkozóan lásd: A Magyar képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. Szerk.: Csizmadia Zoltán, Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001; Sümegi György: Kép – Szó- Képzőművészek ’56-ról. PolgArt, Budapest, 2004; Sümegi György: 1956 Képtára. (Gyorsjelentés) l’Harmattan, Budapest, 2006; Valamint Sümegi György a kötetben közölt tanulmányát.

[341] Domanovszky: „Bejelenti, hogy az exhumálás megtörtént. A holttesteket a Kerepesi temetőbe vitték. Dönteni kell a temetés időpontjáról és arról, hogy az milyen formák között legyen megtartva. Egyházi vonatkozású kérdésben természetesen a családnak kell döntenie. Nagyon kell vigyázni arra, hogy ne adjanak módot az ifjúságnak arra, hogy rendőrségi beavatkozásra kerüljön sor. Javasolja ezért, hogy a MEFESz vezetőségéből beszélni kellene Bencsik Istvánnál, akivel együtt és még Vaskó Andrással együtt képviselnék a Főiskolát a temetésen. Bencsikkel kell megbeszélni, hogy az ifjúsággal a temetést úgy közölje, hogy most nincs itt az ideje annak, hogy az ifjúság kivonuljon. Véleménye szerint 1-1 koszorút visznek ki, meghívják a szülőket.”  – A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 48. kötet, 1956/1957. MKE Levéltára, 1957. február 7., 6-38.

[342] A Magyar képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. Szerk.: Csizmadia Zoltán, Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001, 28.

[343] Ladányi Andor: Felsőoktatási politika 1949-1958. Kossuth, Budapest, 1986, 166.

[344] Ekkor határoztak a tanév menetéről is: kezdés 1957. január 14-én; első félév zárása február 28-án; II. félév kezdete március 4-én

[345] A Magyar Képzőművészeti Főiskola tanácsülési jegyzőkönyvei. 48. kötet, 1956/1957. MKE Levéltára, 1957. január 9., 4.

[346] Ezt a grafikusok igen sérelmesnek tartották – lásd Kádár György és Ék Sándor hozzászólásait.

[347] Ladányi Andor: Magyar felsőoktatás a 20. században. Akadémiai, Budapest, 1999, 95.

[348] A Magyar képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. Szerk.: Csizmadia Zoltán, Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001, 26-28.; jegyz.: 108-145. 

[349] Sümegi, A Magyar képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. Szerk.: Csizmadia Zoltán, Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001, 107;

[350] A Magyar képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. Szerk.: Csizmadia Zoltán, Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001.

[351] Tatai Erzsébet: A „Kockától az aktig” – művészképzés a hatvanas években. Ars Hungarica, 2011/3, 77-96.