Múzeumcafé, 61. Kert: a táj mint műemlék. Budapest, 2017, 77-114.
AZ EMLÉKEZÉS ÉS FELEJTÉS KERTJE
Az Epreskert és szobrai
A kert időben változó alakzat, növekedő és pusztuló élőlény, amelynek formálódását a természetet megzabolázó ember szabályozza. Ültet, nyes és kivág, miközben maga készítette építményekkel, tárgyakkal teszi otthonosabbá az uralma alá vetett vegetációt. Az Epreskertnek nevet adó eperfaerdőt a homokos talaj megkötésére a 18. században ültették, fáin 1770-től selyemhernyókat tenyésztett a Valero selyemgyár.[1] A terület a 19. század végére elhanyagolt bozótossá vált, ami „csak dologtalan csavargóknak szolgált éjjeli menedékhelyül”.[2] Felértékelődése a Sugár úti építkezésekkel kezdődött meg, a terjeszkedő villanegyed, a Városliget és az 1877-ben elkészült Műcsarnok közelsége a főút távolabbi vonzáskörében fekvő telkeket is vonzóvá tette. Elsőként Huszár Adolf épített itt műtermes villát, amely Gerster Kálmán tervei nyomán 1881 tavaszára el is készült. Vélhetően ez adta az ötletet további műteremházak építésére.
Amikor Trefort Ágoston kultuszminiszter kezdeményezésére, 1881. október 26-án a magyar képzőművészeti élet befolyásos személyiségei megvitatták egy jövendőbeli képzőművészeti akadémia működésének kereteit, annak helyszíneként az Epreskertként ismert területet javasolták, épületének formájaként pedig a pavilon rendszert ajánlották.[3] A következő év tavaszán a terület használatbavételi jogának átadásáról döntő fővárosi közgyűlés kikötötte, hogy „az említett terület köztéri jellege fenntartassék; mi végből az egyes épületek önállóan, a pavillon rendszerben modorban lesznek elhelyezendők, az egyes épületek közötti szabad terület pedig a magyar kormány által parkszerűen berendezendő, kezelendő és fenntartandó lesz saját költségén.”[4] Az akadémia építészeti formájaként tehát kezdettől adott volt az épületek pavilonszerű elhelyezése, amiből következett a köztes terek parkként való kialakítása. Az epreskerti iskola története ezzel a döntéssel kezdődött.
A pavilon mint építészeti forma valamely főépülethez vagy parkhoz kapcsolódó alépület, kerti lak.[5] A kertépítészetben, kastélyparkokban ismertek voltak a templom-, kínai-, fürdő- vagy zenepavilonok. A 19. században jellemző alkalmazási területe volt a kórház, kaszárnya és kiállítási épületek, ahol fontos szempont volt az egyenrangú részegységek elkülönítése. A tervezett hazai képzőművészeti akadémia esetében a szándék nyilván az egyes műhelyek elszeparálása, és ezzel zavartalan nyugalmának, független működésének biztosítása volt. Míg a Sugár úton 1876-ra elkészült Mintarajziskola három szintes épülete a műtermeket iskolaszerűen, egy hagyományos bérház tömbjében helyezte el, az akadémia kialakításában fontos összetevő volt az egyes műteremházak között húzódó, zavartalan alkotói nyugalmat biztosító kert.
A kert, mint a tanítás és művészi alkotás tere már az ókori gümnaszionok sétaútjaiban és a Múzsák helikoni kertjének mitikus színterében is megjelent. Ilyen helyként idézi fel az Epreskertet Pekár Gyula is 1893-ban.[6] „Az a kis zöld folt az Andrássy-úttól balra, az epreskert: még szent hely – a múzsáktól, a szépet kedvelő görög istenektől ihletett hely. […] A nagy Babylon beteg sohajai közepette itt még boldogan húzhatják meg ők magukat, akár Árkádia mythikus rengetegében. Itt laknak a múzsák: azok élnek lombzizegésben, a szerelmes madarak dalán, a fű zöld és a mennyek kék színén.” A 19. században a múzeumokat és műtermeket is gyakorta övezték művészi igénnyel kialakított kertek, ebbe a sorba illeszkedett a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack Mihály elképzelései alapján, az 1850-es évektől kialakított tájkertje.[7] William Morris műtermes villáját gondosan megtervezett kert övezte, ahogy a 19. század végétől létrejövő, telepszerű műteremházak építészeti kialakításának is fontos összetevője volt a zöld felületek parkosítása.[8] A műterem kiterjesztéseként a kert, mint a külső és belső világot elválasztó-összekötő tranzit zóna, az alkotó számára a kivonulás, elszigetelődés tere, egyfajta védett övezet kapott formát.
A „pavilonok”
Az Epreskert 8480 négyszögöles telkét a főváros két azonos jellegű célra ajánlotta fel. A Bajza utca – Lendvay utca – Epreskert (ma: Munkácsy utca) – Szondi utca által határolt területet a Lendvay utcával ketté osztották, a dél-keleti részeket műteremlakások számára tartották fenn. Ide 1883 és 1891 között, a Huszár-villa mellé további hét műteremház épült, részben szobrászok (Zala György, Szécsi Antal, Donáth Gyula), részben festők (Aggházy Gyula, Pállik Béla, Konek Ida, Feszty Árpád) részére. Mára csak Pállik Béla és Feszty Árpád műteremháza áll, ugyanis a Sugár úttal szomszédos telkek ára rövid időn belül magasba szökött, az örökösök által értékesített telkekre pedig a műtermeknél nagyobb bérházak épültek.[9]
A szomszédos 3683 négyszögöles telekrészt az újonnan létrejött Mesteriskolának szánták, amelynek alapítását az uralkodó 1882. szeptember 22-én hagyta jóvá. A Mintarajziskolától függetlenül működő Mesteriskola építkezéseinek és működtetésének költségeit a kormány vállalta magára. Az első elképzelések szerint a telek négy sarkába négy reneszánsz stílusú műterem került volna, valamennyi egységesen Benczúr Béla tervei szerint.[10] Élve a pavilon rendszer lehetőségeivel, a tervezők tehát kezdettől fogva az egyes iskolák szeparálásában gondolkodtak, ezáltal is biztosítva a különálló műtermekbe folyó művészi munka belső autonómiáját. 1883 és 1893 között három műteremház épült a kertben, három különböző építész tervei nyomán, nem egységes stiláris program mentén.
Az első műteremház Benczúr Gyula iskolája számára épült, akit hosszas rábeszélés után sikerült rábírni, hogy biztos és nemzetközi hírnevet biztosító müncheni katedráját és egzisztenciáját elhagyva az első hazai mesteriskola élére álljon. A kert észak-nyugati sarkában álló, Bajza utca – Szonda utca felé néző, északi tájolású épületet öccse, Benczúr Béla tervezte. A bajor reneszánsz stílusában megformált, két szintes ház 238 nm-es emeletén a mester két, tágas műterme kapott helyet, 454 nm-es földszintjén pedig a növendékek munkája folyt. A mester és tanítványainak közös térben folyó munkája a mesteriskolai képzés lényegi eleme volt, hiszen az kizárólag a vezető mester gyakorlati példájának követésén alapult. Mivel az építkezések elhúzódtak, 1882 őszén az első Benczúr-osztály még ideiglenes helyen, a Magyar Tudományos Akadémia épületében kezdte meg működését. Egy esztendővel később, 1883 novemberében azonban nyolc növendékkel már az új, epreskerti épületben folytatta a munkát Benczúr vezetésével az Első Festészeti Mesteriskola.[11] Arra nézve nincs adatunk, hogy Benczúrt bármilyen mértékben is érdekelte volna a kert kialakítása. Az Epreskert virágkora nem az első mesteriskola létrejöttével, hanem 1889-ben, a szobrászok munkáját vezető Stróbl Alajos beköltözésével vette kezdetét.
Stróbl Huszár Adolf halálát követően, 1885 tavaszán vette át a Mintarajztanoda szobrászainak képzését. A Sugár úti iskola kötött tanrendje, szűkös terei és legfőképp, változóan tehetséges hallgatósága Stróblt egy szobrászati mesteriskola felállítására ösztönözte.[12] 1889-ben már egy önálló, epreskerti szobrászati iskola felállításán munkálkodott, amiről Benczúr Gyula tiltakozásából értesülünk, aki féltette a festők csöndes birodalmát a hangos jövevényektől.[13] Az 1890-tól megindult képzés azonban nem függetlenedett mesteriskolaként a Mintarajztanodától, hanem annak kebelében, de a rajztanár és művészképzést külön választva, „Gyakorlati szobrászati osztályként” indult.[14] A 1889-ben megkezdett építkezést a Deák-szoborra közadakozásból összegyűlt, de fennmaradt összeg fedezte. Szemben a másik két, reneszánsz stílusú műteremházzal a Stróbl-iskola műterme (nyilván a mester kérésére) antikizáló stílusban épült. A Gerster Kálmán által tervezett épület impozáns, ión oszlopos előcsarnokkal nyílik a kert felé. A belépőt a társasági élet teréül is szolgáló hall, felül világításos átrium fogadta, ebből nyílt a mester saját, 10 méter magas nagy és kisebb műterme, illetve a növendékek 20 x 6 méteres műterme. A műterem homlokzatára Stróbl növendéke, Damkó József készített két, triptichon elrendezésű domborművet. Mindkettő szobrászattal kapcsolatos allegória, de csak a jobb oldali jelentése oldható fel egyértelműen: középképén Pheidias éppen a készülő athéni Parthenon frízét mutatja be megrendelőjének (Periklésznek talán.)[15] Az épület egyszerre szolgált a mester műteremként és iskolaként, sőt a Stróbl-családnak is otthont adott. Mivel mindennapjaikat is itt töltötték, a kertet is sokkal inkább sajátjuknak érezték.
Az Epreskert harmadik „lakójának” története párhuzamos a Benczúr féle mesteriskolával: ugyanazon évben, 1882-ben indult meg a Mintarajztanodán belül, Lotz Károly vezetésével a „gyakorlati festészeti osztály” működése.[16] A Sugár úti iskolaépületből 1893-ban költöztek az új, epreskerti műteremházba. A Herczeg Zsigmond által tervezett, Bajza és Kmety utca sarkán álló, egymástól eltolt két hasábot alkotó műteremház (Stróbl-hoz hasonlóan) fő tömbjét a mester otthonaként és műtermeként szolgáló egység alkotta, ehhez kapcsolódott a növendékek négy, kisebb műterme.[17]
Az ezt követően évtizedekben az itt dolgozó iskolák státusza többször változott (1897-ben a három epreskerti iskola Szépművészeti Akadémia néven egyesült, majd 1908-tól valamennyit visszacsatolták a Képzőművészeti Főiskolához), a mesteriskolák felszámolását követően az épületeket a Főiskola különböző tanszékei és mesterei vették birtokba, és továbbra is voltak mesterek, akiknek nemcsak munkahelye, hanem lakhelye is volt az Epreskert.[18] Ám a kert egészének karakterét az 1920-as évek közepéig egyetlen alkotóművész, Stróbl Alajos határozta meg.
A kert mint színpad
Stróbl Alajos a szobrászati iskola beköltözésétől kezdve sajátjának tekintette a kertet. Persze ez a „kisajátítás” azon praktikus okkal is magyarázható, hogy a kert díszei hagyományosan plasztikus alkotásokés épületek. Stróbl közvetlen mintái a 18. század közepétől elterjedő angolkertek lehettek, ahol szabad természet benyomását keltő táji alakzatok között kaptak helyet szobrok, szökőkutak és kerti pavilonok. A tájkertek összefüggésében a szobrok (és kisebb építmények) alárendelt, dekoratív szerepet játszottak („ornamental architecture”), szerepük a festőien megkomponált összkép megteremtésében volt, amolyan hangulatteremtő staffázsalkokként.[19] A szobor három dimenziós, körbejárásra ösztönző alakzata szervesen illeszkedett a mesterségesen kialakított tájkertek organikus formáihoz.[20] Mozgásra, sétára késztető látványosság, amely a tájjá formált természet jelenségeit intellektuális, metaforikus tartalmakkal bővítheti. A tájkert szövevényeiben kalandozó látogatót megállásra ösztönzi, s a megformált mitologikus, történeti tartalmak tovább gondolásra serkenti. A kerti szobor egyszerre ellenálló és kitett az időjárási viszonyoknak. Nemes anyagokból (kőből, márványbó, bronzból) formált felülete sokáig megtartja eredeti minőségét, ám idővel maga is változik, a természet egészének organikus részeként.
Stróbl szobor állításait azonban a tájkerti hagyomány és a nevelő, oktató szándék együtt magyarázza. Amint Nagy Ildikó is megállapította, Stróbl „elképzelésében a ’tanulmányi gyűjtemény’ és a díszkert fogalma egyesült,” a kert egyszerre volt a munka, az oktatás és a nagyközönség számára rendezett látványosságok színtere.[21] A kertbe telepített szobrok javarésze nem saját mű, hanem a szobrászati oktatásban mintaként szolgáló másolat volt. Mindez szerves része volt annak az akadémiai koncepciónak, amely a másolást a tradíció fenntartását, a klasszikus minta elsajátítását biztosító alapvető pedagógiai eszköznek tekintette.[22]
Mindezen túlmenően Stróbl a kert egységes, színpadszerű kidolgozásában gondolkodott. Ez tette olyan vonzóvá, lehengerlően izgalmassá a korabeli látogatók számára. Az egyes elemek helyét és jelentését az összkép artisztikumának rendelte alá. Mindez összhangban állt azzal a vonzalommal, amit a historizmus a hatásos látványosság iránt táplált.[23] „Stróbl számára a műtárgy, a műemlék nem az élettől elkülönített, piedesztálra emeltentitás volt, hanem megbecsülendő, de eleven nyersanyag, ami bármikor részévé válhat egy nagyobb együttesnek. Ebben a nagyobb együttesben egyenrangúak voltak az eredeti művek és az igényes másolatok, a művészettörténet remekművei és a saját munkái. valamint a természeti növények, állatok, vizek.”[24] Mint minden magángyűjtemény, a szoborkert is folyamatosan változó, bővülő egység volt. Rekonstruálásában nagy segítséget nyújt számunkra az a nagy számú leírás és fénykép, amely a Stróbl-féle kertről készült.[25] Köszönhetően elsősorban Nagy Ildikó kutatásainak, a kert 1890-1920 közötti elrendezése, az egyes szobrok származása és utóélete párját ritkító alapossággal feltárt.
A kertben elhelyezett szobrok egy része antik görög-római művek után készült másolat volt. Ezek másolása hozzá tartozott az akadémikus szobrász képzéshez. Ennek megfelelően a szobormásolatok egy részét (iskolai feladatként) növendékek készítették, így Burger József a Borghese-faun szobrát.[26] Más a kor színvonalas másolat-iparának terméke volt, mint az Ülő Hermész szobra, amelyet Stróbl talán valamely itáliai útja során szerzeményezett. Bár leleményes módon, személyes ismeretségeit is felhasználva igyekezett állami forrásokat szerezni vágyott másolatok megszerzésére vagy elkészíttetésére, saját vagyonából is nagyvonalúan áldozott e célra.[27]
A kertben felállított szobrok egy része görög-római művek után készült másolat volt. Eredetileg az oktatást szolgáló mintatár részei voltak, s helyük ennek megfelelően a műterem átriumában volt, de idővel kikerültek a kertbe, hogy a reprezentatív dekoráció díszleteiként keljenek új életre. A műteremházban egyedül az athéni Parthenon frízének másolata található. Ebben a bécsi tanultságú Stróbl nyilván a bécsi Képzőművészeti Akadémia példáját követte, aminek auláját szintén a Parthenon fríz másolatai díszítették. Amint azt Szentesi Edit kutatásaiból tudjuk, a másolatokat Stróbl minisztériumi engedéllyel készítette a Magyar Nemzeti Múzeum fríz-másolatáról.[28] A gipszöntvényeket Stróbl sokat foglalkoztatott gipszöntő mestere, Reichenberger József vette le. Az öntvények a műegyüttes azon része után készült, amelyet Lord Elgin nem szállíttatott Londonba és az athéni templomon maradt. A fríz athéni részének másolatait, több mint 300 öntvényt 1873-ban a bécsi világkiállítás közönsége is láthatta. Stróbl átriumába természetszerűen ennek csak egy töredéke kerülhetett, anélkül, hogy a táblák az eredeti fríz sorrendjét megtartották volna.[29]
Az egykorú fényképek tanúsága szerint az árnyas fák között álltak Európa megannyi múzeumának antik műremekei: az aiginai Aphaia templom Nyilazó harcosabronzból, a Doryphoros, a Samothrakéi Niké gipsz másolata,a Milói Vénusz, az Íját feszítő Érosz, a Borghese szatír, a Borghese vívó, a Barberini faun és a Belvederei torzó.[30] A másolatokból csak néhány készült klasszikus görög mű után, nagyobb részük a plasztikusan izgalmasabb, Stróbl saját szobrászatához is közel álló késői római, hellenisztikus mintákat követte. Jelenlétük nyilván erős hatással volt az arra fogékony növendékekre.[31] Ma ebből a gazdag együttesből csak néhány alkotás maradt fenn a kertben. Köztük az egyetlen bronz a Lüszipposznak tulajdonított Ülő Hermész szobra, a nápolyi Museo Archeologico egyik világhírű kincse. A nápolyi öntőmester neve ma is leolvasható a szobor alján. Amikor nem oly rég egy leszakadt faág letörte a szobor lábfejét, az egyetem restaurátorai hozták rendbe az alkotást, Lukács István pedig új alapzatot faragott hozzá. Marcus Aurelius társuralkodója, Lucius Verus büsztje számos variációban maradt fenn a világ múzeumaiban. Stróbl által egyik legtehetségesebbnek tartott, ám korán elhunyt tanítványának, Fakits Ernő másolatában áll ma az Epreskertben. Kivételes módon az erősen megrongálódott, a kőből faragott fej díszes, feliratos talapzata is fennmaradt.[32] Héraklész büsztje szintén az akadémikus mintatár hagyományos kelléke voltak, Vaszary János kőfaragványa jól felismerhető a századfordulós fotókon.[33] Fejszobra mai is az eredeti talapzatán áll, felirata: „A becsület olyan erő mint az oroszlán.” Ezen kívül egy szarkofág maradt meg az egykori kollekcióból, amelyet a Fővárosi Közúti Vaspálya építése során ástak elő.[34]
A reneszánsz minták követése nem jellemezte Stróbl másolat-gyűjteményét. Egy korareneszánsz kút másolata is csak azért kerülhetett a kertbe, mert az efféle kutak divatos kellékei voltak ekkoriban a főúri kerteknek, s Stróbl nagy hasznát vette jelmezes ünnepségein.[35]
A másolatok másik része a magyar történelemhez kötődő alkotás. Az 1799-ben talált, hagyományosan „Attila csészéjének” nevezett bikafejes ivócsanak az ősi, hun-magyar művészet műalkotásaként vonult be a 19. századi köztudatba. Stróbl a Zsolnay-gyár felkérésére készítette el az Attila-serleg nagy méretű kerámia változatának tervét.[36] Stróbl Alajos több 1900 körül készült munkájában is felhasználta a bikafejes ivóedény formáját, így Munkácsy Mihály kataflánján 1900-ban, a Kossuth Mauzóleum díjnyertespályatervén 1902-ben, és Arany János margitszigeti emlékszobra előtt 1912-ben. Az ivócsanak az Epreskert 1908-ban készült fényképén tűnik fel a reneszánsz kút szomszédságában, egy későbbi fényképen pedig a Gerster-féle műterem lépcsősorának két oldalán.
A kert legfőbb látványossága egykor a Hunyadi-kápolna volt, ez a múzeum-szerű díszlet, Stróbl Mátyás-kultuszának emléke. Folyamatosan gyarapodó épületébe a mester eredeti középkori darabokat, másolatokat és saját műveket egyaránt beépített. A budai Nagyboldogasszony templom 13. századi, dél-keleti kapuját műemléki okok miatt bontották le és szállították el 1876-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba.[37] Az ott beleltározott kövek Stróbl kérésére kerültek az Epreskertbe. A különös kérés teljesítésében nyilván része lehetett jó kapcsolata Pulszky Ferenccel és az építkezéseket vezető Schulek Frigyessel, aki egyúttal Stróbl mintarajziskolai tanártársa is volt. A Mária-kaput 1889-ben, a Nagyboldogasszony-templom építésvezetője, Aigner Sándor vezetésével építették össze kápolnát idéző műrommá.[38] A műrom a mai V. épület helyén állt, a Kmety utca vonalában. Az impozánsan izgalmas épület vonzotta a bámészkodókat, ezért még ebben az évben megépült (a Mintarajziskola épületét is tervező) Rauscher Alajos tervei szerint egy magas kőkerítés az utca vonalában.[39] A műromot Stróbl fokozatosan „rendezte be” másolatokkal. Az 1896-os Ezredéves ünnepségek után került a kápolna „szentélyébe” Mátyás bautzeni emlékművének másolata. Az egykorú, hiteles Mátyás-képmások egyikeként számon tartott emlékmű eredetije az uralkodó életében készült.[40] Az Ezredéves Kiállítás Történelmi Főcsoportjának kiállítását befogadó, Alpár Ignác által tervezett épületen (amely ma Vajdahunyad váraként ismert) a Segesvári torony oldalában helyezték el az eredeti azonos méretű gipszmásolatát, amely a főcsoport igazgatóságának megrendelésére készült.[41] Vélhetően ekkor készült Stróbl számára is egy másolat, aki Alpár Ignáccal is baráti kapcsolatot ápolt. Stróbl elhelyezte a falakon Mátyás és Beatrix bécsi képmásának, Francasco Laurana Beatrix portréjának, valamint Hunyadi János gyulafehérvári szarkofágja fedőlapjának másolatait.[42] Szintén a kápolna falába volt beépítve Georg Schönberg pozsonyi prépostnak (†1486) a pozsonyi Szent Márton préspostsági templomban található sírszobrának és rövidebb sírfeliratának kőből faragott másolata.[43] A szobor ugyan nem kapcsolódik közvetlenül a Mátyás-kultusz gondolatköréhez, de több Hunyadi emlékhez hasonlóan, a magyarországi gótikus síremlékszobrászat kiemelkedő alkotásaként ennek is szerepelt a gipszmásolata az Ezredéves Kiállítás történeti kiállításán.[44] A Hunyadi-kápolnát a második világháború után, 1972-ben szedték szét, a Mátyás-templom kapujának köveit egy időre visszaszállították a Budapest Történeti Múzeum raktárába, majd 1977-78-ban a mai, új helyén, a Benczúr-műterem szomszédságában állították fel újra.[45] Egykori helyén ma az 1972-ben épült új, V. számú Domanovszky műteremház áll. Régi szobordíszeinek megmaradt darabjai ma szétszórtan, a kert különböző pontjain állnak: a bautzeni emlékmű (töredékesen) és a Schönberg-síremlék másolatait a Benczúr-ház falába építették be, a Hunyadi-síremlék pedig a Lotz-műterem Lendvay utca felőli hátoldalában találta meg új helyét.[46]
Stróbl középkori szobormásolatai közül ma is a kert kiemelt helyén, a Benczúr- és a Lotz-műterem között, a Bajza utca felé fordulva áll a pozsonyi Szent György szobor bronzmásolata. A Kolozsvári testvéreknek tulajdonított, 1373-ban készült, Prágában felállított bronz szobrot a hazai művészettörténet a magyarországi gótika jeles emlékeként tartotta számon, ezért jelentett fájó hiányt, hogy a mű nincs az országba. Ezt a hiányt enyhítendő 1900 körül Ferenc József két gipszmásolatot készíttetett a prágai szoborról, egyiket az Erdélyi Múzeumnak, a másikat a fővárosnak ajándékozta. A gipszek után 1904-ben Róna József öntödéjében készültek el a bronzmásolatok: egyik Kolozsvárott, másik a Halászbástyán került felállításra. E vállalkozás kapcsán Stróblnak sikerült rábírnia Róna Józsefet, hogy egy harmadik bronz másolatot az epreskerti szoborparknak ajándékozzon. E nagyvonalú gesztusról az 1906-ban elkészült másolat táblája is megemlékezett: „Stróbl Alajos igazgató tanár kezdeményezésére a Magyar Szobrászat eme legrégibb emlékét bronzba öntötte és a szobrászati mesteriskolának ajándékozta 1906-ban RÓNA JÓZSEF.”[47] Az értékes századfordulós másolatot később a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították, így a kertben ma a Róna-féle másolat bronz kópiája látható.
Stróbl Epreskertje messze túlhaladta az akadémikus mintatár kereteit, sokkal inkább olyan színpadnak tekintette a kert, ami alkalmi ünnepségeinek és mindennapi művészlétének ad méltóképpen egyedi keretet. A Hunyadi-kápolna mellett a kert másik – ma is álló – látványossága a Kálvária. Az 1746-1749 között a Józsefvárosban (a mai Kálvária téren) felállított, kör alakú barokk építmény a magyarországi Kálvária architektúrák legszebb darabja.[48] A fővárosi közgyűlés 1889-ban határozott úgy, hogy a tér rendezése miatt a barokk Kálváriát el kell távolítani és 1893-ban engedélyezte, hogy a kő építményt átengedjék az epreskerti szobrásziskolának.[49] Az építmény áthelyezésére, részben Stróbl költségén, mérnöki felügyelet alatt, még ebben az évben sor került. A Vasárnapi Újság ekkor készült híradása szerint úgy tervezték, hogy a középső tér Benczúr Gyula műterme lesz, a körben lehelyezkedő fülkékben pedig a növendékek dolgozhatnak majd.[50] Bár Benczúr sosem dolgozott itt, Stróbl kertépítő elképzeléseihez igen jól illeszkedett a nagyszerű barokk architektúra, amely a kert közepére helyezve, megfosztva eredeti szakrális funkciójától, amolyan kerti kilátóként, belvedere-ként szolgált. A századfordulón készült fotók tanúsága szerint tetejére Stróbl az antik szobrászat egyik etalonját, a Belvederei Apolló bronz másolatát helyezte. A szobor talán azonos azzal a művel, ami ma az Andrássy úti Régi Műcsarnok épületének fogadó terében, a szoborfülkében áll.[51] A húszas években készült felvételeken a Kálvária tetején feltűnik egy kőkereszt, ekkor jelenik arra való utalás, hogy a Kálvária felszentelt kápolna, amiben istentiszteletet is tartottak.[52] Az épület második világháborús sérüléseit az 1970-es felújítása során javították ki. A fotók tanúsága szerint az 1980-1990-es években árkádjai alatt növendéki szobrokat állítottak fel. A Kálvária újabb felújítására 2006-ban került sor. Belső tere kiállításoknak, felső terasza koncerteknek ad helyet.
A másolatok között természetesen ott voltak a kertben Stróbl saját és a növendékek, éppen készülő művei is. Ezek hírmondója ma a szobrász műterem előtt álló gipsz ló, amelyet a mester a Szent István emlékszobor bizottságának kérésére mintázott 1901-ben, a városligeti Barocaldi cirkusz lova nyomán.[53] A ló anatómiája, ábrázolása és mintázása szerves része volt az akadémikus oktatásnak, ennek köszönhetően a gipszminta szerencsésen átvészelt egy évszázadot az Epreskertben. A szobrot 2010-ben Lukács István és Tamáska János restaurálta.[54] Stróbl másik munkájának töredéke egy vörös márvány pad, ami ma Mátyás Bautzeni emlékművének másolata alatt található. Nagy Ildikó szerint a pad vélhetően Trefort Ágoston 1898-ban készült emlékművéhez készült.[55] Művésztársa, Lotz Károly emlékére mintázta 1904-ben Stróbl azt a nagy méretű bronzplakettet, amely ma is látható a Lotz-műterem bejárati falán.[56] Lotz hagyatéki kiállítását Stróbl rendezte, és művésztársa fontosságát az is jelezte, hogy a bronzplakett gipszmásolata mai napig a nagy szobrász műterem falát díszíti.
A szoborkert hatásos elrendezése jól mutatta Stróbl eredendő vonzalmát a teátrális megoldások iránt. „A természettel és a művészettel színházat játszatott, s a színháznak ő maga egyik hőse volt.” – írta róla Gerő Ödön.[57] Ez a színpadiasság szobraiban is érvényesült, amint azt a budai Vár Mátyás-kútja bizonyítja, de igazán élő szerepelős ünnepségein bontakozott ki. Az 1892-es művészünnepély leírásai vagy Stróbl epreskerti birodalmát bemutató beállított fotósorozatokat jól reprezentálják azt a módot, ahogy a mester történeti játékai díszleteként használta a szoborkertet.[58]
A kert mint műterem
Az Epreskert, mint Stróbl alkotása átvészelte az első világháborút (akkor a kert hadikórházként működött). Az azt életre hívó művészeti eszmék kora azonban fokozatosan leáldozott. A huszas évektől kibontakozó Lyka-féle oktatási reformok az akadémikus oktatási módot új, szabadiskolai jellegű, természet utáni, plein air tanulmányokat szorgalmazó metódussal váltották fel.[59] Ennek következményeként az oktatásból kiszorult a másolás és a másolatok használata. A huszas évek elejére a kert szobordísze jobbára már csak Stróbl mester saját örömére szolgált, közvetlen pedagógiai haszna erősen megkopott. Sőt, miután több bronz szobrot is elloptak a kertből, Stróbl 1923-ban a bronzokat jobbnak látta saját műtermében elhelyezni.[60] Miután az idős mester egy évvel nyugdíjazása után, 1926-ban meghalt, családja árverésre bocsájtotta a hagyatékot, köztük az Epreskert szobrait is.[61] Szerencsére csak egy részük kelt el, így a másolatok egy része eredeti helyén van a mai napig.
A háborús idők szétzilálták az Epreskert gondosan ápolt idilljét. 1920-ban otthontalan, szegény hallgatók egy csoportja a Stróbl-műterem szomszédságában beköltözött egy bódéba, a régi gipszraktár helyére, ahol a hadikórházból ott maradt, vaságyakon aludtak. „A helyiség nedves, egészségtelen volt, mert fűteni sem lehetett, WC sem volt, de 6 évig kibírtuk” – emlékezett vissza az ironikusan „zsenimagazinnak” nevezett szükséglakásra Barcsay Jenő.[62] A hajléktalan művész palánták nyomorúságos otthona közvetlenül a békeidők historizáló reprezentációját konzerváló Stróbl-műterem oldalában húzódott meg.
A két világháború közötti időszakban a szoborpark korábbi gyors bővülése megtorpant. Kevés új szobor került az Epreskertbe, azok is jellemzően egy újonnan kialakítandó művész Pantheon-jegyében. Stróbl maga is tervezett a kertbe egy hasonló jellegű arcképcsarnokot, eredetileg Munkácsy Mihály mellszobrát is ide szánta.[63] E program jegyében készült el Székely Bertalan emlékszobra. Azemlékszoborállításának gondolatát 1935 szeptemberének egyik rektori ülésén Pilch Dezső és Sidló Ferenc vetette fel, mondván, hogy “az Epreskertben, ahol amúgy is alig van már szobor a Stróbl-féle hagyaték elvitele óta, állíttassék fel Székely Bertalan kőből faragott szobra.”[64] Javasolták, hogy a VKM anyagi fedezetével a szobrászati osztályok közt hirdessék meg a pályázatot. A kultusz miniszter december hó 12-i 13.912/1935.III.sz. leiratában támogatta egy Székely-fejszobor állítását, és költségeihez 1000 pengővel hozzájárult.[65] A részletes pályázati feltételeket a szobrászati albizottság dolgozta ki. Az eredményhirdetésre a következő év májusában került sor: a 250 pengős díjat és a kivitellel való megbízást Osváth Imre V. éves szobrászhallgató nyerte el.[66] Mielőtt a gyulafirátóti márványból készült fejszobor az Epreskertben, a II. számú festészeti Mesteriskola közelében került volna felállításra, bemutatták a főiskola 1937. évi jubileumi kiállításán.[67] 1944-ben négy szobrász növendék készített portrészobrokat az Epreskertbe Benczúr Gyuláról, Munkácsy Mihályról, Ferenczy Istvánról és Izsó Miklósról.[68] Ezek azonban nincsenek a kertben. A művész Pantheon másik fennmaradt alkotása Stróbl Alajos mészkőből faragott mellszobra, amely most a Lotz-műterem oldalában, a kert bejáratának közelében áll.
A mesteriskolák 1908-as beolvasztását követően a Benczúr és Lotz műteremházakat a Főiskola festő osztályai vették birtokba. A két világháború között mások mellett itt dolgozott Réti István, Ferenczy Károly, Vaszary János, Csók István, Glatz Oszkár és Csók István osztálya. A kertet visszahódították tehát a festők, ám a tízes évektől fellépő új nemzedék viszonya alapvetően megváltozott az Epreskerthez. A természet utáni tanulmányok előtérbe kerülésével a növendékek munkáin mind gyakrabban szerepelt az Epreskert mint festői, tájképi téma. A nagybányai hagyományok folytatásaként Ferenczy Károly és Réti István növendékei a kertet már a műterem természetes folytatásának tekintették és gyakorta dolgoztak a szabadban. A húszas évek közepétől az új oktatási irányban oly fontos nyári művésztelepek egyik helyszíne az Epreskert volt.[69] Az újabb, modernista nézőpontból a kert szobrai már nem másolandó minták, hanem a festői összkép egyenrangú látványi elemei voltak. Nemes Lampérth József tusrajza (1912), Paizs Goebel Jenő grafikája (1922) vagy Maghy Zoltán akvarellje (1926) jól szemléleti ezt a hangsúlyváltást.[70]
A kert mint múzeum
Gerlóczy Gedeon 1945 márciusában készült állapotfelmérése szerint az Epreskert épületei súlyos háborús sérüléseket szenvedtek.[71] A három régi műterem épületben csak évek múlva indulhatott be újra az oktatás.[72] Az ezt követő évekről, évtizedekről meglehetősen kevés információnk van. Az írásos és szöveges emlékek közelmúltban megkezdett gyűjtése szerint azonban a kert az 1950-60-as években meglehetősen elhanyagolt, „dzsungel” volt.[73] A historizáló szobormásolatok nyilván kevés inspirációt jelentettek a felnövő modern művésznemzedéknek. A kert átfogó rendezése a hetvenes években kapott először lendületet: 1970-ben felújították a Kálváriát, 1972-ben felépült az új, (Domanovszky Endre nevét viselő) műteremház, 1977-1978-ban új helyén állították fel a Mátyás-templom középkori kapuját. A kert értékeinek tudatos megőrzése közvetlenül a háború után megindult: 1951-ben műemléki védettség alá helyzeték a Benczúr-, Stróbl- és Lotz-műteremházakat, a Mátyás templom déli kapuját, a barokk Kálváriát, a Rauscher Alajos által tervezett kerítést, valamint a hely egészének kertépítészeti és szobrászati értékeinek egészét. Ennek kibővítésére került sor 2013-ban, amikor az új rendelkezés a védettséget valamennyi Stróbl idejéből fennmaradt szoborra és néhány újabb alkotásra is kiterjesztette.[74]
Ez a szemlélet az Epreskertet múzeumnak tekinti, amelynek feladata megőrzés, védelem és bemutatás. Hogy miként vált a kert lerakatból menedék, annak bizonysága Erzsébet királyné szobra. Szécsi Antal és Mayer Ede Hódolat I. Ferenc József és Erzsébet királyné előtt című szoborcsoportját eredetileg a Parlamentbe szánták.[75] A Monarchia eszméjét megtestesítő négy alakos kompozíción az uralkodó pár előtt egy gyermekét karján tartó anya és egy kardos vitéz hódolt. Az időközben bekövetkezett politikai változások miatt azonban a reprezentatív együttes a Műegyetemre kerül. Innen „deportálták” a szobrokat az 1950-es évekbe a főiskola kertjébe, hogy ott újra hasznosítsák értékes carrarai márvány anyagukat a hallgatók. A mellékalakokat és az uralkodó szobrát valóban újra felhasználták (utóbbiból csak az országalmát tartó kezet mentette meg az egyik mester), Erzsébet királyné szobrát viszont sértetlen állapotban megőrizték. A mesterien kivitelezett uralkodói szobor rejtegetés egyfajta ellenállás volt az epreskertiek részéről, a művészi kvalitás győzelme a múlandó politikai szempontok felett. A szobor a rendszerváltás után került ismét a figyelem középpontjába, 1998-ban Káldi Richárd restaurálta.
Efféle „menekült” szobor az iskola volt rektora és tanára, Pátzay Pál Sztálin büsztje. A nagy méretű kőfaragvány a Rákosi-kor egyik legnépszerűbb Sztálin ábrázolásának egyik példánya volt, mely csodálatos módon átvészelt több rendszerváltást, anélkül, hogy bárki is alapanyagnak használta volna a vezér szobrát. A büszt a legutóbbi időkben a hátsó traktus szoborraktárában, növényzettel benőve rejtőzködött, mígnem 2016-ban Majkó Katalin javaslatára ki nem szabadítottuk, s ki nem állítottuk a főiskola 1950-es évekbeli történetét bemutató Forradalom előtt című kiállításunkon.[76] Mára visszakerült a kertbe, és továbbra is keresi méltó helyét.
A szoborkert néhány régebbi alkotása megemlékezik az egykori mesterekről (Székely Bertalan, Stróbl Alajos büsztök, Lotz Károly-plakett), ezt a hagyományt folytatják az újabb kori alkotások is. A szobrász tanszék mesterei közül ma Somogyi József, Kő Pál és Körösényi Tamás művei láthatóak a kertben. 1963-1993 között a Szobrász Tanszék tanára, tanszékvezetője, majd 1974-1986 között, több mint egy évtizeden át a főiskola rektora volt Somogyi József, akinek két bronz szobra is látható az Epreskertben. A Kubikus című 1955-ben készült és elkészülését követően a Magyarok Világszövetségének Bajza utcai székháza előtt állították fel, majd 1997-ben Kő Pál közvetítésével került az Epreskertbe.[77] Somogyi József másik epreskerti szobra többszörösen is kötődik az egyetem történetéhez: Rudnay Gyula 1922-től a főiskola festő-tanár, 1939-1940-ben rektora volt. Az ő sírszobrának formázta meg Somogyi a rőzse vivő lány alakját 1983-ban, amelyet azonban csak egy évtizeddel később, Kő Pál közreműködésével, az időközben elveszett kezek kiegészítésével öntöttek bronzba 1999-ben. Ez a szobor is Kő Pálnak köszönhetően áll ma az Epreskertben.[78]
Az Epreskert szobrainak egy része értelmezhető úgy is, mint az egymást követő művésznemzedékek tiszteletadása az elődök előtt. Művész generációk találkozása érhető itt tetten: Somogyi József tanára Kisfaludi Strobl Zsigmond volt, aki mestere, Stróbl Alajos tiszteletére vette fel nevét – Kő Pál mestere pedig 1963-1968 között Somogyi volt. Kő Pál 1978 óta az intézmény tanára, ma az egyetem professzor emeritusa. Saját alkotásaként a Benczúr-ház bejárata közelében áll a 2003-ban a Váci úton felállított A magyar tudomány hajója című monumentális kompozíció vörös márványból faragott, kisméretű előtanulmánya. A kert növendéki szobrai közül több alkotónak ő is mestere volt. Tanítványai 2011 nyarán a Kálvária közelébe egy fát ültettek mesterük tiszteletére.[79]
Szintén Somogyi József tanítványa volt Rátonyi József, aki 1969 és 2008 között maga is az egyetemen tanított, mint a Restaurátor Tanszék adjunktusa.[80] 1960-ban készült kőből faragott Lovasa ma őt idézi meg.
Szintén egy nagy hatású szobrász mester iránti tiszteletadás Körösényi Tamás Ajándék Pozsonynak – Az arány szelleme című szobra. Körösényi Tamás 1990-től tanított az egyetemen, 1999 óta pedig a szobrász tanszék vezetését is ellátta. A mű egy pozsonyi utazás és groteszk önportréiról ismert 18. századi alkotó, Franz Xaver-Messerschmidt hatására született, s Körösényi azon művei sorába illeszkedik, amelyeknek központi plasztikai problémája az arány-egyensúly, üres-telített, mérték-mértéktelenség fogalma.[81] A szobor 2005-ös műcsarnoki kiállítása után az Epreskertben állt. Körösényi 2010-ben bekövetkezett hirtelen halálakor ez a plasztika állt a Fríz-teremben a mester jelképes ravatalaként.[82] Három évvel később felavatott bronzba öntött formája pedig már emlékszoborként tiszteleg az egyetem nagy hatású mestere előtt.[83] Az összetett, áttört műanyag forma, belül hézagos bronzba öntése technikai különlegesség.[84]
A kertben ma a szobrok két féle típusa látható. A faragó és öntő műhelyek körüli rendezetlen szobor raktár most készülő vagy éppen itt maradt, töredékes, alapanyagként is felhasználható művek lerakata. Ez a „szürke zóna” a maga szürreális eklektikájával a kívülálló látogató számára kivételesen izgalmas látványt nyújt. A voltaképpeni szoborkert viszont rendezett kiállító tér, amely a fennmaradt régi művek mellett elsősorban kortárs művek bemutatásának ad otthont. Karmó Zoltán elmondása szerint, a növendéki munkák kihelyezése a tanszék jóváhagyásával történik, így az egyfajta kitüntetésnek tekinthető. Stróbl egykori nagy műterme ma Fríz terem néven szobrászati kiállításoknak ad helyet, a Kálvária belső terében pedig szintén rendeznek a hallgatók alkalmi tárlatokat.
Az 1945 előtti művek mellett kiállított szobrok túlnyomó többsége az ezredforduló után készült, hallgatói alkotás, köztük több diplomamunka. Az előző évtizedek szobrait nyilván mindig újabbak váltották fel. A korábbiak közül ritka kivételként maradt meg Gaál Tamás a Stróbl-műterem előtt felállított, az 1980-as évek közepén készült, kőből faragott női akt torzója.[85] A művészképzésben ma is alapvető plasztikai témának tekintett aktábrázolás az újabb művek között is gyakori (Drabik István, Orbán Előd, Balázs József Tamás, Varga Ferenc). Ahogy a torzó is klasszikus témaként tér vissza (Gaál tamás, Kiss Dávid, Sallai Dávid). Kosina Tamás 2003-as diplomamunkája, a Táncolók, egyúttal a fiatalon elhunyt művészre is emlékezik. Absztrakt geometrikus művekkel szerepel a szoborparkban Magyari Balázs, Dorogi János, Gergely Farnos Lilla, Nagy Sándor Zoltán, Józsa Pál, Parizán Mihály és Gilly Tamás. Menasági Péter 2001-ben készült Külön kerék kompozíciójának témája a saját tengelye körül forgó mozgás. A kert több szobra természeti, organikus alakzatokhoz közelít, így Mikus Áron fából rakott spirálja vagy az idén diplomázott Becskai Andor acélhálóból formált szövet textúrája. Némely alkotások közvetlen kapcsolatba lépnek a táji környezettel, beolvadva a természetbe. Ilyen Balogh Krisztina bronz facsemetéje, Sánta Botond óriás darázsfészekre emlékeztető, bokrok alatt meghúzódó kúpja vagy Marész Máté kőből faragott óriás csigája. A fát, követ, bronzot a természet eltérő módon, de átformálja, szétmállasztja, bekebelezi. Így válik a természet maga is a szobrok alkotótársává. Így Szőke Gábor Miklós 2009 körül készült, fából ácsolt bikája lassan alkotóelemeire hullik, ahogy Balázs József Tamás (Bajóta) immár több mint egy évtizede a kertben heverő kőszobrát is belepi a moha és a föld.
A szobrok és a természet pulzáló, organikus szimbiózisa évről-évre új képet tár a látogató elé.
[1] Radványi Orsolya: „Aranykedélyű bohémek-ek tanyája”. Az Epreskert története (1882-1914). Auktor Kiadó, Budapest, 2001, 17.
[2] Szana Tamás: Modern magyar művészet. Magyar Szalon, 1891-1892, 7. – Idézi: Gábor Eszter: Az epreskerti művésztelep. Művészettörténeti Értesítő, 1990/1-2, 22. (22-69.)
[3] Jelentések és javaslatok egy országos képzőművészeti Akadémiát illetőleg műtermek felállítása tárgyában. Budapest, 1882 – Idézi: Nagy Ildikó: Stróbl Alajos és a szobrász mesteriskola. Magyar Képzőművészeti Akadémia, Budapest, 2006, 7.
[4] Idézi: Gábor 1990 i. m. 24., 24. j.
[5] Bugár-Mészáros Károly: A sokarcú pavilon. In: Pavilon építészet a 19-20. században a magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. Szerk.: Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre. Pavilon Alapítvány, Budapest, 2000, 47-54.
[6] Pekár Gyula: Stróbl műtermében. A Hét, 1895. május 14., 517. – Idézi: Radványi 2001, i. m. 17.
[7] Debreczeni-Droppán Béla: A Múzeumkert története. In: Budapesti Helytörténeti Emlékkönyv VI. Budapest 2010, 119–131.
[8] Christine Hoh-Slodczkyk: Das Haus des Künstlers im 19. Jahrhundert. Prestel Verlag, 1985.; Keserü Katalin: Előszó. In: Művészek és műtermek. Ernst Múzeum, Budapest, 2002, 8. (7-12.)
[9] Gábor Eszter: Az epreskerti művésztelep. In: Művészek és műtermek. Szerk.: Radványi Orsolya, Hadik András. Ernst Múzeum, Budapest, 2002, 43. (30-43.)
[10] Radványi 2001, i. m. 20. –
[11] Uo. 21.
[12] A szobrászati mesteriskoláról bővebben: Nagy 2006, i. m; Nagy Ildikó: Stróbl Alajos mesteriskolája. In: Reformok évtizede. Képzőművészeti Főiskola 1920-1932. Szerk.: Kopócsy Anna. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2013, 27-42.
[13] Nagy 2013, i. m. 28.
[14] Uo.
[15] 16, 20b, 22b
[16] Lájer Veronika: A Lotz Károly (1833-1904) vezette gyakorlati festészeti szakosztály (1882-1892) és a II. Freskófestészeti mesteriskola (1896-1910) története. In: Reformok évtizede. Képzőművészeti Főiskola 1920-1932. Szerk.: Kopócsy Anna. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2013, 11-26.
[17] Gábor 1990, i. m. 42.
[18] Így például Csók István a Benczúr házban lakott.
[19] Adrian von Buttler: Az angolkert. A klasszicizmus és a romantika kertművészete. Balassi Kiadó, Budapest, 1999, 18-19.
[20] irod.
[21] Nagy 2006, i. m. 8; Nagy 2002, i. m. 1.; Nagy 2013, i. m. 29-30.
[22] irod.
[23] moravánszky
[24] Nagy 2002, i. m. 49.
[25] Az Epreskertről készült fotók katalógusa: Nagy 2006, i. m. 52-59; Lásd még: Nagy Ildikó: Egy fotóegyüttes az Epreskertről 1894-ből. In: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001. Szerk: Király Erzsébet. Budapest, 2002, 205-214.
[26] Nagy 2013, i. m. 29.
[27] Uo.
[28] Szentesi Edit: Az epreskerti szobrászműtermek Parthenón-fríze. Ars Hungarica, 2005/2, 383-404.
[29] A belépővel szemben a nyugati fríz összefüggő sora jelenik meg.
[30] Nagy Ildikó: Másolatok Stróbl Alajos műtermében. Ars Hungarica, 2006/1-2, 307-318.
[31] stróbl mihály idézet – 196.
[32] Felirata: LUCIUS VERUS AVG ARM PARTH MAX – azaz: Lucius Verus Augustus Armenicanus Parthicus Maximus
[33] Stróbl Mihály: A gránitoroszlán. Egy magyar szobrász élete az Osztrák-Magyar Monarchiában. Strobl Alajos életútja. Budapest, 2004, 95. – fotók
[34] Nagy 2006, i. m. 8.
[35] A bizáncias, kora reneszánsz ornamentumokal díszített, Pulszky Károly által a Szépművészeti Múzeumnak vásárolt kútról később kiderült, hogy hamisítvány. – Rostás Péter: A rejtelmes kút. Egy velencei kút magyarországi másolatai. Ars Hungarica, 2006/1-2, 277-305.
[36] A 9. számú formakönyv 2700. sorszámú, 15/VIII. 1904 keltezésű lapján szerepel a nagyszentmiklósi arany ivóedény „Attila Coup” (Attila-serleg) nevű, Stróbl Alajos által a Zsolnay-gyár részére készített kerámia változatának rajza. (Tervezett méretei: 1,2 m hosszú és 1,05 m magas, de később kicsinyítve ajándéktárgynak is gyártották.) – Baranyay Pál: Zsolnay Vilmos emlékkútja száz éves. 2015 – http://www.mecsekegyesulet.hu/wp-content/uploads/2015/11/zsolnaykut.pdf (Letöltés: 2017.07.20.) 1902-es kisméretű változatáról: Ld. Csenkey Éva, Kovács Osrolya: „Attila-csésze”. In: Történelem – Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon. 712.; Csalog József: A nagyszentmiklósi kincs arany korsóinak cserépből készült változatai. In: Pécs Szab. Kir. Város “Majorossy Imre Múzeumának” 1939-40. évi értesítője1939–1940. 52–54; A századfordulón nagy méretű bronz másolata állt a Margitszigeten: Bercsek Péter: Műalkotások a Margitszigeten. Budapest, 2013, 84.
[37] Végh András: A budavári Nagyboldogasszony-templom középkori kőfaragványainak sorsa közgyűjteményekben. Budapest Régiségei, 41, 2007, 323-333.
[38] Nagy 2006, i. m. 8-9.
[39] Ekkor készült a mai portásfülke is.
[40] Az eredetit készítette Stein György 1486-ban (Bautzen, Olmützerhaus kaputornya), más forrás szerint: Olmützi János.
[41] A dombormű egy másik másolatát 1931-ben Stróbl tanítványai emelték a Szegedi Alsóvárosi templom falára – Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái. Szeged,1993, 13.
[42] Ifj. Hunyadi János síremléke (1446 után), Gyulafehérvár. Veress Endre: A Hunyadiak síremlékei a gyulafehérvári székesegyházban. In: Magyarország Műemlékei I. Szerk.: Foerster Gyula. Budapest, 1905, VI. tábla
[43] A sírszobor felirata Lővei Pál feloldásában: „a(nno) d(omini) mcccclxxxvi in d(ie) s(ancti) Hyeronimi ob(iit) r(everendus) in xto [=Christo] p(ater) georg(ius) de schonberg prim(us) poson(iensium) eccl(esi)arum inf(ulatus) praep(ositus) et universitatis istropolit(ane) uic(e) cancell(ariu)s.” Értelmezése: „a főpap halálának dátumán kívül csak a városhoz kötődő címeit sorolja fel, miszerint ő volt a társaskáptalan első olyan prépostja, aki jogosult volt a főpapi jelvények viselésére, valamint ő volt a pozsonyi egyetem alkancellárja.” – Lővei Pál: „Mint egy halott a kripta mélyiről.” A halál és Clairvaux-i Bernát Selmecbányán a 16. század elején. Ars Hungarica, 2016/4, 353-354. (353-368.)
[44] Nagy 2006, 9.
[45] Horlel Miklós adatai szerint a kaput 1972-ben bontották szét és vitték az Öntő házi raktárba, majd 1977-1978-ban Antal Károly vezetésével állították fel újra és restaurálták. Végh András adatai szerint az 1960-as évek elején bontották szét és az 1980-as évek elején állították fel újra. – Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye. Szerk.: Horler Miklós. Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség, Budapest, 1988, 94, 152.
[46] A bautzeni emlék s a Schönberg síremlék másolatait már a kert 1939-es leírása a Benczúr-ház falába beépítve említi – Kimutatás a főiskola budapesti épületeiről. Budapest, 1939, október 18. Közölve: Kiss József Mihály: A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára. Repertórium (1845) 1871-1996. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001, 114-115.
[47] Stróbl 2004, i. m. 101.
[48] Ritoók Pál: Az epreskerti Kálvária a források tükrében. Művészettörténeti Értesítő, 2003/1-2, 1-26.
[49] Uo. 12. – „A józsefvárosi kálvária közforgalmi szempontból eltávolíttatik. A tanács elhatározta, h. a szobrászilagértékes és érdekes alkotást az epreslerti művésztelepre viteti át, hogy teljesen el ne vesszen és hogy a faital művészeknek tanulmányi tárgyul is szolgálhasson.” – Építészeti Szemle, II, 1893. május 31., 157. id. Ritoók i. m. 12.
[50] Uo.
[51] A szobrot az említett 1939-es leírás még a kertben említi – Kimutatás a főiskola budapesti épületeiről. Budapest, 1939, október 18. Közölve: Kiss József Mihály: A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára. Repertórium (1845) 1871-1996. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2001, 115.
[52] Ritoók 2003, i. m. 15. – Révhelyi Elemeér 1926-os fotóján jelenik meg a kereszt. Balogh Rudolf 1938-as fotóján már nincs ott.
[53] Stróbl 2004, i. m. 100-101.
[54] Az erre emlékeztető tábla felirata: „Strobl Alajos: A budavári Szent István szobor lovának első gipsz modellje. A restaurálást végezte: Lukács István, Tamáska János. restauráltatta: az MKE-Amadeus restaura program keretében a Commerzbank Zrt anno 2010”
[55] Nagy 2002, i. m. 54.
[56] Stróbl 2004, i. m. 233.
[57] Nagy 2002, i. m. 59.
[58] Az ünnepségekről: Radványi 2001, 43-48.; Nagy 2002, i. m. 56-57.
[59] Révész Emese: Reformok évtizede a Képzőművészeti Főiskolán 1920-1932. In: Reformok évtizede. Képzőművészeti Főiskola 1920-1932. Szerk.: Kopócsy Anna. Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2013, 65-94.
[60] Stróbl 1994, i. m. 242.
[61] Liptóujvári Strobl Alajos hagyatéki kiállítása (1856-1926). Budapest, 1927, 12-13 – Köztük szerepelt a Magyar Nemzeti Múzeumba beleltározott Mátyás-templom kapuja is.
[62] Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest, 2000, 51—54. – Itt élt egy ideig Miháltz Pál, Erdei Dezső, Jálics Ernő, később Medveczky Jenő, Bánáti Schwerák József, Jurik József, Bedő Dénes, Döbröczöni Kálmán, Végh József és Kiss Imre.
[63] Stróbl Alajos: Munkácsy Mihály. In: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1995. 166-167.
[64] MTA MKI Adattára: MDK – C – I – 1/7. (231) – 1935.IX.30. Rektori ülés jegyzőkönyve;
[65] MTA MKI Adattára: MDK – C – I – 1/7. (318.) – 1935. XII.20. Rektori ülés jegyzőkönyve;
[66] Dicséretben részesültek: Kerényi Jenő IV. éves és Kovács Imre III. éves hallgatók pályaművei – Az O. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve 1935 – 1936. Budapest, 1937. 56. – Kivitelezéséhez Andreetti Károly és Stróbl Zsigmond kőanyaggal és 100 pengő magánadománnyal járulnak hozzá. – MTA MKI Adattára: MDK – C – I – 1/7. (391.)
[67] Repr.: Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve 1936 –1937. Budapest, 1937. XXVII., LII.t.
[68] Az alkotók: Jankó János, Zentai Tóth István, Gách György, Molnár László. Bory Jenő levele – MTA MKI Adattára: MDK – C – I – 1/ 5759
[69] A nyári időszakban ezidén is részint Budapesten az Epreskertben, másrészt a Főiskola hivatalos telepein s az egyes tanárok szünidei nyári vándortanfolyamain serény munka folyt. – Az O. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve 1927-1928, Budapest, 1928, 10.
[70] Főiskolai kiállításokon is feltűntek ilyen témájú művek. Lásd még: Cserepes István: Tavasz az Epreskertben. Ernst Múzeum kiállítása, 1930. kat 113.
[71] Gerlóczy Gedeon: Jelentés a Képzőművészeti Főiskola háborús sérüléseiről. In: Iratok a magyar képzőművészet történetéhez.I. füzet. 1945. Kézirat. Szerk.: Kiss Dezső. (A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának Forráskiadványai VIII.) Budapest, 1973, 50-51.; február 15; 1948-ban már a részleges helyreállításról szólnak a források: Iratok a magyar képzőművészet történetéhez. 2. füzet. 1946-1948. Kézirat. Szerk.: Kiss Dezső. (A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának Forráskiadványai XVI.) Budapest, 1979, 32.
[72] A Dolgozók Szabadiskolája már 1948 őszén a Lotz-műteremben kezdte meg működését. 1949-től a szobrászok is újra birtokba vették a műtermeket.
[73] Jovánovics György visszaemlékezése szerint.
[74] Magyar Közlöny. 2013. augusztus 9., 65463, 65468. Az információt köszönöm Káldi Richárdnak.
[75] Farkas Zsuzsa: I. Ferenc József keze és az országalma. In: Történelem – Kép, i. m., 679-680.
[76] Forradalom előtt. Képzőművészeti Főiskola 1945-1956. Társkurátor: B. Majkó Katalin. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2016. november 20 – december 4.
[77] Rajna György katalógusa 1989-ben a szobor helyéül a Bajza utca 28. előkertjét adta meg. – Rajna György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Budapesti Városszépítő Egyesület, Budapest, 1989, 255., kat. 4662; Kő Pál így emlékezett vissza a szobor megszerzésének körülményeire: „A Kubikos című Somogyi-szobor úgy került az Epreskertbe, hogy elkértem Csoóri Sándor elnök úrtól. A Magyarok Világszövetségében a határon túli képző- és iparművészek választott elnöke voltam. Feltűnt egy ideje már, hogy nincs a kovácsoltvas kerítés mögött a kedvencem, a Kubikos. Megkérdeztem elnök urat: Szentendrére került egy raktárba, felelte a nagy magyar költő. Hát akkor már csak jobb lenne egy szép környezetben, drága Sanyikám, az Epreskertben! 12 évig volt itt Somogyi Jóska rektora az intézménynek. Ez szobrászbirodalom. Jól van, Palikám – mondta Csoóri, de írjátok rá egy táblára, az a mi tulajdonunk. Rendben. Szép ünnepséget szerveztünk. Koncz Gabi Sinka-verset mondott, és mindezt a drága Pityke, Antall István, a Kossuth Rádió irodalmi osztályának riportere telefonálta össze az én kérésemre.” – Kő Pál: Válaszlevél Wehner Tibornak. Új Művészet, 2016/6, 57.; Amint azt a talapzat feliratából is kiderül, az alkotást letétként őrzi az Egyetem. A talapzat két táblájának felirata: „Somogyi József szobrász-tanár 1916-1993 KUBIKUS”. „A Magyar Világszövetsége tulajdona 1997”.
[78] A már idézett cikkben így idézte fel Kő Pál a szobor történetét: „A Rudnay Gyula síremléke – Rőzsehordó nő – ekkor még gipszfiguráját én pásztoroltam. Először is Bartha Zoli bátyó és Mészáros Misi („külügyi Mihály”) nagyon rajta voltak, viszik ki a temetőbe (?), de előbb ki kellett önteni bronzba – igen ám, de könyöktől lefelé nem volt meg a két kéz! A bronzöntödében eltűnt, és nem találták meg se égen, se földön, de a padláson sem. Borcsa kérésére készítettem el a hiányzó végtagokat és a barkaágat alázattal. Amikor minden kunyerálásnak, érvelésnek ellenállva nem engedtem kivinni az Epreskertből, jól tettem! Ekkor erősödtek föl a szoborcsonkítások, szoborlopások – mindenütt az országban.” – Kő Pál: Válaszlevél Wehner Tibornak. Új Művészet, 2016/6, 57.; Rudnay Gyula síremléke a farkasréti temetőben most egy egyszerű feliratos kőtábla.
[79] Emléktáblájának felirata: „Kő Pál fája. 2011 június 2.”
[80] Rátonyi József (1942) 1962 és 1969 között szobrászatot tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Mesterei Somogyi József, Szabó Iván, és Pátzay Pál voltak. Tanulmányai befejeztével 1969-től Pátzay Pál tanársegédje lett. 1969-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanársegéde, tanára, majd a Restaurátor Tanszék adjunktusa. 2008-ban nyugdíjba vonul.
[81] Iványi Bianca: Szellemeim. Balkon, 2005/11-12, 14-16.
[82] http://www.mke.hu/node/31157
[83] Emléktábla felirata: „IKÖRÖSÉNYI TAMÁS. SZOBOR POZSONYNAK. AZ ARÁNY SZELLEME 2002. A szobor bronzab öntését támogatták: EMMI, NKA, Amadeus Művészeti Alapítvány, MFB, T-Silox, Ruukki Hungary Kft. Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2013.”
[84] Ezúton köszönöm Karmó Zoltánnak, a Szobrász Tanszék vezetőjének, hogy a kertben ma álló szobrokról részletes információkkal szolgált.
[85] Gaál Tamás (1962): Képzőművészeti Főiskola 1983-1988, Vigh Tamás, Segesdi György, Pécsett tanítványa, a Pécsi Művészeti Egyetem szobrász tanszék vezetője.