Kiállítás a Kassák Múzeumban és Vasarely Múzeumban
Új Művészet, 2003/2, 13-16.
A művésznevelés új útjai
20. századi magyar alternatív műhelyiskolák
Kiállítás a Kassák Múzeumban és Vasarely Múzeumban
Nem sokkal az iskolai tanévkezdések után, 2002 októberében nyitotta meg kapuit a 20. század magyar alternatív művészeti iskoláit bemutató reprezentatív tárlat. A bemutató Köves Szilvia vezetésével, a Magyar Iparművészeti Egyetem Tanárképző Tanszék Vizuális Nevelési Gyűjteménye és a Soros Alapítvány támogatásával jött létre. E nagyszabású vállalkozás az egyetemen immár évek óta folyó neveléstörténeti kutatások újabb fejezetét alkotja. Közvetlen előzményeiként olyan műfajteremtő, katalógusokkal kísért kezdeményezések említhetők meg mint a 19. századi magyar képzőművészek gyermek- és ifjúkori munkáit bemutató első Juvenília kiállítás 1999-ben, a kortárs magyar alkotók pályakezdését vizsgáló Juvenília II., valamint a 19. századi magyarországi rajztanítás metódusait feltérképező tárlatok 2001-ben.[1] A korábbi bemutatóknak az Iparművészeti Egyetem hivatalos kiállító háza, a mára az utolsó tégláig felszámolt Tölgyfa Galéria adott helyet. Hiányát ezúttal csak az a tudat enyhítette, hogy a Nevelési Gyűjtemény legújabb tárlata jóval meghaladta a szépemlékű Tölgyfa Galéria befogadó képességét. A 17 hazai művészeti iskola tevékenységét reprezentáló több mint másfél száz műnek az óbudai Vasarely Múzeum (X. 20 – XI. 20.) és a Kassák Múzeum (X. 20 – 2003. I. 5.) adott helyet. Szerencsés kapcsolatnak mondható, hogy az egymás szomszédságában álló befogadó gyűjtemények névadói egykoron maguk is tevékeny szereplői voltak az alternatív művészeti képzésnek, hisz Vasarely még Vásárhelyi Győző néven Bortnyik Sándor grafikai magániskolájából, a Műhelyből indult, míg Kassák Lajos Munka-köre a tárgyalt 17 művésziskola egyikeként szerepelt a tárlaton. A rendezők oly módon is igazodtak a névadók egyéni művészetfogalmához, hogy a Kassák Múzeum termeiben jórészt az alkalmazott grafikai iskolák növendéki munkáit, míg a Vasarely Képtárban a festészeti szabadiskolákban készült alkotásokat helyezték el.
A kiválasztott művészeti iskolák és művészetpedagógusok tevékenységét az egyes témák szakértőiből létrejött kutatócsoport tárta fel (Albertini Béla, Bakos Katalin, Bitó János, Haulisch Lenke, Kiss Éva, Kiss László, Kiss Zsuzsanna, Matits Ferenc, Porscht Frigyes, Révész Emese, Szűcs György). Kutatásaik eredményeivel a 2003 elején megjelenő, részletes műtárgylistát is tartalmazó, illusztrált tanulmánykötet révén ismerkedhet meg a közönség. E szerteágazó munka a művészettörténeti kutatás új irányaira és hangsúlyaira hívja fel a figyelmet, lévén a téma olyan sokoldalú megközelítést igényel az elemzők részéről, amely egyaránt érintkezik az intézmény- és neveléstörténet diszciplínáival. A témára vonatkozó első tudományos vizsgálatok a művészetpedagógia kérdéseire oly fogékony 1970-es években, a Népművelési Intézet irányításával indultak meg. E munkálatok lezárásaként jelent meg Mezei Ottó, a hazai szabadiskolák tevékenységét áttekintő, máig alapvető összefoglalása 1982-ben.[2] A részkutatások megindulását jelezte Mezei 1983-ban napvilágot látott, a nagybányai szabadiskola tevékenységét vizsgáló tanulmánya.[3] Ám a rendszerváltás, úgy tűnik, időszertűtlenné tette egy időre a témát, amely felé csak az utóbbi négy-öt évben fordult ismét a figyelem. E felélénkülő érdeklődésnek köszönhető koncentrált kutatások eredményeképpen jött létre 2002 elején a Képzőművészeti Főiskola első ötven évét feldolgozó tárlat és az azt kísérő tanulmánykötet is.[4] Mindezen előzmények ellenére a jelen vállalkozás nagyrészt alapkutatásokat igényelt, a közreműködő szakemberek egyaránt vizsgálták az intézmények történetét, oktatási metódusát, képzési rendszerét és kapcsolataikat, továbbá az iskolák helyét és hatását a tanárok és növendékek egyéni életpályáján belül.
A hazai művészeti iskolákat feltérképező, tevékenységüket a századfordulótól a második világháborúig követő tárlat ugyan nem a teljesség igényével készült, ám az elemzett intézetek működését igyekezett behatóan ismertetni. Címében megfogalmazott szándéka szerint a kiállítás az alternatív intézményekre, vagyis a nem akadémikus nevelési metódust követő szerveződésekre és személyiségekre összpontosított. Figyelmét nem korlátozta a magániskolákra, hisz azok oktatói előbb vagy utóbb az állami művészképzésbe is bekapcsolódtak. Így kaphatott helyet a kiállításban az Iparművészeti Iskola reformtanára, Kaesz Gyula vagy a legfelsőbb politika berkeiben is visszhangzó botrányairól elhíresült tanárpáros, a Képzőművészeti Főiskolán oktató Csók István és Vaszary János, de az állami és civil oktatás szférájának áthatásait emellett Körösfői-Kriesch Aladár vagy Szablya-Frischauf Ferenc példái is bizonyították, hisz magániskolájuk mellett (után) mindketten az állami oktatásban is szerepet vállaltak.
Típusaikat tekintve a tárgyalt intézmények egy része festészeti szabadiskola. E körbe sorolódik a kétségkívül úttörőnek tekinthető, 1896-ban Hollósy Simon vezetésével életre hívott, telente Münchenben, nyaranta Nagybányán működő szabadiskola, annak 1902-ben alakult utódszervezete, a Nagybányai Szabad Festőiskola, Szablya-Frischauf Ferenc magániskolája (1903-1912), Kernstok Károly 1912-től működő nyergesújfalui művésztelepe, valamint a Haris-közi Képzőművészeti Szabadiskola (1917-1918). A szabadiskola a századfordulón az akadémikus művészképzés radikális alternatíváját jelentette. Mintaképe Magyarországon mindenekelőtt az a Julian Akadémia volt, amelynek falai közt a későbbi iskolaalapítók jórésze is megfordult. Szemben a tradicionális művészi eszköztár hiánytalan közvetítésére törekvő, a művészet taníthatóságát valló, gyakorlatában racionalizált, pedagógiai módszertanát tekintve mintakövetésen alapuló akadémiákkal a szabadiskolák a növendék művészi személyiségéhez illeszkedő, alkotói autonómiáját tiszteletben tartó nevelési elveket követtek, s gyakorlatukban a természet utáni ábrázolásra, mindenekelőtt az alakrajzra (aktrajzra) összpontosítottak. Hallgatóik nem követtek szigorú tanrendet, az iskola modellekkel és jónevű, alkalmanként korrektúrát adó tanárokkal szolgálta a növendékek fejlődését. Nagybányán Hollósy távozását követően Réti István, Thorma János, Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla személyesen foglalkozott a növendékekkel. A Haris-közben Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Egry József és Vedres Márk korrektúrái között választhattak a hallgatók, esztétikai-művészettörténeti előadásokat pedig a korszak legkiválóbb műkritikusai tartottak, így Bölöni György, Márkus László és Lyka Károly. Ez az iskolatípus főként az 1920 előtti időszakban jellemezte a hazai művészetoktatást, de jellegében ide kapcsolódik Podolini-Volkmann Artúr festőiskolája (1921-1931) vagy Pap Gyula Nagy Balogh János Festőiskolája (1947-1918) is, s alapelveiket tekintve a Képzőművészeti Főiskolán alakrajzot oktató Csók István és Vaszary János is a szabadiskolai nevelés modelljét követték.
Az 1920 előtti időszak pedagógiailag úttörő kezdeményezéseként értékelhető a Gödöllői művésztelep szövőiskolájának működése. Körösfői-Kriesch Aladár, az iskola vezetője – az angol reformiskolák példái nyomán – kezdettől fogva műhely jellegű, a gyakorlati ismeretszerzésre összpontosító oktatást kívánt létrehozni. Az iparművészeti műfajok széles skáláját kínáló magániskolák renszánszát azonban csak a két háború közötti évtizedek hozták meg. E jelenség társadalmi-gazdasági hátterét a növekvő munkanélküliség, a szakmai specializálódás iránti igény, a nők mind gyakoribb munkavállalása és az élesedő piaci verseny teremtette meg. Fokozódott az igény a viszonylag rövid idő alatt elsajátítható, a gyakorlati életben is jól hasznosítható, biztos megélhetést jelentő alkalmazott művészet elsajátítására, a korábbinál jóval differenciáltabb és változatosabb képzésre. Az új irány pedagógiai mintaképe mindenekelőtt a Bauhaus iskolája volt, amelyben több magyar művész tanult és tanított, közülük Johanes Itten növendéke, Pap Gyula később maga is festőiskolát nyitott.
Csabai-Ékes Lajos iskolája (1913-1940) már a háború előtt folytatott iparművészeti képzést, oktatott dekoratív festészetet, alkalmazott grafikát, plakáttervezést és illusztrálást. Jaschik Álmos 1920-ban alapított magániskolájának kínálatában a “grand art” vezető műfaja, a festés már nem is szerepelt, ezzel szemben bevezetett a reklámgrafika, tipográfia, színpadi jelmez és díszlettervezés világába. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) keretén belül működő, Fényes Adold és Magyar-Mannheimer Gusztáv által vezett művészeti iskola (1920-1944) a huszas évek közepétől fokozatosan az iparművészeti (lakberendezés, textil- és ruhatervezés, kereskedelmi grafika) területekre helyezte a hangsúlyt. Igazodva a közönség igényeihez hasonlóképp komplex, elméleti és gyakorlati, szakjellegű képzést nyújtott Bortnyik Sándor Műhely néven működő magánintézete (1928-1938). Szakágai közt szerepelt a festészet, plasztika, építészet, színházművészet, de fő irányát az alkalmazott grafika képviselte. Előadóknak Bortnyik a korszak olyan neves szakembereit nyerte meg mint Hevesy Iván, Cziner Alice, Ligeti Pál vagy Molnár Farkas. A Bauhaus pedagógiáját követő képzés bevezető kurzusaiban nagy teret kapott az elvont vizuális eszköztár (forma, tér, szín, kompozíció) megismerése. Szintúgy átgondolt pedagógiai struktúra és változatos kínálat jellemezte Orbán Dezső tervező és műhelyiskoláját, az Ateliert (1931-1948) is. Hat szakágán (építészet, iparművészet, grafika, divat, kerámia, textil) folyó képzését előkészítő év vezette be, ezt követte a szakév, majd a mesteriskola. A lakásművészetet és bútortervezést Kozma Lajos oktatta, textilosztályát Lesznai Anna vezette, kerámiműhelyét Gádor István, Gorka Géza irányította, a tervező grafikát Végh Gusztáv tanította, a tipográfia művészetébe Kner Albert vezette be a növendékekeket. Gallé Tibor festőiskolája (1934-1944) elsősorban a művészeti főiskolákra felvételizni kívánó fiatalokat készítette fel, de szakosztályai között helyet kapott plakát- és reklámtervező, divat- és jelmeztervező valamint művészettörténeti is.
Kassák Lajos 1930 nyarától 1932 tavaszáig működő Munka-köre némileg eltért ezektől, hisz a Kassák személye köré tömörült fiatalok inkább önképző jellegű munkacsoportként vagy szabad szerveződésű alkotói körként működtek. Szemben a korszak hangsúlyozottan ideológiamentes, a piaci-kereskedelmi igények korszerű és művészi igényű kiszolgálására törekvő alkamazott grafikai magániskolákkal, Kassák Munka-köre a politikailag elkötelezett művészet mellett foglalt állást. A szociálisan érzékeny, a társadalmi problémákra fogékony művészet eszményét a csoport tagjai a dokumentumfotózással igyekeztek megvalósítani. Elszakadva a hierarchikus mester-tanítvány viszonytól nevelésük demokratikus viták és szabad eszmecserék során zajlott.
Némely művészeti iskolák jelentősebb kulturális-művészeti szervezetek támogatását is élvezték. Hollósy Simon köre és annak utódszervezete közvetlen kapcsolatban állt a nagybányai művészteleppel, Szablya-Frischauf Ferenc iskolája a KÉVE leányvállalataként működött, s fiataljai bemutatkozási lehetőséget kaptak az egyesület kiállításain és kiadványaiban (A Ház, KÉVE Könyvek). A gödöllői szövőiskola a művészteleppel állt szoros kapcsolatban, az itt tanuló fiatalok alapították később a Cennini Társaságot és a Spirituális Művészek Szövetségét. Csók István és Vaszary János tanítványai mestereik révén bekapcsolódtak a KUT és az UME munkásságába, s már pályakezdőként jelentős hazai és nemzetközi tárlatokon kaptak bemutatkozási lehetőséget. A Jaschik-iskola, a Műhely és az Atelier növendékei rendszeresen részt vettek iparművészeti tárlatokon, az áruművészeti kiállításokon, többek között a Magyar Könyv- és Reklámművészek bemutatkozó tárlatán 1930-ban és a grafikai iskolák kiállításán 1931-ben. Az OMIKE tevékenységének a Egyesület lapjaként megjelenő Múlt és Jövő biztosított szélesebb nyilvánosságot. Kassák körének fotói több kiállításon, a Munka folyóirat lapjain, majd A mi életünk címmel könyvalakban is megjelent.
Mivel a rendező szándéka szerint a kiállítás olyan műveket igyekezett felmutatni, amelyek bizonyíthatóan az iskolai munkához köthetők vagy ahhoz közeli időpontban készültek, a tárlat szép számmal mutatott be ez idáig ismeretlen alkotásokat, jelezve, hogy az ilyen és ehhez hasonló, újszerű tematika köré szerveződő kiállítások vonzerejét éppen az új művek és kevéssé ismert alkotók felbukkanása jelenti. A “nagy nevek” köréből ezúttal izgalmas, korai munkák kerültek nyilvánosság elé Egry Józseftől a nyergesi évekből, Derkovits Gyulától a Haris-közből, Victor Vasarelytől a Podolini-Volkman-féle iskolából és a Műhelyből, Szőnyi Istvántól Nagybányáról, Barcsay Jenőtől a főiskolai évekből, Vajda Lajostól az OMIKE tanfolyamáról, Gedő Ilkától Pap Gyula és Gallé Tibor szabadiskolájából. Más részről valódi kuriózumot jelentett olyan ritkán látott, elfeledett alkotók megjelenése mint Goszthonyi Mária, Novotny Emil, Bartoniek Anna, Czillich Anna, Trauner Sándor, Pollatschek Lili, Weil Erzsébet, Konstantin Frida, Gara Arnold vagy Göröncsér Gundel János. E bemutatónak köszönhetően a jövőben várhatóan meg fog történi e korai művek elemző beillesztése az egyes életművekbe, s vélhetően az itt felbukkant, új nevek is művészettörténeti kutatás “látókörébe” kerülnek majd.
[1] Juveníliák, XIX. századi képzőművészek gyermek- és ifjúkori munkái, Szerk.: Kárpáti Andrea, Köves Szilvia, Magyar Iparművészeti Egyetem, Budapest, 1999; Juvenília II., Kortárs magyar képzőművészek gyermek- és ifjúkori munkái, Szerk.: Köves Szilvia, Magyar Iparművészeti Egyetem, Budapest, 2001; Rajztanítás a XIX. századi Magyarországon. Szerk.: Köves Szilvia, Magyar Iparművészeti Egyetem, 2001.
[2] Mezei Ottó: Ecole d’art libres en Hongrie entre 1896 et 1944. Acta Historiae Artium, 28, 1982, 175-209.
[3] Mezei Ottó: Nagybánya. A hazai szabadiskolák múltjából. Budapest, é. n. [1983}
[4] A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Szerk.: Blaskóné Majkó Katalin és Szőke Annamária, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, 2002.; Beszámoló a kiállításról: Révész Emese: A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. A Képzőművészeti Főiskola első ötven éve (1871-1920). Új Művészet, 2002/3, 15-17.