1920-1921: Hatalomátvétel

1919 őszén egy csaknem működésképtelenné vált intézményben indult meg az oktatás.[1] Feléledése radikális személyi és strukturális változásokat követelt. Ám a változások iránya, és a vezéregyéniségek személye ekkor még közel sem volt egyértelmű, egyforma eséllyel pályáztak a főiskola irányítására a konzervatív és modern csoportok.

A felsőfokú művészképzés radikális átalakítására már a Tanácsköztársaság hónapjai alatt történtek intézkedések. A korábbi tanárok közül állásukból felfüggesztették a mesteriskolák vezetőit, valamint Balló Edét, Radnai Bélát és Stettka Gyulát. A Művészeti Osztály vezetésével megbízott Antal Frigyes 1919. június 27-én kinevezte helyükre Beck Ö. Fülöpöt a szobrászati, Pór Bertalant a festészeti mesteriskola vezetésére, Vedres Márkot a szobrászati, Csók Istvánt a festészeti, Bíró Mihályt pedig a grafikai osztály vezetésére, valamint Réti Istvánnak a korábbi megbízásos szerződés helyett rendes tanári státuszt biztosított.[2] Ők a tanácskormány gyors bukása miatt ugyan az oktatást már nem tudták megkezdeni, de Pór Bertalan visszaemlékezése szerint az oktatás átalakításának legfőbb elvei az ekkor megkezdődött minisztériumi tárgyalások során körvonalazódtak először.[3] A reformok későbbi megítélését nagyban befolyásolta, hogy végrehajtói között Réti István és Csók István személyében olyanok is voltak, akik a tanácskormány átszervezéseiben is szerepet vállaltak.

Képzőművészeti Főiskola tantestülete 1919 őszén a súlyosan beteg Szinyei Merse Pál helyére Bosznay István javasolta az igazgatói posztra.[4] Bosznay a századvég realista tájképfestészetének örököseként jellemző képviselője volt a Műcsarnok kiállítótermeit évről-évre csekély invencióval, ám biztos rutinnal megfestett munkákkal megtöltő szorgalmas mesterembereinek. Az intézményben 1909-től ékítményes és szemléleti rajzot tanított. Az utódlás kérdése Szinyei nem sokkal később bekövetkezett halálát követően valóban aktuálissá vált, ám a döntést nagyban nehezítette a háttérben egymásnak feszülő érdekcsoportok vetélkedése. A háború évei alatt a főiskola több tanárát is elveszítette, Szinyeit megelőzően az elhunyt mesterek között volt Zemplényi Tivadar, Schulek Frigyes, Havranek Ferenc és Aggházy Gyula.

1920 február 6-án, tehát pár nappal Szinyei halálát követően jelképesnek tekinthető, hogy az elhunyt igazgató érdemeit Bosznay István méltatta a tanári ülésen. A testület által pártolt művészi irányt jól jellemzi, hogy az ülésen felmerült a főiskola két része, a rajztanárképző és a mesteriskola szétválasztása, előbbi vezetésére a testület Bosznayt, utóbbira a minisztérium Benczúr Gyulát javasolta.[5] Ezekben a hónapokban vélhetően mindkét tábor intenzív minisztériumi tárgyalásokat folytatott a háttérben. A konzervatívok várható térnyerése helyett azonban az ellentábor kapott bizalmat, mikor Benczúr halálát követően két nappal, 1920 július 18-án a kormányzó Lyka Károlyt bízta meg a főiskola ideiglenes vezetésével.[6]

            Lyka kinevezésével a főiskola történetének egyik legizgalmasabb időszaka vette kezdetét. Soha korábban nem volt ennyire megosztott az intézet tanári gárdája, mint ezekben az években; soha korábban nem feszültek egymásnak ilyen erőteljesen és nyíltan a tanári testületen belüli érdekcsoportok. E több mint egy évtizeden át húzódó, a sajtó nyilvánossága előtt zajló állóháború plasztikusan kirajzolta a húszas évek kultúrpolitikájának konzervatív és modern értékrend mélyen átpolitizált pólusai mentén húzódó frontvonalait.

             Noha Lyka Károly már 1914 óta a művészettörténet megbízott, szerződéses tanára volt, kinevezése meglepte az iskola idősebb professzorait, akik mit sem tudtak a változásokat előkészítő, hónapok óta folyó minisztériumi tárgyalásokról. A kultuszminiszter ez idő tájt Haller István volt (1919. novemberétől – 1920. decemberéig), de a tervezett reformok ügyét mindenekelőtt Nagy Árpád, a Művészeti Ügyosztály vezetője támogatta.[7] Lyka személyében első ízben került az igazgatói posztra nem művésztanár. Több évtizedes szakírói, történészi, szerkesztői és művészetpolitikai ténykedése azonban elismeréssel és tisztelettel övezte alakját. Közismert elkötelezettsége a nagybányai művészek által képviselt plein air realizmus felé egyúttal a főiskola várható reformjának irányát is kijelölte. A művészetpolitika ezzel a Benczúr nevével fémjelzett akadémikus konzervativizmus helyett a Szinyei által képviselt mérsékelt modernizmus folytatásának adott esélyt. A döntéshozók meggyőzésében bizonyára szerepet játszott az, hogy Lyka az átalakításokat a korszerű nemzeti művészet előkészítéseként vázolta fel, igazodva az új kultúrpolitika elvárásaihoz. 1920 szeptemberében adott nyilatkozatában azzal indokolta a reformok bevezetését, hogy mivel „valutázási okokból” a fiatalok immár nem mehetnek külföldre tanulni, itthon kell biztosítani számukra a színvonalas művészi képzést, ami egyúttal a magyarság „kultúrfölényének” egyik biztosítéka is.[8] Hasonló elgondolások vezették a nyári művésztelepek szorosabb bekapcsolását az oktatásba, amely a vidék kulturális felzárkóztatását támogatta.

            A politikai döntéshozók meggyőzése után Lykára újabb, hosszan elhúzódó küzdelem várt, amelyet immár saját belső ellenzékével kellett megvívnia. Mikor az új tanévet megnyitó 1920. szeptember 20-i tanácsülésen immár hivatalosan is bejelentette igazgatói megbízásának tényét, az ellentábor képviseletében Bosznay István, Kovách Géza, Bottka Miklós és Erdőssy Béla joggal érezhették úgy, hogy Lyka és támogatói puccsal veszi át a hatalmat. Az új tanárok közül többen fenntartással voltak a régiekkel szemben, így Erdőssy Bélának szemére vetették, hogy Olgyai Viktor és Réti István ellen „igazoló bejelentést” tett 1919-es szerepükről. Mivel sem Lyka pedagógiai programja, sem az új tanárok személye, sem az új órarend ekkor még nem ismert, az új tanév teljes káoszban indult: legtöbben nem tudták, hogy a jövő héten fognak-e tanítani és mit. A kedélyeket tovább borzolta a Nemzeti Újság Lykával folytatott interjúja, amely hamarabb tárta a nyilvánosság elé a reform egyes gondolatait, mint a tanári kar elé.[9] A testület egyes tagjai joggal érezhették úgy, hogy a reformok az ő kizárásukkal, minden előzetes egyeztetést nélkülözve születnek meg és lépnek majd életbe. Bosznay heves és sértett felszólalásában világnézeti konfliktusként aposztrofálta a várható változásokat: „Ez a főiskola híres tanárok munkájával nyerte hírnevét, hagyományai tiszteletre méltók, nem vagyunk tehát hajlandók a kommunisták és a Ma féle őrültségek mezejére lépni s magunkkal rántani a fiatalságot.”[10]

            A két egymásnak feszülő tábor egyik fő ütközőpontja a rajztanárok képzése volt. Ebben a kérdésben már Lyka hivatalos kinevezését megelőzően (azt mintegy előkészítvén) kifejtette véleményét Réti István. A Nyugat 1920 márciusi számában „Képzőművészeti nevelés” címen közzé tett hosszabb tanulmánya már az őszi reformok alapgondolatait előlegezte. Réti már 1913 óta tanított a főiskola megbízott alakrajzi tanáraként, írása a főiskola reformját tárgyaló 1916 végén lezajlott ankét felszólalása nyomán készült.[11] Írásának alapgondolata szerint a rajztanár missziója a képzőművészeti kultúra terjesztése, képzésében tehát a geometriai jellegű stúdiumok helyett az általános műveltségbeli tudásnak kell előtérbe kerülnie, a műszaki helyett a művészi rajznak. „A kétféle rajz, a műszaki és művészi, amint mondottam, teljesen ellentétes menetű szellemi tevékenység folyamata és eredménye” – konstatálta Réti. A kétféle rajzi látásmód ellentmondását az oktatás specializálásával látta feloldhatónak, ezért javasolta a rajztanárképzés teljes leválasztását a művészképzésről (és csatolását az Iparművészeti iskolához vagy a Műegyetemhez), avagy a főiskolán belül szakjellegű képzés és oktatás bevezetését. Kovách Géza – aki a főiskolán ábrázoló geometriát és látszattant tanított – válaszában felhívta a figyelmet a természet utáni tanulmány, modell-rajz túlsúlyának veszélyeire, mondván egy rajztanárnak a rajzi és képi formák legkülönfélébb eszközeiben járatosnak kell lennie.[12] Ugyanakkor fontosnak tartotta jelezni, hogy a rajztanárok folyamatos részvétele a képzőművészeti kiállításokon képzésük művészi irányának bizonysága. Kettejük vitáját nyilvánvalóan évtizedes személyes és szakmai sérelmek terhelték, és végső soron a mintakövető és az intuitív művészi gyakorlat konfliktusa húzódott mögötte.

            Lyka végül is jóval a tanév megkezdése után, 1920 október közepén tárta a tantestület elé programját, amelynek legfőbb célkitűzése valódi főiskolai rang és intézményi autonómia volt.[13] Ezt szolgálta a szervezeti centralizáció: a rajztanár- és művészképzés összevonása, ami a gyakorlatban a mesteriskolák megszűnését és új, egységes órarendet jelentett. A reformok másik alapgondolata a „saison-tanítás” volt, ami a nyári művésztelepek és őszi-téli műtermi-elméleti munka váltakozó ritmusához igazította a tanmenetet. Az új programot a „konzervatív ellenzék” egységesen bírálta, Kovách Géza elhibázottnak tartotta az összevonást, hiszen az erre irányuló kísérletek sorra kudarcot vallottak. Várdai Szilárd felszólalásában pedig így vélekedett: „A tantestület az iskola megreformálásával való foglalkozást jelenleg nem tartja időszerűnek, noha a testület egyes tagjainak is megvannak a maga reformtervei.”[14] Lyka eltávolítását megfogalmazó követeléseiket rövidesen írásban is megerősítették.[15]

A tervezett változások elleni tiltakozás túlnőtt az iskola falain, Lyka ellenzéke könnyűszerrel  mozgósította befolyásos támogatóit. Egy héttel a zárt tantestületi ülést követően már a sajtó adott hírt arról, hogy Zala György és Karlovszky Bertalan képzőművészek egy csoportjának kíséretében kereste fel Haller István minisztert, tolmácsolva kifogásaikat Lyka személye (nem művész, „csak a széppel foglalkozó poéta”) és tervezett reformja ellen, amely a mesterségbeli tudás elé helyezi a változékony művészeti irányokat és modorokat.[16] A Képzőművészek Nemzeti Szövetségének memoranduma az új igazgató szakmai kompetenciáját kérdőjelezte meg: „Írásait a szakértelmetlenség, következetlenség s a meggyőződés teljes hiánya jellemzi […] Szaktudását a legnagyobb mértékben kétségesnek tartjuk.” Levelük Lykát – becsületsértéssel felérő hangnemben – „sivár lelkületű”, „profán kalmárnak” bélyegezte.[17] A Pesti Napló azt is tudni vélte, hogy Zala György az igazgatói posztra pályázik, Karlovszky pedig „megelégedne” a festészeti mesteriskola vezetésével.[18] Erre válaszként nem sokkal később a főiskolai növendékek száz tagú (!) küldöttsége kért kihallgatást a minisztertől, támogatásukról biztosítva Lyka Károlyt és az iskola újonnan alkalmazott tanárait.[19]

            A régi gárda tekintélyét és pozícióját nyilvánvalóan leginkább az új tanárok alkalmazása és az újonnan bevezetett szabad tanárválasztás intézménye veszélyeztette. Azokon a baráti, kávéházi beszélgetéseken, amelyeken a háború évei alatt apránként kirajzolódott egy új alapokra helyezett főiskola terve, Réti István, Benkhard Ágoston és a rajztanárképző néhány tanára mellett Csók István és Vaszary János is részt vettek.[20] Az új igazgató bennük látta annak a szabadabb művészi iránynak a biztosítékát, amire hosszú távú reformterveit alapozhatta. Vaszaryn kívül a többieket Münchenig és Nagybányáig ívelő, évtizedes baráti szálak fűzték Lykához, megannyi közösen átélt küzdelem az európai igazodású hazai modernizmus védelmében. Benkhard, Csók és Vaszary személyében belépő új tanárokat Lyka meglehetősen későn, a tantestület november 20-i ülésén mutatta be.[21] A háttérben zajló pozícióharcokat jelzi, hogy ekkor is csupán szerződéses alkalmazásba léphettek.[22] Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy Balló Ede, Deák-Ébner Gyula és Bosznay István mellett, immár Benkhard, Csók, Réti és Vaszary alakrajzi osztályait is választhatták a növendékek.[23] Ezen a ponton az ellenzékbe szorult tanárok a tiltakozás legradikálisabb eszközét, a sztrájkba lépés lehetőségét fontolgatták.[24]

            Az ellenzék mozgásterét a decemberben kihirdetett órarend is jelentősen korlátozta. Az átalakítások egyértelműen az alakrajzi oktatás dominanciáját a járulékos rajzi tárgyak számának csökkentésével érték el: az ornamentális gyakorlatokon alapuló ékítményes rajz beolvadt az iparművészeti tervezésbe, amelynek oktatására Lyka Megyer Meyer Antalt kérte fel; az építészeti rajzot és tervezés műszaki jellegű ismereteinek helyébe a műveltségi ismereteket tartalmazó építészeti ismeretek léptek, a Székely Bertalan által meghonosított alakrajzi mozdulat kompozíció pedig beolvadt az alakrajzi tárgyakba. Túl a koncepcionális meggondolásokon az új órarend minden előzetes egyeztetést nélkülöző bevezetése az ellenzék tanárainak helyzetét lehetetlenítette el, hiszen ily módon a zömmel geometriai tárgyakat oktató Erdőssy Béla, Kovách Géza és Bottka Miklós óraszáma radikálisan lecsökkent. [25]

A mind jobban elmérgesedő helyzet tisztázására a minisztérium az alakrajzi oktatást bemutató házi kiállítás megrendezését javasolta.[26] A bemutatót a reformokat támogató Vass József közoktatásügyi miniszter is kitüntette figyelmével.[27] Noha a kiállítás zártkörű volt a konzervatív sajtó csak a támadások újabb apropójának tekintette. A növendéki munkákat a vezető tanárok szerinti csoportosításban felvonultató tárlat nyilvánvalóvá tette a tanárok határozottan eltérő nevelési irányvonalát. A hagyományos akadémikus és naturalista természetábrázolástól különösen Csók és Vaszary növendékeinek munkái tértek el, teret engedve expresszionista kísérleteknek is. “Csók és Vaszary növendékeinek munkáit meglátva egy pillanatig megrémülve hökkenünk vissza: a falakról a proletárdiktatúra plakátjainak rémséges torzalakjai vigyorognak felénk” – írta Mátrai Vilmos a konzervatív Rajzoktatás tárlatszemléjében.[28] A kiállítás kapcsán először fogalmazódott meg határozottan a művészképzés két féle iránya. Mátrai az akadémiák feladatának a tradíció fenntartását látta: „[…] a Képzőművészeti Főiskola olyan intézet, melynek célja a hagyományokon felépülő, a pozitív természettudományok (geometria, anatómia stb.) által megalapozott művészet tanítása”.[29] Ugyanígy vélekedett a reformok ellen tiltakozó Országos Magyar Képzőművészeti Egyesület képviseletében Márton Ferenc: „[…] a művésznövendéknek először is a művészet mesterségbeli részét kell alaposan megtanulnia, amint azt a renaissance nagy mesterei is megtették. Alapos technikai tudás nélkül, pusztán az egyéniség és modernség jelszavaival nem lehet művészt nevelni.”[30]

A kultuszminiszteri tárca élén időközben bekövetkezett személycsere a reformok megakasztására adott reményt az ellenzéknek.[31] A tantestület 13 tagja újabb beadványban sürgette a döntéshozókat Lyka Károly és az új alakrajzi tanárok megbízásának visszavonására. “A bemutatott növendék-munkák egyenesen megdöbbentő képét nyújtották művészeti képzésünk szétzüllésének” – konstatálták az újabb minisztériumi tiltakozó beadvány szerzői.[32] A kiállítás újólag alkalmat adott rá, hogy a Képzőművészeti Egyesület néhány tagja – köztük Zala György – a “szélsőségesen modern” irányzatok érvényesülése ellen ismét felemelje szavát.[33] A tét immár az művészeti akadémia magasztos intézménye maga volt, amelyet a tradíció és mesterség nevében védelmezőkkel szemben mindinkább az invenció és egyéniség jelszavait hangoztató modernek vettek birtokba. A növendéki kiállítást követő vádakra felelve Lyka védelmébe vette új tanárait, pedagógiai programjában pedig az európai akadémiákon is teret hódító személyiségközpontú tanítás célját tűzte ki: „A szolid művészi tudás csak azon az alapon fejlődhetik, ha a mester tanulmányozza az egyes tanítványok hajlamát, tehetsége színét, s amit benne értékes rügynek ismer föl, azt indítja a kibontakozás útjára.”[34]

1921-1922: A reformok bevezetése

Lyka Károly és tanártársai személyében olyanok kerültek döntéshelyzetbe, akik a művészeti nevelés területén már évtizedekre visszanyúló tapasztalattal rendelkeztek. Lyka 22 évesen, még pályakezdő kritikusként 1891-ben egy harcos cikkében intézet támadást a mesteriskolák elavult szemlélete ellen.[35] Írásában a nagy tekintélyű Benczúr-féle Mesteriskolát epigonképzőnek aposztrofálta, Lotz Károlyt pedig – akit ekkor bíztak meg az újabb mesteriskola vezetésével – az akadémizáló irány megkésett képviselőjeként alkalmatlannak ítélte a korszerű művészképzés vezetésére, amelynek meglátása szerint feladata nem az ideális formaképzésre ösztökélő gipszminták másolása, hanem az, hogy egyéniségük kibontakoztatásával párhuzamosan „megtanuljanak úgy rajzolni és festeni, ahogy a természet élő mintaképein látják”.[36] A figyelmes természettanulmányon alapuló,  személyiségközpontú oktatás mellett foglalt állást a későbbiekben is, mikor immár saját folyóiratában fejtette ki nézeteit a témában.[37] Pedagógiai koncepciója tehát már müncheni éveiben végleges alakot kapott, és a naturalizmus látványközpontú, a természet megfigyelésén alapuló ábrázolásmódja mindvégig mérvadó maradt számára.

            A reformok irányának és alapelveinek kidolgozásában legfőbb társa Réti István volt, akinek a reform-tanárok közül a nagybányai művésztelepen eltöltött évei révén a legnagyobb gyakorlati tapasztalata volt. Alapelveit Thorma Jánossal közösen megfogalmazott, 1898-ben A művészeti nevelésről kiadott füzetben összegezte.[38] Ebben az írásban már több olyan célkitűzés megjelent, ami a húszas évek főiskolai reformjaiban kapott központi szerepet, így elsősorban a természeti utáni rajz és festés elsődlegessége, részint az alapos megfigyelésen alapuló modelltanulmányok, részint a szabadban végzett természeti stúdiumok révén. A művésztelep szabadiskolai jellegéből adódóan nagy szerepet kapott a szabad tanárválasztás elve, a tanárok autonómiájának és a hallgatók közös (évfolyamok nélküli) munkája.

A főiskola reformjának központi gondolata az alakrajzi stúdiumok és természeti tájtanulmányok szerepének kihangsúlyozása volt,  ami az oktatásban a századforduló naturalista – plein air hagyományait, voltaképp a nagybányai szabadiskola pedagógia gyakorlatát emelte intézményes szintre. Ezt szolgálta az alakrajzi órák rajztanárok tanrendjében megemelt száma, a nyári művésztelepek korábbinál nagyobb szerepe. Mivel ebben az „individualista” jellegű oktatásban a hagyomány kötött rendjének helyét (a Hollósy Simon oly gyakran hangoztatott) intuíció vette át, mindennél fontosabbá vált a növendék művészi hajlamaira ráhangolódó tanár személyes aurája.  Ezért volt döntő jelentőségű Lyka számára az általa javasolt tanárok személyének elfogadtatása, hiszen bennük öltött testet a reform, általuk kelt életre az ifjú művésznemzedék nevelésének új iránya.

A főiskola pedagógiáját jellemző változások a húszas években már korán sem mondhatóak korszerűnek, inkább képviselték a századforduló szabadiskolai szellemiségét, mint a két világháború progresszív művészképzését. Igaz, hogy a nagy múltú európai művészakadémiák, mint a párizsi vagy a müncheni, hasonló nyomon haladt, a modern irányokra nyitott szemléletet ott is az új tanárok személyisége plántálta el.[39] A két világháború közötti időszak leginkább újszerű művészet pedagógiai kísérletei nem a hagyományos akadémiákon, hanem az iparművészetek és alkalmazott művészetek felé nyitott műhelyszerű iskolák gyakorlatában valósultak meg.[40] A nagybányai tanultságú mesterek szellemisége ugyan távol állt ettől az avantgarde tanultságú, konstruktivista-prakticista iránytól, ám a nyitottságot jelezte, hogy 1922-ben Lyka Károly egy volt növendék, Stefán Henrik javaslatára diákcsere programot kezdeményezett a Bauhaus iskolával.[41]

Mindezek mellett a reformok intézményi és szervezeti összetevői a művészeti célkitűzések következetes megvalósítását segítő elemek voltak. A főiskola pedagógiai irányának egységesítését szolgálta az eddigi széttagoltság megszüntetése: a mesteriskola és női festőiskola felszámolása, a rajztanár- és művészképzés egységesítése.[42] Az egységesítés közel sem volt új gondolat. Szinyei Merse Pál igazgatása alatt már 1908-ban történt kísérlet az összevonásra.  Ám a mesteriskolákból és női festőiskolából alakult Művészképző Főiskola és a Rajztanárképző Főiskola összevonásával megalakult Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola továbbra is inkább szervezeti mint pedagógiai egységet jelentett.[43]

A huszas évek reformjai ezzel szemben a nemek és évfolyamok közös oktatása mellett fogalalt állást. A mesteriskolák felszámolása a vártnál jobban elhúzódott: igaz ugyan, hogy a megmaradt néhány növendéknek felajánlották a további munkát az alakrajzi tanárok bármelyikénél, néhányan azonban nem éltek a lehetőséggel és demonstratívan kitartottak régi helyük mellett.[44] Az egységes oktatás abban jelentkezett, hogy az első két évben a rajztanárok és a művészhallgatók is azonos tanmenet szerint haladtak. A tanári pályára készülők a későbbiekben tanultak ábrázoló geometriát, szemléleti látszattant és elemi geometriát (Horn Antal, Bottka Miklós, Erdőssy Béla, Kovách Géza), de a korábbiaknál alacsonyabb óraszámban.  Emellett választható kurzusokként megjelent a grafikai szaktanfolyam Olgyai Viktor vezetésével, valamint a vízfestés Edvi-Illés Aladár és Baranski E. László irányításával.

A reform egyik legnagyobb vívmánya a szabad tanárválasztás bevezetése volt.  Mivel a művésztanárok pedagógiájukban teljes autonómiát élveztek, a növendékek egymástól markánsan eltérő művészi szemléletek közt választhattak.[45] Lyka a művészi sokszínűség és szabadság jegyében tudatosan különféle művészi irányok képviselőit kérte fel az alakrajz oktatására. Az induláskor, 1920-ban az akadémikus hagyományokat Székely követője, Tardos-Krenner Viktor, a realista irányt pedig Révész Imre képviselte. A nagybányai szemléletet a telep nagy nevű alapító mestere Réti István és a Hollósy-tanítvány Benkhard Ágoston hordozta, míg a századelő modernebb irányzatait az ekkor már jelentős hazai és külföldi sikerekkel rendelkező Csók és Vaszary reprezentálta. E karhoz csatlakozott 1922-ben a nagybányai kört erősítő Glatz Oszkár és az alföldi festészet egyik legmarkánsabb képviselője, Rudnay Gyula.[46]

1921-ben, a reformok első évében alakrajzi osztályt kapott Bosznay István, Balló Ede, Benkhard Ágoston, Csók István, Deák-Ébner Gyula, Glatz Oszkár, Réti István és Vaszary János. Ám a szabad tanárválasztás jelentős konfliktusforrás volt, hiszen a legnépszerűbb új tanárok Réti és Vaszary osztályában kész tömegek voltak, míg másutt alig néhány hallgató lézengett. A nagy létszámú osztályok megfelelő munkakörülményeinek biztosítása is kérdéses volt, amit idővel a kiürülő mesteriskolai műtermek átadásával oldottak meg. A kezdeti kaotikus állapotok megoldásaként Vaszary és Csók már az első tanév végén javaslatot tettek olyan hallgatók személyére, akiknek „átlépését kérik” más osztályokba.[47]

A szervezeti átalakítások másik pillére a rektori tanács és a rector magnificus státuszának bevezetése volt. A „hivatalos álláspont” szerint az átalakítás az iskola irányításának demokratikusabb működését célozta. Valójában a reform tanárok szűk körének kezébe adta a döntés jogát, ezzel biztosítva a reformok zökkenőmentes megvalósítását. A két éves időtartamra a tanács által megválasztott rektor nem igazgatói teendőket látott el, hanem hivatala szerint gondoskodott a tanács határozatainak végrehajtásáról és a főiskola képviseletéről. Mellette a tanulmányi ügyek intézésére a rektorhelyettes (prorektor), adminisztratív ügyekben a főtitkár (questor) volt hivatott.[48] Az első választásra 1921 októberében került sor, amikor az újonnan felállt rektori tanács titkos szavazással, jelentős többséggel Lyka Károlyt bízta meg két évre a rektori teendők ellátásával, míg prorektornak a gyakorlati-tanulmányi ügyekben tapasztalt Várdai Szilárdot választották.[49]

A főiskola új Felvételi, tanulmányi és rendszabályzata a minisztérium jóváhagyásával 1921 szeptemberétől lépett életbe.[50] A forrongó kedélyeket az 1922 tavaszán megrendezett húsvéti ifjúsági tárlat tovább szította. Pedig a szervezők igyekeztek a hagyományok és kísérletezések kiegyensúlyozott képét nyújtani. A kiállítás plakátja tartózkodott minden modernizmustól, a Streda Károly által tervezett rajztáblával térdelő görög ifjú rajzán a klasszicizáló törekvések uralkodtak.[51] A támogatás egyértelmű gesztusaként a tárlatot Vass József kultuszminiszter személyesen is meglátogatta. Kezdetben a sajtó is a művek friss, fiatalos lendületét méltatta.[52] Igaz, még a moderneket támogató Műbarát is megjegyezte szemléjében, hogy a mesterek hatása (különösen Vaszaryé) néhol zavaróan szembeötlő.[53] Nem sokkal később azonban nem várt magasságokba csaptak a tiltakozások hullámai: a konzervatív ellenzék befolyását jelzi, hogy a kiállítás apropóján immár parlamenti felszólalás szintjén kapott hangot a reformok elutasítása. Kiss Menyhért képviselő a kultuszminiszterhez intézett interpellációjában a főiskola új irányát bírálta: „Olyan irányzat kerekedett felül, amely homlokegyenest tagadja azt a művészeti hagyományt, morált és esztétikát, amit Benczúr és a többi halhatatlan világhírű magyar mester megalkottak.” [54] Beszédében a főiskolán újabban uralomhoz jutott nézeteket dekadensnek bélyegezte és sürgette a reformok irányának felülvizsgálatát. Képviselőtársa felszólalását pár nappal később Simkó József üdvözölte A Népben, amelyben még keményebb szavakkal a „bolsevizmus és tanácsköztársaság uralmát” látta visszatérni az intézet „kárhozatos” működésében.[55] A tavaszi kiállításról hasonlóképp lesújtó véleménye volt: „A képzőművészeti főiskola ifjúságának húsvéti kiállítása hű képe volt a jégverést megelőző fekete égboltnak. Mondjuk ki nyíltan, hogy az ifjúsági kiállítás tanúsága szerint, a képzőművészeti főiskolán a vezetés, az irányítás teljesen el van hibázva.”[56]

1922-1927: Próbaidő

A folytonos támadások kereszttüzében álló reformintézkedések véghezvitelét a kultusztárca mindenkori vezetőinek eltökélt támogatása biztosította. Az új tanév kezdetén, 1922 szeptemberében Lyka Károly újabb vezetőváltásról számolt be: Vass József helyét Klebelsberg Kunó vette át, Nagy Árpád miniszteri tanácsos pedig a művészeti ügyosztályt hagyta el, hogy helyére Kertész K. Róbert lépjen. Lyka ennek apropóján kiemelte Nagy Árpád szerepét, „kinek a főiskola átszervezését illetőleg, átformálása körül elévülhetetlen érdemei vannak.”[57]

A reformok évei nagyrészt Klebelsberg majd évtizedes (1922 – 1931) miniszterségének idejére estek, kultúrpolitikája pedig hosszabb időre viszonylagos védelmet nyújtott a megújulás útjára lépő hazai művészképzésnek. A bethleni konszolidáció éveiben a kulturális szféra látványosan nagyvonalú támogatása politikai stratégiai tényező volt. E program döntő fontosságú elemét képezte a felsőoktatás támogatása. A Képzőművészeti Főiskola egységes képzési iránya megfelelt a tudós és tanárképzés összevonását sürgető általános oktatáspolitikai programnak.^[58] Az állami művelődéspolitika a képzőművészet területén is a különféle irányok és érdekcsoportok konszenzusos megegyezését szorgalmazta. Klebelsberg személyes ízlése konzervatív volt, értetlenül állt az avantgarde és a modern kortárs magyar művészet előtt, és a Képzőművészeti Főiskola liberális szellemiségével sem rokonszenvezett.^[59] Ugyanakkor művelődéspolitikusként a konzervatív és modern irányzatok között egyensúly megteremtésére törekedett.

Vélhetően a kultusztárca élén történt csere is szerepet játszott abban, hogy 1922 végén Adatok a Képzőművészeti Főiskola állapotáról címmel a reformokat élesen bírálónyomtatott röpirat került forgalomba.[60] Szerzőjét később Kőszegi Lászlóval azonosították, aki ekkor az iparművészeti iskolának volt óraadó tanára és egyéb írásaiban is eltökélten bírálta a modern irányzatokat.[61] Szövege azonban nyilvánvalóan a főiskola belső ügyeinek alapos ismeretéről árulkodott. Egy tanácsülésen Kovách Géza neve vetődött fel, mint aki a rektori tanács tagjakként (és a reformok eltökélt ellenzőjeként) az iskola működésére vonatkozó belső információkkal látta el a röpirat megfogalmazóját.[62] Az írás hosszan, 24 pontba foglalva bírálta az iskola szervezeti és tanulmányi átalakítását. A másfél éve húzódó reformok gyakorlati megvalósítását mélységesen antidemokratikus folyamatként festette le, ahol az új vezetés leplezetlen nyíltsággal törekedett ellenzőinek személyes ellehetetlenítésére, céljai érdekében áthágva a demokratikus döntéshozatal alapvető szabályait. A röpirat a rektori tanács bevezetését is ilyen intézkedésként értelmezte, mondván annak igencsak korlátozott számú testületében helyet kaptak az iskola újonnan szerződtetett, ideiglenes tanárai is, míg rendes tanárai közül mindössze hárman. Mivel minden szervezeti és tanulmányi döntés jogkörét a tanács kapta meg, az iskola többi tanára joggal érezhette úgy, hogy véglegesen kiszorultak az intézmény irányításából.[63]

A röpirat emellett kifogásolta a figurális-alakrajzi órák túlsúlyát, ezzel együtt az új (és csupán ideiglenes szerződéssel rendelkező) alakrajzi tanárok növekvő számát és befolyását. Az új tanév valóban változásokat hozott ezen a téren is: az alakrajzi tanárok közül nyugdíjazták Balló Edét, akinek helyére Rudnay Gyulát kérte fel Lyka. Rudnay személyével újabb támogatást kapott az új irányvonal szemlélete. Ezzel párhuzamosan a nőis festőiskola egykori vezetője, Deák-Ébner Gyula is nyugdíjba vonult, növendékeit a többi tanár osztálya között osztották szét. Mindeközben a szabad tanárválasztás a gyakorlatban komoly gondokat okozott, míg egyes tanároknál alig volt növendék, mások nagy létszámú osztályaik mellett az elviselhetetlen helyszűkét panaszolták.[64] A tömeges létszámú osztályok hatékony munkájának biztosítására vezették be a tanársegédek alkalmazását.  A szabad tanárválasztás intézménye a röpirat szerzői szerint is képtelen aránytalanságokat okozott, hiszen míg egyes tanároknak oly sok a tanítványa, hogy csak tanársegédek alkalmazásával tudják a növendékek munkáját irányítani, „van olyan figurális tanár, ki csupán egy tanítványt tanít.” Ezzel párhuzamosan a növendékek száma is jelentősen megemelkedett, növelve a „művészproletariátus” számát.[65] A bírálók arra is felhívták a figyelmet, hogy a művészképzés előtérbe kerülésével a rendkívüli hallgatók (azaz hiányos iskolai képzettséggel rendelkezők) aránya is megugrott, olyannyira, hogy az első évfolyamban számuk meghaladta a rendes növendékekét.[66] A koedukált munkát pedig – főként az aktrajzok vonatkozásában – egyenesen etikátlannak bélyegezték a bírálók. A sorra nyíló nyári művésztelepek szintén hozzájárultak a hallgatói létszám megugrásához, amit – a röpirat szerzői szerint – a művésztelepi munkát jellemző intézményi, anyagi és pedagógiai káosz kísér. A röpirattal párhuzamosan a sajtóban is jelentek meg tiltakozások: 1922 novemberében a konzervatív Új Nemzedék a főiskola hallgatók sérelmeinek adott hangot, bírálva a túl magas hallgatói létszámot, a numerus clausus teljes figyelmen kívül hagyását.[67] 

Az első évek szünidei tárlatainak szélsőséges kritikái arra késztették a tanári testületet, hogy olyan kiállítással lépjenek a nyilvánosság elé, amely a főiskolai oktatás teljes spektrumát reprezentálja, egyaránt kitérve az iskolai munkákra és a növendékek önálló munkálkodására.[68] 1923. januárjában eldőlt, hogy a Helikon Rt. vezetője, Dénes Lajos által lebonyolított tárlat számára az Ernst Múzeum biztosít ingyenes kiállítóhelyet.[69] Az 1923. március 18-án megnyílt kiállítás minden korábbinál átfogóbb képet nyújtott a Képzőművészeti Főiskola működéséről, és a bemutató jelentőségét külön növelte, hogy annak a modern művészet pártolásában már hosszabb ideje kiemelkedő Ernst Múzeum adott otthont.[70] A katalógus bevezetőjében Lyka Károly a tárlat céljaként elsősorban azt jelölte meg, hogy ily módon a tanárok és növendékek egyaránt átfogó áttekintést nyerjenek az intézet munkájáról. A kiállított művek három csoportba sorolódtak: jelen voltak az egyes festőtanárok vezetése alatt készült iskolai stúdiumok, a vidéki művésztelepeken készült tanulmányok, illetve a növendékek tanrenden kívüli működését bemutató alkotások. Az Ernst Múzeum nyolc termét megtöltő kiállítást a rendezők a vezető tanárok köré csoportosították.[71] A kiállítás a nem konzervatív sajtó általános elismerését vívta ki. A Műbarát műbírálójának szavait idézve: “A magyar művészetnek régen volt olyan tavasza, mint aminőt az egyetlen művészeti főiskolánkon serdülő ifjúság ígér”.[72]

A tanévet rektorválasztás zárta. A testület 1923 májusi ülésén többen felvetették Lyka Károly újra választását, azt remélvén, hogy személye garantálná a reformok folytatását. Lyka azonban határozottan elhárította a felkérését, mondván: „nem volna szerencsés az intézetre az, hogy egy ember irányításához csontosodna, hisz ennek kiküszöbölése volt célja a reform készítőinek, midőn az állandó igazgató helyébe az időnként váltakozó rektort tette.”[73] A megismételt választáson végül Csók István kapta a legtöbb szavazatot, és ezzel együtt két tanévre a rektori megbízást.[74]

A bírálók támadásai továbbra sem csitultak: 1923 szeptemberében a Zala György vezette Képzőművészeti Egyesület követelte a kormányzótól Lyka Károly és társai elmozdítását, mivel „a Főiskola rektora és az említett tanárok oktatása nem biztosítja az új művészgeneráció szaktudását és nemzeti szellemben való nevelését.”[75] Tiltakozásuk azonban nem hozott eredményt, a kulturális vezetés éppúgy kiállt a reform mellett mint a Képzőművészeti Tanács.[76] Utóbbi Lyka „védőbeszédének” is helyt adott és legfőbb szakmai fórumként ítélte el a támadók elveit és céljait.[77]

A kultusztárca vezetését átvevő Klebelsbergnek szembesülnie kellett azzal, hogy a képzőművészeti közéletet egymással szembeálló érdekkörök állóháborúja jellemzi. A művészképzés reformjának szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy az új kultuszminiszter (elődeihez hasonlóan) a folyamatos támadások ellenére is az új gárdának szavazott bizalmat. Ennek kétségtelen bizonysága volt, hogy 1923 őszén rendezte a Lyka által meghívott új tanárok státuszát, s valamennyiüket a főiskola rendes tanárává nevezte ki. Csók, Vaszary, Réti, Glatz, Rudnay, Meyer Antal és Andreetti Károly kinevezése a reformok folyamatának egyértelmű támogatását jelentette.[78] E kinevezések egyúttal e reform felsőbb helyről történt megerősítését is jelentették, az intézet “teljes megreformálása voltaképp eme kinevezések megtörténtekor fejeződött be.”[79] Nem sokkal később Klebelsberg a képviselőház ülésén is a támadások kereszttüzében álló reformtanárok mellé állt: “Lehet bármilyen egyéni felfogása valakinek Csókról vagy Vaszaryról, de hogy Csók és Vaszary a maguk irányába jó művészek, azt senki kétségbe nem vonhatja […]”^[80] A támogatás kinyilvánítását oly nagy jelentőségűnek ítélték a főiskola érintett tanárai, hogy a rektori tanács „e fényes elégtételért” cserébe köszönő feliratot intézett a miniszterhez.[81]

A kultusztárca hivatalos kiállása a reform elvei mellett mélyebb összefüggéseket takart. Klebelsberg a konzervatív és modern irányzatok kiegyensúlyozott támogatására törekedett, míg az állami megrendelések jórészt a neoklasszicista, római igazodású művészeket támogatták, a „magyar kultúrfölényt” bizonyítani hivatott külföldi reprezentációban nagyobb teret engedett a progresszív alkotóknak.[82] Így válhatott a Szinyei Társaság a kortárs magyar művészeti élet igen befolyásos „elitgárdájává”. Márpedig a főiskola reformtanárainak egyúttal a Szinyei Társaságnak is tagjai voltak, sőt az intézmény aktuális rektora, Csók István a Társaság elnöki posztját is betöltötte.[83] Mindez komoly helyzeti előnyt jelentett a növendékek számára, akik rendszeres bemutatkozási lehetőséget kaptak a Szinyei Társaság fiataloknak szánt Tavaszi Szalonjain, a Társaság hivatalos lapjának számító Magyar Művészetben,továbbá számíthattak a tehetős műgyűjtők felajánlásaiból származó tisztes összeggel járó ifjúsági ösztöndíjaira. A húszas évek elejének konzervatív támadásai rendre felemlegették a Társaság és a reform főszereplőinek személyi- és érdekazonosságát. A Magyarság cikkírója egyenesen úgy látta, hogy „a főiskola egészen a Szinyei-Társaság kezébe került.”[84]

Miután létszámcsökkentésre hivatkozva az 1923-24-es tanév végén elbocsátották Erdős Bélát és Tardos Krenner Viktort, majd Várdai Szilárd után Kovách Géza is nyugalomba vonult, a reform ellenzőinek egykori „keménymagjából” egyedül Bosznay István maradt aktív. Az egyensúlyi politika jegyében a kultusztárca a főiskola meggyengült konzervatív erőit is igyekezett erősíteni. 1925 júniusában a tárca levélben sürgette egy „monumentális fali festészetre előkészítő tanszék” felállítását. Többekkel együtt Réti István azért utasította el a javaslatot, mert úgy vélte a falfestés „stíluskérdés”, és oktatható az alakrajz keretében.[85] A rektori tanács kifogásai ellenére szeptemberben Dudits Andort rendes tanári kinevezéssel kezdte meg működését az iskolában, külön tanszéket végül nem kapott, a III-IV. éves továbbképzős művészhallgatók számára oktatott festészeti technikát, azon belül falfestészetet.[86] Dudits a klebelsbergi kultúrpolitika reprezentációs törekvéseinek beteljesítője volt, kinevezése idején az Országos Levéltár historizáló falképsorozatán dolgozott.[87]

Az első bemutatkozásra másfél évvel a főiskolának ismét módja nyílt arra, hogy a nyilvánosság előtt mutassa be növendékeinek munkáit. A kiállításnak ezúttal nem az Ernst Múzeum, hanem a főiskola közvetlen szomszédságában működő épület, a Régi Műcsarnok kiállítótermei adtak helyet, de a korábbihoz hasonlóan részletes katalógus kiadásának költségeit az Ernst Múzeum állta.[88] A tárlatot – az előzőhöz hasonlóan – az osztályvezető mesterek szerint csoportosították, mely Csók István bevezetője szerint hármas célt szolgált: megmutatkozni egymás és a külvilág felé és eladási lehetőséget biztosítani a nélkülöző művészifjúság számára. Lyka Károly az Új Időkben hívta fel a közönség figyelmét a tárlatra, amelyet az új generáció legfontosabb fórumaként méltatott: „Többről van itt szó a megszokott műtárlatnál: egy népes, új generáció felvonulása ez, mely áthidalja a jelent a jövőbe, s körülbelül láttatja azokat az alapokat, amelyeken, mint pilléreken művészetünk pihenni fog.”[89]Elek Artúr a Nyugatban közölt bírálatában pontosan megfogalmazta azt a pedagógiai alapelvet, amely lényegileg megkülönböztette a megújult művészeti akadémiát a háború előtti Mintarajziskolától: “Abban, amit bemutattak rajta, nem volt semmi iskolás. Egyetlen művészeti főiskolánkon, úgy látszik, nagy lelki szabadságban nevelkednek az ifjak. Mestereik nem fogják őket megszabott feladatokra és nem gyötrik őket szabályokkal. A főiskolán a szó igazi értelme szerint való stúdium folyik: a természet tanulmányozása az emberi alakon által. S “korrektúra” közben a tanár a maga tapasztalatait közli az ifjakkal, igazgatja őket tanáccsal és képzeletük elé rajzolja művészetük igazi nagy feladatait.”[90]

Elek Artúr szavai a reform legfőbb célkitűzéseit igazolták: sematikus minták másolása helyett az autonóm művészi formaalkotás képességének kibontakoztatását a jövő művészeiben. Az oktatás olyannyira ebbe az irányba fordult, hogy a művésznevelés szempontjai mindinkább háttérbe szorították a tanárképzést. Ebben szerepet játszott az a körülmény is, hogy korszakunkban a rajzoktatás (különösen a főiskolai képzést érintő középszintű) mind kevesebb teret kapott a természettudományokat előnybe részesítő oktatáspolitikában. A rektori tanács nevében Csók István éppen ezért 1924 tavaszán arra kérte a kultuszminisztert, hogy az új középiskolai tanterv kidolgozásakor kapjon kellő óraszámot a művészi rajz és a mértani rajz.[91] A középiskolai rajzoktatás háttérbe szorulása is szerepet játszott abban, hogy a Képzőművészeti Főiskola mindinkább művészképzőként határozta meg önmagát. E vonulattal állt összhangban az a – szigorúan belső használatra szánt – beadvány is, amelyben Csók István összegezte rektori tisztének két esztendős tapasztalatait.^[92] Posztjáról való távozásakor, 1925 júliusában egy olyan tervezetet tárt a rektori tanács elé, amelynek alapját a tanárképzővel szervezeti, de független pedagógiai közösségben működő művészképzés alkotta.

Az ezt követő, Glatz Oszkár rektori időszakára eső tanévek szokatlanul csendes időszakot hoztak a főiskola történetében. A kedélyeket csak a sajtó által felfújt, a főiskola új tanárait is érintő botrányok borzolták némiképp. 1925 júliusában egy ifjúsági szervezet feljelentése nyomán a rendőrség kivonult Fränkel Ernő műkereskedő boltja elé és felszólította a tulajdonost, hogy Iványi Grünwald Béla, Vaszary János és Prihoda István aktképeiről készült rézkarcokat haladéktalanul vetesse be a kirakatból.[93] A tulajdonos megtagadta az eljárást, arra hivatkozva, hogy Iványi és Vaszary alkotásai állami aranyéremmel kitüntetett mesterművek, amelyeket a rendőrségnek nincs joga önkényesen indexre tenni. Néhány nappal később azonban a rendőrség erőszakkal felfeszítette a kirakatot és a “szeméremsértő” képeket elkobozta. A kirakat felnyitásakor az ügyben eljáró detektívnek feltűnt Csók István (a Képzőművészeti Főiskola frissen leköszönt rektorának) Zsuzsanna menekülése című olajfestménye is, amelyet mint a közszeméremre ártalmasat, szintén lefoglalt. Az eset annál is inkább kínos volt, mivel Iványi Fürdőzők című műve nem sokkal korábban állami aranyérmet kapott, és Vaszary Fürdés utánjával együtt a Szépművészeti Múzeum számára megvásárolta az állam.

Szintúgy a reformerek elleni burkolt támadás volt az epreskerti templom építésének ügye. 1924-ben a Dalnok utcai római katolikus egyházközség vetette fel annak lehetőségét, hogy a „kihasználatlan” Epreskert egyik sarkába a gyülekezet új templomot emeltessen. Indokaik között az is szerepelt, hogy az intézmény egyes tanárai – nevezetesen Csók és Réti – a műtermeket jogtalanul lakáscélra használják. Az iskola vezetésének ellenállása miatt a templomépítést sürgetők egyenesen a képviselőház elé vitték az ügyet, világnézeti ellentéteket sejtetve a vita mögött. A napisajtó által is részletesen tárgyalt események ismét a nyilvánosság elé tárták az intézmény munkáját nehezítő konfliktusokat.[94] Idővel az ügyben minden érintett – Glatz, Csók és Réti is – megszólalt, sőt az iskola tizenhat művészeti testület véleményét kérte ki a tervezett építkezésről. Egységes tiltakozásuk és józan érveik hatására a templomépítés ügye lekerült a napirendről.

Az évtized végére a reformtáboron belüli nézetkülönbségek is kiütköztek. A támadások célkeresztjében álló Csók és Vaszary festészete, pedagógiája lényegi vonásokban különbözött Réti, Glatz, Benkhard vagy Rudnay által képviselt természetelvű naturalizmustól. Az eltérő értékrenddel a hallgatók mindennapjaik során szembesülhettek, a külső szemlélő számára azonban csak olyan sajtóviták során vált érzékelhetővé, mint amilyen 1927-ben Vaszary János és Glatz Oszkár között zajlott le a Pesti Napló hasábjain. Az összetűzés kiindulópontja A mai festészet mérlege címen Párizsból közre adott tanulmánya volt, amelyben Vaszary értő módon tolmácsolta a nagyközönség felé a kortárs művészeti áramlatokat, határozottan kiállva a művészi szabadság és kísérletezés mellett.[95] Végkövetkeztetésében elutasítva az idejét múlt naturalista hagyományokat a színgazdag, expresszív (egyébiránt a népművészetben is eleven) kifejezésmódot értelmezte úgy, mint amely a nemzeti jellegű modernizmus számára iránymutató lehet. Glatz Oszkárt különösképp kollegája konzekvekciája háborította fel, válaszában élesen kikelt a „féktelen, beteges, abnormis” modern művészeti kísérletek ellen.[96] A vita súlyát csak növelte, hogy az a Képzőművészeti Főiskola két művésztanára (Glatz személyében frissen leköszönt rektora) között zajlott, világnézeti ellentéteik pedig rövidesen a rákövetkező események fordulataiban öltöttek új formát.

„Visszafelé megyünk” 1928

A konzervatív és reformer tábor közti nyílt összeütközésre a főiskola 1928-as műcsarnoki kiállítása után került sor. A tárlat az előző év szeptemberében rektorrá választott Réti István “belépője” volt, azzal a feladattal, hogy az ellenállók táborát is meggyőzze a követett út helyességéről. A rektori tanács februárban kapott hivatalos értesítést arról, hogy a Képzőművészeti Társulat ingyen átengedi helységeit a főiskolának.^[97] Ez jelentősen növelte a tervezett bemutató súlyát. A tanári kar döntése szerint nem retrospektív (a kezdetekre vagy a reformok kezdeteire visszanyúló) kiállításra vállalkoztak, hanem kifejezetten a legutóbbi nyilvános tárlat óta eltelt három esztendő tanulmányi munkáinak bemutatására. A Műcsarnok összes termében (az elméleti tárgyakon kívül) az iskolában oktatott valamennyi tárgyhoz kapcsolódó hallgatói munkák megjelentek. Megtartva az előző bemutatók mesterközpontú elrendezését, az alakrajzi (Glatz, Rudnay, Réti, Benkhard, Csók, Vaszary, Bosznay) és szobrász tanárok (Kisfaludy Stróbl, Szentgyörgyi) ezúttal is osztályonként különállóan mutatkoztak be. Mellettük külön egységként jelentek meg a Baranski E. László és Edvi Illés Aladár akvarellfestészeti kurzusai, Olgyai Viktor grafikai és Megyeri Meyer Antal iparművészeti tanfolyamai. Az apszistérben a szobrászok munkái mellett Dudits Andor hallgatóinak festészeti technikák keretében tanított falképtervei jelentek meg. A szoros értelemben vett iskolai, műtermi stúdiumok mellett a növendékek önálló kompozícióit is beválogatták a vezető tanárok. A szokatlan döntést több szempont is indokolta, egyrészt a lehetséges eladások szociális meggondolása, másrészt a reformtanárok némelyikénél a két kategória már nem vált szét egyértelműen, Vaszary ás Csók a műtermi munka folyamán is teret engedett „képszerű kísérleteknek”.

            A május 20-án, dr. Petri Pál államtitkár által hivatalosan is megnyitott tárlatot általános elismerés fogadta a sajtóban. “Végre eljött az igazi tavasz a Műcsarnokban. Az emlékek raktárában az ígéret, a múlt mohosodó falai közé a jövendő” – üdvözölte a bemutatót a Kárpáti Aurél, kiemelve, hogy “a legkülönbözőbb irányban, szabadon fejlődnek a legkiválóbb tehetségek, akik sokan, meglepően sokan vannak”.^[98] Ám az olyan kiváló műkritikusoknak, mint Ybl Ervin már ekkor feltűnt, hogy az alakrajzi oktatás sokszínűsége mögött belső konfliktusok rejtőznek. A méltatók között egyedül ő mondta ki, hogy az iskola „hivatalos irányvonalaként” hirdetett naturalizmus felett eljárt az idő, kényszere hiábavaló, mert „a korszellem sugalma folytán” a növendék ösztönösen is stilizál, konstruál. ^[99] Bosznay és Glatz tárgyilagosabb, Benkhard vagy Réti növendékeinek érzékenyebb természettanulmányaiban a nagybányai pein air hagyományok uralkodnak, Rudnay és Vaszary viszont saját energikus stílusát oltja az ifjakban. Vaszary és Csók osztályában „a rajzok tanulmányi jellege ellenére is már természettől levonatkoztatni akaró följegyzése”, utóbbi mester „engedi a fiatalok kereső fantáziájának” kibontakozását, így Csók osztályának munkái a leginkább kísérletiek. “A Főiskola kiállításán kitört botrány. Nagy megbotránkozásunkra ’kubista’ képeket festettünk a Főiskola szent falai között” – jegyezte fel később önéletrajzában Korniss Dezső.^[100] E munkák újabb tiltakozásokra adtak alapot, a konzervatív sajtó ismét agresszív hangnemben követelte a reformok eltörlését.^[101]

            A műcsarnoki kiállítással párhuzamosan a külföldi magyar kiállítások ügye is a „renitens” reformtanárokra terelte a közfigyelmet. A klebelsbergi kultúrpolitika nagy súlyt helyezett az ország külföldi önreprezentációjára. A magyar “kultúrfölény” hirdetésére, a hazai művészet határon túli bemutatására 1920-ban külön bizottság állt fel.^[102] A kiállítandó művek kiválasztásával megbízott, 1926-ban újjászervezet testületnek Csók István és Vaszary János is tagjai voltak.^[103] A külföldi magyar tárlatok tekintetében az 1927-1929-es évek bizonyultak a legmozgalmasabbnak.^[104] A magyar festészet hagyományait és jelenét reprezentáló kiállításokon a KUT és UME égisze alatt jelentős teret kaptak a főiskolás fiatalok, Vaszary és Csók tanítványai.^[105] Noha e bemutatók külföldi szakmai visszhangja igen pozitív volt, a konzervatív körök ellenérzéssel figyelték a modernek és ezen belül a fiatalok előretörését.^[106] A legnagyobb felháborodás az 1928-as velencei biennále Vaszary János által rendezett magyar anyagát kísérte, amelyen jelentős számban szerepeltek Vaszary és Csók főiskolás növendékei is.^[107] Gyöngyösi Nándor, a Képzőművészet című folyóirat főszerkesztője ez alkalommal már Kertész K. Róbert államtitkárhoz intézet nyílt levélben követelte a “100 percentesen szélsőséges” művészet kiiktatását a nemzetközi magyar kiállításokról.^[108]

A kiállítást követően a minisztérium Korniss Gyula államtitkár elnökletével a főiskolai reformokat felülvizsgáló bizottságot állított fel. A küldöttség tagjai – Kertész K. Róbert államtitkár, Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum igazgatója és Gerevich Tibor egyetemi tanár – 1928 decemberében öt ülésen vitatták meg a problémákat, jórészt Bosznay István tiltakozó memoranduma alapján.^[109] A megbeszéléseken – Bosznayn kívül – csak a főiskola szűkebb vezetése lehetett jelen, azaz rektorként Réti István, helyetteseként Lyka Károly és Ferenczy József mint főtitkár. A részletesen jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy a tanácskozásokon az elmúlt évek valamennyi vitatott kérdése felszínre került, és a vita során Réti pontosan megfogalmazta a reform álláspontjait.

A megbeszéléseken számos olyan kérdés került terítékre, amelynek konklúzióit már az 1930-as „második reformba” építették bele. Bosznay kifogásai között szerepelt például az iskola irányításának antidemokratikus volta, hiszen a döntés egyedüli jogát birtokló rektori tanácsban az iskola 25 tanárából csupán 15 kaphatott helyet, akik pedig a reform támogatói közül kerültek ki. Réti válaszában azzal magyarázta a helyzetet, hogy csak az ellenzék döntésekből való teljes kizárása biztosíthatta a reformok keresztül vitelét: „A reformot az életbe csak a reform megalkotói vezethették be, valósíthatták meg!”.[110]

Bosznay memorandumában bírálta az évfolyamok közös alakrajzi oktatását, abban ugyanis nem biztosított a fokozatosság pedagógiai elve. Réti a kérdésben határozottan a közös (osztatlan) képzés mellett foglalt állást. Nézeteiben itt érvényesült legtisztábban a nagybányai szabadiskolás gyakorlat tapasztalata, valamint az a szándék, hogy ez a módszer legyen továbbra is a művészképzés alapja. „Ha az első és negyed éves egymás mellett is állíthatja föl állványát, úgy se ugyanazt keresik s látják ugyanabban a modellben. Aztán a tanár irányítja is belátása szerint őket, hogy mit tanulmányozzanak. Szóló [Réti] osztályában pl. a kezdők természetszerüleg fejmodell körül csoportosulnak, elől bakon ülve,  – mögöttük állványon a haladottabbak festik ugyanazt a fejet. Ugyanígy van az aktmodelleknél is. Fej körül 10-12 jól elhelyezkedhet, az akt körül sokkal több, ha a terem nagy. A tanítás, a korrektúra egyénenként történik s így a tanár korrektúrájában tesz különbséget kezdő és haladó közt s nem azzal, hogy más helységbe különíti el őket.”[111] Úgyszintén az akadémikus gyakorlattól való eltérést szolgálta az önálló kompozíciós tárgyak – Bosznay által kifogásolt – elhagyása. Réti indokai szerint, míg a régi gyakorlatban az osztályterem zárt falai között heteken át tartó munkával oldottak meg elvont feladatokat, ma a nyári művésztelepeken van lehetőség élő kompozíciós beállítások gyakorlására.

Úgyszintén e vita során fogalmazta meg egyértelműen Réti és Lyka az iskola nemzeti hagyományokhoz való viszonyát, hisz a „nemzetietlenség” a konzervatív ellenzék visszatérő vádja volt és maradt. Bosznay Székely Bertalan pedagógiai módszerét, a figurális rajz és festés elemeiről írott kézikönyvét határozta meg követendő mintaként. Lyka viszont határozottan kimondta, hogy Székely és az általa képviselt akadémizmus nem mintája az új művészképzésnek: „A hagyomány fogalmi tartalma a magyar művészetben tehát nem határozható meg pontosan, világosan […] Székely tanítási formulája sem jelent [követendő] értéket, sem művészeti, sem pedagógia szempontból.”[112] Réti szintén ellentétesnek ítélte a figurális rajz nagybányai és Székely által tanított módszerét: „Hollósynál és Nagybányán a növendék a modellt, mint embert egész egyéniségében, mint természeti látványt teljes megjelenésében igyekezett meglátni és visszaadni. A természetnek ez a tisztelete nem volt Székely elve: nála a növendéknek a modell egyéni karaktervonásai természeti fogyatékosságot jelentettek, amit el kellett hagyni, illetve korrigálni.”[113] Réti tehát újólag a naturalizmus természetelvű látásmódját tette meg a művészképzés szellemi alapjának. Ez nem csak a Székely által képviselt akadémizmus sematikus szépségeszményét zárta ki köreiből, hanem egyúttal a modern törekvések absztraháló metódusától is elhatárolódott. Réti a bizottsági meghallgatáson rektorként úgy nyilatkozott, hogy igazságtalannak tartja, hogy a főiskolán folyó munkát a kisebbséget képviselő Vaszary és Csók növendékek munkái alapján ítélik meg.[114] Felszólalásában elismerte ugyan művészi eredményeiket, de egyúttal el is határolódott azoktól: „Vaszary mentalitása a művészeti célok, törekvések folytonos változása, megújulása felé hajlik. Szóló [Réti] nem ért ezzel egyet, de a kor összmentalitását látja ebben. A hiba talán ott van, hogy Vaszary tanítványait saját lázas újra való törekvései irányába vonja maga után. De az biztos, hogy meggyőződéssel teszi ezt és becsvágya sarkalja rá, hogy egy gárda élére álljon, melyet maga nevel magának.”[115] 

Réti sorai között tehát már ekkor megbújt az a stratégiai meggondolás, hogy a „renitens tanárok beáldozásával” megvédhetőek és tovább folytatóak a reformok. Csók és Vaszary egyre inkább a bűnbak szerepében jelent meg. Miután 1929 januárjában a minisztériumi bizottság bejárta a műtermeket, ahol a Csók és Vaszary osztályokban kifüggesztett képek egyenesen „kínos hatást keltettek”.[116] Csók a bejárások idején külföldön volt, Vaszary viszont személyesen vezette végig a bizottságot, akik már a helyszínen kifogásolták a „veszedelmes törekvéseket”. A hírlapi beszámolók szerint Vaszary ekkor éles vitába keveredett a feljebbvalóival, de később ő és Csók is kifejezték együttműködési szándékukat.[117]

Ősszel már egyértelmű formában kapott megfogalmazást, hogy Vaszary és Csók tanári kinevezése meghosszabbításának feltétele igazodásuk az iskola természetelvű irányvonalához. Értékelve a látottakat és hallottakat Klebelsberg Kunó leiratában közölte, hogy “a legújabb festői viszonyoknak a főiskolai oktatás szellemében való érvényesülését” nem tartja kívánatosnak.^[118] A minisztériumi beavatkozást Vaszary a művészi szabadság jogán visszautasította, mondván: “nem adható utasítás a művészetben s bizonyos az is, hogy az új irányok fejlődésével azok felszívandók lesznek.”[119]

Miután Klebelsberg határozottan állást foglalt a modernek és fiatalok szerepeltetése ellen a külföldi kiállításokon, a  Nyugatban Farkas Zoltán „Visszafelé megyünk” címmel közre adott írásában a külföldi kiállítások és a főiskola ügyét már azonos kultúrpolitikai fordulat jeleként értelmezte.[120]A Pesti Napló glosszaírója keserű iróniával kommentálta az eseményeket: „A Képzőművészeti Főiskolán is megjelent a reakció. Jött, látott és győzött. Kiszállt a bizottság és egyszerűen leintette a modern professzorok ’forradalmi’ törekvéseit. […] Kíméletlenül keresztülgázolva holmi csekélységeken, amilyenek például a kor szelleme, az európai haladás iránya, vagy a művészetek szabadsága.”[121] Októberben az érintettek egyike, Vaszary János is megszólalt szenvedélyes szavakkal bírálva a fiatalok elleni üldöző hadjáratot, a művészi szabadságot durván korlátozó intézkedéseket: „általános fronttámadásról [van szó], mely a negáció álláspontjára helyezkedik minden művészettel és progresszivitással szemben, ha az ellentétben van az akadémikus művészettel.”[122]

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy 1929 decemberében Csók István és Vaszary János közös beadvánnyal fordult a minisztériumhoz. Memorandumuk – amelyet Dudits Andor és Szentgyörgyi István is aláírt – Réti tervének alternatívájaként a művészképzés reformját vázolta fel.^[123]  Javaslatuk önálló „Szépművészeti Akadémia” felállítását javasolta, amely mind szervezeti mind tanulmányi szempontból független a rajztanárképzéstől. A beadvány megfogalmazói (vélhetően Csók és Vaszary) évtizedes tanári tapasztalataik alapján úgy vélték, hogy „a rajztanárképzés és a művészet oktatása két ellentétes fogalom, az egyik pedagógia, a másik intuíció! Az egyik józan okoskodás, a másik csillogó fantázia. Ami életet jelent az egyiknek, halálos teherként nehezedik a másik vállaira.”[124] Felvázolta tervük voltaképp a régi mesteriskolai rendszer és szabadiskolai gyakorlat ötvözete volt, javaslatuk szerint a mesterek által vezetett, viszonylag kis létszámú osztályok kizárólag műtermi munkával foglalkoznának, mentesülve az elméleti tárgyak nyűgétől.[125] „A mester nem csak tanár, hanem egyúttal barátja, atyja tanítványainak. Ez oly előny, minőt külföldön sehol sem lel a növendék. Ilyesmi csak a régi mesterek műhelyeiben volt szokásos. A tanítvány egyénisége kifejlődhet, mert a mesternek ideje lévén behatolni a rábízott ifjú lelki világába, a korrektúrát a legmegfelelőbb módon alkalmazhatja.” Szemben a Réti által hangsúlyozott természettanulmányokkal, a tervezet a kortárs törekvésekkel összhangban lévő „képszerű feladatok” megoldását helyezi előtérbe. A korábbi támadások ismeretében szintén kiemelik a „progresszív művészet gyakorlati oktatását: „mindenről, ami a modern művészetben történik a felvilágosítás elkerülhetetlen – éppen a művészi szabadság és egység céljából – nehogy a festőakadémia szelleme a tisztánnemlátás és egyoldalúság veszélyébe kerüljön.” [126] A mesterek dolga, hogy a fiatalok természetes kutató szellemét „a helyes mederbe” terelje.

Minthogy a művésznevelés függetlenségét sürgető tervezetük az 1920-as reformok alapját jelentő egységes oktatás megtámadását jelentette, a rektori tanács megkerülésével, közvetlenül a minisztériumhoz benyújtott benyújtott memorandum a főiskola vezetését nyíltan Vaszaryék ellen fordította. Az ezt követő hónapok tanácsülésein mindketten több ízben hangot adtak elégedetlenségüknek. Csók egy felszólalásában úgy fogalmazott: “A jelen állapotok közt az itt nevelt fiatal generáció tönkremenetele előrelátható… Nem akar robbantani, de ki kell mondania, hogy ami ma van, nem biztosítja a művészet jövőjét.”^[127] Vaszary szintén szembe helyezkedett a rektorral, mondván: „A lefolyt 10 évi tanári tapasztalata azon meggyőződésre vezette, hogy az együttes képzés a művészképzésre hátrányos és a művészképzésre külön akadémiára volna szükség.”[128]

A belső ellentéteket csak szította Csók 1930 novemberében a Pesti Hírlapnakadott nyilatkozata, amelyben a nyilvánosság elé tárta az új iránnyal kapcsolatos fenntartásait. Hét növendékének korrigálva kifejtette, hogy „jó volna elkülöníteni  azokat, akik más-más úton haladnak, akik naturalista stúdiumokat csinálnak és akik stilizált festői hatásokra törekednek.”^[129] Epreskerti alakrajzi osztályán az újságíró „vad, neoprimitív” képeket is látott, és Csók maga is a keretek közt folytatott művészi kísérletezés és személyiségközpontú tehetséggondozás mellett foglalt állást. A művészképzés mai rendszerét áttekintve bírálta az elmélyült munkát akadályozó magas hallgatói létszámot és a művészhallgatók elméleti tárgyakkal való túlterhelését. Nézete szerint „a rajztanárképzést teljesen meg kellene szüntetni. Ezzel szemben egy művészakadémiát kell felállítani, amelynek végzett növendékeiből később lehetne rajztanárokat válogatni, jutalom lenne számukra a fix fizetés.”[130] A terjedelmes intrejút a konzervatív sajtó sem hagyta szó nélkül. Az Új Nemzedék által közölt névtelen olvasói levél nem az abban elhangzottakat, hanem a cikket illusztráló „két förtelemes, fölháborító fényképeket” kifogásolta.[131] A cikk szerzője, Siklós Ferenc által készített beállított műteremképek egyikén Csók mester éppen tüzet ad a tanítványok gyűrűjében fekvő aktmodellnek, a másik felvételen a „művész és professzor lábainál egyszerűen minden lepel nélkül, teljes nuditásban hever ugyanaz a tisztelt női modell.” A levél szerzője a háttérben látható expresszív-kubisztikus növendéki munkákra nem vesztegetett szót, viszont az országos napilap hasábjain közölt jeleneteket pornográfnak bélyegezte.

A reformellenzék megosztottságát nyilvánosság elé táró interjú éppúgy kínos volt az iskola vezetése számára, mint a fesztelen hangulatú műteremképek. Az intézet belső ügyeit a nyilvánosság előtt kiteregető nyilatkozatok ügyében Kertész K. Róbert belső vizsgálatot rendelt el Csók ellen. A rektori tanács december 5-i ülésén heves vitában védte meg a személyes meghallgatás jogától megfosztott tanártársát Vaszary, indulatos felszólalásában egyenesen újfajta „szellemi diktatúrát” emlegetve, rámutatva arra, hogy a történtek a reformok lényegét jelentő művészi szabadság alapelvét kérdőjelezik meg.[132]

Vissza a természethez! A második reform: 1930

A nyilvánosság elé vitt memorandum javaslatait ekkorra már a minisztérium és a rektori tanács egyaránt elutasította. Csók és Vaszary tervezetének állami keretek közt semmi realitása nem volt, a Főiskola viszonylagos autonómiáját és eddig kivívott reformjait nyilvánvalóan csak a Réti által megfogalmazott „mérsékelt modernizmus” pályáján haladva őrizhette meg. A memorandum éppen ezeket az eredményeket veszélyeztette. A Réti által vezetett intézmény fokozatosan alávette magát a Vizsgáló Bizottság által javasolt „korrekcióknak”. Az 1928/29-es tanévtől kezdődően az eddigi három szemeszteres rendszert felváltotta a két szemeszteres időbeosztás. Az 1929/30-as tanévtől a képzési idő négyről öt évre emelkedett, mind a rajztanárok, mind a művésznövendékek számára. 1929 őszén már a korábbiaknál jóval kevesebb, a minisztérium által 65 főben megállapított növendék kezdhette meg tanulmányait az iskolában. Az 1930/31-es tanévtől pedig fokozatosan bevezetésre került az új szervezeti és tanulmányi rendszabályzat.[133] Alapvető változatásairól, irányvonalairól már a főiskola 1929-1930-as évkönyvében beszámolt Réti István, aki 1929 őszétől második rektori ciklusát kezdte meg és akinek a „második reform” éppúgy összekapcsolódott személyével, mint az 1920-as Lyka Károly nevével.

Szervezeti téren az iskola vezetése demokratikusabbá vált, az új szabályzat szerint a hat tagú rektori tanácsot az összes tanárt magába foglaló kari ülés választja, amely más ügyeket illetően is nagyobb befolyást kap. A rektor és a munkáját segítő két prorektor közül egy mindig a rajztanárok közül kell hogy kikerüljön, azáltal is biztosítva a tanárképzés szempontjainak érvényesülését. Ugyanakkor a két féle képzés kötelékeinek lazítását jelentette, hogy a művészek és tanárok általános tanfolyamának ideje két évről egy évre csökkent. Az elméleti tárgyak jó része csak a rajztanárokat érintette, a művészhallgatók az utolsó két esztendőben művészettörténeten kívül már csak a műtermi munkával foglalkozhattak. Másrészről hangsúlyosabbá vált a rajztanárok művészi képzése, amit Réti összefoglalójában is kiemelt: „A Főiskola rajztanárképző tagozata is elsősorban művészeti iskola.”[134] A korábbinál világosabb megfogalmazást kapott ugyanakkor az alakrajzi oktatás stiláris irányvonala: az „alakrajz és festés tartalma szerint és összefoglalóbb nevén: természettanulmány.”[135] A Főiskola új iránya egyenlő távolságot akart tehát tartani az akadémikus, neokonzervatív törekvésekről éppúgy mint a modern, kísérleti mozgalmaktól: „A mai Főiskola nem akar akadémia lenni a szó régi értelmében, nem akarja tanítani a szabályt a tapasztalat előtt, a művészi alkotás üres formáját a művészi élmény előtt. Szelleme ellene mond az akadémizmus fogalmának. A közvetlen szemléletélményre s főleg a figurális természettanulmányra alapít – hite szerint – minden festői és szobrászi tudást és alkotást, előzetes látási schémákkal nem rontja meg növendékei szemét.”[136] A művészi oktatás követendő, a nagybányai plein air naturalizmus, lírai posztimpresszionizmus felé mutató irányvonalát a főiskola 1931-1932. évi évkönyvében Réti István Művészet és természet című értekezése tárgyalta kimerítően.^[137] Ezen elvek gyakorlati alkalmazását mutatta a mértani tárgyak számának újabb csökkentése vagy az anatómia tanításának az első évről a másodikra helyezése, utóbbit azzal indokolva: „előbb a szemlélet, azután a tudomány, előbb a gyakorlat, azután az elmélet.”[138] Míg a művészhallgatók számára a művészi grafika, vízfestés vagy a művészeti technikák választható tárgy maradt, az iparművészet kötelezővé lépett elő. A piac megváltozott igényeihez való igazodást egyedül ezen a téren érzékelhető, hiszen az oktatásban olyan területek kaptak szerepet mint az üzleti grafika vagy a népművészet.[139] Mindez némi közeledést jelentett azokhoz a gyakorlati tudást biztosító Bauhaus-jellegű műhelyiskolákhoz, amelyek magániskolák formájában itthon is nagy népszerűséget élveztek.[140]  

A „gazemberes művészper”

1931 áprilisában Vaszary János és Csók István rendkívüli tanácsülés összehívását kérte, arra hivatkozva, hogy március 24-én, a külföldi ösztöndíjak pályázati munkáinak tanári szemléjén Bosznay István és Karlovszky Bertalan sértő kifejezésekkel illette tanártársai munkáját. Mivel az állásfoglalást kérők egyike sem volt jelen az eset idején, Réti István rektor szemtanúként idézte fel a történteket. Emlékei szerint a nevezett napra a kultuszminiszter jelezte látogatását, amelyre a VKM részéről Domanovszky Sándor és Gerevich Tibor egyetemi tanárokat, valamint a főiskoláról Dudits Andort és Karlovszky Bertalant hívták meg (Bosznay István az utóbbi személyes meghívására volt jelent). A pályázati műveket a főiskola könyvtárában helyezték ki, s míg a miniszter érkezésére vártak, ezek előtt beszélgettek. Réti maga a másik szobából hallotta, amint  Gerevich Tiborral vitatkozva Karlovszky így fakad ki: „gazember az, aki így fest és ilyeneket tanít, s hallotta Bosznay tanár azon kijelentését is, hogy 25-öt érdemel az, aki így tanít.”[141] Mire hosszú késéssel a miniszter megérkezett sem Karlovszky, sem Bosznay nem volt jelen. Klebelsberg meglehetősen ingerülten fogadta a látott műveket, s alig tíz perces villámlátogatása során határozott hangon kifogásolta a modern kísérleteket tükröző műveket. Az őt kísérő rektor hiába hívta fel figyelmét arra, hogy ez nem nyilvános kiállítás, csupán egy belső ösztöndíjpályázat, a miniszter „a modernebb dolgok előtt kijelentette, ilyeneket nem lehet csinálni, a főiskola arra való, hogy itt elsősorban mesterséget tanuljanak a növendékek.” Réti úgy látta, „a miniszteri látogatás büntető látogatás jellegével bírt, s igen kellemetlen volt az idegenek jelenléte miatt is.”[142] Réti az eset után jelentette két tanártársa méltatlan viselkedését feletteseinek, de a minisztérium belügyként ítélte meg a történteket.

            Ami ezután történt, jóval túlmutatott a konkrét eseten. Noha a két festőtanár indulatos kirohanásának a könyvtárteremben tartózkodó Dudits Andoron és Gerevich Tiboron kívül nem volt más fültanúja, az esetet rövidesen az egész ország nyilvánossága részletesen megismerhette. E piszlicsáré ügy keltette hatalmas hullámok mélyebb ellentéteket, belső feszültségeket sejtettek. Nem sokkal az után, hogy Réti panaszt tett tanártársaira feljebbvalóinál, Klebelsberg miniszteri leiratban összegezte látogatásai tapasztalatait, ismét a természettanulmányok biztos medrébe utasítva a kísérletekre hajlamos moderneket: „A Főiskola művészi oktatásának egy – kisebb – részében a minden festői tudás alapjául szolgáló természettanulmány nem részesül kellő figyelemben és ezzel szemben túlságos nagy teret foglalnak el a modern stíluskísérletezések […] Különösen felhívom ezúttal az alakrajz és festés tanárainak figyelmét […] hogy e programnak eleget tenni iparkodjanak  és a rájuk bízott növendékek jövőjét ne tegyék bizonytalan kísérletezések tárgyává.”[143] A leiratban megfogalmazott korlátozások fölötti felháborodásának különösen Vaszary János adott hangot, aki a leiratot ismertető tanácsülésen már-már ironikus hangnemben kérte számon a szövegtől a „természetlátás” meglehetősen bizonytalan fogalmának tisztázatlanságát.[144] A rektori tanács azonban nem, akart nyílt konfrontációt a miniszterrel, így a leiratot egyszerűen tudomásul vette. Az összeütközés nem az 1928-as vizsgálatok konzekvenciáit összegző levél körül indult meg, hanem a sértegetések körül bontakozott ki. A rektori tanács felszólítására Karlovszky és Bosznay írásban összegezték az üggyel kapcsolatos állásfoglalásukat. Levelükben még nyíltabban szembe fordultak minden modern művészeti kísérlettel: „állami tisztségviselőknek, mégha művészek is munkásságukat felsőbb szempontoknak, a nemzet érdekeinek alá kell rendelniök. Az állam érdeke pedig nem a kilengések elnézése, hanem a konszolidáció minden téren. Sajnos a Főiskolán és kívül is ismételten összeütközik a nacionális és internacionális világnézet, mely utóbbi irodalmi és művészeti életünkben nemzetirtó munkáját jó ideje teljes erővel folytatja.”[145] Mivel az érintettek egyetlen tanárt sem neveztek meg, akinek sértéseiket szánták, valamennyi alakrajzi tanár megtámadva érezhette magát. Réti javaslatára az iskola hat alakrajzi tanára bűnvádi becsületsértési pert indított Karlovszky és Bosznay ellen. Az eddig belső vitaként kezelt ügy ezzel kilépett az intézmény falai közül. Réti ezúttal személyesen is megtámadva érezte magát, és ezzel együtt a reformok minden vívmányát. Egy levelében indulatosan így fogalmazott: „Az Uristenig fellebbezek, ha az alsó bíró elfogult vagy tudatlan. S még az Uristenen is túl: a nyilvánossághoz! Ily esetben a hivatalos titok bilincsbe nem verhet!”[146]

            A hat bírósághoz forduló tanár a minisztérium elutasítása miatt közalkalmazottként nem, csak magánszemélyként kezdeményezhetett becsületsértési pert.[147] Az 1932 május 12-én indult pert a sajtó élénk figyelemmel követte, a lapok által által röviden csak “gazemberes-művészpernek” titulált tárgyalás rövid időn belül a második művészper volt.^[148] Az elhangzott vádakat és védőbeszédeket részletesen ecsetelő riportázsok nyilvánvalóvá tették, hogy a konfliktus mélyén ismét világnézeti különbségek húzódnak.[149] Némi elégtételt jelenthetett ugyan, hogy ítéletében a bíróság mindkét vádlottat (jelképes összegű) pénzbüntetésre ítélte, de ők továbbra is az iskola kötelékében maradtak, ahogy a kultuszminisztérium is mind ingerültebben figyelte a sajtóbotrányokba keveredő intézményt.^[150]

Végjáték: a „Karafiáth-trikó”

A művészi alkotói szabadságot hangzatos politikai ideológiák örve alatt nyíltan megkérdőjelező küzdelem kimenetele mind kevésbé volt kérdéses. 1931 augusztusában a Bethlen-kormány lemondásával együtt Klebelsberg Kunó is megvált miniszteri posztjától. Az elmúlt évek konszenzusos kultúrpolitikájának felszámolása egyúttal a nemzeti értékek egyedüli hordozójának kikiáltott konzervatív művészeti tábor győzelmét jelentette. A később történtek ismeretében baljós előjelként is értelmezhető az Ernszt Sándor vezette új kultuszminisztérium azon leirata, amelyben 1931 októberében azt firtatta alakrajzi órákon “állhat-e férfi modell felkötő, lágyéktakaró nélkül?”.^[151] Noha a művészeti oktatás kérdéseiben teljes tudatlanságról árulkodó aggodalmakat a kari tanács válaszlevele igyekezett eloszlatni, a téma továbbra is napirenden maradt. Az 1931 decemberében hivatalba lépő új kultuszminiszter, Karafiáth Jenő 1932. szeptember 9-én kelt levelében elrendelte, hogy a folytonos szülői aggályokat mérséklendő ez évben a felvételi vizsgákon a férfimodellek előkötőt viseljenek.^[152] Az intézethez szeptember 20-án kézbesített rendelkezésről három nappal később a Pesti Napló már adott hírt, hogy a lemondási idejét töltő kultuszminiszter rendelete szerint „ezentúl a modellek nem mezítelenül, hanem trikóba öltözve álljanak aktot a tantermekben a növendékek előtt.”^[153] Egy nappal később Az Est Csók Istvánt is megkérdezte a furcsa rendeletről, aki az utasítást remek tréfának titulálta, „amely méltón sorakozik a miniszter úr eddigi kultúrténykedéseihez.”^[154] Az előírást és a miniszter személyét egyaránt kigúnyoló nyilatkozat ügyében Karafiáth sürgős vizsgálatot kért a főiskola vezetésétől.^[155] Réti István válaszlevelében jelezte, hogy a kért intézkedések a levél kézbesítésekor már tárgytalanná váltak, ugyanis a felvételik szeptember 7 és 21 között folytak; egyébiránt pedig a felvételi vizsgákon „elejétől fogva egyáltalán nem állt férfiakt, sem felkötővel, sem anélkül.”[156]

Ám még mielőtt megkezdődhetett volna az ügy főiskolai kivizsgálása, hivatkozva a 65 éves nyugdíjkorhatár betöltésére, a miniszter szeptember 24-én (tehát pár órával Az Est megjelenése után) Csók Istvánt azonnali hatállyal felfüggesztette tanári állásából, ugyanakkor Vaszary Jánost két hónapi kényszerszabadságra küldte és novemberi hatállyal őt is felfüggesztette.^[157] Az érintett tanárok a tanévnyitó Rektori Tanácsülésen, aznap este kapták kézhez elbocsátásukról szóló értesítést. Az ekkor már lemondási idejét töltő miniszter nyugdíjazások ürügyén véghezvitt, a személyes bosszútól vezérelt statáriális elbocsátásai komoly sajtóvisszhangot keltettek.[158] A Pesti Napló egy cikkéhez Pólya Tibor rajzolt karikatúráját Csók az inkriminált interjú azon ironikus megjegyzése ihlette, miszerint: „Ezentúl majd én is kénytelen leszek a saját testemen tanítani a női anatómiát.”[159] A nyugdíjazást egyébként egy friss jogszabállyal indokolták, amely 65 évben tűzte ki a nyugdíjkorhatárt. Csakhogy ennek értelmében a két elbocsátott tanárnak nem járna nyugdíj, ugyanis 12 éves tanári gyakorlatukból az első három évet szerződéses munkaviszonyban töltötték, a nyugdíj feltétele pedig minimum tíz éves közalkalmazotti jogviszony volt.[160] A főiskola rektora hiába fordult a minisztériumhoz a döntések felülvizsgálatát kérő memorandummal.^[161] Pár nappal később Dudits Andor is kézhez kapta lemondását, Bosznay Istvánnal együtt, akit már szeptember 1-vel nyugdíjaztak. Ezáltal a főiskola négy alakrajzi osztálya maradt tanár nélkül, ami hovatovább az intézmény működését veszélyeztette. Miután a rektori tanács kérelme nem talált meghallgatásra, 1932 őszétől Vaszary növendékeit Réti István, Csók tanítványait Glatz Oszkár vitte tovább.

Az elégtétel reményével kecsegtetett, hogy Csók és Vaszary bíróság elé vitték „kényszernyugdíjazásuk” ügyét.[162] Vádiratukban rámutattak arra is rámutattak, hogy Karlovszky Bertalan pár évvel korábban 67 évesen kapott tanári katedrát és jelenleg, 72 évesen sem fosztották meg attól. A kultuszminiszteri tárcát átvevő Hóman Bálint azonban elejét vette az újabb sajtóbotrányt ígérő pereskedésnek, elegáns gesztussal engedélyezte a két tanár számára az állami nyugdíjat, lecsendesítve a visszatérésüket követelőket.[163]

Hóman konszenzusos politikája ellenére a szabadelvű bírálók számára nyilvánvaló volt, hogy a történtek nem pusztán a vakbuzgó bürokrácia baklövései, hanem egy konzervatív kultúrpolitikai fordulat félreérthetetlen jelei. „Filmeket tiltanak be, könyveket koboznak el a kedvemért” – írta az erkölcsi kérdésekben oly aktív kormányzatról vitriolos hangú bírálatában Bálint György.[164] Kárpáti Aurél világosan megfogalmazta, hogy a nyugdíjazás egy évtizedes művészeti belviszály végjátéka, hiszen „a Képzőművészeti Főiskolán egyedül Csók és Vaszary képviselték kifejezetten a modern, korszerű fejlődés menetét.”[165] Elbocsájtásukkal az intézet történetének egyik legvirágzóbb szakasza zárult le, amint az Ujság egyik írása megfogalmazta: “A két legnagyobb élő mesternek, a magyar képzőművészeti akadémiáról való elbocsátása a színvonalnak beláthatatlan süllyedését fogja maga után vonni. Annak a fellendülésnek, amelynek az utolsó kilenc év alatt szemtanúja volt az ország, az ő munkásságuk és művészetük volt az élesztője. Távozásuk a főiskoláról beláthatatlan bonyodalmakat kelt, mert vagy negyven év előtti állapotokra, a mintarajziskola nívójára veti vissza a főiskolát.”^[166]

Más olvasatban éppen ezek a „vezéráldozatok” garantálták a reformok folytatását. Bár az elbocsájtások módja ellen a Réti által vezetett rektori tanács több ízben is felemelte szavát, mindez aligha palástolta el a megelőző évek belső konfliktusait. Csók és Vaszary az 1928-as minisztériumi vizsgálatokat követően mind élesebben és nyíltabban foglalt állást a reformok alapelveivel, egyaránt bírálva az egységes oktatás szervezeti rendszerét és a természetelvű oktatás pedagógiai irányvonalát. A konzervatív és „ultramodern” tanárok távozásával Réti mérsékelten modern, „természetelvű” látásmódja vált irányadóvá az iskola oktatásában. Az iskola növendékeinek reprezentatív 1937-es tárlata ezen elvek eredményeit tárták a nyilvánosság elé. [167] Ahogy e nehezen megszenvedett egyensúly állapotát Ybl Ervin is megfogalmazta: “Kétségtelen, hogy a főiskola ismét nyugodt vizekre érkezett, a lecsöndesedett művészeti forradalmak már nem döngetik kapuit, egységes fölfogás hatja át a vezető tanárokat, az alakrajz mestereit, mindegyikük hasonló szellemben tanítja a növendékeket, akikben elsősorban a biztos tudást akarják megalapozni”[168]

---

[1] Tanépületeit még katonai célra használták, így bérelt helységekben kezdték meg az oktatást. – Várdai Szilárd: Szemelvények az 1917/18-1920-21. tanévek történetéből. In: Évkönyv 1917/18-1920/21, 9.

[2] A magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti élete. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ forráskiadványai. Szerk.: Németh Lajos. Budapest, 1960, 72-73.; Gerelyes Endre: A magyar múzeumügy a két forradalom időszakában (1918-1919). Budapest, 1967, 356-357.; Várdai i. m. 8-10.

[3] „Emlékszem, a tárgyalások egész során át vitattuk meg az iskolák reformját. Ezeken a tárgyalásokon többek között Fényes Adolf és Réti István is részt vettek. Vajon Réti Istvánt nem ezek a megbeszélések inspirálták-e a Képzőművészeti Főiskola későbbi reformjára? Nem tudom, de az tény, hogy azokról az alapvető dolgokról, amelyek az általa létrehozott reformban megvalósultak, már a direktórium tanácskozásán is szó esett.” – Pór Bertalan: Emlékezés 1919-re. Szabad Művészet, 1949/2-3. Újra közölve: In: Száz éves a Képzőművészeti Főiskola 1871-1971. Szerk.: Végvári Lajos. Budapest, 1972, 63-65.; Körner Éva: Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság képzőművészeti intézkedései. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Művelt Nép, Budapest, 1952, 102-107.

[4] Jegyzőkönyv 1919. október 11., 104.

[5] Jegyzőkönyv 1920. február 6., 109. – Az ülésen részt vett tanárok névsora lefedi a konzervatív irányt támogatók körét: Várdai Szilárd, Bory Jenő, Bosznay István, Bottka Miklós, Edvi-Illés Aladár, Erdőssy Béla, Kovách Géza, Neogrády Antal, Pilch Dezső, Radnai Béla, Révész Imre, Stettka gyula, Tardos-Krenner Viktor

[6] Jegyzőkönyv, 1920. július 18., 124.

[7] Lyka visszaemlékezései szerint a reformok lebonyolítására Haller István kérte fel őt, de Lyka csak feltételeinek teljesítése esetén fogadta el a megbízást – Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között. Visszaemlékezések 1920-1940. Budapest1984, 101-102., 9. jegyzet

[8] A Képzőművészeti Főiskola reformja. Nemzeti Újság, 1920/228, szeptember 26., 3.

[9] Uo.; Lásd még: e. a. [Elek Artúr]: A magyar művészet jövőjéről. A Képzőművészeti Főiskola válsága. Az Ujság, 1920/238, október 8., 2.

[10] Jegyzőkönyv, 1920. szeptember 29., 141.

[11] Réti István: Képzőművészeti nevelés. Nyugat, 1920/5-6, I, 245-256.; Aradi Nóra: Réti István. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960, 197, 268.

[12] Kovách Géza: Rajztanáraink művészi nevelése. Rajzoktatás. 1920/1-2.

[13] Jegyzőkönyv, 1920. október 13., 147-151.

[14] Uo. 151.

[15] A Képzőművészeti Főiskola néhány tanárának nyilatkozata Lyka Károly rektor ellen. Budapest, 1920. október 21. – Magyar Képzőművészeti Egyetem, Levéltár – In.: Szögi László – Kiss József Mihály: A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára, Budapest, 1997, 88-89.

[16] Harc a Képzőművészeti Főiskola vezetéséért. Zala György nyilatkozata. Pesti Napló, 1920. október 22., 3.

[17] Válság a magyar képzőművészetben. Művészek memoranduma a Lyka-ügyben. Zala György, Katona Nándor, Gerevich Tibor és Királyfalvi-Kraft Károly nyilatkozata. Virradat, 1920/256, október 29., 1.

[18] Egyikük sem volt ekkor főiskolai tanár. Karlovszkyt később, 1928-ban nevezték ki alakrajzi tanárrá.

[19] A Képzőművészeti Főiskola növendékei Lyka mellett. Pesti Napló, 1920. október 28., 5. – A támogató nyilatkozatot 180 növendékből 170 írta alá.

[20] Kolb Jenő: Egy eszme harmincéves útja. (Lyka Károly és a Képzőművészeti Főiskola). In: Lyka Károly emlékkönyv. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest, é. n. [1943], 59; Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000, 2.

[21] Csók, Réti, Glatz és Vaszary nevét Lyka már a Nemzeti Újságnak adott, szeptember 26-i nyilatkozatában említette.

[22] Ez csekély vagy javadalmazás nélküli alkalmazást jelentett. A minisztérium 1920 december 7-én kötött hivatalosan szerződést velük. Lyka a testület 1920. december 15-in ülésén jelentette be szerződésüket. – Jegyzőkönyv, 1920. december 15.

[23] Balló Ede régi osztályát vitte tovább, Deák-Ébner a korábban általa vezetett női festőiskola növendékeit oktatta tovább, Bosznay az első éves rajztanárokat kapta meg.

[24] Nincs válság a Képzőművészeti Főiskolán. Lyka Károly nyilatkozata. Magyarország, 1920. november 26., 4. – a sztrájk hírét cáfolják, Bosznay együttműködési készségéről biztosít.

[25] Erdőssy Béla és Kovách Géza 1924-ben távozott az intézményből.

[26] Jegyzőkönyv, 1921. június 25.

[27] A Képzőművészeti Főiskola ügye. Az Ujság, 1921. július 10., 6.

[28] Mátrai Vilmos: Növendékmunkák kiállítása a Képzőművészeti Főiskolán. Rajzoktatás, 1921/4-6, 21.

[29] Uo.

[30] N. n.: Művészet és mesterség. A Képzőművészeti Főiskola ügye. Budapesti Hírlap, 1921. július 16.

[31] Haller József 1919. november 24 és 1920. december 16. töltötte be tisztét, őt követte  Vass József, akit 1922. júniusában váltotta fel Klebelsberg Kunó.

[32] A tantestület 13 tagjának beadványa Vass József kultuszminiszterhez. Budapest, 1921. július – Szögi i. m. 89.; Művészeink mozgalma. A Képzőművészeti Főiskola régi irányának visszaállításáért. Zala György nyilatkozata. Pesti Napló, 1921/154, július 15., 5. – Zala a reformok irányát teljesen elhibázottnak tartja és a rajztanár- és művészképzés teljes szétválasztását javasolja.

[33] A kultuszminiszter elé járuló küldöttség tagjai: Hütl Dezső, Márton Ferenc, Nádler Róbert, Zala György – N. n.: Művészet és mesterség. A Képzőművészeti Főiskola ügye. Budapesti Hírlap, 1921. július 16.

[34] B. T.: Lyka Károly a laikus támadásokról. Vaszary, Csók, Réti igaza. Szózat, 1921. július 19., 5.

[35] Lyka Károly: Magyar festőakadémia. Magyar Hírlap, 1891. december 2. – lásd még: Kopp i. m.

[36] Uo.

[37] Lyka Károly: Rajzműveltség. Művészet, 1904, 103-108; Lyka Károly: Művészeti politikánk. Művészet, 1907, 14-18.

[38] Réti István – Thorma János: A művészeti nevelésről. 1898 – Közölve: Ars Hungarica, 2001/1, 146-154.; Tímár Árpád: A nagybányai művészek 1898-as művészetpedagógiai programja. Uo. 143-145.

[39] Birgit Jooss: „gegen die sogenannten Farbenkleckser”. Die Behauptung der Münchner Kunstakademie als eine Institution der Tradition (1886-1918). In: 200 Jahre Akademie der bildenden Künste München. Hsg.: Nikolaus Gerhart, Walter Grasskamp, Florian Matzner. Himmer, München, 2008, 54-65.

[40] Nikolaus Pevsner: Die Geschichte der Kunstakademien. Maander, München, 1986, 237. skk

[41] Jegyzőkönyv 1922. június 14., 300.

[42] A reformok alapelveit az iskola 1926-ben megjelent évkönyve három pontba foglalta össze: intézményi egyesítés, művésztelepek nagyobb szerepe, szervezeti átalakítás (rektori tanács bevezetése); Az 1920-as Lyka-féle reformok összefoglalása: Rónai György: A magyarországi művésznevelés. A Magyar Képzőművészeti Főiskola és a Magyar Iparművészeti Főiskola története. 1870-1970. Doktori disszertáció. Kézirat. Budapest, 1969, I; Bence Gyula: A Képzőművészeti Főiskola története. In: Száz éves a Képzőművészeti Főiskola 1871-1971. Budapest, 1971, 266-271; Blaskóné Majkó Katalin: Mintarajztanodától a képzőművészeti egyetemig. In: Terézváros Budapest szívében. Fényképek és tényképek a világvárosból. Budapest, 127-138;

[43] Várdai Szilárd: Az Orsz. M. Kir. Mintarajziskola és Rajztanárképző története. 1871-1908. In: Az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző értesítője az 1907-1908. tanévről. Budapest, 1908.

[44] A jegyzőkönyvek szerint a tanári ülések visszatérő panasza volt, hogy a mesteriskolás növendékek (Stróbl Alajosnak mindössze két tanítványa maradt) nem hajlandóak elhagyni epreskerti műtermeiket. – jegyzőkönyv 1921. október 23.

[45] Míg a növendéknek jogában állt bármelyik művésztanárhoz jelentkezni, vagy a tanév végével másik tanárhoz átjelentkezni, az átjelentkezők felvétele fölött az illető tanár döntött, s ha jónak látta idővel el is tanácsolhatta tanítványát.

[46] Benkhard Ágoston 1920-1923 között megbízott, 1923-1940 között rendes tanár, Csók István 1920-1923 között szerződéses, 1923-1932 között rendes tanár, Glatz Oszkár 1924-1919 között megbízott, 1922-1923 között szerződéses, 1923-1938 között rendes tanár, Karlovszky Bertalan 1928-1935 között rendes tanár, Réti István 1913-1920 között megbízott, 1920-1923 között szerződéses, 1923-1938 között rendes tanár, Révész Imre 1904-1932 között rendes tanár, Rudnay Gyula 1922-1923 között megbízott, 1923-tól rendes tanár, Tardos Krenner Viktor 1911-1924 között rendes tanár, Vaszary János 1920-1923 között szerződéses, 1923-1932 között rendes tanár.

[47] Jegyzőkönyv 1922. május 13., 271.

[48] A prorektor tisztét Réti István 1930-ban – túl a munkamegosztáson és esetleges helyettesítésen – úgy értelmezte, mint aki biztosítja az elméleti és gyakorlati képzés egyensúlyát. Ha a rektor művésztanár, akkor rajztanárt választanak helyetteséül és fordítva. – Réti István: A Főiskola új szervezeti szabályzata és felvételi, tanulmányi és fegyelmi rendje. In: Évkönyv 1929-1930, 13.

[49] Jegyzőkönyv 1921. október 5., 175. – A rektori tanács tagjai: Andreetti Károly, Balló Ede, Baranski E. László, Csók István, Horn Antal,m Kovách Géza, Olgyai Viktor, Réti István, Stróbl Alajos, Vaszary János, Várdai Szilárd. – A titkos szavazáson Bosznay István 1, Várdai Szilárd 1, Lyka Károly 7 szavazatot kapott a rektori posztra. Prorektornak Várdai mellett (6) Réti Istvánt (2) és Balló Edét (1) jelölték.

[50] A VKM 1921. szeptember 22-én 159.000/1921.III.a szám alatt kelt rendeletével. – A Képzőművészeti Főiskola újjászervezése. Az Ujság, 1921/231. október 16., 7. – Vass József és Lyka személyes érdemének tartja.; Lyka reform-programjának alaptételeit kifejti későbbi nyilatkozatában: Nyomorog az új művésznemzedék. Lyka Károly, a Képzőművészeti Főiskola igazgatója a szörnyű diáknyomorról. Magyarország, 1921/158, július 20., 5.

[51] A plakát felirata: “Az O. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola növendékeinek kiállítása. Andrássy út 71. Nyitva április 9-18. Jelezve jobbra fenn: Streda K. 1922. – Központi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény Plakáttára, ltsz. 16. 486.

[52] N. n.: A legfiatalabbak kiállítása. Új Idők, 1922/16, április 16., 313.

[53] A Képzőművészeti Főiskola ifjúsági kiállítása. Műbarát, 2, 1922/4, 89-90.

[54] Kioktatás a magyar művészetről. Világ, 1922. július 20., 4.; Kiss Menyhért képviselői felszólalását Simkó József cikke követte, amelynek lényegi mondandója szerint a főiskola új vezetése tökéletesen elhibázott, “a kiállításról azt az általános benyomást nyertük, hogy egy öntudatos, destruktív törekvés ragadta magához az uralmat…”

[55] Simkó József: A Képzőművészeti Főiskola. A Nép, 1922. július 21.

[56] Hasonló nézeten volt a Rajzoktatás szemlézője: „a legkülönbözőbb divatos vagy nem divatos művészeti irányok korteskedése fanatizálja a növendékeket.” – N. n.: A Képzőművészeti Főiskola ifjúsági kiállítása. Rajzoktatás, 1922/1-3, 14-15

[57] Jegyzőkönyv, 1922. szeptember 30., 315.

[58] T. Kiss Tamás: Állami művelődéspolitika az 1920-as években. Budapest, 1998, 103-106.

[59] “A Képzőművészeti Főiskola működésével különben sehogysem volt megelégedve a miniszter. Nem olyan irányban nevelte a növendékeket, mint ahogyan ő szerette volna. Lehet, hogy ez volt oka fukarkodásának is. Hisz ha egy kedvenc eszméjének megvalósításáról volt szó, elő tudta teremteni a szükséges anyagi eszközöket. De azt a «nagy művészeti stílust», ami kissé ködösen előtte lebegett, a pesti főiskolán sehogysem tudta megvalósítani” – Farkas Zoltán: Gróf Klebelsberg Kunó képzőművészeti politikája. Nyugat, 1933/5.

[60] Közli: Szögi László – Kiss József Mihály: A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára, Budapest, 1997, 90-94.; A röpirat ügye első ízben 1923 januárjában kerül a rektori tanácsülés elé – Jegyzőkönyv 1923. január 13., 406-407.

[61] Jegyzőkönyv 1923. május 5., 475. – Egyúttal azt is közlik, hogy a röpirat tartalmát a VKM elítéli.

[62] Jegyzőkönyv 1923. január 13., 406-407.

[63] Az 1928-as minisztériumi vizsgálat során ez volt az ellenzék egyik legfőbb (és talán leginkább jogos) vádpontja. Megalapozottságát mi sem jelezte jobban, minthogy az 1930-as második reform bizonyos kérdéseket illetően a tanári gárda egészét bevonta a döntéshozatalba.

[64] Jegyzőkönyv 1922. október 18., 337.

[65] A röpirat szerint: míg a háború előtt átlagosan 250-300 volt számuk, az most 400-ra emelkedett.

[66] A röpirat szerint az első évfolyam 11 növendéke közül 46 rendes és 65 rendkívüli hallgató.

[67] M. n.: A Képzőművészeti Főiskola válsága. Új Nemzedék, 1922. november 7., 6. – A cikk azt is sérelmezte, hogy Csók István saját lakását is a volt Benczúr-féle mesteriskola épületében rendezte be. A lakásként is használt műterem ügye később is napirenden volt.

[68] Egy átfogó főiskolai kiállítás ügye már a 1922. novemberi  tanári üléseken szóba kerül. Ugyanitt az igazgatóság már Dénes Lajos, a Helikon Rt. vezetőjének a tárlat lebonyolítására vonatkozó ajánlatát is megtárgyalja, amely ekkor még egy 1922. elején a Nemzeti Szalonban rendezendő kiállításra vonatkozik. – Jegyzőkönyv, 1922. november 11. 349. és november 25. 365.

[69] Jegyzőkönyv, 1923. január 13. 397-398.

[70] Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola növendéki munkáinak kiállítása. Rendezi: Az Ernst-Múzeum, az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola, Helikon kiállításai. A kiállítás márc. 18-tól 25-ig tart nyitva. Budapest, 1923. március

[71] A katalógus szerint a következő tanárok növendékei jelentek meg a tárlaton. Olgyai Viktor, Révész Imre, Bosznay István, Bory Jenő, Benkhard Ágoston, Réti István, Megyer-Meyer Antal, Csók István, Strobl Alajos, Vaszary János, Glatz Oszkár, Radnai Béla, Deák-Ébner Lajos, Edvi Illés Aladár, Baranski E. László

[72] A Képzőművészeti Főiskola növendék-kiállítása. Műbarát, 3, 1923/1-2, 23; Lásd még: Lyka Károly: A legifjabb gárda. Új Idők, 1923/11, március 11., 190; E bemutató némileg szelektált anyagát a főiskola ugyanezen év nyarán is bemutatta az egyetemi és főiskolai hallgatók a Nemzeti Szalonban megrendezett közös művészeti tárlatán: A Magyar Egyetemi és Főiskolai hallgatók Országos Szövetségének kiállítása. Budapest, Nemzeti Szalon, 1923. [június 9-17.] – Ezen a Képzőművészeti Főiskola mellett részt vettek a Műegyetem és az Iparművészeti Iskola hallgatói is; Recenziója: A Magyar Egyetemi és Főiskolai hallgatók Országos Szövetségének kiállítása. Műbarát, 1923/3-4, 52-53.

[73] Jegyzőkönyv, 1923. május 12., 487.

[74] Csók 6, Stróbl Alajos 1 szavazatot kapott – Jegyzőkönyv 1923. május 18., 493.

[75] A Képzőművészeti Egyesület a Képzőművészeti Főiskola rektora és tanárai ellen. Pesti Hírlap, 1923/208, szeptember 16., 5. – A tiltakozás aláírói Zala mellett Komáromi Katz Endre, Bory Jenő és Gách István.

[76] Csók István: “Én kértem Zaláéket, ne hagyják abba a harcot.” Magyarország, 1923. szeptember 25., 2.; Megint áll a háborúság a magyar képzőművészek közt. Nemzeti Újság, 1923. szeptember 21., 6.

[77] Zala Györgyéket leszavazta a Képzőművészeti Tanács. Rehabilitálták a Képzőművészeti Főiskola tanárait. Pesti Napló, 74, 1923/214. szeptember 23., 4.

[78] Meyer Antalt az iparművészet, Andreetti Károlyt az építészeti ismeretek tanárává nevezték ki. Ez a kinevezés tette lehetővé egyúttal azt is, hogy az eddig csupán szerződéses oktatóként dolgozó Csók elláthassa a rektori teendőket.  

[79] Évkönyv  1923-24, 24.

[80] Gróf Klebelsberg Kunó beszédei, cikkei és törvényjavaslatai. 1916-1926. Budapest, 1927, 401. – Idézi: Kiss T. Tamás i. m., 160-161; A Nemzeti Ujság egy 1929-es cikkében is úgy nyilatkozik, hogy bár a modern irányzatokat ő maga nem értékelte soha, de úgy érezte, politikusként nincs joga művészeti kérdésekbe beleavatkozni – Klebelsberg Kunó: A műveltség megújhodása. Nemzeti Ujság, 1929. január 13. – Idézi: Művészeti élet Magyarországon az 1930-as években. Budapest, 1985, 115.

[81] Jegyzőkönyv, 1924. február 8., 572.

[82] A Klebelsberg minisztersége idején adott állami megrendelésekről átfogó képet ad: Gróf Klebelsberg Kuno emlékkiállítás tárgymutatója. Műcsarnok, 1933. február – március

[83] A tanári karból tagok: Glatz Oszkár, Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, Lyka Károly, Réti István, Rudnay Gyula, Sidló Ferenc, Szentgyörgyi István, Vaszary János; A Társaságon belül kiemelt pozíciót viselő Nemes Marcell komolyabb összeggel támogatta a súlyos anyagi gondokkal küzdő iskolát.

[84] Hosszú harc után megegyezés készül a képzőművészek között. Magyarság, 1923. december 11., 5. – A megállapítás apropója az volt, hogy a Radnai Béla halálával megüresedett tanári állás várományosai Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Sidló Ferenc voltak. Működésüket 1924-ben „felkért tanárként” kezdték meg.

[85] Jegyzőkönyv, 1925. június 7., 19.

[86] Jegyzőkönyv, 1925. szeptember 28-29., 35.

[87] A falképek vázlatai nagy hangsúlyt kaptak a Klebelsberg-emlékkiállításon is: A Gróf Klebelsberg Kuno emlékkiállítás tárgymutatója. Műcsarnok, Budapest, 1933. 9-10; A falképekről bővebben: ….

[88] Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola kiállítása a művészifjuság munkáiból. Rendezi: Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Ifjúsági Köre. A kiállítás december 18-tól január 7-ig tart. Budapest, Régi Műcsarnok, 1924.

[89] Lyka Károly: Az ifjúság Szalónja. Új Idők, 1925/1, január 1., 10-11.; A Rajzoktatás továbbra is élesen bírálta és tévútnak bélyegezte a kiállításon megnyilvánuló oktatás irányát: Kiállításokról. Rajzoktatás, 1925/1-4, 24.

[90] Elek Artúr: A fiatalok és a legfiatalabbak. Nyugat, 1925/18.

[91] MNG Adattára, ltsz: 13580/1960

[92] Az 1925. június 30-án keltezett tervezet szövegét közli: Szögi László – Kiss József Mihály: A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára, Budapest, 1997, 94-97. – Jegyzőkönyv 1925. július 1., 29.

[93] Iványi Grünwald Béla, Vaszary János és Csók István képeit mint „közszeméremsértő” műveket elkobozta a rendőrség. Pesti Hírlap, 1925. július 24., 7.; A „szeméremsértő” Iványi-Grünwald, Vaszary és Prihoda. Pesti Napló, 1925/163, július 23., 4.; Kárpáti Aurél: Pornográfia avagy Zsuzsanna a rendőrségen. Pesti Napló, 1925/164, július 24., 11. – Az eset körülményeiről részletesebben: Révész Emese: Tiltott testek. Akt-botrányok, Karafiáth-trikók. Artmagazin, 2004/4, 28-31.

[94] Küzdelem az Epreskertért. Nemzeti Újság, 1926. június 12., 5.; A kormányt támogató pártok magukévá tették az epreskerti templomépítés ügyét. Nemzeti Ujság, 1926. június 16.; Az ügy iratanyaga: MTA MKI Adattára, ltsz.: MDK-C-I-1/308-291.

[95] Vaszary János: A mai festészet mérlege. Pesti Napló, 1927. július 10., 13. – újra közölve: Régi és új i. m. 86-91.

[96] Glatz Oszkár: Kik a jövő művészei? Pesti Napló, 1927/160, július 17., 17-18.; Glatz később – de még Vaszary hírlapi válasza előtt finomított éles megfogalmazásain, mondván a modernizmusnak is lehet létjogosultsága, ha az a novecento eszményeit követi: Glatz Oszkár: Kik a jövő művészei? [II] Pesti Napló, 1927/172, július 31., 65.; Vaszary válasza: Vaszary János: Valóban – „Kik a jövő művészei?”Pesti Napló, 1927. október 23., 33-34. – Újra közölve: Régi és új i. m. 91-97.

[97] A tárlat előkészítéséről: Jegyzőkönyv 1928. február 3. (243-244.), március 23. (261-263.) és április 28. (274-275.)

[98] K. A. [Kárpáti Aurél]: A legfiatalabb művészgeneráció kiállítása a Műcsarnokban. Pesti Napló, 1928. május 20., 12. – A kiállítással, bőven idézve annak kritikáiból Hegyi Lóránd foglalkozott részletesen: Hegyi Lóránd: Korniss Dezső első alkotói korszaka. Ars Hungarica, 1976/1, 99-101.; Szintén elismerő kritikák: Mihályfi Ernő: A legfiatalabb művészek seregszemléje. Magyarország, 1928. május 20.; p. ö.: A legfiatalabb művésznemzedék képkiállítása a Műcsarnokban. Az Est, 1928. május 21., 8; Elek Artúr tartózkodóan ítélte meg a progresszív művészi kísérleteket: Elek Artúr: A magyar művészet jövő nemzedéke. Nyugat, 1928/11.

[99] Ybl Ervin: A képzőművészeti főiskola kiállítása. Budapesti Hírlap, 1928. május 28;

[100] Az új magyar művészet önarcképe. Budapest, 1945, 24.

[101] N. n.: A Képzőművészeti Főiskola kiállítása. Képzőművészet, 2, 1928/11, 158-159.; N. n.: A Képzőművészeti Főiskola idei kiállítását… Rajzoktatás, 1928/10, 63-64.

[102] A Külföldi Kiállítások Végrehajtó Bizottságának az alapítás idején tagja volt Rippl-Rónai József és Lyka Károly is – Déry Béla: Kultúr-propagandánk külföldön. Budapest, 1921, 6-7; A testület szerepét 1922-ben a Képzőművészeti Tanács felelős bizottsága vette át.

[103] Déry Béla: Művészeti kiállítások külföldön az 1927. évben. Budapest, é. n., 9-10.

[104] Az 1927-es év tárlatairól és azok kritikai visszhangjáról részletesen beszámol Déry Béla fentebb idézet könyve.

[105] Nagy súllyal, több alaklommal külön teremben szerepeltek az 1927-es krakkói, poznani, fiumei, az 1928-as göteborgi és az 1929-es genovai és nürnbergi magyar tárlatokon.

[106] “A Képzőművészeti Főiskola növendékeit vitték ki, csak azért, mert egy bizonyos szélsőséges csoport tagjai…Vaszary-növendék, a Kut ’nachwunchsa’ fejenként nem is egy, hanem 2 műalkotással ’reprezentálták’ a magyar művészetet 1927-ben Bécsben, Varsóban, Krakkóban, Pózenban és Fiuméban.” – Gy. N. [Gyöngyösi Nándor]: A külföldi kiállítások ügye. Képzőművészet, 2, 1928/10, május, 116.

[107] A rendező Vaszary mellett a bizottság tagjai voltak Csók és Réti István is. Vaszary és Csók növendékei közül a tárlaton szerepeltek: Büky Béla, Emőd Aurél, Fenyő A. Endre, Gadányi Jenő, Klie Zoltán, Lahner Emil, Medveczky Jenő, Bene Géza, Rafael Viktor és Beöthy István.  – XVIa Esposizione Internazionale d’Arte della Cittá di Venecia 1928. Catalogo. Velence, 1928, 225-234; A felsoroltak közül a kiállítás idején főiskolások voltak: Fenyő A. Endre és Medveczky Jenő, a többiek pár évvel korábban végeztek. – A tárlat anyagát Vaszary is ismertette: Vaszary János: A veneziai kiállítás. Pesti Napló, 1928. május 12., 37. – Újra közölve: In: Régi és/vagy új i. m. 104-108.; Az ominózus tárlatra kitér: Bálványos Anna: Magyar részvétel a Velencei Biennálén. 1895-1948. In.: Magyar művészet a Velencei Biennálén. Budapest, é. n., 47.

[108] Gyöngyösi ezúttal is adatokkal igazolta a Szinyei Társaság, a KUT és főként az UME túlsúlyát: Gyöngyösi Nándor: A külföldi kiállítások ügye 1928-ban. Nyílt levél Kertész K. Róbert államtitkár úrhoz, mint a Képzőművészeti Tanács elnökéhez. Képzőművészet, 2, 1928/11, június, 145-148.

[109] Az 1928. évi Vizsgáló Bizottság üléséről készült jegyzőkönyvek – Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltára (Bosznay beadványa mellékelve) – MTA MKI Adattára, ltsz: MDK-C-I-1/4.

[110] Bizottsági jegyzőkönyv 1928, 28. – Az első rektori tanács személyi összetételét maga a kultuszminiszter hagyta jóvá és nevezte ki. Réti magyarázata szerint a tanácsban Kovách Géza, Balló Ede, Várdai Szilárd és Stróbl Alajos személyében a konzervatívok is képviselve voltak. A tanács egyébként minden tanév elején „újra választotta magát”, névleges ki- és belépésekkel „frissítve” tagságát.

[111] Bizottsági jegyzőkönyv 1928. november 4., 35-36.; Lásd még: Réti István: A Főiskola új szervezeti szabályzata és felvételi, tanulmányi és fegyelmi rendje. In: Évkönyv 1929-1930, 20.

[112] Bizottsági jegyzőkönyv 1928. december 7., 54.

[113] Uo. 57.

[114] „Vaszary 40 és Csók 25 növendéke együtt nem egészen 1/6-oda a 380-as összlétszámnak.” – Uo. 56.

[115] Uo. 58.

[116] A bejárásokról beszámolt: B. Gy.: A tanítási szellem a Képzőművészeti Főiskolán. A konzervatívok legyőzték a modern tanárokat. Est, 1929. szeptember 5.

[117] „Az első és másodéves növendékek osztályaiban a falakon megnyugtató tanulmányok lógtak, Csók István és Vaszary János növendékei azokat a munkáikat függesztették ki, amelyekben fiatalos törekvéseik, modern felfogásuk visszaadására törekedtek. Ezek a képek kínos hatást váltottak ki. A bizottság tagjai elítélően nyilatkoztak a festőművészek munkáiról.” – N. n.: A Magyar Képzőművészeti Főiskola és a modern felfogás. Művészeti Szalon, 4, 1929/8-9, augusztus-szeptember, 24-25.

[118] Jegyzőkönyv 1929. február 1. 353-355.

[119] Uo. 354.

[120] Fordulat a külföldi kiállítások ügyében. A Kultuszminisztérium letiltotta a növendékeket és a szélsőségeseket a külföldi kiállításokból. Képzőművészet, 3, 1929/22, szeptember, 155-160.; Farkas Zoltán: Visszafelé megyünk. Nyugat, 1929. augusztus 1.

[121] N. n.: Reakció a művészetben. Pesti Napló, 1929. szeptember 5.

[122] Vaszary János: Már megint. Pesti Napló, 1929. október 17., 33-34. – Újra közölve: In: Régi és/vagy új i. m. 125-128.

[123] Magyar Nemzeti Galéria Adattára, Ltsz.: 3068/1930

[124] Uo. 3.

[125] A tervezet öt figurális tanszék (amiből kettő „progresszív) felállításával számol, utóbbiak nyilván Csók és Vaszary vezetésével. Továbbá dekoratív falfestészeti tanszék és egy szobrászati tanszék felállítását javasolják, melyeket nyilván a memorandumot szintén aláíró Dudits Andornak és Szentgyörgyi Istvánnak szántak. A Festőakadémia helyéül az Epreskertet javasolták.

[126] Uo. 8.

[127] Jegyzőkönyv 1929. december 13., 29.

[128] Jegyzőkönyv 1929. december 20., 33.

[129] S. F.: Csók Istvánnal a művésznél és professzornál. Pesti Napló, 1930. november 16., 41.

[130] Uo.

[131] Csók István és az ő ízlése. Új Nemzedék, 1930. november 23., 5.

[132] Jegyzőkönyv 1930. december 5., 148.

[133] Az új szabályzat 1930. december elsején lépett életbe, de bizonyos intézkedéseire már az első félévben is sor került. A szabályzatot a Kormányzó hivatalosan 1931 november 11-én hagyta jóvá.

[134] Réti István: A Főiskola új szervezeti szabályzata és felvételi, tanulmányi és fegyelmi rendje. In: Évkönyv 1929-1930, 17. – Alakrajzi órák száma a művészeknek összesen 162 óra, tanároknak 104 óra, míg az elmélet művészeknek 31 óra, tanároknak 96 óra.

[135] Uo. 19.

[136] Uo. 20.

[137] Évkönyv 1931-1932, 7-73.

[138] Uo. 25.

[139] Szabályzat – Évkönyv 1930/31., 27.

[140] Reform, alternatív és progresszív műhelyiskolák 1896-1944. Szerk.: Köves Szilvia. Budapest, 2003,

[141] Jegyzőkönyv 1931. április 10., 206.

[142] Uo. 207.

[143] Klebelsberg Kunó kultuszminiszter leirata a Képzőművészeti Főiskolához. 1931. április 21. – Közölve Szögi – Kiss i. m. 101.

[144] Jegyzőkönyv, 1931. május 2., 221-222.

[145] Bosznay és Karlovszky levele Réti István rektorhoz, 1931. április 20. – MTA MKI Adattára: MDK. C.I – 1/3817; Réti a fegyelmi vizsgálatról és bírósági feljelentésről értesíti az érintetteket 1931. május 22-én kelt levelében: MTA MKI Adattára: MDK. C.I – 1/3825

[146] Réti levele ismeretlenhez, dátum nélkül – MTA MKI Adattára: MDK – C – 1/3814

[147] Erről küldött értesítést a főügyész 1932. február 17-én: MTA MKI Adattára: MDK. C.I – 1/3815

[148] A főiskolai ügy első tárgyalása előtt néhány nappal hirdettek ítéletet abban a perben, amelyben a Képzőművészeti Társulat szintén becsületsértésért és rágalmazásért beperelte a korszak egyik legtekintélyesebb műkritikusát, Elek Artúrt. – Marianna D. Birnbaum: Elek Artúr pályája. Budapest. 1969, 128; Farkas Zoltán: Elek Artúr sajtópere. Nyugat, 1932. I. 669-670; Ítélet a művészperben. Pesti Napló, 1932. május 5., 16; Elítélték Elek Artúrt a művészperben. Magyarország, 1932. május 5., 7.

[149] Réti István, Csók István, Vaszary János, Glatz Oszkár, Rudnay Gyula és Benkhard Ágost feltűnően durva becsületsértésért feljelentette Karlovszky Bertalant és Bosznay Istvánt. Az Est, 1932. május 1., A II. számú művészper. Két művésztanár a vádlottak padján, hat a sértettek pódiumán. Az Est, 1932. május 12., 3; Csendélet a festőművészek köréből. Ujság, 1932. május 12., 4. – A vádirat: MTA MKI Adattára: MDK. C.I – 1/3816

[150], 4; Ítélet a “gazemberes” művészperben. Magyarország, 1932. május 21., 7.

[151]Jegyzőkönyv 1931. október 9., 283.

[152] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Adattára, Ltsz.: MDK – C – I. 1/1383.

[153] Trikóba kell öltöztetni a Képzőművészeti Főiskolán a modelleket. Izgalom egy furcsa miniszteri leirat körül. Pesti Napló, 1932. szeptember 23.

[154] Csók István Karafiáth miniszter trikórendeletéről. Az Est, 1932. szeptember 24.

[155] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Adattára, Ltsz.: MDK – C – I. 1/1383, 4.

[156] MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Adattára, Ltsz.: MDK – C – I. 1/1380.

[157] VKM 89886/932. és 89887/932. szám alatti rendeletek, velük együtt Dudits Andort is elbocsájtották; Vaszary írása a történtekről: Vaszary János: A mi sorsunk. Pesti Napló, 1932. szeptember 28., 3. – Újra közölve: In: Régi és/vagy új reneszánsz. 145-147.

[158] Nyugdíjazták Csók Istvánt és Vaszary Jánost. Pesti Napló, 1932. szeptember 25., 5.

[159] Bodó Béla: Beszélgetés Csók Istvánnal a különös nyugdíjazásról. Pesti Napló, 1932. szeptember 25., 5-6.; Ironikus glossza az eseményekről: N. n.: Az elülkötő. Pesti Napló, 1932. szeptember 25., 16.

[160] Nem jár nyugdíj a statáriálisan eltávolított Csók Istvánnak és Vaszary Jánosnak. Az Est, 1932. szeptember 27., 7.; Csók és Vaszary felmentése. pesti Napló, 1932. szeptember 27.

[161] Jegyzőkönyv 1932. szeptember 26., 480.

[162] Csók és Vaszary panasziratot nyújtott be a közigazgatási bírósághoz kényszernyugdíjazás miatt. Pesti Napló, 1932. október 9.

[163] Csók és Vaszary megkapta a nyugdíjat. Esetleg ismét tanítani fognak a főiskolán. Az Est, 1932. november 30. – Dudits Andor továbbra is perelt.

[164] Bálint György: Erkölcsöm „megvédést nyert.” Pesti Napló, 1932. október 2., 35.

[165] Kárpáti Aurél: Amiről megfeledkeztek. Utóirat a Csók-Vaszary ügyhöz. Pesti Napló, 1932. október 16.

[166] Válságba került a Képzőművészeti Főiskola Csók István és Vaszary János nyugdíjaztatásával. Ujság, 1932. szeptember 27., 3.

[167] Az Orsz. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola kiállítása. Budapest, Műcsarnok, 1937. március 20 – április 11.

[168] Ybl Ervin: A Képzőművészeti Főiskola kiállítása a Műcsarnokban.  Budapesti Hírlap, 1937. március 21.