Műértő, 2013. január, 7.
Napjaink gyakorlott kiállításlátogatója már kissé szkeptikus a hangzatos címekkel szemben. A Képzőművészeti Egyetem tárlata viszont ezúttal pontosan azt adja, amit ígér: a magyar rajzművészet mestereinek mesterdarabjait. Az alkotók Székely Bertalantól Barcsay Jenőig ívelő névsora impozáns, kiállított műveik pedig lenyűgöző gazdagsággal reprezentálják a honi grafikai művészetet. Persze a grafikák világa csak az arra fogékonyak számára nyílik meg. Genthon István 1934-ben találóan fogalmazott, mondván a rajzgyűjtők a „gyűjtés aszkétái, elmélyülésre hajlamosak és hivatottak.” A grafikák szemlélése hasonlóképp csendes, magában való tevékenység – mint a versolvasás. Némelyik tollrajz haiku, lavírozva kész szonett, közéjük simul a szénrajzok elégiája és rázendítenek az akvarellek többszólamú dalai. Gyakorta éri a grafikát az arisztokratizmus vagy a filozofikusság vádja, ami aligha érthető, hisz a papíron tekergő vonal minden rajzoló kéz első mozdulata, olyan elemi és ősi gesztus, mint a tánc.
Aligha csodálható hát, hogy a valamikori Képzőművészeti Főiskola egykori mesterei oly fontosnak tartották, hogy növendékeiket bevezessék a rajzművészetbe. Míg a festészet alapműveinek megtekintése a múzeumok állandó kiállításai révén biztosított, a grafika mappákban őrzött, sérülékeny lapjai csak alkalmilag és kevesek számára hozzáférhetőek. Az iskola tanárai, Varga Nándor Lajos és Elekfy Jenő épp e rajzi minták folyamatos elérését kívánták biztosítani azzal, mikor 1946-1947-ben az intézmény jelenlegi és volt tanárait és diákjait, valamint gyűjtőket egyedi kézrajzok adományozására kértek fel. Felkérésükre mintegy 220 grafika gyűlt össze, melyet csupán néhány éven át élvezhetett a művészifjúság: az ötvenes években több mint száz rajz múzeumi közgyűjteménybe került. Idővel a megmaradt művek fele elkallódott, míg a többi elfeledve az iskola könyvtárának félhomályos polcain szunyókált.
Az elmúlt tíz év nagyszabású kiállításai nyomán azt hihettük volna, hogy az egyetem könyvtárának gyűjteménye nem tartalmaz már meglepetéseket. Mígnem e muzeális értékű gyűjtemény elhivatott gondozói, Blaskóné Majkó Katalin és Zsákovics Ferenc elénk nem tárta ezt roppant gazdagságú grafikai kollekciót. Minden tekintetben unikális tárlat ez, hiszen e grafikák együttesen és nyilvánosan soha nem voltak láthatók. A kiállítást a mára szétszóródott (részben a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében található) együttes feltáró rekonstrukciója előzte meg. Ezt a reprezentatív válogatást az egyetem gyűjteményének újabb, az előbbivel szervesen összefüggő szerzeménye egészíti ki: Varga Nándor Lajos (1895-1978) rajzi hagyatéka. Személyében a magyar grafika egyik legelhivatottabb értőjére és támogatójára emlékezünk, aki több évtizedes tanári működése alatt grafikusok nemzedékeit nevelte fel, aki majd egy tucat kötetében ismertette és elemezte a grafikai művészeteket, és aki mindemellett maga is kiváló grafikusművész volt. Hagyatékával saját művei mellett személyes rajzgyűjteménye is az egyetem gondozásába került. E három, egymáshoz kapcsolódó kollekció alkotja tehát a Képzőművészeti Egyetem aktuális kiállításának tengelyét, e tengely mentén rajzolódik ki a magyar rajzművészet 1896-tól 1949-ig ívelő, lenyűgöző gazdagságú fél évszázada.
A válogatás Varga Nándor Lajos saját nemzedéktársainak és tanítványainak munkáit mutatja be, így javarészt a századelő és a két világháború közti magyar grafika alkotóinak munkáiból válogat. (Mindez kiválóan egészíti ki a főiskola pedagógiai tevékenységét illusztráló rajzgyűjteményt.) E kollekció kialakulása egybeesett a grafikai gyűjtés első hazai kibontakozásával, a rajzi technikák történeti felértékelődésével. A modernizmus eredetiségkultusza különös empátiát mutatott az alkotói individuum kézlenyomatát hűen őrző grafika iránt, amely egyedisége, töredékessége, vázlatossága révén is jól illeszkedett az új esztétikai elvárásokhoz. A főiskola rajzgyűjteménye pedagógiai célzata ellenére nem iskolás és nem didaktikus, oktató célzata legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy Varga törekedett a legkülönfélébb grafikai technikák és stílusok bemutatására. Zsákovics Ferenc rendezése is szerencsés módon ezt a szempontrendszert követi, amely egyúttal a különböző grafikai technikák koronként, stílusirányonként változó preferenciájára is rávilágít. A szénrajz füstös, puha karakterét a nagybányai mesterek kedvelték különösképp, Glatz Oszkár plasztikusan formált alakjaihoz vagy Réti István kompozíciós tanulmányaihoz kiváltképp illett ez a technika.
A tollal és tussal húzott vonal lendületes kifejező erejét jellemzően a tízes évek expresszív alkotói aknázták ki: ez a vonal Kernstok Károlynál klasszikusan zárt, Berény Róbertnél robbanékonyan kísérletező, Uitz Bélánál drámai mélységű, Herman Lipótnál játékosan szeszélyes, Szőnyi kezében kristályosra csiszolt hálózat. Az akvarell különösképp kedvelt technikája a két háború közötti rajzolóknak, finom színárnyalatai jól illeszkednek a megújuló plein air tanulmányokhoz, kiváló művelőik közé tartoztak a kollekció alapítói, Varga Nándor és Elekfy. Ezek a rajzok már csak a legritkább esetben akadémikus értelembe vett előtanulmányok, sokkal inkább autonóm alkotások, festői problémák rajzi megfogalmazásai. Jól példázzák ezt Egry József rajzai, aki balatoni tájainak illanó színfutamait ceruza és tollrajzok kiegyensúlyozott vonalhálójába szövi vagy Szőnyi István lavírozott tussal festett tájképei, amelyek a grisaille kötött színskálájában nyitják meg a Dunakanyar távlatait.
A gyűjtemény egyaránt gyönyörködtető és tanulságos a mai művészifjúság és műkedvelő néző számára. Így hát csak erősen bizakodhatunk abban, hogy idővel illusztrált szakkatalógus segíti majd a művek felelevenítését. Addig is marad a szótlan párbeszéd a rajzokkal: karácsony előtt és január harmadik hetétől egy hónapon át. A kettő között mint vonás az üres papíron: SZÉN – SZÜNET.
Révész Emese