Reprezentatív kiállítással ünnepelte a Magyar Képzőművészeti Egyetem és jogelődjei fennállásának 130. évfordulóját. A Barcsay Teremben 2001. decemberében megnyílt tárlat kettős feladatot teljesített: egyrészt válogatást mutatott be az iskola könyvtárának muzeális értékű gyűjteményéből, másrészt e kollekció nyomán betekintést engedett az intézmény történetének első ötven évébe. A Képzőművészeti Egyetem Könyvtára jelenleg az ország egyik legnagyobb múltra visszatekintő művészeti szakkönyvtára. Az intézet vezetői az 1871-es alapítás óta tudatosan építették és fejlesztették az oktatás egyik legfontosabb segédeszközének tekintett gyűjteményt, amelynek a képzőművészeti könyvek, albumok és szakfolyóiratok mellett kezdettől fogva gyűjtőkörébe tartoztak a speciálisan oktatási célokat szolgáló műlapok, mintakönyvek és egyéb művészetpedagógiai szemléltető eszközök is. E kollekció része az a csaknem 8000 darabos fényképgyűjtemény, amely többek között olyan értékes fotótörténeti kuriózumokat is magában foglal mint Wilhelm von Gloede a századfordulón készített aktfelvételei vagy Felix Bonfils az 1870-es évekből származó panorámaképei. E fotótörténeti ritkaságokból Egyszer volt fényképek címen 2000-ben láthatott válogatást a nagyközönség. A könyvtár 18-19. századi sokszorosított grafikai albumai közül a jelenlegi tárlaton szerepelt néhány metszet Giovanni Battista Piranesi rézkarcainak több mint ezer lapot számláló kollekciójából, valamint a nemzetközi viszonylatban is figyelemreméltó, az 1800-as évek utolsó harmadában összeállított japán tárgyú könyveket és metszeteket tartalmazó gyűjteményéből is. Vélhetően az alkalmazott grafika oktatását volt hivatott elősegíteni az a századfordulós plakátgyűjtemény, amelynek zömében Franciaországból származó, szecessziós stílusú darabjaiból a Barcsay Teremben megrendezett kiállítással párhuzamosan Mucha és társai címena Budapest Galéria mutatott be válogatást. A minisztériumi adományokból, tanárok és magánszemélyek támogatása révén több mint egy évszázada folyamatosan gyarapodó könyvtári gyűjtemény a sokszorosított nyomtatványok mellett nagy számú egyedi grafikai lapot, kézrajzot is őríz, köztük például Ligeti Antal tájrajzainak sorozatát. Az egyedi grafikák jórésze azonban növendéki munka, hiszen a könyvtár volt hivatott az intézet tanulóinak díjnyertes, hazai és külföldi kiállításokon is bemutatott legkiválóbb rajzainak őrzésére is.
E rendkívül sokszínű és értékes gyűjteményt alaposan megrostálták a háborúk, de még több kárt tett benne az emberi gondatlanság és szakmai közöny. A mintakönyvek, metszetek, grafikák, fotók és plakátok sokezres gyűjteménye évtizedeken keresztül porosodott a bibliotéka eldugott zugaiban. Felfedezése és megőrzése mindenekelőtt a könyvtár vezetőjének, Majkó Katalinnak köszönhető, aki több éve fáradozik azon, hogy e gyűjtemény ismét bekerüljön a szakmai köztudatba. Ez a jelenlegi kiállítás is egy olyan, több éve tartó kutatói program beszámolójának tekinthető, amelynek keretében folyamatosan zajlik a nyomtatványok, grafikák és fotográfiák restaurálása, valamint szakszerű tudományos leírása. Mindeközben az egyes műtárgyak kutatása lehetőséget teremtett arra is, hogy megkezdődjön a hazai képzőművészeti élet egyik meghatározó intézménye, a Képzőművészeti Főiskola történetének tudományos feltárása is. A kiállítás tematikus bemutatója által össznyújtott képet a tárlathoz kapcsolódó tanulmánykötet helyezi történeti perspektívába. Az ebben közölt írások tisztázzák a főiskola koronként változó intézményi szerkezetét, az oktatás tanmenetét, az egyes tantárgyak pontos követelményrendszerét, továbbá a nevelési irányvonalat meghatározó jelentősebb pedagógiai reformok programját és gyakorlati következményeit. A Keleti Gusztáv által alapított Mintarajziskola fő feladata eredetileg a rajztanárképzés volt. Ebből adódóan az intézet első ötven évére a művész- és tanárképzés kettőssége nyomta rá a bélyegét. Az 1920-ban bekövetkező egységesítésig az iskolát intézményi széttagoltság jellemezte, amelynek köszönhetően rajztanítók és -tanárok, művésznövendékek és mesteriskolások, nők és férfiak jóideig eltérő képzésben részesültek.
A kiállítás központi terme átfogó képet nyújtott a főiskola 1871 és 1920 közötti működéséről. A tárlat ezen egységének rendezője Szőke Annamária volt, aki a könyvtári gyűjteményben fennmaradt növendéki tanulmányokat kiváló rendezői ötlettel tantárgyi csoportosításban tárta a közönség elé. A bemutatásnak ez a módja annál is inkább hitelesnek tekinthető mivel ez a felosztás követte az iskola saját korábbi kiállításainak osztályozását. Az alakrajz és festés köréből kiállított tanulmányrajzok jól szemléltették az oktatás csaknem fél évszázadon át fennállt módszertanát, amely a lap- és gipszminták másolása nyomán, fokozatosan vezette a növendéket az élő modell ábrázolásáig. A századforduló után az alakrajzban egyre nagyobb szerepet kapott az élő (akt)modell utáni munka. A nagy mesterségbeli biztonsággal kivitelezett fej- és aktrajzok közt olyan később ismertté vált növendékek nevei is feltűntek mint Balló Ede, Zemplényi Tivadar, Pór Bertalan vagy Vaszary János. A figurális ábrázolás legmagasabb fokát az oktatási gyakorlatban az alakrajzi és mozdulat kompozíciós vázlatok jelentették. E rajzi gyakorlatsor bevezetése és kidolgozása Székely Bertalan nevéhez kapcsolódik, aki – a maga korában igen újszerű módon – e stúdiumokat tisztán formai feladatként közelítette meg, és a szokásos anekdotikus szituációk helyett tanítványaitól konkrét mozdulatok és cselekvések (pl.: kifelé mászó, vizet merítő, faágat hajlító) megjelenítését követelte. Az alakrajzi gyakorlatok mellett e korszakban központi szerepet játszottak az oktatásban a geometriai tárgyak is, a mértani szerkesztéseket magában foglaló ábrázoló geometria és a szabadkézi rajzra alapozott geometriai látszattan. Az oktatás módszertanát jól demonstrálták a kiállított mintalapok és makettek. Keleti Gusztáv halála után, az 1902/1903-as tanévben bevezett reformok e területen is lényegi változásokat hoztak: a mértani alapú geometriai tárgyak fokozatosan háttérbe szorultak, míg a szemléleti látszattan a csendélet- és tájfestés előkészítő fokozatává vált. A természet utáni, szabadkézi rajz térhódításának tendenciáját mutatta a csendélet- és tájképfestészet tanítása is, amely Szinyei Merse Pál igazgatósága alatt mind nagyobb teret kapott az oktatásban: 1905-től rendszeresítették a növendékek nyári szünetben tartott egy hónapos tájképfestészeti kurzusait, amelyeknek az első világháború előtt a szolnoki, nagybányai és kecskeméti művésztelep adott otthont. Az intézetben folyó művészeti nevelés harmadik alappillére az iparművészeti rajz volt. Ennek előkészítőjeként tekinthető az ékítményes- és építészeti rajz, amely a gyakorlatban építészeti díszítmények és ornamentikai mintalapok és gipszminták nyomán folytatott stílustörténeti stúdiumokat jelentett. Az 1896-ban önállóvá vált Iparművészeti Főiskola modern szellemisége azonban kihívást jelentett a Képzőművészeti Főiskola számára is: 1900 után e területen is mind nagyobb szerepet kaptak a természet utáni tanulmányok, a népművészeti motívumkincs, illetve a gyakorlati, műhelyszerű tárgytervezés. Olgyai Viktornak köszönhetően igen színvonalas oktatás folyt a sokszorosított grafika területén is. A tárlat külön teremben, Zsákovics Ferenc rendezésében mutatott be nívós válogatást a könyvtár gazdag sokszorosított grafikai gyűjteményéből.
Az e területen megélénkült művészettörténeti kutatások minden bizonnyal új utat nyitnak majd a hazai művészeti intézmény- és neveléstörténet területén, de a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárának rajzgyűjteménye új felfedezésekkel szolgálhat majd a tudománytörtészek, illetve az egyes alkotók életművét feltáró monográfusok számára is.