Műértő, 2004. május, 1-2.
Régen váratott már magára ez a tárlat. Bécs és Budapest az elmúlt évtizedekben már feltérképezte saját századfordulós művészetét. Ott a Traum und Wirklichkeit, itthon a Lélek és forma című kiállítások voltak az úttörők. Mindkettő kelendő exportcikknek bizonyult, Tokiótól Los Angelesig bejárták a földgolyót. Azóta leomlott a vasfüggöny, s Bécs újra elérhető közelségbe került, éppúgy mint a régi békeidőkben. Eljött hát az ideje, hogy a “két szomszédvár” ismét közös porondon lépjen fel. Joggal remélhette a látogató, hogy EU-csatlakozásunk előestéjén olyan múltba néző számvetéssel szembesül majd, amely a szemünk előtt formálódó egységes Európa számára is hasznos tanulságokkal szolgál. Ám csalódnia kellett. Nem csak Klimt, Schiele és Kokoschka “hiánya” végett (ami szimpla átvágás, ébredező múzeumi PR-unk túlkapása), hanem a tárlatfolyam egészének átgondolatlansága miatt is.
Már önmagában a kiállítás eltérő címadásai is zavarbaejtőek. A katalógus címe, Az áttörés kora egy olyan lineáris történetet sejtet, amelynek tárgya a modernizmus győzelme a historizmus felett. A közös alcím – Bécs és Budapest a historizmus és az avantgárd között – párhuzamos kulturális panorámával kecsegtet. A plakátok – Klimt, Schiele, Kokoschka – ezzel szemben a diadalmas avantgarde bemutatóját ígérik. A címadások ellentmondásai a vállalkozás egészének diszharmóniáját előlegzik. Moritz Csáky, Gerő András vagy Gyáni Gábor nagyszerű katalógus-tanulmányai kitűnően érzékeltetik a századfordulós Monarchia idegborzolóan izgalmas kultúrhistóriai alaphelyzetét. Peter Burke kifejezésével élve, a két város valódi “cultural contact zones”, csupa ellentmondás, heterogenitás, vagy divatos szóval élve, multikulturalitás. Kulturális arculatatukat egyszerre formálta etnikai sokféleségük, a birodalmi egység fenntartásának kényszere, s a korszak sajátos jellemzőjeként, megannyi egymással versengő új eszme és művészi törekvés. Az ütközőzóna és olvasztótégely skizoid szerepe másként tükröződött a két főváros kulturális alaphangulatában. Bécset a “konszolidált rothadás” szüntelen válságtudatába ringatta, Budapestet a várva várt kitörés, a gyökeres reformok utópiáinak lázába sodorta.
Olyan sokszereplős családregény ez, amelynek áttekinthetőségét csak a leírás feszes dramaturgiai szerkezete biztosíthatja. A két város története leírható párhuzamos történések sorozataként, amelyben a közös fordulópontokat csak Európa nagyobb “kulturális narratívája” magyarázza. A historizmus, szecesszió vagy az avantgárd mindkét városban hatott, művészeik hasonlóképp Münchenben, Párizsban, Berlinben értesültek az aktuális trendekről. Ez lenne az egyirányú kulturális hatások, a perifériákra ható centrumok története. Egy másik lehetséges olvasatban a vizsgálat tárgya a két város kulturális, művészeti kölcsönhatása. Az érintkezési vagy ütközési pontok felmutatása. A kiállítás egészében e két narratíva vegyül, s ennélfogva története is döcögős. Olykor felkavaró heuréka-élményekkel ajándékoz meg, máskor egyhangú monológokkal untat, időnként egyetlen jól kiválasztott motívumra koncentrál, másutt szétszórtan kalandozik.
Az egységes koncepció kidologozásának már a három különálló helyszín is ellene dolgozott. Az egyes kiállítási részek tematikája természetszerűen igazodott a befogadó intézmény karakteréhez. Így vált a Magyar Nemzeti Galéria a “grand art”, míg a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchenyi Könyvtár a kultúrtörténeti jellegű bemutatók színterévé. Utóbbi színháztörténeti áttekintése talán a kiállítás legegységesebb, de épp alapossága révén a többitől leginkább elütő része. Vele szemben a Budapesti Történeti Múzeum tárlata a legígéretesebb. Igaz, hogy a múzeum zsúfolt, labirintusszerű tereiben egy videoklipp gyorsaságával pörögnek le olyan témák, amelyek önmagukban is megtölthetnék valamennyi termet, de ez a frappáns utalásokra hagyatkozó előadásmód sajátja a kultúrhistóriai kiállításoknak. A BTM bemutatója a szerteágazó téma talán leghálásabb egységét, a historizmus és szecesszió időszakát öleli fel. A “Gründerzeit” önbizalommal és életerővel teli korszaka egy rövid időre összhangba hozta a két város fejlődését. Bécs és Budapest kulturális miliője talán sosem volt annyira rokon, mint a 19. század utolsó negyedében, mikor azonos eszményeiknek azonos módon adtak formát. Ruháik, szobáik, épületeik, kiállításaik vagy ünnepeik arculatát egyaránt a historizmus gazdag tárháza formálta. Az utóbbi évtizedek művészettörténeti kutatása számára a historizmus nem egyszerűen stíluskategória, hanem mentalitás, életmód, összművészeti, kultúrhistóriai jelenségként ragadható meg. E kutatási és kiállítási tapasztalatokat hasznosítva a korszak panorámáját a rendezők épp ezért nem a hagyományos stíluskategóriák mentén, hanem egy-egy jól kiválasztott esemény vagy jelenség köré csoportosítva igyekeztek megrajzolni.
Ilyen találó kultúrtörténeti csomópontot alkotnak a díszmenetek, kiállítások, élőképek, művészünnepélyek vagy a koronázások. Kitűnő alkalom ez a különféle művészeti ágak, technikák, stílustörekvések felmutatására és ütköztetésére. A Budapesti Történeti Múzeum kiállítása kezdetben ezen a nyomon halad, s mondhatjuk, sikerrel. A laikus nézők számára nehezebben megközelíthető összefüggéseket tájékoztató szövegek sokasága magyarázza, az eseményeket műtárgyak serege illusztrálja. Ez a logikai vonal először a városlátképek impozáns termében döccen. A válogatás nem kötődik egyazon pályázathoz, csupán a műfaj párhuzamos létét igazolja. De a ritkán látható képek okozta öröm hamar lecsillapítja a túl korán zúgolódókat. Pedig az igazi szellemi kihívás még csak ezután következik. A “hivatalos művészet” címmel ellátott terem elejti a korábban felvett közös vezérfonalat. Néhol tisztán összecseng egy akkord (Lotz Kornéliája és Makart Hanna Klinkosch portréja láttán), de Maradász Dózsa György képmását vagy Molnár József aligai tájképét sehogyse sikerül közös nevezőre juttatni. A mindinkább tanácstalan vendég olyan elszalasztott párhuzamokkal vígasztalja magát, mint az Erzsébet-kultusz, a Magyar Nemzeti Múzeum Habsburg-terme, a Budai Vár díszítése, a zsidóság kulturális szerepe vagy az emlékmű-állítások… “Az iparművészet nagy korszaka” már nem tartogat meglepetéseket. Láthatóan mindkét városban teret hódított az alkalmazott művészetek új formanyelve. A báli ruhákkal szemben elhelyezett női aktok viszont nehezen köthetőek az iparművészet körében lezajló átalkulásokhoz. A párhuzamot gyaníthatóan a bálozás és az erotikum frivolnak távolról sem nevezhető asszociációja magyarázza. Lotz, Székely és Munkácsy aktfestményei mindenesetre megteremtik a várva várt feszült energiamezőt. Összhangjuk tökéletessége még a lehetséges osztrák párhuzamok (lassan megszokott) hiányáért is kárpótol. Az ezt követő termekben az elszánt néző mindinkább úgy érzi magát, mint akit végzetes örvény ragadott el. A szecesszió címszavára fűzve gyors egymásutánban villanak fel nevek, képek, tárgyak, hasonlatosan egy elsietett egyetemi órajegyzet távirati stílusához. A kiutat jelentő folyosón – akár a vidámparki szellemvasúton – még ránk köszön Adolf Loos és Faragó Géza plakátja, s a vitrinben néhány Wiener Werkstätte-, Zsolnay- és Herendi-porcelán.
Kilépve úgy tűnhet a két város századfordulós versenyfutásának abszolút győztese Budapest. Tudjuk, nem így volt. Azt is tudjuk, a kiegyensúlyozott körkép nem a kiállítás rendezőin kérhető számon. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy az osztrák (kultúr)politika ilyen mértékben bojkottálta a kiállítást. A végeredményt szemlélve a nem beavatott külhoni látogatónak úgy vélheti, nem egyéb ez, mint Budapest erőltetett és hamis önigazolása. Az első igazi múzeumi koprudukció lehetőségét elszalasztottuk, de vígasztaljon minket, hogy a fiaskó tanulsága 2004 májusától már szomszédaink számára is húsbavágóan aktuális: “Egyedül nem megy”.