Műértő, 2004. november

Sose gondoltam volna, hogy a libamáj és a friss eper kontrasztja ilyen csodás ízharmóniát alkot. A pástétom testes, fűszeres aromáját könnyed ízfutamokba oldja a gyümölcs friss zamata, egyik felelet a másikra, a férfias eleganciára egy kis nőiesen raffinált finomság. Ezen morfondíroztam a Mű-Terem Galéria A magyar festészet rejtőzködő csodái című kiállításának szakmai bemutatóján falatozva, hiszen Virág Judit és Törő István a szem számára is valódi ínyencségeket kínál. A tárlat nem hiába viselte korábban a “Csoda-kiállítás” munkacímet, hiszen a meglepetés a bemutató egyik legfőbb szándéka volt.

            A két részesre tervezett kiállítás első egysége a 19. század és a századforduló alkotásaiból válogat 130 művet. Kivétel nélkül hazai magángyűjtemények olyan “rejtőzködő” darabjai, amelyek sok évtizedes lappangás után kerültek ismét a nagyközönség elé. A tárlatot igényes kivitelű kötet kíséri, bevezetőjében Sinkó Katalin a magyarországi műgyűjtés történetét összefoglaló tanulmányával, továbbá mintegy húsz művészettörténész képelemzéseivel. Utóbbiak alapos képadatolásai visszamenőleg is igazolják a rendezők szándékait: a művek nagy része több generáció óta nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

            Régóta feltűnhetett már a figyelmes szemlélő számára, hogy a hazai műkereskedelem vezető intézményei az elmúlt néhány évben minőségileg új szerepkörben léptek színre. A Mű-Terem Galéria az elsők között vezette be az aukcionált művek szakszerű adatolását és elemzését, Kádár Béla és Czigány Dezső életművét bemutató monográfiáik pedig magas szakmai színvonalon megvalósított, hiánypótló kötetek. A piaci szereplők számára mind világosabbá vált, hogy a puszta látványosságnál immár több kell az életbenmaradáshoz, az üzleti hitelesség alapja a szakmai felkészültség. Kétségtelen, hogy a megakiállítások és kiadványok az önreprezentáció és reklám eszközei is, és aligha vitathatóak a mögöttük meghúzódó üzleti megfontolások, ám a leltározás, kutatás igénye mind közelebb sodorta egymáshoz a művészettörténetet és a műkereskedelmet. Viszonyukat egyre kevésbé a kizsákmányolás és dacos elszigetelődés, mint inkább a kölcsönös egymásrautaltság jellemzi.

A Mű-Terem Galéria kiállítása pontos látleletét nyújtja e sajátos nexusnak. Vállalkozásukban a művészettörténet mint elsődleges “segédtudomány” kap helyet. A hosszú adatsorok a “csoda-koncepció” igazolói, az elemzések a kuriozitás tanúsítványai. Ám a válogatás egészében a művészettörténeti szempontokat felülírják az üzleti megfontolások: befutott nevek a látványos akadémizmus és a “színes modernizmus” köréből. A művek számát tekintve toplistás Mednyánszky (13), Rippl-Rónai (12) és Gulácsy (8), 19. századi nagyjaink közül csak Szinyeit (5) és Markót (4) reprezentálja több alkotás. Azonban mielőtt bármi kritikai felhangot is kapna a fenti statisztika, fontos leszögezni, hogy ezen a helyen botorság lenne számonkérni a teljességet vagy a kutatás korszerű szempontjait. A műkereskedelemnek nem tisztje a magyar művészettörténet újra fogalmazása, és idealizmus lenne azt remélni, hogy a magángalériák idővel majd művészettörténeti kutatóközpontokká alakulnak. De ahogy az űrkutatás csúcstechnológiáját csakhamar hétköznapjainkban is alkalmazzuk, úgy közvetve a sajátos szabályrendszer szerint működő műkereskedelem is hatással van a művészettörténeti gondolkodásra. Eredményeik nem negligálhatóak és nem intézhetőek el egy kézlegyintéssel, mondván: ez csak biznisz.

A piaci szféra vállalkozásai értelmezhetőek a közgyűjtemények kritikájaként is. Kiállításaik, kiadványaik olyan alternatívát nyújtanak, amelyben a múzeumi intézményt egy racionálisan szervezett, maximális hatékonysággal működő, profitorientált vállalkozás helyettesíti, amely épp jellegénél fogva képes rugalmasan követni, érzékenyen alakítani és nyereségesen kielégíteni a közönség igényeit. A hazai magángyűjtemények legutóbbi reprezentatív bemutatójának 1981-ben a Magyar Nemzeti Galéria adott helyet. 2004-ben pedig az ország egyik legjelentősebb aukciósháza. A helyszín eltolódása jelképes értékű. Élő kapcsolatot a magyar festészet gyűjtőivel ma már elsősorban a műkereskedelem tart fent. Az információk az ő kezükben összpontosulnak, az áttekintés képességét ők birtokolják. Pozíciójukat e téren lebecsülni, erejüket aláértékelni lehet, de nem érdemes. (Éppen ezért nehezen érthető az a döntés, ha egy magángaléria életmű-kiállítására a Magyar Nemzeti Galéria nem ad kölcsön művet [lásd: Műértő, 2004. szeptember], miközben a múzeum tervezett nagy Munkácsy- vagy Vaszary-kiállításai nem jöhetnének létre e galériák hathatós segítsége nélkül.) A magángyűjtemények rossz emlékű “nyilvántartása” ugyanis lassanként felemésztette a múzeumok és gyűjtők közötti bizalmat, s az egykori védszövetségből nem maradt más, csak a törvényi kényszer. Pedig ez nem ürgeöntés, hanem gyöngyhalászat. Úgy tűnik, a Mű-Terem Galéria pontosan tisztában van azzal, hogy a műkereskedő és gyűjtő játszmája a kölcsönös érdekközösségen alapul. A játékszabályok világosak, s mindkét fél kezébe kerülhet adu ász.

A Mű-Terem Galéria valódi igazgyöngyöket kínál. Ízelítőként néhány példa: Mednyánszky László megrázó képe, a Csavargók az éjszakában, amelyet utoljára 1943-ban láthatott a közönség, Lotz Károly Fülemüledal címen ismert, 1933 óta most először kiállított aktfestménye, Munkácsy Mihály 1914 óta lappangó Alvó nagyapója,Szinyei Merse Pál virtuóz Tourbillonja, Vaszary János két korai, naturalista remeklése vagy Egry József nagyigényű szimbolista kompozíciója, az Aranykor, stb. Gulácsy Lajost, Rippl-Rónai Józsefet és Mednyánszky Lászlót kitűnően válogatott, több újdonságot és rég nem látott remekművet tartalmazó kollekció reprezentálja. Ismert nevektől, mint Ziffer Sándor, Perlmutter Izsák vagy Glatz Oszkár meglepően változatos és erőteljes munkák bukkantak elő. A kuriózumok közé tartozik Csontváry nem régiben azonosított Munkácsy-átirata. Az ismert nevek mellett üdítő látni néhány műcsarnoki remeklést, köztük Karlovszky Bertalan és Poll Hugó magasfokú mesterségbeli tudással megfestett zsánerképeit. A kiváló rendezés izgalmas párosításokat is nyújt. Kivételes – és vélhetően egyszeri – alkalom, hogy egymás mellett látható Iványi Grünwald Béla két monumentális nagybányai tája vagy Galimberti Sándor, Dénes Valéria és Lanow Mária ugyanazon nagybányai templomról festett műve.

Jelentős műgyűjteményekből lappangó művek előcsalogatása nagyfokú odafigyelést, empátiát igénylő folyamat. Az aukciókon mozgó festmények nagyrészt visszatérő darabok, az évtizedek óta nem látott alkotás értékes ritkaság. A számszerűleg alig felmérhető többséget olyan művek alkotják, amelyek nemzedékeken át egyetlen család birtokában vannak. Ez a műtárgyanyag lassabban mozog, mint a kontinentális lemezek, s tömegesen csak jelentős társadalmi kataklizmák alkalmával kerül felszínre. A gyűjtőt (a gyakorlatban és rendes körülmények között) semmi sem kötelezi arra, hogy a birtokában lévő művet megossza nyilvánossággal. A kölcsönzés így nem kizárólag értéknövelő tényező, hanem gesztus is. S főként az manapság, mikor a gyűjtő – ugyan alapvetően más okoknál fogva, mint korábban – ismét szorongva fedi fel értékeit. Sinkó Katalin kiváló tanulmánya sorra idézi fel a hazai magángyűjtés példamutató kollekcióit, s tudjuk jól, hogy Ernst Lajos, Nemes Marcell, Wolfner József vagy Dévényi Iván, Köves Oszkár és Radnai Béla büszkén vállalták fel gyűjteményüket, hiszen az a kulturális önreprezentáció eszköze is volt. A mostani tárlat egésze a hazai műgyűjtés roppant erejét és gazdagságát demonstrálja ugyan, de a gyűjtők személye rejtve maradt. Lassú változást csak a műgyűjtés társadalmi megítélésének átalakulása hozhat, amely a gyűjtést nem kisajátító birtoklásként, hanem a közjót szolgáló értékőrzésként határozza meg.

A “lappangó mű” a művészettörténeti szakzsargon különös képződménye. Van is, nincs is. A művészettörténeti kutatás számára megfogható, elemezhető az a mű is, amit csak írásos forrásokból, katalógusok adataiból vagy reprodukcióról ismerünk. Ám anyagi értékkel csak a materiálisan létező alkotás bír, mégha az eldugott múzeumi raktárakban porosodik is. A létezés valódi, megfellebezhetetlen bizonyítéka azonban kétségkívül a nyilvánosság. Az a mű, amelyet egy vagy több emberöltőre elzártak a nyilvánosság elől csak a kiválasztottak, a családtagok vagy a szűk baráti kör számára létező. Nem része a közös kulturális emlékezetnek, kívül esik a művészettörténeti gondolkodás körén. Ilyen formán a raktárakba száműzött vagy magángyűjteményekben elzárt mű fikció, a kiállított tárgy viszont – valóság. A Mű-Terem Galéria legnagyobb tette, hogy a jelenlét páratlan élményével ajándékozza meg a látogatót. A kiállítás révén ugyanis néző és kép között olyan fizikai kontaktus jöhet létre, amelyet semmilyen leírás vagy reprodukció nem pótolhat. Esély ez arra, hogy a mű a nézői tekintetek révén új értelemmel telítődjék és újjászületve ismét részévé váljon a kollektív kulturális tudatnak.