Kreatív, 14, 2005/10, október, 14.

Ezen a nyáron Bécs patinás barokk utcáinak falain egy széttárt lábú, csontos férfiakt reklámozta “A meztelen igazság” című kiállítást. Egon Schiele kiválasztott műve egyike azon sok száz alkotásnak, amelyen az osztrák századforduló festőzsenije leplezetlen őszinteséggel mutatta meg az emberi testet. Ez a brutális nyíltsággal feltárulkozó test lett a tárlat logója, sziluettje ott virított a kiállítás valamennyi emléktárgyán. Csodák csodája a plakátot nem tépték le, nem fújták le, sértetlen maradt hónapokon át. A szexualitás századfordulós képzőművészeti botrányait számbavevő tárlat nem egy olyan példát tárt a nézők elé, amely Sigmund Freud városának egykori prüdériájával szembesítette a közönséget. Ott voltak Gustav Klimt valaha szemérmetlennek minősített, az Orvostudományi Egyetem részére festett falképei és a festő egyik, “közerkölcsöket sértő”, cenzúrázott plakátterve is. Az a látogató pedig, aki hajlandó volt néhány ruhadarabjától megszabadulni, ingyenesen tekinthette meg a tárlatot. Mindez több volt mint zseniális reklámfogás: intelligens lázadás a szűklátókörű prüdéria ellen.

            A társadalmi tabuk és kóros elfojtások talán sehol sem érhetők olyan világosan tetten, mint a reklám területén. A határok letapogatásának megbízható eszközei a reklámok körüli botrányok. A Benetton sokkoló erejű plakátjai immár klasszikusnak tekinthetőek ezen a téren, habár hozzánk csak hírük jutott el. Jóval szelidebb próbálkozásnak tekinthető a Cosmopolitain 2001-es, fedetlen kebleket mutató plakátsorozata, amely a hazai közegben mégis óriási visszhangot keltett – és célját tekintve teljes sikert aratott. Később egy leszbikus párt ábrázoló választási plakát kavarta fel a kedélyeket. Legutóbb pedig a Serrano-kiállítás plakátján cigarettázó, meztelen idős asszony került a támadások középpontjába. A tabuk köre már e néhány kiragadott példa nyomán is határozottan megrajzolható: tilos a nyilvánvalóan fedetlen test, még az utalás szintjén is tilos a nem heteroszexuális testiség, és tilos a szép társadalmi normáján kívül eső – tehát a nem fehér, nem fiatal, nem egészséges – meztelenség.

A hazai reklám szexualitással kapcsolatos botránykrónikája igen rövid, ami jól mutatja a magyar reklámipar nagyfokú önmérsékletét, a működő öncenzúra magas fokát. Plakátvilágunk makacsul és gyáván igazodik a társadalmi nemek évszázados szterotípiáihoz. Hősei kezdetben bájos cicababák és tökös machok, akik később jóravaló háziasszonnyá vagy joviális családapává szelidülnek. Előbbieknek még van testük (ami ideálisan szép és kisportolt), utóbbiaknak már csak széles mosolyuk, mosógépük és autójuk van, erotikus kisugárzásuk nincs. Az ARC óriásplakát-kiállításai néhány hétre üde oázist teremtenek ezen a sivár terepen. Nyílt, harcos, tabudöntögető hangnemük azt bizonygatja makacs elszántsággal, hogy a nyilvánosság nem csupán hatalom, hanem esély is a dolgok megváltoztására. És azt, hogy ez az alkotók részéről nem periférikus gerillaharc, jól mutatja a közönségsiker. Nem vagyok reklámszakember, de úgy sejtem, az unalom és közöny a reklám halála. Önmagát becsüli le az a reklámcsináló, aki dolgát pusztán alkalmazott művészetnek tekinti, és nem vállalja fel, hogy több legyen mint az általános társadalmi elfojtás és elhallgatás engedelmes eszköze. Benettonék csak pólót meg gatyát reklámoztak, mégis sikerült rátapintaniuk a társadalom testének néhány elfekélyesedett sebére. Magatartásuk a szépemlékű A. E. Bizottság sorait idézi emlékezetembe: “A botrány, a botrány, az egészséges.”