Műértő, 2008. január, 15.

“Lenne egy gyűjteményem, eladó – szólt a bizakodó Örökös – Aba-Nováktól Zifferig van benne minden.” “Semmi sem az, aminek látszik – simogatta gondterhelten ősz szakállát a bölcs Műkereskedő – Egytől egyig hamis ez a portéka.” Került erre gyorsan repülősó, szék, aszpirin. Bizony megsajnálta a jólelkű Műkereskedő a szomorú Örököst. “Árverezzük el a kereteket, abból kerül pénz – javasolta – a sátáni hamisítványokat pedig égessük el nyilvánosan.”

            Valahogy így él majd a nép képzeletében (kollektív tudatában) e különös történet indulása. Folytatása pedig szemeink előtt bontakozik ki, a VAM Design Center “Fazonigazítás” címen megnyílt kiállításán. Merthogy az őszi képégetés végül is elmaradt (pontosabban csupán jelképesen néhány festmény elporlasztására korlátozódott). Vele együtt elmaradt a hamisítványokból rakott máglya purgatóriumi tüzében a lelkek jelképes megtisztítása is, köszönhetően a “ferde” gondolkodású művészettörténészek hadának, akik egyszerre roppant értékesnek kiáltották ki a hamisítványokat. A mentőhadjárat élére Nagy T. Katalin állt, akinek javaslatára kortárs képzőművészeket kértek fel a hamis képek átdolgozására. Ötlete Nagyházi Csaba részéről támogatóra lelt, majd általános tetszést aratott: a műkereskedők újabb hasznot remélhetnek, a kortárs művészek izgalmas feladatot kapnak, az okoskodó művészettörténészek pedig kedvükre interpretálhatnak.

            Az alkotók roppant érdeklődése (59 művész 86 alkotása) kétségtelen jele annak, hogy a hamisítványok átdolgozása inspiratív kihívás napjaink művészete számára. Mások nevében tetszelgő képek újbóli kisajátítása kellőképpen csavaros gondolat: többszörös reflexió, eredetivé csiszolt csavaros ál-hamisítvány – Haraszty István képcímét kölcsönözve – „hamismás”. Itt semmi sem az, aminek látszik, csupa álca meg szimulakrum, bűntényből gyúrt művészet, szemtelenül kriminális, arcátlanul játékos képcsinálás. A hazai kortárs szcénában korántsem ismeretlen műtípus ez, egyfajta pimasz humorral átszőtt parafrázis, pastiche, variáció, kisajátítás, epigonizmus a hatvanas évek óta része a képalkotó gondolkodásnak. A jelenség valódi reneszánszát a nyolcvanas évektől élte, amit e témában nyílt kiállítások jeleztek (Liget Galéria, Dunaújváros). Az “Appropriation art” lenyűgözően gazdag hazai terméséből jelenleg éppen a Pintér Galéria kiállítása nyújt válogatást. “Nyomkeresők” címmel megnyílt tárlata több alkotása révén közvetlenül is kapcsolódik a VAM Design bemutatójához.

Míg a hazai parafrázisok-átiratok javarésze a klasszikusokkal (Rembrandt, El Greco, Duchamp) folytatott párbeszéd jegyében született, ezúttal éppen a tradíció szétrombolásának lehetünk tanúi. A hamisítványok látványos metamorfózisa során a jelen alkotójának erkölcsi fölénye kétségtelen a névtelen hamisítóval szemben, nem korlátozza tisztelet vagy óvatosság, éppen ezért lehet gátlástalan alapanyaga átdolgozásakor. Sajátos műfaj születik ily módon: a készen kapott hamisítványokat átfestő kortárs alkotók olyan közvetlen parafrázisokat és/vagy átiratokat hoztak létre, amelyek a kiindulást jelentő képek közvetlen, fizikai dekonstrukcióján alapulnak. A tradíció puszta nyersanyaggá lényegül, a hamis az újrateremtett eredeti táplálékává válik.

A hamisítványok “megtisztításában” úgy tűnik csaknem valamennyi olyan alkotó részt vesz, akinek művészetében korábban is szerepet kapott a téma. Korosztályok, generációk, iskolák és irányzatok impozáns karneválját hozta létre a rendező találó hívószava. Noha az elkészült művek többsége megmaradt az olaj/vászon falikép kategóriájában, néhány print, installáció és egy videomunka is gazdagítja a bemutató technikai kínálatát. Mindez azonban másodlagos szempont, az igazi kérdés az, miként “hasznosítják újra” alapanyagukat az alkotók. A legtöbben valódi kisajátítóként lépnek fel, saját stílusukba, motívumaikba öltöztetve a képeket. Szurcsik József azok közé tartozik, akiknek sikerült valódi párbeszédet kezdeményezniük az eredeti művel: sajátos figurái makulátlanul illeszkednek a klasszicizáló tájba, hibátlan mesterségbeli hasonulásuk révén is imitálva a hamisító eljárását. Az észrevétlen hasonulással szemben a másik végletet Újházi Péter átiratai testesítik meg, aki komoly dialógus helyett inkább cserfes feleselésbe kezd, mikor pimasz kölykök firkáit utánozva “írja” tovább mintaképeit. Mások dramatizálva szövik tovább a kép-történeteket, így Baglyas Erika vagy Koronczi Endre végzetes szerelmi drámák mementóiként keltik új életre a kiválasztott műveket.

Viszonylag kevesen reflektáltak a képek hamis voltára. A rámutatás (kipellengérezés) többnyire verbális eszközökkel történik, lévén a hamisítás bizonyítása végeredményben intellektuális folyamat. E verbális megbélyegzés (amelyet a műkereskedelem szereplői oly jól ismernek) megjelent már a Nagyházi Galéria “eredeti hamisítvány” tárlatán is, ahol a katalógus valamennyi reprodukciójára “Hamis!” feliratot nyomtattak a rendezők. Ennek inverzét hozza létre Chilf Mária Rippl-Rónai átirata, amely “I am original” feliratával dramatizálja a hamisítás lényegét: egy kép, amely azt állítja magáról, hogy eredeti. Emellett kiemelt figyelemet kap a szignatúra, mint az originalitást garantáló művészi kézjegy. Az egymásra torlódott szignókon ironizál Gaál József, mikor a Kádár Béla által festett aktnak szánt, ám tévedésből Kmetty aláírással “hitelesített” figurát saját kézjegyével toldja meg. Ef Zámbó István egész tárházát nyújtja a csavaros szignóknak: “Eredeti hamisítványba való beavatkozás” – biggyeszti egy silány Bihari-kísérlet alá. Lengyel András “javított ál-Kosztaként” aposztrofálja a saját maga által át-újra/festett alföldi tájat. Mások a hamisítás természetrajzához nyújtanak adalékokat. Lévay Jenő három Kádár Béla hamisítványból applikál újabbakat. Váradi Zsófia egy kínai piacon kapható Louis Vouton tárca utánzatával társítja “áldozatát”. A legfinomabb átgondolások közé tartozik Váradi Szabolcs munkája, aki az “eredeti” Markó-hamisítvány textúrájáról készített monokróm-fehér lenyomatokat. A kiállítás mottója is lehetne Szilágyi Szabolcs (SI-LA-GI) egyik munkája: “Most hol van Anovák?” Merthogy valóban: az újabb és újabb (gesztusokból, szignókból, képcédulákból) felhalmozódó valóság/hazugság rétegek mögött már épp hogy csak felsejlik valami az első és egyedi műből.

Az összkép: játékos és szórakoztató. Talán túlságosan is az. Mivelhogy a pajkos összekacsintás kiválóan leplezi az egész vállalkozás apropójának súlyát, nevezetesen azt, hogy a napvilágra került tömeges hamisítvány csupán szimptómája a hazai műpiac súlyos kórságának. A kortárs akció a maga kamaszos lendületével csupán csínytevésnek tekinti a hamisítást, végleg tudatalattinkba száműzve annak eredendően ledér természetét. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) sajnálatos, hogy jelenleg nincs rá remény, hogy ez a világszerte egyedülálló hamisítvány-kortárs gyűjtemény eredeti formájában megmaradjon. Holott igencsak elkelne idehaza egy olyan kollekció, amely egyrészről bemutatná a képhamisítás formáit, másrészt demonstrálná, hogy a kortárs művészetnek (szemben az általános vélekedéssel) igenis van humora.