Élet és Irodalom, 2014. 42. szám, október 17., 22.

A kérdés nem az, hogy mióta olvasnak könyveket a nők, hanem hogy kik, mikor, milyen kötetekkel kerültek kapcsolatba. Botorság lenne kételkedni abban, hogy amióta könyvek léteznek, azóta vannak női olvasók. Akik hol lopva, hol tüntetően, hol buzgó ájtatossággal, hol leplezett izgalommal bújják a könyveket, vagy írják, fordítják maguk. Ami koronként változott, az tömegességük, társadalmi megoszlásuk, olvasmányaik tartalma. A társadalom- és művelődéstörténészt e változás iránya, jellege érdekli, a mellé szegődő művészettörténészt pedig e viszony képi reprezentációja. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása a nők és könyvek kapcsolatáról nyújt képet, festmények, tárgyak, metszetek és persze könyvek által.

            Ha eltekintünk attól, hogy a kiállítás tere egy hisztérikus könyvtáros kisasszony bosszúállásának nyomait viseli magán; ha átverekedjük magunkat a félig nyitott tároló dobozokba artisztikusan behajigált (ám műtárgyvédelmileg kifogástalan) könyvkupacokon, és eljutunk a kiállító tér legtávolabbi és legsötétebb zugába, akkor jutalmul rátalálunk a kiállítás elejére. (Erősen szeretném elhessegetni a gondolatot, hogy a látványtervezők titkon nem egy zaklatott női elme tudatalattiját vitték színre.) Inkább értelmezem a tárlat zegzugos és akadályokkal nehezített terét amolyan szcenikai allegóriának, amely a nők könyvekhez való hozzáférésének nehézségeit jelképezi. A zűrzavar oka nyilvánvalóan a tárgyi zsúfoltság, mivel a múzeum egy reprezentatív művelődéstörténeti, négy évszázadot átölelő tárlat anyagát zsúfolta be másfél terembe. S mivel a rendezők megalkuvás nélkül beszuszakolták a kevéske helyre mondandójuk mind a hat tételét, a látogató figyelmén és türelmén múlik, hogy a tárgyhadarásból kihámozza-e a lényeget.

            Sokakban felmerülhet a kérdés, miért érdemel a női művelődés önálló tárgyalást? Egyszerűen szólva azért, mert a nők jellemzően mást és más céllal olvastak mint a másik nem. A történészek célja épp e finom különbségek megrajzolása és a mögöttük húzódó társadalmi korlátok, elvárások rendszerének feltérképezése. A tárlat (és a hozzá kapcsolódó tanulmánykötet) azonban ennél jóval többre vállalkozik, a 15. századtól a 19. század elejéig terjedő vizsgálódása egyaránt kitér az író és olvasó asszonyokra (a női írók társadalmi szerepváltozására és olvasmányaik időben változó jellegére), továbbá a nőknek és nőkről szóló irodalomra, nevelési kézikönyvekre, női panteonokra, sőt az egész jelenséget övező társadalmi vitákra.

            Nők, kezükben könyvvel kezdetben leginkább akkor jelentek meg a képzőművészetekben, ha szent asszonyok voltak, mint Mária vagy Margit. Az olvasás és írás tudományába azok nyertek beavatást, akik az ő szolgálatukba szegődtek, mint a Nyulak szigetén kódexeket másoló Ráskay Lea. A nemesi ősgalériák reprezentatív portréi között már mind gyakrabban ábrázoltak főúri hölgyeket kezükben könyvvel. Kanizsai Dorottya 1560-ból származó képmásán a kezében tartott kötet már akár szakácskönyv is lehetne, hiszen a késő középkortól kezdve a nők olvasmányai a vallásos iratok mellett egyre nagyobb számban mindennapi útmutatók, a birtok vezetésére, gyógyításra, főzésre, kertészkedésre vonatkozó hasznos kézikönyvek.

A 18. századra már elterjedt a nézet, miszerint a megfelelő nevelést kapott nők alkalmasak a tudományok elsajátítására. Ezt reprezentálja a titokzatos „Kékruhás hölgyek” portrégalériája, ahol az ifjú hölgyek egy-egy művészet és tudomány művelőiként jelennek meg. Modelljeik a pozsonyi Notre Dame apácák lánynevelő intézetének elegáns kék egyenruhába bújtatott tanulói voltak. Efféle korai „kékharisnya” lehetett az a kislány is, akit bonyolult számsorokat ábrázoló tábla előtt állva örökített meg Mertz János 1780-ban.

A tanulószobákból már csak egy lépés volt a szabad természet érzékeket felszabadító öle, ahol Károlyi József ifjú hitvese is megörökítette magát, kezében lezserül lógatva a piktor kedvéért félbe szakított olvasmányát. Ez az olvasmány gyaníthatóan már nem szent írás volt, és nem is füveskönyv, hanem törékeny női kezekhez szabott almanach, míves rézmetszetekkel ékesített irodalmi zsebkönyv. 1800 körül egy olyan, piaci alapon gondolkodó könyvkiadó mint Landerer, már jelentős részben számolt a női olvasókkal, mikor „Rózsa Szín Gyűjtemény” címen megindította kifejezetten nőknek szánt regénysorozatát. A jellemzően női neveket viselő almanachok (Hébe, Auróra, Aglaia) már finoman adagolták művelt női olvasóiknak azt amire vágytak: „hasznos gyönyörködtetést”. Az olvasók nők közül néhányan a „Szelíd Múzsák hív társaságába” is beléptek, mint a költőként is jeleskedő Dukai Takách Judit, aki emellett nyilvános sajtóvitákban is kiállt a nők férfiakkal egyenrangú művelődési jogai és társadalmi szerepvállalása mellett.

„Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyalai.” Mire Széchenyi István a Hitelben így fogalmazott (és nem csak Crescense miatt), már az akadékoskodó férfiak számára is nyilvánvalóvá vált, hogy női művelődés a nemzeti identitás stratégiai kérdése, hiszen a magyarul (is) olvasó anyák és feleségek gyermekeik nevelésében, a társasági életben és férjük partnereként is a nemzeti kultúra támogatói és terjesztői. Ekkor népesült be a múlt női hőseivel a magyar nők panteonja, Izabella királyné vagy Zrínyi Ilona megindító históriái révén ekkor gyarapodott a női erények tárháza olyan fogalmakkal, mint a hazaszeretet, bátorság és titoktartás. A századelőre tömegessé váló, nőknek és nőkről szóló olvasmányai már félreérthetetlenül jelezték a női művelődés történetében lezajlott változás irányát, amelyben a könyv immár nem a kiváltságosok titkos tudása, hanem „az asszonynak jussa és ékessége”.

A nők és a könyvek viszonyának históriája tehát egy szép és felemelő történet. Legalább is annak látják a tárlat kurátorai (Papp Júlia, H. Bagó Ilona) és jómagam is.

Révész Emese