Élet és Irodalom, 2014. december 12., 22.
Művészet a harctéren
Hayden White említésével kezdeni egy első világháborús kiállítást: jelen idejű olvasatot jelent. Az ezredforduló történettudományát alapjaiban megújító gondolkodó elmélete szerint a múltról alkotott képünket szükségszerűen a jelen narratívái alakítják. A múlt megismerésében kételkedő szkepszise felől nézve a historizmus öntelt színjáték, a pozitivizmus pedig abszurd önámítás. Így hát aki a politikai kultuszok parasztvakító illuzionizmusára vágyik, az emlékezés önfényező akolmelegére áhítozik, vagy a nemzeti mártírium passiójátékát kívánja újra élni, az ne ezen a kiállításon keresse a vigaszt nyújtó igét. Róka Enikő és Szücs György kurátori koncepciója világos vizuális formát ölt a tárlat rendezésében: a kiállítás ugyanis az első világháborúra reflektáló kortárs művekkel indít, egyebek mellett a Société Réaliste művészcsoport döbbenetes erejű Európa-térképének folyamatosan átrajzolt határvonalaival (ellensúlyozva némiképp a Trianon-siratók növekvő tömegét, a térképnek igencsak helye lenne a középiskolai atlaszokban). A fordított időrend világossá teszi az egész kiállítás szemléleti alapállását, miszerint az eseményekről megformált kép természetszerűleg a jelen elbeszélése, s mint ilyen, csak egy a lehetséges elbeszélések közül. Ezáltal kapnak megnyugtatóan távolságtartó idézőjelet az első világháborús emlékművek képeslapokon, archív fotókon megidézett monumentumai. S miközben visszafelé menetelünk a képletes időalagútban, tudatosul bennünk, hogy az egykori események régészeti lelethez hasonlatosak, aminek már szerves részévé váltak a később rárakódott rétegek, rozsda, moha, iszap, s a rajtuk megtelepedő élőlények.
Mielőtt bárki is attól tartana, hogy végeláthatatlan csatajelenetek és térképek fogadják, vagy abban reménykedik, hogy kényelmesen belefeledkezhet a háborús jelenetek festői gyönyörűségeibe, jó ha számol vele, hogy a tárlat folyamatos intellektuális interakcióra készteti a jelen szemlélőjét. Kurátorai történelemtől és művészettől egyenlő távolságban tartják a tárlatot, céljuk nem a história látványos illusztrációja, nem is háborús remekművek bombasztikus együttese, hanem annak körülhatárolása, hogy a magyar művészet, s maguk a művészek milyen szerepet vállaltak az eseményekben. Merész és izgalmas rákérdezés ez művészet és hatalom, művészet és történelem viszonyára. Balász Eszter bevezető tanulmánya a háborús évek vizuális kultúrájának egészét vizsgálva, külföldi példák sorával illusztrálja a művészek háborúhoz való változó viszonyát, a lelkes támogatástól a propagandagépezet kiszolgálásán át a teljes csömörig. A művek jó részének születését itthon az osztrákok által felállított Sajtóhadiszállás ösztönözte, amely lehetőséget adott az alkotóknak arra, hogy személyes tapasztalatokat szerezve formáljanak képet a harcterekről. Persze ez közel sem jelentett frontszolgálatot, a művészek többsége a lövészárkoktól távolabb a nyugalmasabb hátországban keverhette festékeit. Csekélyebb részük besorozott katonaként – sokszor a lélektani túlélés eszközeként – rögzítette a látottakat. A Sajtóhadiszállás kötelékében elkészült műveket több nagyszabású tárlat keretében mutatták be Bécsben és Budapesten, így szolgálva a hátország informálását, mozgósítását – és manipulálását. A hivatalos elvárás természetszerűleg a háború glorifikálását sürgette, amire a képalkotóknak rendelkezésükre állt a művészet történetének kétezer éves tradíciója. Helbing Ferenc például Dürer Apokalipszisának lovasait ültette át a jelenbe, Bortnyik Sándor a kígyóölő archetípusából formálta meg az antanttal elbánó héroszát, az antik Haldokló gallus szobrának pedig tucatnyi leszármazottja népesített be a háborús plakátokat és szobor talapzatokat. Az elkészült művek többsége azonban a biztonságos középutat választotta, egyenlő távolságban a véresszájú propagandától és a leleplező erejű háborúellenességtől, megelégedett a háborús mindennapok (több olvasatú) képi dokumentálásával, a sorozás vagy a romok ábrázolásával, katonatársai arcának megörökítésével. Ugyanakkor nagy művészek kezében a látszólag ártalmatlan témák is felkavaró erővel hatnak ma is, ilyenek Nagy István katonaportréi, Mednyánszky László vonuló trénjei, Vaszary János orosz foglyai vagy Uitz Béla sorozási jelenete. A nem csak méreteikben, hanem hatásukban is monumentális festmények mellett sokszorosított grafikai sorozatok is dokumentálták az eseményeket, köztük Barta Ernő elnémult csataterei vagy Biró Mihály harctéri jelenetei. E műveken elemi erővel érvényesült a szemtanúság jelenléte, a személyesen megélt rettenet drámája. Mindez a hátországban érzelmes pátosszá vagy agresszív propagandává változott. Az állami „imázskampány” leghatékonyabb hordozói a plakátok voltak, amelyek a nyugati képi tradíció teljes eszköztárát latba vetették, legyen szó hadikölcsön jegyzéséről, rokkant katonák Mikulás-ünnepségéről vagy a „Szanitéc tetűporról”.
Számtalan ritkaság, igazi képi kuriózum mellett a balatonfüredi tárlat a magyar képzőművészet háborús műveinek legjavát is felvonultatja. A háborúhoz kötődő remekművek 2014-ban sehol ilyen koncentráltan és sehol ilyen átgondoltan nem jelentek meg az országban, mint itt. De miért éppen Balatonfüred? A település háborús szerepe nem indokolja ezt. Marad a kérdés, hogy a Szépművészeti Múzeumba bedarált Magyar Nemzeti Galéria miért nem talált pár termet a budai Várban egy efféle kulcsfontosságú (a saját anyagából és a saját munkatársai által rendezett) tárlatnak? Az év legjobb első háborús világháborús kiállítása miért nem látható a fővárosban is? Ahogy az Itália-járó magyarok kiállítása, ez is kiszorult az anyaintézményből. Ahogy oly sok jelenség, ez is csak azt sugallja, hogy az újra kreált MNG nem teljesíti szakmai szerepét, elveszette centrális kulturális pozícióját. A klasszikus modernizmus, 1945 előtti magyar művészet bemutatásának tere mára drámain összeszűkült: a Kogart és a Modem „elesett”, marad a füredi Vaszary Villa: a „Gondolkodó Kiállítások” menedéke.
Révész Emese