Műértő, 2015. február

Szükséges ahhoz egy jó adag lankadatlan kalandvágy, hogy valaki egész életművét művészettörténeti határterületnek szentelje. F. Dózsa Katalin azon kevesek közé tartozik, akik felvállalják ezt a portyázást, távol a biztos eligazodást nyújtó centrumtól, a „main stream” kikövezett útjáról letérve, új felfedezések reményében. A divattörténet jellegzetes élőhelye az interdiszciplinaritás ingoványos talaja, ahol a „grand art” fogalomrendszere ingataggá válik, ahol a kutatónak magának kell utat vágnia az iparművészet, gazdaságtörténet és társadalomtörténet buja televényei között. A tudománytörténet számára nem ismeretlenek ezek a bátor kalandorok, Alois Riegl a szőnyeg ornamensek tanulmányozása révén jutott el a „Kunstwollen” stíluselméleti fogalmához. A viselet egyébiránt is rokon jelenség az ornamentikával, amennyiben az ábrázolás és elbeszélés nyűgétől mentesen, mint vegytiszta vizuális absztrakció hordozza egy kor formai esszenciáját. Az ezredforduló olvasója otthonosan mozog az efféle határterületeken, korunk tudósa pedig már igazán csak a kultúratudományok területét érzi valódi kihívásnak, ahol úgy siklanak egymásba a különféle tudományterületek, mint a Prezi végtelenített vásznán átúszó képhalmazok.

F. Dózsa Katalin viselettörténeti tanulmányainak most megjelent gyűjteménye bővelkedik az üdítő szempontváltásokban, néhol aprólékos forráskutatásokon alapuló műtárgyelemzést, másutt átfogó históriai alapvetést, megint másutt eszmetörténeti esettanulmányokat kínál. A vaskos kötetben közre adott húsz tanulmány negyven év kutatásainak összegzése, akad köztük 1978-ban megjelent éppúgy, mint a közelmúltban készült írás, egyetemi előadások jegyzete, több írásból gyúrt frissített verzió vagy első közlés. Szerzője nem csupán a divattörténet elkötelezett művelője, hanem – amint bevezetőjéből kitűnik – az itthon kevéssé ismert és művelt tudományterület hirdetője is kíván lenni, abban a reményben, hogy a témakör idővel önálló tanszéket, múzeumot kap, és nyomdokaiba fiatal tudósnemzedék lép majd.

Viseletekről, divatról sajátos hangsúlyokkal beszélnek történészek, szociológusok vagy divattörténészek, és megint másként közelíti meg témáját művészettörténészként F. Dózsa, aki a ruházatot olyan tárgyak együttesének tekinti, ami időben és társadalmilag változó, a művészeti stílusváltozásokat tükröző, jelentéssel bíró vizuális jelenség. S minthogy a divat jelenségének sajátos jellemzője épp a folytonos változás, így a történész időtálló műtárgyak helyett a viseletek ezerarcú, idővel szétmálló, átszabott vagy kidobott efemer tömegével szembesül. Történeti kutatásaiban épp ezért nagy szerepet kapnak mindazon másodlagos történeti források, amelyek segítenek rekonstruálni a töredékes textilek egykorú használati helyét, módját, jelentését. F. Dózsa e forrásanyag széles spektrumát mozgósítja kutatásaihoz: egykorú arcképek, viselet- és divatképek, hagyatéki leltárak, visszaemlékezések és irodalmi művek alapján rekonstruálja a ruházatot, s a hozzá kötődő prakszist és képzeteket. Figyelme a ruházat megjelenésének mindkét alakjára, a viseletre és divatra egyaránt kiterjed. E kettő úgy viszonyul egymáshoz mint „természet” és „tájkép” fogalmai, egyik a használatban lévő ruházat összességét, másik a megformált eszményt, a változás irányát jelölő trendet jelenti. A társadalom- és művelődéstörténeti esettanulmányok mellett a kötet hosszú távon is jól használható divattörténeti kézikönyv, amely a 18. század végétől kezdődően két évszázad hazai divatját tekinti át (néhol két éves lebontásban). Jelenünkhöz közeledve a szerző szubjektív elbeszélésbe vált, felhagyva a történész komolykodó pozíciójával, egy csipetnyi mikrotörténelmet vegyít a „nagy elbeszélésbe”, mesél a személyesen megélt hatvanas-hetvenes évek divatvilágáról, képtelenségeiről és lehetőségeiről, nyugati ruhacsomagokról, csempészetről, varrónőkről és kultikus divatlapokról.

A kötet bevezető egysége máris a téma legsűrűbb közegébe vezeti olvasóját, mikor asszimiláció és emancipáció fogalmai mentén a magyarországi századfordulós zsidók és nők „átöltözéseit” vizsgálja. Előbbi bevett fogalma a „kivetkőzés” volt, ami a neológ, reformista törekvésekkel párhuzamosan a hagyományos, zsidó haszid viselet fokozatos elhagyását jelentette. A megkülönböztető külső jelek viselésének kötelezettségét II. József feloldotta ugyan, ám a zsidóság hosszú ideig sajátos hajviseletével, puritán ruházatával is megkülönböztette magát, láthatóvá téve egyúttal az anyagiakhoz, külsőségekhez, az időben gyorsan változó divathoz fűződő erkölcsi alapelveit. A csoport összetartozását hangsúlyozó ruházat felszámolása a neológok részéről tehát egyúttal az ortodox értékrenddel való szakítást is láthatóvá tette, a polgári divat felöltése pedig egy másik világnézet demonstratív felvállalását jelentette. A viselet mint társadalmi, kultúrtörténeti jelrendszer ennél jobban talán csak a századforduló változó női divatjában érhető tetten. Ott ahol a társadalmi szerepek átalakulása a testről alkotott kép változásával esik egybe (mint a nők 19. századi történetében) a ruházat szó szerint „magában hordozza” ezt az alakváltást. F. Dózsa tanulmánya számos képi és írásos forrás mozgósításával fest átfogó képet erről a metamorfózisról, amelynek során a kislányos biedermeier nőből turnűrös termékenységi idol, majd méltóságteljes bálkirálynő lesz, hogy aztán nádszál vékony szűzzé szelídüljön, aki végül nőiségét előbb zsákruhába rejti majd férfi nadrágba fojtja.

A társadalom-és kultúrtörténeti olvasat után a ruházat mint műtárgy kerül F. Dózsa figyelmének középpontjába. Múzeológusi gyakorlatát mozgósítva, konkrét történeti példákon alapos tárgyelemzéseket mutat be. II. Lajos és Mária királyné esküvői öltözékének elemzése a klasszikus viselettörténeti analízisek mintapéldája, ahol úgy bánik tárgyával, mint egy ismeretlen Rembrandt festménnyel: képi és írásos történeti forrásokkal veti össze minden részletét, anyagát, mintázatát, szabását, s végül ezek alapján datálja és attribuálja a műtárgyakat. Hasonló pozitivista alapossággal jár el Brandenburgi Katalin 17. századi díszruhája kapcsán is. Bethlen Kata (feltehetően esküvői ruhájából átalakított), a fogarasi református templomban őrzött szószéktakarója és úrasztali terítője esetében a szokatlan tárgyú hímzések miatt a ruházat rekonstrukciós kísérletét ikonográfiai elemzéssel egészíti ki.

Noha a szerző biztonsággal mozog a 16-17. századi forrásanyagban is, F. Dózsa Katalin kutatásainak fő terepe mégis a 19. század és a századforduló világa. Ide kötődnek olyan – mára klasszikussá vált – publikációi, mint a díszmagyar kialakulását nyomon követő tanulmánya. A nemzeti különállás vizuális kifejező eszközeként a magyaros ruha a 18. század végétől a politikai identitás reprezentációja volt, amelyet a nemesség után idővel mind szélesebb társadalmi osztályok éreztek sajátjuknak. A témán keresztül jól nyomon követhető, hogy a historizmus logikája miként tulajdonított jelentést a 17. századi nemesi öltözéknek, és gyakorlata miként szabta azt hozzá az aktuális divathoz. Az így létrejött „nemzeti viselet” maga az újra mozgósított történelem, a hétköznapokban is hordható történeti jelmez, amely koronként más előjellel politizál. (Jelmez voltát jól illusztrálja, hogy IV. Károly 1916-os koronázásán Eszterházy Miklós őse 16. századi mentéjében pompázott). Ahogy Sinkó Katalin a csikós népi típusa kapcsán, F. Dózsa a magyar nemzeti viseletről bizonyítja be, hogy a nyugati utazók számára mindkettő egzotikus kuriózum. Elemzéseiből az a konstrukciós folyamat is kirajzolódik, hogy a díszmagyar végleges formájában hogyan ötvöződött a keleti és nyugati magyar identitás, a késő reneszánsz katonai ruházat és a keleti kaftán. Különösen izgalmasak a téma 20. századi áthallásai, köztük a kékfestő története, amit az 1840-es évek védegyleti mozgalma során Kossuth és társai az alsóbb néposztályok viseletéből emeltek báli ruhává, és ami az 1970-es évek népies divatjában élte újra reneszánszát (hogy mára a népies szuvenír boltok állandó díszletévé váljék). Idővel a nemzeti divat ügye épp oly kardinális (lét)kérdéssé vált, mint a művészetekben a nemzeti stílus kérdése.

A sujtásos huszármente mellett a nemzeti divat máig bőségesen bugyogó forrása a népművészet, ebből merített a harmincas években indult Muskátli-mozgalom, majd a szigorúbban hangzó (és néhány év alatt fasizálódó) Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottsága. Sújtás és muskátli újra gondolva és újra töltve bőven akad az ezredfordulón is, elődeinél semmivel sem kevesebb világnézeti elkötelezettséggel. Eredetük, ideológiai fejlődéstörténetük ismerete ezért sem érdektelen a mai (öltözködő) olvasó számára sem.

F. Dózsa Katalin: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. L’Harmattan, Budapest, 2014. 473. p.