Artmagazin, 2017/5, 48-49.

Kristóf a digitális édenben

Manapság egy tíz éves fiúnak, ha kiállítás, akkor az Lego vagy Minecraft. Tisztában voltam vele, hogy erre nehéz rátromfolni, ezért végül közös megegyezéssel a Rádió- és Televíziótörténeti Kiállítóhelyet választottuk. A Telefóniát kis kora óta imádja, ami némi bizakodásra adott okot. A könnyű megközelíthetőség is mellette szólt. A gyors becsekkolást követően Kristóf kezébe nyomtak egy tabletet, mondván, azt nyomogatva találja majd meg a kiállított tárgyakhoz kapcsolódó információkat. Fél perc alatt vette az összes gomb kezelését, olyan pírmán olvasta le a QR kódokat, mintha mindig ezt csinálta volna. A digitális bennszülött hazatért. „Nagyon retró.” Állapította meg elégedetten, végig pásztázva a régi rádió készülékeken. Rögtön az első tárgyat megnyomogathatta, küldhetett morze jeleket és a következő készülék fejhallgatóján bele hallgathatott a telefonhírmondó adásába. Ettől kezdve Kristóf teljesen önjáróan mozgott a kiállító térbe. Szinte minden tárgyhoz kapcsolódott QR kód, amit leolvasva maga választhatta ki, hogy a kapcsolódó képi és hanganyagok közül mit akar meghallgatni. Irtóra tetszett neki, úgyhogy egyetlen fotót vagy videót sem hagyott volna ki. Közben láttunk első világháborúban, röntgen felvételekből készült hanglemezeket, hallottuk Horthy hangját, örömittas jelentést a felszabadító szovjet csapatok bevonulásáról, a sistergős, furcsán deklamáló hangfelvételeket hallgatva pedig, úgy mellesleg, végig sétáltunk a magyar történelem vérzivataros századán.

Az igazi eufóriát azonban az extra tartalmak jelentették. Így például az első analóg szintetizátor drabális masinája, aminek digitális változatán játszani is lehetett. (Hogy ezt használta az Omega is, persze csak nekem volt érdekes.) Aztán újabb röpke negyed órát töltött el egy régi Orion rádiókészülék előtt, aminek belsejébe a tablet segítségével bele pillanthatott. Később együtt nevettünk az összegyűjtött rádiós bakikon, és ő is ámulattal hallgatta a Holdra szállás közvetítését. „Bakker, ez de durva.” Jegyezte meg elismerősen az egész kicsi képernyős tévé láttán, amin először sugároztak itthon adást. Egy idő után már saját élményeimmel is színesítettem a látottakat: robbanós Videoton tévé, Sokol zsebrádió, a keleti-blokk fekete-fehér superman-je, Tenkes Kapitánya. „Bizarr, hogy miket szerettetek”  – bökte ki, de talán az is megfordult a fejében, hogy mire ő lesz nagypapa, a most kezében tartott tabletre is így néznek majd az ő gyerekei. Az élvezetek itt még nem értek véget, mert közösen kipróbálhattunk egy szinkronstúdiót, hogy rácsodálkozzunk, milyen pokoli nehéz szakma is ez, és végül egy igazi stúdióban ülve olvashatott fel híreket. Mindezt rögtön el is küldték nekünk e-mailen, úgyhogy az okos telefonunkon már hazafelé megnézhettük, mit is műveltünk ketten.

            Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy innen a csábító közelségben levő Magyar Nemzeti Múzeumba megyünk át ebédelni, s ha már ott vagyunk, bepillantunk a kiállításokba is. Sajnos a gyakorlatban cseppet sem működött. Pollack Mihály pompás palotája csak egy „unalmas” jelzőt bírt kicsikarni a gyerekemből, amit a török dúlásoktól egészen az első világháborúig makacsul ismételgetett. A kiállítás tervezői úgy tűnik nemigen számoltak az Y-generációval, akiket méla passzivitásra késztetnek termeken át. Kristóf egy idő után már csak a „Ne nyúlj hozzá” táblákat számolgatta. Egyetlen aranyserleg, díszmagyar és nemzeti ereklye se bírta felvenni a versenyt az interaktív, digitális eufóriával. Ez némiképp csak akkor változott, mikor a vége felé rátaláltunk egy vetítőteremre, ahol régi filmhíradó felvételeken lendült mozgásba a magyar történelem, s meg se állt a második világháborúig. Ennek hatására az ezt követő kiállítási tárgyak is érdekesebbnek tűntek: a lövészárok, a forradalom (végre egy puska, amit meg lehetett tapogatni), a rendszerváltás és a kerítés (egészen ismerős helyzet). Üdítő zárást jelentettek Szabó Ottó talált fém alakrészekből hegesztett, szürreális robotjai. Kristóf ennél majd annyit időzött, mint a magyar történelem első ezer événél. Legközelebb a Ludwigba megyünk, vagy valami kortársra, vontam le a következtetést. Lehetőleg videó-kiállításra.

Révész Emese