In: Bálványok és démonok. Csók István (1865-1961) festészete. Szent István Király Múzeum. Székesfehérvár, 2013 [2014], 361-364.
Csók István pusztakengyeli festményei[1]
A Léderer-Ungár család körében, Pusztakengyelen festett művek az idős mester hosszú életművének végső kiteljesedését hozták. A kengyeli képekből áradó szelíd életöröm Csók és a magyar impresszionizmus legszebb kései termései közé tartoznak. Csók 1934 és 1944 között, egy évtizeden át töltötte a nyarakat a pusztakengyeli Léderer-kastélyban.[2] Mostani ismereteink szerint mintegy húsz alkotást köthetünk e kapcsolathoz, de a visszaemlékezések szerint egykor a harmincat is meghaladta a kengyeli művek száma. A Jász-Nagykun-Szolnok megyében fekvő, nagy kiterjedésű birtok és a hozzá tartozó kastély urai ekkor a Léderer-testvérek. A birtokot még apjuk, Léderer Károly (1862-1930) szerezte, aki testvéröccsével, Léderer Artúrral együtt a családból elsőként fordult a művészetek felé. Léderer Artúr a századelő legmodernebb irányzatainak támogatásával tűnt ki, a Bajza utca és Aradi utca sarkán ma is álló palotáját Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezte. A palota külső mozaikdísze Kernstok Károly, belső bronzreliefjei Ligeti Antal alkotásai.[3] Léderer mMűgyűjteményében Munkácsy Mihály és Fényes Adolf művei szerepeltek, portréját a tulajdonos Kersntok Károlytól rendelte meg. E műpártolói hajlamokat a család más tagjai is örökölhették, hiszen Léderer Károly hat gyermekének egyike, Anna férjével együtt úgy döntött, hogy gyermekeik portréját Csók Istvánnal festetik meg.
Csók ekkortájt igyekezett arcképfestőként is elismerést (és ezzel együtt jövedelmező portrémegrendeléseket) szerezni. 1932-ben litográfiai sokszorosításban közreadott Züzü-ciklusa pedig a gyermekportré legavatottabb hazai mesterévé tette avatta. Így, amikor Léderer Anna és férje, Ungár György úgy döntött hogy négy és hat esztendős fiaikról portrét készíttetnek, a műfaj egyik legjobb képviselőjéhez fordultak. Választásuk igen előnyösnek bizonyult, mert Csók 1934-ben remekbe szabott képmást festett a testvérpárról. (Kép – Kat. 108.) A festés folyamatát megörökítő fotósorozat tanúsága szerint Györgyöt és Pétert valóban a kengyeli kastély parkjában, egy kényelmes kanapén ülve örökítette meg.[4] Az 1934 augusztusa és szeptembere között heteken át készülő portré kivitelezése nem volt egyszerű a hosszú modellülést nehezen viselő gyerekek miatt. Csók minden módon igyekezett lekötni a kisfiúk figyelmét, festés közben a Dzsungel könyvét mesélte, a szünetekben pedig szívesen sakkozott velük. A zöldellő kastélykert háttere előtt megjelenő kék-vörös csíkos zakót viselő gyermekek színpompás együttese egyike Csók legszebb gyermekportréinak.
Az elkészült kettős képmással vélhetően a szülők is elégedettek voltak, mert hosszabb távra is megegyeztek a festővel. Megállapodásuk szerint Csók meghatározott összegű évjáradékot kap a családtól, cserébe nyaranta teljes ellátás mellett néhány hetet tölthet kastélyban, ahol 2-3 művet fest vendéglátóinak. E nagyvonalú mecenatúra igen előnyös volt Csók számára, aki elismertsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. A két család a kengyeli nyaralásokon kívül is tartotta a kapcsolatot, Bajzai utcai pesti lakásuk ugyanis csupán pár háznyira volt Csók fasori műtermétől.
Minden bizonnyal a pesti műteremben készült Léderer Anna portréja. Az 1935-ben festett arckép kissé merev beállítása a főúri képmások hagyományait követi, ám oldott festésmódja, eredeti színpárokból építkező koloritja ritka elevenséget kölcsönöz a portrénak.[5] (Kép – Kat. 109.) Hasonlóan fölényes festői tudást tükröz a képmás kis méretű, virtuóz vázlata. (Kép)
Léderer Anna 1935-ös képmása egy nagyobb, összefüggő portrésorozatba illeszthető. Az ezt megelőző évtizedben Csók portréi javarészt családtagjait, barátait örökítették meg, legszebb darabjaik pedig kislányáról és feleségéről készültek. Ezeket Csók saját kedve szerint alakíthatta, célja nem az ábrázoltak konkrét vonásainak összegzése, sokkal inkább a hozzájuk kötődő eszmények megragadása volt. A harmincas években nyilván az általános megélhetési gondok késztették arra, hogy művészi hírnevét a portréfestés terén kamatoztassa. Escher Károly 1934-ben a Pesti Naplóban közölt fotóriportja Csókot mint portréfestőt mutatta be munka közben. (Kép)Női képmásaival Csók arcképfestői tehetségét kívánta bizonyítani, alkotójuk jeles kiállításokon is bemutatta azokat, így szerepeltek a Műcsarnok „A nő a művészetben” című tárlatán vagy a Szinyei Merse Pál Társaság kiállításán, ezzel párhuzamosan jeles szakmai lapok és nagy példányszámú képesújságok tették közismertté a műveket. Léderer Anna képmásával párhuzamosan készültek legismertebb női portéi, köztük Jakobovits Jenőné, Magyar Pálné vagy Révész István leányának arcképei. Modelljeit mindhárom képen belső térben, fotelben elnyújtózva idézte meg, fiatalságot, kényelmet és eleganciát sugározva. Megrendelőik a művészetek iránt érzékeny vállalkozói nagypolgárság köréből kerültek ki. A bányászati vállalkozásokból vagyont szerzett Jakobovits Jenő kollekciója a két háború egyike volt a legjelentősebb kortárs magyar magángyűjteményeknek. (Kép) A gyűjtésben komoly részt vállaló hitves portréját Csók előtt korábban több ízben is megfestette Vaszary János és Berény Róbert.[6] Révész István Csók főiskolai tanártársa, Vaszary János titkáraként kerülhetett közelebbi kapcsolatba Csókkal.[7] A fotelben ülő, fehér ruhás fiatal lány arcképét 1934-ben hasonló nagyvonalúan, vékonyan festve örökítette meg, mint egy esztendővel később Léderer Anna portréját.[8] (Kép) A sorozat harmadik darabján Dr. Magyar Pálné az előbbiekhez hasonlóan nagyvilági eleganciával jelent meg, pár évvel később pedig ugyanabban a testhelyzetben, immár virágözönnel borítva pompázott.[9] (Kép)
A kengyeli birtok szépséges úrnőjét az ezt követő években Csók még több alkalommal megörökítette. Kilépve a kissé merev reprezentáció köréből az asszonyt a kertben, természeti környezetben idézi meg újra. 1936-ban virágözönben, burjánzó növényi háttér előtt, szűk virágmintás ruhában festette őt meg.[10] (Kép) Ugyanebben az esztendőben immár a kengyeli birtokon, egy rózsatő mellett jelent meg a napsárga ruhába és fekete kalapba öltöztetett asszony.[11] 1937-ben a Szinyei Merse Pál Társaság kiállításán mutatta újabb képmását, ahol divatos öltözetben, ismét a kertben jelenik meg.[12]
A kengyeli birtok ideális környezetet és számos festői témát nyújtott Csók Istvánnak számára. A századfordulón épült kúriát hatalmas park övezte, rendezett virágágyásokkal, rózsalugasokkal. A kastélykert nevezetessége volt a nagy méretű medence, amelynek vizében nyaranta hűsölhettek a ház lakói és vendégeik. A fotó előzménye is ismeretes annak az 1936-os festménynek, amelyen egy fiatal, fürdőruhás lány ül a birtok medencéjének partján.[13] (Kép) 1938-ban Csók e medence partján napozó fiatal lányt (Léderer Anna unokahúgát, Csázy Máriát) is megörökítette. A napfényes életkép rokona Csók ekkortájt festett strandképeinek, amelyekhez hasonlóan ez is egy új életeszményt, a napfürdőzés újszerű divatját idézi meg. (Kép – Kat. 118.) Az arisztokrácia „édes élete”, egy letűnt világ polgári miliője jelenik meg azon a bensőséges családi képen, amely a kengyeli kastély szalonját örökíti meg. A napfényes szobában a nagycsalád tagjai zongoráznak, sakkoznak, olvasnak, együttesük derűt és békességét sugároz. A szoba berendezése mentes minden hivalkodó külsőségtől, szobája falát a nagyapa, Léderer Károly portréja ékesíti. (Kép – Kat. 121.) Az 1930-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt családalapító posztumusz képmását szintén Csók festette meg még 1935-ben. Fehér öltönybe öltöztetett elegáns modelljét a birtok egyik közkedvelt pihenőhelye, a rózsalugas színpompás háttere elé helyezte el.[14] (Kép)
Léderer Károly testvérével együtt Bécsben gazdasági főiskolát végzett. Ennek köszönhetően a kengyeli birtok amolyan mintagazdaságként működött, prosperáló zöldség- és növénytermesztéssel, lótenyésztéssel. A birtokot négy majorság egészítette ki, ahonnan a termést lóvasúttal szállították a központi útvonalakhoz. A termelés gépesítése igen korszerű volt, német traktorok, gőzgépek, cséplőgépek segítették a munkát. A modern géppark még Csókot is megihlette, aki 1938-ban a majorsági udvaron álló traktorok együttesét is megfestette, igaz a zordon vasmasinák tövébe odafestette az uradalmi gépész piros ruhás, szőke kislányát is. (Kép – Kat. 117.)
Nagy múlttal rendelkező motívumot dolgozott fel Csók, mikor megfestette a virágzó barackfát. A vén barackfa tavasszal főmotívuma régóta foglalkoztatta. (Kép – Kat. 119.) A virágzó faág jellemzően japonizáló motívum, amely az 1880-as években Hokusai fametszete nyomán már Van Gogh-ot is megihlette. Csók 1909 körül két változatban is megformálja a Virágzó bodzafát, amely aztán valamivel később feltűnik árkádikus látomásán, a Schiffer-villa dekorációjára szánt Tavasz című pannón is. (Kép – Kat. 58.) 1911-ben – szintén Van Gogh egyik utolsó művének ihletésére – készül az Almafavirágok. (Kép – Kat. 56.) Nem véletlen tehát, hogy a festő 1939-ben Pusztakengyelen is oly hosszan elidőzik a „vén barackfa” tövében. A göcsörtös, de még dús viráglombot hozó fát Csók vélhetően alteregónak tekintette, és mikor a fa az időnek megadva magát kidőlt, együttérzését tanúsítva az enyészetnek induló fának is szentelt egy művet (A vén barackfa tragédiája).[15]
A Pusztakengyelen készült tájképek sorát később Alföld-ciklusként emlegette.[16] A birtokot övező megművelt földek és a kastélykert egyaránt új, impresszionista jellegű motívumok sokaságát kínálta Csóknak. „Szerettem nagyon azt a kertet: volt ott egy gyönyörű szép orgonabokor, azt is lefestettem; lefestettem a rózsákat is és a kerten túl a szántóföldeket. Különösen tetszettek szerte a kissé rendezetlen kazlak, a kapálók, a virágzó színes repceföldek. és szerettem a gyümölcsöst is, a káposztáskertet is, – csupa szép és érdekes dolog volt, valósággal szerelmes voltam beléjök.” – idézte fel később az ott őt megragadó festő tárgyakat.[17]
A Virágzó rét és a Virágzó repcetábla kötetlen színfutamokba oldotta a látványt, egyszer a rózsaszínre, máskor aranysárgára hangolva a művet. (Képek – Kat. 115., 120.) Csók e E két tájfestménye azonos festői gondolkodást tükröz, mint amilyet húszas években festett Balaton-képein látunk. Ott a víz testetlen felszíne, itt a termés puhán áramló színtömege uralkodik, de mindkét esetben hiányzik mindenfajta elbeszélő elem, tisztán színfelületekbe oldva a közvetlenül megfigyelt természeti látványt. E mező-képek a Balaton-képek méltó folytatásai, amelyek Csók festőiségének beteljesedését jelentik.
A kengyeli nyarak jelentőségét mi sem bizonyítja jobban Csók életművében, mint hogy 1935-ben önarcképét is ott festette meg. (Kép – Kat. 110.) Életművében az önarckép műfaja viszonylag ritka, ugyanakkor igen hangsúlyos. Első átgondolt önarcképét 1905-ben Párizsban festette (Műteremsarok), ezt követően a firenzei Uffizi világhírű önarckép-galériájának felkérésére örökítette meg saját vonásait 1912-ben, és ezt követően csak a kengyeli nyarak hatására fordult újra (és immár utoljára) a műfaj felé. A kengyeli önportré abban a tekintetben is egy átrgondolt program részének tekinthető, hogy párizsi és firenzei előzményeihez igazodva ezúttal sem pusztán saját vonásainak megörökítése a cél, hanem egyfajta „ars poetica” megfogalmazása. Ahogy a Műteremsarok és az Uffizi-önarckép is, úgy ez a képmás is a festőmesterségről magáról vall. Középpontjában az alkotás aktív folyamatában lévő művész jelenik meg, a mű „teremtésének” pillanatában. Színtere a kengyeli virágos kert, hátterében a nyári pavilon árnyékában hímző Léderer Annával. Csók úgy tűnik fel, amint éppen ezt a látványt festve egy pillanatnyi szünetet tartva felénk fordul. Az örökifjú művész égszínkék zakójában, sárga szalmakalapjában e világi Paradicsom vendégeként ábrázolja magát. A kert dús organizmusa és az asszonyi szépség ebben az összefüggésben szimbolikus jelentést nyer, mint a töretlen életerő, a megújhodó alkotóerő forrása.
[1] A jelen tanulmány első megjelenésének helye: In: Bálványok és démonok. Csók István (1865-1961) festészete. Szent István Király Múzeum. Székesfehérvár, 2013 [2014], 361-364.
[2] Az itt készült képekről sokáig az egyetlen híradás: Polgár Mihály: Csók István centenáriumára. Művészet, 1965/10, 15-17; Később több mű felbukkant: A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből I. 1853-1919. Mű-Terem Galéria, Budapest, 2004, 200-202.; A tanulmány rövidített változata: Révész Emese:Fák, virágok, fények. Csók István pusztakengyeli festményei. Szalon Magazin, 2011. július-augusztus, 46-49.
[3] Gerő Ödön: A Bajza-utcai Lederer-ház. Művészet, 1908, 114-118.
[4] A család leszármazottai ma is számos fotóalbumban őrzik a kengyeli nyarakról készült felvételeket. Ezúton mondok köszönetet Ungár Györgynének és néhai férjének, hogy segítségemre voltak Csók kengyeli időszakának rekonstruálásában.
[5] Csók ezt a portrét számos női arcképe társaságában 1936-ban a Műcsarnok Nő a művészetben című tematikus tárlatán (1936 Budapest) mutatta be. Női portréiból ekkor láthatott a közönség először szélesebb válogatást. Ezzel párhuzamosan Csók még ugyanebben az évben megfestette a férj, Ungár György arcképét is.
[6] Rabinovszky Máriusz: Két modern magángyűjtemény. Magyar Művészet, 1934, 334-347. (Csók festménye reprodukálva: 342., elemzése: 343.); A portrét 1934-ben a Pesti Hírlap Vasárnapja is közölte színes hátsó borítóján (1934. április 29.) Mravik László: Budapest műgyűjteményei a két világháború között. Budapesti Negyed, 2011/32-33, 183.
[7] Révész István gyűjteményében volt Csóknak egy (Vaszary stílusában festett) Lidó tárgyú műve. – Rep.: Magyar Művészet, 1936, 205.
[8] V. o. 80,4 x 86,3 cm. J. b. l.: „Csók I. Bp. 1934” MNG, ltsz.: 57.141 T – Reprodukálva: Magyar Művészet 1935, 3.
[9] A lappangó arcképet reprodukálta a III. Nemzeti kiállítás katalógusa (1935 Műcsarnok, kat. 22.), a Magyar Művészet (1935, 99.) valamint a Képzőművészet (1935/83-84, 74.). Virágmintás ruhába öltöztetett változatát közölte: Képes vasárnap, 1938/14., április 3. (címlap).
[10] A lappangó festmény ugyanazon a tárlaton szerepelt, a katalógus reprodukálta és vélhetően e tétellel azonosítható: Kat. 270. Kertben. Dr. Ungár Györgyné tulajdona
[11] Fa, olaj, 70 x 60 cm. J. b. l.: „Csók I. P.Kengyel 1936”.1938-ban Az utolsó rózsa címen reprodukálta színes borítóján a Pesti Hírlap Vasárnapja (1938. október 16., 42. szám). 1938 decemberében az Árverési Közlöny Az ősz címmel reprodukálta. (Árverési Közlöny, 1938. december, 8. szám, kat. 58.)
[12] 1937 Ernst Múzeum, kat. 148. (Rep.). Reprodukálva: Pesti Napló Képes Melléklete, 1938. október 17., címlap
[13] V. o. 39,5 x 29,5 cm. J. b. l.: „Csók I. 1936”. Magántulajdon. – 1937 Csók, kat. 17. (Rep.)
[14] 1936 Ernst Múzeum, kat. 121.; Reprodukálva: Magyar Művészet, 1936, 80.; Farkas 1957, 43. kép – Lederer Károlyról Csók festett egy másik, sötétebb, konvencionálisabb arcképet is.
[15] 1939 Kassa, kat. 168.
[16] 1955-ben adott interjújában hozzávetőlegesen huszonötre tette az itt festett képeinek számát – Csók István mester beszél műveinek gyűjteményes kiállításáról. Szabad Művészet, 1955/6-7, 250.
[17] Uo. 250-251.