In: Bálványok és démonok. Csók István (1865-1961) festészete. Szent István Király Múzeum. Székesfehérvár, 2013 [2014], 383-388.
Révész Emese
Változatok a „Nagy Semmi”-re.
Csók istván Balaton-képei
Egyazon téma festői változatainak legszebb példáját Csók Balaton-ciklusából bontakozik ki. Az 1910-től három évtizeden át folyamatosan festett, megközelítőleg félszáz balatoni tájképét a festő egységes művészi elgondolás mentén dolgozta ki és építette összefüggő ciklussá, amire ő maga és az egykorú műkritika egyaránt utal. Több lépcsőben bemutatott sorozata azonban sosem foglalhatta el az őt megillető helyet a tó gazdag ikonográfiájában, hiszen kiállításukat követően a Balaton-képek nem kerültek közgyűjteménybe, darabjai a háború alatt megsemmisültek, szétszóródtak. Éppen ezért az életműnek ez a festőileg talán legszabadabb része a legkevésbé rekonstruálható az utókor számára.
A Balatonról első élményeit Csók kamasz fiúként szerezte: „Még apám életében kezdődött. Afféle vidéki körutat tettünk, befogattuk a sárgákat és a könnyű kocsin indultunk el Pusztaegresről, ahol apámnak malma, birtoka volt. Először keveset láttam a Balatonból Aligánál, a platóról. Homályosan tűnt fel Tihany; Petőfi jutott az eszembe, azaz János vitéz, amint az óriások szigete fölrémlik előtte. Tizennyolc éves voltam, csak éreztem a szépséget, de kellő módon nem tudtam még számot adni róla.”[1] A vízpart témája érett művészként is vonzotta, a századfordulón gyakran megfordult családjával a velencei Lidón. Aligára családi kapcsolatai vezették el: anyai nagybátyja, Öreg János 1909-ben látta vendégül az ekkor már Párizsban élő festőt és fiatal feleségét újonnan épült nyaralójukban.[2] Ennek az aligai nyárnak az emlékére Csók vendéglátóját a Balaton háttere előtt örökítette meg.[3] (KÉP) Legkorábbi ismert, Aligán szignált munkájának oldott fényfestészete méltó előkészítője a későbbi Balaton-képek nagyszerű sorozatának.
Ettől kezdve két évtizeden át a festő családjával minden nyáron eltöltött pár hetet Aligán. Saját nyaralót sosem vásároltak, nagybátyja 1911-ben bekövetkezett halálát követően pedig hosszú éveken át Kolozsváry Bálint villáját bérelték ki, vagy a part menti Rákóczy-szállóban vettek ki szobát.[4] Balatonaliga a századfordulón indult fejlődésnek: 1900 körül még csak két fából épült fabódé szolgálta a fürdőzni vágyókat, 1912-re már 40 nyaraló villa állt készen.[5] A fellendülésben szerepe volt a település előnyös elhelyezkedésének, minthogy a főváros felől ez az első balatoni üdülőhely. Állandó nyaralói jórészt a művelt középosztály köréből kerültek ki. Az elsők között épített itt villát Breuer Mór királyi főtanácsos, Kmetty Károly egyetemi tanár, Máthé Dénes, a fővárosi orvosi egyetem fogász professzora, Nagy Emil volt egészségügyi miniszter, és köztük a Csók-család szállásadója, Kolozsváry Bálint egyetemi professzor és Sándor öccse, belügyminiszteri tanácsos.
Mindemellett Aliga földrajzi fekvését tekintve is kiváló festői témát kínált: sekély vízpartját kilométer hosszan magas löszfal határolja, amelynek tetejéről a tó egyik legszebb panorámája nyílik. „Festői szempontból csakis Aliga az ideálom. Onnan nézve a legszélesebb a Balaton s onnan kapom a remek naplementét. Aligáról a legmegkapóbb. Igaz, másutt is van csodálatos motívum. De nem olyan teljes, mint Aligánál. Nem annyira a Balaton. Amit csak a víz nyújt, szerintem csupán Aligánál kapja a piktor teljességében.” – nyilatkozta később Csók a hely szépségeiről.[6] A tó ezen dél-keleti csücskének látványa már a megelőző festőnemzedékeket is megihlette, amint erről Kelety Gusztáv, Dörre Tivadar, Molnár József tájképei tanúskodnak. Ám jellemző módon az akadémikus hagyományokat követő alkotókat mindenekelőtt a löszfal monumentális látványa ragadta meg. A plein air alkotói ezzel szemben már tartózkodtak a heroikus tájpanorámáktól, figyelmük inkább a lapályos vízparton folyó népélet felé fordult. Csók „földije”, Mészöly Géza a tájék legjobb ismerői közé tartozott, de mellette a partszakasz szelídebb arculatát festette Tölgyessy Artúr, Aggházy Gyula vagy Nádler Róbert. (KÉPEK)
Csók Párizsból való hazatelepülését követően festette rendszeresen a Balatont, első ilyen tárgyú képét 1911-ben állította ki.[7] A fürdőhely ideális nyaralási lehetőséget nyújtott a kisgyermekes család számára, Csók pedig ettől kezdve évente egy-két új festményen örökítette meg a környező tájat. Legkorábbi ismert, 1911-ben festett balatoni festményei jellemzően magas nézőpontú, nagy távlatú látképek, amelyekben az előtér nagyobb részét még a növényekkel borított partszakasz foglalja el.[8] (Kat. 55. KÉPek) Balatoni képeiből – és azokkal párhuzamosan festett strand-jeleneteiből – nagyobb válogatást Csók 1915-ben és 1917-ben az Ernst Múzeumban megrendezett csoportkiállításain mutatott be.[9] Az utóbbi tárlat különlegessége volt, hogy tájképei együtt szerepeltek Szinyei Merse Pál Balaton-képeivel.
Problémamentes örömfestészete, tiszta színproblémákba merülő impresszionizmusa a háborús évek üdítő jelensége volt. Töretlen optimizmusát csodálta benne a Művészet tárlatszemlézője, Bálint Aladár a Nyugat lapjain, vagy Lázár Béla a kiállítás bevezetőjében: „Később a víz maga is megkapta képzeletét, a napfény játéka a víz tükörén, a lemenő és felkelő nap, s a délelőtti napsütés, amint végig fekszik a sekély parti vízen, mely ki-kicsap a sárgás agyagos talajra, hogy mélységet nyerve tükrözze vissza a kék eget, a színes felhőt. Merőben színhangulat Csók Balatonja, a változó színálmok, ragyogó fénybe omolva.”[10]
A balatoni tájak sorozata a húszas években terebélyesedett pompás ciklussá. Csók az Ernst Múzeum 1928-as csoportkiállításán 11, majd 1935-ös jubileumi tárlatán már 37 balatoni tájképét mutatta be. Ekkor már a műértők is átgondolt ciklusként értékelték e tájképeket, Csók személyében pedig a Balaton egyik legértőbb festőjét ünnepelték. Mindez egybeesett a Balaton Trianont követő politikai és gazdasági-turisztikai felértékelésével. A határok lezárulásával a monarchia kereti között megszokott tengerparti célpontokat hazai nyaralóhelyek propagálása váltotta fel. A Balaton új méltatói a tó Európa-szerte páratlan természeti adottságait nemzeti kincsként magasztalták fel: „mégis a Balaton volt és maradt mindig hű fia ennek a megtépett darab földnek, ez a legmagyarabb vize csonka Magyarországnak” írta Déry Béla 1922-ben.[11] A korszak írói szívesen ruházták fel a Balatont a nemzeti karakter vonásaival. Schöpflin Aladár egy 1941-es körkérdésre válaszolva így fogalmazott: „A Balaton egészen más, mint a többi tava a világnak. Magyar tó: a partja mindenfelől nézve magyar táj, egyszerre van meg benne a romantika és a realitás, a magyar ember nyugalma és hirtelen felfortyanása, a magyar lélek finomsága és gyöngédsége, a magyar erő és lágyság.”[12]
E program jegyében működött az 1920-ban alakult Balatoni Társaság, amelynek fő célja a tó természeti és művészeti kincseinek megőrzése, bemutatása volt, ezen belül az alkotóművészek ösztönzése a táj és lakói méltó megörökítésére. E jelentős alkotóerőket mozgósító civil szerveződés elnöki teendőit haláláig, 1931-ig Wlassics Tibor látta el, védnökei között pedig – egyedüli festőként – kezdettől fogva ott volt Csók István. Kettejük kapcsolata jóval korábbra nyúlik vissza: a miniszteri tanácsos (és költő, író) alakjáról festett portréjáért Csók 1911-ben elnyerte az állami nagy aranyérmet.[13] (KÉP) Pár esztendővel később megnyílt életmű-tárlatáról Wlassics írt ismertetőt a Budapesti Hírlapban.[14] „Viszonzásul” Csók a költőként is ismert miniszteri tanácsos 1916-ban Világok tusáján… címmel megjelent legújabb verseskötetének borítóját tervezte meg.[15] (KÉP) Mindezek ismeretében érthető, hogy a Balatoni Társaság művész-védnökéül Csókot kérte fel az elnöki teendőket ellátó Wlassics. A Társaság első kiállítását követően 17 féle (!) díjat osztottak ki a 60 kiállító művész között. Glatz Oszkár, Iványi Grünwald Béla, Rudnay Gyula és Nagy Sándor mellett Csók is tagja volt a zsűrinek.[16] A Balatoni Társaság működése a régió hazai és külföldi népszerűsítését is célul tűzte ki. Csók tudatosan vállalta a tájék dicséretének misszióját. A háború után a hazai kultúrpolitika által kiemelten kezelt külföldi magyar reprezentatív tárlatokon gyakran szerepeltek Balaton-képei, amelyek esztétikai minőségükön túl a tó külföldi propagandáját is szolgálták.[17]
A Társaság működése kétségtelenül része volt annak a kitüntetett figyelemnek, ami a két háború között a Balatont övezte. „A balatoni villák száma az 1921-i 1960-ról hat év múlva 3236-ra, 1937-ben 6823-ra emelkedett. 1941 tavaszán már közel 8000 magánvilla s száznál több jóléti intézmény üdülőháza hívogatta a Balatonpartra a magyar tenger szerelmeseit” – összegezte a fellendülés számszerű eredményeit Lukács Károly 1931-ben.[18] Mindennek köszönhetően a Balaton a harmincas évekre divatos nyaralóhellyé vált, társasági események és kulturális rendezvények kedvelt célpontjává. Igaz, mindezen belül Aliga nem tartozott a legfelkapottabb helyek közé: „keskeny, elrejtett villasorán zárkózott, magánosságot kedvelő családok helyezkednek el” – írta még 1942-ben is Keresztury Dezső.[19]
Csók Istvánéval párhuzamosan számos életmű tengelyébe került a két háború között a Balaton. Egykori nagybányai társai közül egyedül Iványi Grünwald Béla hódolt a Balatonnak, 1919-től a déli parton, Szemesen és Lellén festette oldott, atmoszférikus hatásokra érzékeny képeit. A harmincas években Csók egyik legkedvesebb tanítványa, Cserepes István is gyakran választotta témájául a tavat, mesteréhez sok tekintetben hasonló motívumokkal és festői látásmóddal. A tóhoz kötődő legfontosabb életmű azonban Egry Józsefé, aki Csókkal időben párhuzamosan, de az északi part párás tüneményeit festi. Képein a Balaton csodás és varázslatos eseményeknek helyet adó mitikus, szakrális térré lényegül át, partján hol Káin és Ábel biblikus ősbűne játszódik le, vizében hol Szent Kristóf gázol a kisdeddel. Vele összevetve tűnik csak fel, hogy Csók Balaton-képei nélkülözik Egry tájképeinek mélyre ható spiritualitását, számára a látvány elsődlegesen fény-szín jelenség, alkotója a testetlen köd, pára, fény: ezek a képtér autonóm összetevői. Csók „Balaton-portréin” soha nincs jelen emberi alak vagy az ember lakta táj, így a vitorlások, csónakok sem jellemző motívumai. A vízhez kötődő képek viszont időtlen zónában léteznek, a víz arculatának formálói az évmilliók óta változatlan őselemek: a villámlás vagy vihar. Az ezekkel párhuzamosan festett strand-képeken ugyanakkor a nyaralók nagyon is hétköznapi és jelenkori hedonizmussal élvezik a vízpart adományait. Mitikus tér-időben jelenik meg viszont a tó Csók nagy szimbolista kompozícióin. A Vámpírok érzéki bűntette a tó festői háttere előtt zajlik, majd a Schiffer pannó (Kat.) és a Mulató társaság (Kat) árkádikus látomásainakszíntere ugyancsak a Balaton pompás panorámája.
A Balaton felfedezése egybeesett azzal, hogy Csók festészete mind oldottabbá vált. A húszas években festett művek már nélkülözik a „forradalmi évtized” vad színorgiáit, expresszív színkísérleteit. Vékonyan festett, olykor porcelános simaságú képfelületein Csók egyre inkább a kifinomult színharmóniákat kutatja, a kortárs kritika találóan Velazquez művészetével és a rokokó piktúrával rokonította ekkor készült műveit.[20] A Balaton is ekkor vált festészetének egyik fő témájává; általa bontakozott ki legteljesebben oldott festőisége. A partszakasz táji elemei elmaradtak kompozícióiról, hogy átadják helyüket a víztükör testetlen, illanó természeti tüneményeinek. A kiállított művek címei is jól jelzik, hogy Csókot mindinkább az atmoszférikus jelenségek képpé formálása érdekelte. Konkrét látványelemek helyett hangulatokat, színharmóniákat, égi tüneményéket ragadott meg: a „rózsaujjú hajnalt”, fölszálló ködöt vagy a naplemente aranyhídját.[21] (Kat. 99.) Balaton-képeinek légies absztrakcióját a ciklus első, 1928-as bemutatóját követően a kortárs kritika is nagyra értékelte. Elek Artúr így méltatta új Balaton-képeit a Nyugatban: „És minden, ami mesterség: a színek összemosása, lágy elomlatása a vásznon, az ecsetnyomok feloldása a színben, a színfoltok balanceroztatása és olyan árnyalati összehangolása, amely magában is egységes hatásúvá teszi a sokat, – minden, ami a festésben mesterség, mesterségfölöttien mesterivé fejlődött művészetében. A rajzos motívumok mintha egyre kevésbé érdekelnék. Nem ritkán az abszolút festőivel próbálkozik, olyan tárgyakkal, amelyeknek nincsen rajzzal követhető vázuk, a testetlen levegőéggel, a testetlen vízzel. Hogyan festi meg a Balaton színjátékát alkonyatban, viharban! A művészetnek mekkora kultúrája, micsoda kifinomodott érzékenység és megérzékítő képesség!”[22] Az „abszolút festői” legtisztább példáit 1930 körül festette Csók, ekkor készült műveinek kizárólagos szereplője a távoli horizonton érintkező víztükör és égbolt, olykor türkizes, máskor rózsás vagy borongós szürkészöld színhangulatokba oldva (Kat. 96., 97.; KÉPek). E művek egyike szerepelhetett a ciklus 1935-ös bemutatóján A nagy semmi címmel.[23]
Radikális elszakadást jelentett ez mindattól, ami Csóknak a századfordulón sikert hozott: lemondást a látvány leíró jellegű ábrázolásáról, eltávolodást a szimbolista jellegű figurális festészettől. A francia impresszionizmus nyilvánvalóan óriási hatást gyakorolt Csókra, aki éppen azokban az években élt Párizsban, mikor az impresszionisták történeti és intézményes kanonizálása zajlott. Kortársai elsősorban Renoir követőjét látták benne, zsánerjelenetei, virágcsendéletei beállításaiban, szín- és ecsetkezelésükben valóban szoros rokonságot mutatnak a francia előd munkáival.[24]
Mindemellett kevés szó esik Monet hatásáról, aki éppen Csók párizsi tartózkodása alatt, 1904-ben mutatta be a Durand-Ruel galériájában Giverny kert sorozatát, majd 1909-ben ugyanott a Tavirózsák sorozatot. A bemutatók igazi attrakció számba mentek és igen nagy közönséget vonzottak, így vélhetően Csók is tudott róluk.[25] Az egymást követő kiállításoknak és a hazai műkritikának köszönhetően a francia impresszionizmus új képszemlélete a tízes évekre Magyarországon is elfogadottá vált.[26] Követőjükként Csók tehát joggal bízhatott a sikerben. A narratíváról lemondó „tiszta tájképfestészettel” folytatott kísérleteiben vélhetően Monet jelentette számára a legfontosabb megerősítést. Monet tájciklusaihoz hasonlóan Csók is fokozatosan redukálta a látvány tárgyi elemeit, így mozdítva el a festményt a tárgy felől a stílus felé, a motívum felől a festői előadásmód felé. Mindez a néző részéről is újfajta viszonyt feltételezett, amelyben a mű valódi helyét és értelmét egy nagyobb szekvencia részeként nyeri el. Ezáltal a tájkép nem mint lehatárolt és befejezett egész létezik, hanem pusztán folytonos közelítés a látványhoz, amely maga is szüntelen változásban van. A testetlen változó megragadásáért Monet és Csók sokban hasonló küzdelmet folytatott. „Számomra a táj nem önmagában létezik, minthogy pillanatról pillanatra változik a megjelenése, hanem a környezete kelti életre: a folytonosan változó levegő és fény. Számomra kizárólag a környező légkör adja meg a tárgyaknak az igazi értéküket” – nyilatkozta egy alkalommal Monet a Szénaboglyák sorozatáról.[27]
Hozzá hasonlóan Csókot is a látvány szüntelen változó arculata nyűgözte le. Mikor 1934-ben egy folyóirat azt a kérdést tette fel neki, hogyan látja a festő a Balatont, így válaszolt: “Attól függ minden, mikor látja, helyesebben, milyennek látja? Milyennek látja példának okáért, mikor viharos, milyennek, mikor csendes? Milyennek, mikor kacér vagy amikor szemérmes? Milyen, mikor fölveszi legcsillogóbb toilettjeit – milyen pongyolában. (Csúnya, tojássárgája színű, megvadításig józan naplementék.) Mikor epekedő, mikor dühöng, vagy mit tudom én még hányszor és hányféle változatban ejti kétségbe a vakmerőt, aki megkísérli őt egy aranyráma szűk keretei közé szorítani.”[28] Később, 1943-ban Tábori Kornélnak adott interjújában így nyilatkozott: „Kivettem és próbáltam vászonra vinni azt, ami leginkább megfogott: a színvariációkat. Elég háttérnek a kontúros Tihany és jobbról Akarattya. A többi a szín, estétől reggelig váltakozó, ahogy maga a Balaton tudná, ha képes volna rávarázsolni magát a vászonra. De nekünk alig sikerül, bármennyire igyekszünk. Hirtelen támadnak festői fölvillanások, de mire a színeket kikevernők, akkora eltűnik a maga jelensége. Sokszor még színét is nehéz igazában meghatározni s ha már úgyahogy biztos, hogy ragyogó zafír, egy percig tartott, elsuhan…”[29]
Saját bevallása szerint balatoni képeit Csók „en plein air”, a tó partján festette. Kétségtelen, hogy a művek a látvány közvetlen benyomásaiból eredtek, ám végső formájukat már jobbára a műteremben nyerték el.[30] A különösen ritka, pillanatnyi motívumok megragadáshoz fotót is használt, amint azt a Villámlás a Balaton felett című képéhez készült fénykép bizonyítja. (KÉP). A húszas évek „tárgy nélküli” képei után a harmincas években kibontakozó ciklusban mind nagyobb szerepet kapnak a tó karakteres „eseményei”: vihar, eső, villámlás, szivárvány. Mindezen törekvéseiről később így nyilatkozott Csók: „Nem tájképet kerestem, hanem jelenséget. Nemcsak festeni akartam a Balatont, hanem az volt a célom, hogy megcsináljam a Balaton önarcképét.”[31] E korszak képeiben a Balaton gyakran kap heroikus jelleget, bemutatása egyre inkább színpadias, Csók szívesen ruházza fel a látványt drámai felhangokkal (Hullámzó Balaton), teátrális történésekkel (Szirvárvány a Balaton felett – Kat. 98.). Ezzel párhuzamosan visszatér a partvidék ábrázoláshoz, és a drámaibb modusnak megfelelően ekkor választja a 19. századi látképekről ismerős akarattyai magas löszfalat vagy a meredek aligai marhalejárót témaként. (Kat. 84., KÉP).
Hetven éves, jubileumi kiállításán, 1935-ben bemutatott Balaton-ciklusa általános elismerést kelt saját korában. Ybl Ervin a 37 festmény állami megvásárlását és egyben-tartását javasolja. Többekkel együtt ő is úgy vélte, hogy a Balaton-képek Csók egész festészetének kiteljesedését hozzák: „Szinte természetes, hogy a festőiségben való tökéletes feloldás a balatoni sorozatban kulminál. Itt nincs semmi határozott forma, csak víz és lég; változó színjátékaiknak Csók tökéletes szabadsággal áldozhatott. Eltűnik a figurális motívum, amelynek formáit, rajzát, szerkezetét színekkel is éreztetni kell, egyedül valeurérzéke, a színbenyomások finomságainak értékelése, visszaadása jut szóhoz, akárcsak Turnernél, Whistlernél és Monetnél, akik életük végén szintén ilyen színszimfóniákat festettek. Eleinte a tópart sziklái, lankái rákerültek a vászonra, de később csak a hullámos vízfelületet festi a ráboruló felhős égbolttal. Megannyi változatai a színélményeknek a csendes borulattól a villámokat ontó viharokig, a tajtékzó hullámverésig, vagy a vérvörös alkonyig, mikor a felhők bíborban égnek.”[32]
[1] Tábori 1943 – Újraközölve: Világosi Hírmondó, 2006. októberi melléklet: http://www.balatonvilagos.hu/hirmondo/06-11m.pdf. . Letöltve 2012. július 3-án.
[2] „Nagybátyám, aki professzor volt Debrecenben, vásárolt Aligán telket és épített villát, – amelyik most Szüllő Gézáé – aztán pedig meghítt, hogy nézzem meg, mielőtt Párizsba utazom. Akkor festettem meg a nagybátyámat, úgy hogy arcképének háttere a Balaton volt. Nem akarom frázisokkal jellemezni, hogy mennyire megtetszett a tó. Amikor Párizsból nyárra hazatértem, a feleségem sietett a Balatonra és közvetlenül a parton bérelt villa-lakást. Megkezdtem a Balaton figyelését és festését.” Uo.
[3] Nagybátyám képmása. Vászon, olaj 80 x 65 cm. Jelezve balra lent: „Balatonaliga 1909”. Jelezve balra fent: „Dr. Öreg János kedves nagybátyámnak”. Öreg János (Pátka, 1838 – Debrecen, 1911) jeles teológus, filozófus, pedagógiai szakíró. 1874 és 1880 között a nagykőrösi gimnáziumban tanított, majd 1884-től a debreceni főgimnázium tanára, később a kollégium akadémiai tagozatának filozófia tanára volt.
[4] 2004. július 19-én készült interjú Kovenczné Zsinka Sárával. Valamint: Uő: A lelked fele a lelkem fele. Balatoni Kurír, 1939. március 23. Újraközölve: Világosi Hírmondó, 2006. októberi melléklet. http://www.balatonvilagos.hu/hirmondo/06-10m.pdf. Letöltve 2012. július 2-án. Zsinka Sára Züzü jó barátnője volt.
[5] Aliga-fürdőtelepet 1907-ben törzskönyvezték Balatonaliga néven. A település ma Balatonvilágos része.
[6] Tábori 1943
[7] 1911 Budapest, kat. 111. (Balaton, olajfestmény, eladó). 1914-es műcsarnoki önálló tárlatán még csak 3 balatoni tájképe szerepelt, köztük egy 1909-re datált, Szivárvány címmel.
[8] Vászon, olaj 65 x 90. Jelezve balra lent: „Csók B.aliga 1911”; Fa, olaj 63 x 82. Jelezve balra lent: „Csók I. B. Aliga 1916”.
[9] 1915 Ernst Múzeum: Hullámok, Balaton-part, Rálátás a Balatonra, Szél a lombok között, Balaton, Balaton partján; 1917 Ernst Múzeum: Közelgő vihar, Akarattyai part, Balaton Aligánál, Balatoni part, Felszálló köd.
[10] Dr. Lázár Béla: [Bevezető]. In: Magyar mesterek harmadik csoportkiállítása. Az Ernst-Múzeum kiállításai XXIV. Budapest, Ernst Múzeum, 1917. 4–5.; N. n.: Csoportkiállítás az Ernst-Múzeumban. Művészet, 14. évf., 1915. 9. sz. 470.; „Balatonról festett képei a mélységes természetimádás, éles festői látás értékes eredményei. A problémák egész tömegét veti fel egy-egy tanulmányán és Szinyeinek ugyane témájú képei alapján adódó összehasonlítás az ő javára billenti a mérleget.”: Bálint Aladár: Az Ernst Múzeum csoportkiállítása. Nyugat 1917. 3. sz. 68.; Lázár Béla: [Bevezető] In: Magyar mesterek második csoportkiállítása. Az Ernst-Múzeum kiállításai XVIII. Budapest, Ernst Múzeum, 1915. 4–5.
[11] Déry Béla: A Balaton a magyar „Holt tenger”. In: A Balatoni Társaság irodalmi-, művészeti- és tudományos egyesület által rendezett Első Balatoni Kiállítás katalógusa. Nemzeti Szalon, Budapest, 1922. 3.
[12] Tábori Kornél, Tóth Lajos, Zákonyi Ferenc: A Balaton dicsérete. Balatonfüred, 1999. 101.
[13] Vászon, olaj 86,5 x 80 cm. Jelezve balra lent: „Csók I. Bpest 911”. MNG, ltsz: 4660. Wlassics Tibor (1883–1931) báró Wlassics Gyula miniszter fia és ifj. Wlassics Gyula művelődéspolitikus testvére.
[14] Wlassics Tibor: Csók István. Budapesti Hírlap, 1914. február 15.
[15] Wlassics Tibor: Világok tusáján… 1914–1915. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1916.
[16] Csók – épp kiemelt pozíciója miatt – nem volt állandó kiállítója a Társaság tárlatainak. A II. (1924) és V. (1933) kiállításokon szerepelt néhány Balaton-képével.
[17] 1923 Christiania, 1926 Brüsszel, 1928 Göteborg, 1929 Nürnberg, 1932 Pittsburgh, 1934 Velence, 1937 Oslo.
[18] Lukács Károly: A Balaton. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931. 42.
[19] Keresztury Dezső: A Balaton kulturális világa. In: A festői Balaton. M. Kir. Balatoni Intéző Bizottság, 1942. 32. – Aligán a villanyt csak 1935-ben vezették be.
[20] N. n. Csók István. [Hírek] Magyar Írás, 5. évf., 1925. 4. sz. 62.; Kézdi-Kovács László: A Szinyei-Merse Pál Társaság a Nemzeti Szalonban. Pesti Hírlap, 1933. november 19.; Ybl Ervin: Csók István jubiláris kiállítása. Budapesti Hírlap, 1935. január 6. 18.; Dr. Lázár Béla: Csók István. In: Csók István, Magyar-Mannheimer Gusztáv, Zádor István festőművészek és Szentgyörgyi István szobrászművész gyűjteményes kiállítása. Az Ernst-Muzeum kiállításai LXXV. Budapest, Ernst Múzeum, 1925. 15–17.
[21] 1928 Ernst Múzeum: Balatoni hangulat, Viharos Balaton, A zöld Balaton, Naplemente, Rózsaújjú hajnal, Aranyhíd a Balatonon, Eső a Balatonon, Fölszálló köd a Balatonon.
[22] Elek Artúr: Csók és Márffy. Nyugat 1928. 3. sz. 87–88.
[23] „Megkezdtem a Balaton figyelését és festését. Egyszer csak a Balaton partján járkálva, látom, hogy valaki pingál ott. Glatter volt, aki valami különös borongó módon ezt mondotta: „Szeretném lepingálni ezt a nagy semmit, de nem tudom megfogni! Nehéz szóval kifejezni azt, ami olykor a Balatonon elém tárul ott a legnagyobb távlatában. Később én ugyanarról a helyről festettem le a Balatont s ez lett a címe: „A nagy semmi“.” Tábori 1943; Ugyanezt az anekdotát lásd még: Tóbiás 1965. 9.
[24] 1907-ben az Őszi Szalonról Fülep Lajosnak írt levelében kiemelte Renoir-t, Vallotont, illetve Sisley, Manet munkáit. Csók Fülepnek, Párizs, 1907. március 26., MTAK. In: Fülep 1990, 72–73. Ld. még: Csók 1945. 101.
[25] Carla Rachman: Monet. Paidon Press, London, 1997. 292.
[26] Földi Eszter: Monet és barátainak fogadtatása Magyarországon 1895 után.Szemelvények a francia impresszionizmus magyarországi recepciójából. In: Monet és barátai. Szerk.: Geskó Judit. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2003. 42–59.
[27] Idézi: Thomson, Belinda: Impresszionizmus. Gyökerek, megvalósulás, fogadtatás. Glória, Budapest, 2006, 250.
[28] Tükör, 1934. július 9.
[29] Tábori 1943
[30] Herman Lipót: Csók István műtermében. (Művészek munka közben). Pesti Napló, 1931. 293. sz., december 25. 68. – Egyik strandképén (Kat. 102.) a napozókat már műteremben beállított modellek után festi.
[31] Lóránth 1944, 40.
[32] Ybl 1935; Ugyanez a szöveg megjelent még: Ybl 1935b Magyar Művészet