Élet és Irodalom, 2015. február 27., 22.

Annak, aki megfestette az Amalfit, a Thámárt Műteremsarkot helye van a 20. századi magyar művészet élmezőnyében. Csók István bitang jó festő volt. Mindez kiderül a Várkert Bazár nemrég megnyílt emlékkiállításából is, amely teljesíti a feladatát, amennyiben a néző elé tárja az évszázados pálya legszebb, legismertebb műveit. Egy efféle, jól összeválogatott szemle sikerrel képes megcáfolni olyan előítéleteket, miszerint Csók egy giccsfestő, aki gyanúsan önismétlő, elrajzolt pacsmagolásokkal szórta szét egykorvolt tehetségét. Aktfestményei bizonyítják fölényes akadémikus tudását, majd szimbolista elköteleződését, népéletképei nyitottságát a századelő modernizmusai felé, családi zsánerei és tájképei pedig a legjobb magyar impresszionisták sorába emelik őt. Pályája jól tükrözi egy közép-európai alkotó vonzásait és választásait: a párizsi karrier esélyét, majd a visszatérést a Sugár úti Japán kávéházba, futó viszonyt az expresszionizmussal, később hallgatólagos alkut a közízléssel. Mindeközben festői programjának tengelyében a századforduló művészetének kulcskérdése, a „nemzeti stílus” állt. A kérdésre, hogy lehetséges-e Kelet és Nyugat összehangolása, Csók válasza a „nemzeti modernizmus” volt. A Párizsban festett Tulipános láda e program jegyében készült, egy nemzedék kínzó kulturális identitászavarára kínálva adekvát választ. Két háború ugyan nyomtalanul söpört végig művei fölött, de a politikai fordulatok már nem hagyták érintetlenül: hívő reformátusként megfestette a maga Trianon-sirató képét, 1932-ben országos botrány közepette távolította el főiskola tanári székéből az újonnan felállt Gömbös-kormány, 1952-ben pedig megkapta második Kossuth-díját is. Mindez persze nem olvasható ki a kiállításból, amely nem borzolja a kedélyeket sem a Hiszekeggyel sem a Háború és békével. Méltányolható kompromisszumként a „Derűs élet” festőjét tárja elénk, mintegy félszáz képben, ismert közgyűjteményi és kevéssé ismert magángyűjteményi darabokkal. Gondolatmenete alig tér el a pár évvel korábban Székesfehérváron és Balatonfüreden megrendezett Csók-emlékkiállításoktól. Ezúttal is jelen van az ikonikus főművek közül jó néhány, ezeket kíséri néhány kuriózumot jelentő magángyűjteményi darab, köztük a Báthory Erzsébet egy változata vagy egy lehengerlő szépségű, korai sokác-kép. A decensen visszafogott látványt elszórva személyes tárgyak egészítik ki; Csók-hagyatékából fennmaradt családi bútorok, keleti és néprajzi gyűjteményének darabjai.

            Ebben az olvasatban Csók a vérzivataros 20. századot a valaha volt világok legjobbikaként élte meg, azt tette, amit egy festőnek tenni dolga: napsütéses képeivel örömet csempészett a mindennapokba. Maradéktalanul illeszkedik ez a pozitív gondolkodás a (mindenkori) hatalom önképébe, aligha csodálható hát, hogy újabb ünnepelhető nemzeti kultúrkincs után vadászva, örömmel kerítettek emlékévet a pont százötven éve született református molnárfi köré. A kincstári derűt immár zavartalanul magába szippanthatja a vasárnapi Duna-parton korzózó polgár, aki megelégedéssel eltelve napozhat a Várkert impozáns díszletei között. Más kérdés, hogy e díszleteket tologató, falba képtartó szöget verő kultúrmunkások akaratlanul is belátnak a kulisszák mögé. S mikor muzeológiai, kutatói kötelességüknek eleget téve böngészik az NKA pályázati kiírásait, nehezen tudják értelmezni, hogyan is lehetséges, hogy egy 13-án nyíló kiállítás 23 millió forintos, meghívásos pályázata ugyanazon év hónapjának 12. napján jelenik meg, 19-i beadási határidővel. S ha itt böngésző, pályázó kedvük (hitük) nem tört meg végképp, alább láthatják, hogy a Nagytiszteletű Hivatal ennél alig valamivel több milliót szánt valamennyi jövő évi kortárs kiállításra együttesen. Nehéz észérvekkel indokolni az észszerűség ilyen fokú hiányát. Én magam Csók-monográfusként messzemenőkig jóhiszeműen közeledem e festészethez (az aktuális kiállításhoz pedig nincs közöm), mégis csak zavartan toporognék, ha bárki is mindezek racionális magyarázatát firtatná. De nem firtatja senki. Inkább fásultan tudomásul veszik (ezt is), és betolják a Nagyságos Megnyitó Miniszter Úr mögé a díszletet.

            Tekintsünk el azonban a dátumokon és összegeken való kekec és rosszindulatú rugózástól. Valljuk be inkább, hogy a kiállítás maga korrekt és szerethető tárlat, kulturált rendezéssel, a művek befogadható és átlátható mennyiségével. S mint ilyen, alkalmas arra, hogy függetlenül életkortól, nemtől és iskolázottságtól, növelje a magyar festészetet kedvelők táborát. És a tragikai vétség éppen itt van: várnánk ugyanis a folytatást.

            Azt, hogy ilyen és efféle tárlatok népszerűsítsék a hazai művészetet. A magyar múzeumok raktárai zsúfolásig vannak olyan magyar remekművekkel, amelyeket nemzedéke óta nem láthatott a hazai közönség. Tucatjával sorolhatnánk a legalább ilyen jó mestereket, akiknek nemzedékek óta nem láttuk együtt a műveit. Hiányukat nem pótolják a színes-szagos reprodukciók, mert a mű akkor kel életre, ha materiális jelenléte biztosított. Különben csak egy herélt zombi a raktárban. Ám mintha a jövőben már senki sem érezné feladatának a magyar művészet rendszeres, programszerű bemutatását. Immár a Magyar Nemzeti Galériát is végképp maga alá gyűrte a Szépművészeti Múzeum, s előbb látunk majd Budapesten Frida Kahlot és Tamara Lempickát mint Anna Margitot vagy Szőnyi Istvánt. A közgyűjteményi szerepeket kényszerűségből az aukciós házak vették át, átfogó, monográfiákkal kísért kiállításokkal. A Várkert Bazár díszletének végre értelmet adhatna a klasszikus magyar modernizmus felvállalása. De nem ad. A Csók-tárlat nem része egy efféle koncepciónak. Mi több, semmiféle koncepciónak. Alkalmi ajándék, mint csóró gyereknek a habos torta. És mi nyalhatjuk…

Révész Emese