Új Művészet, 2008/6, 19-21.
Ha figuratív új festészetünknek lenne aranycsapata, abban bizonyára bérelt helye volna Hajdú Kingának és Kósa Jánosnak. Mindkettőjük művészete a táblakép szűkre szabott keretei között teljesedik ki, és szigorú következetességgel azon belül építkezik. Az olaj/vászon valamaint a vállalt históriai tradíció közösségén túl útjuk merőben eltérő, Hajdú intim, szűkszavú „miniatúrái” mellett Kósa barokkosan bőbeszédű tablói állnak. A Volksbank jóvoltából közös térbe állított munkáik ezúttal a kortárs magyar festészet sokszólamúságáról is tanúságot tesznek.
Hajdú Kinga válogatásának gerincét a fehér és fekete képek alkotják. Majd két évtizede született fehér képek már „történeti dokumentumok”, figuratív kísérleteinek kezdeti formái. Tárgyuk még maga a matéria, a vásznon ecsettel domborművé formált monokróm festékanyag. Ám a részletek kézműves kivitele, az egész puritán, lényegretörő megjelenítése már olyan vonás, amely Hajdú későbbi festészetét is jellemzi majd. Noha a figurális ábrázolás már e korai olaj-reliefeknek is sajátja, a gondosan megdolgozott festékanyagból kibontakozó groteszk fejek, élesen kidomborodó agyak, négyzethálóra feszített alakok leginkább archaikus jelekre emlékeztetnek. Kafka és Örkény világára egyaránt hajaz ez a sajátos, egzisztencialista humorral átszőtt formavilág. Nem csoda hát, hogy egy évtized elteltével Hajdú számára újra izgalmas kihívásnak tetszik a téma. Túl a látvány-valóság felfedezésén, és túl az akadémikus toposzok kisajátításán az ecsetszőrrel formált pálcikaemberek mustrája visszatérés a kiindulóponthoz, a vászon síkján megformált festékanyaghoz.
A fehér képek direkt anyagszerűségével, őszinte formakeresésével farkasszemet néznek a fekete képek, egy gyökeresen eltérő képi világ hírnökei. A feketére hangolt tájfestmények összetett és kifinomult „főzetek”, gondosan mérlegelve vegyül bennük egy csipetnyi szépséggel egy leheletnyi komorság, individuális mitológiává kevert kollektív tradíció, az áhitat édessége és a lemondás keserűsége. Félköríves formátumuk már önmagában duzzadt a jelentésektől: megidézi a kámeák zárványait, a hóráskönyvek hónapképeit, míg a tájak széles távlata révén a mozgóképet megelőző megannyi optikai spektákulum világát varázsolja az ámuló szemlélő elé. A látvány elénk táruló panorámájának komponálásmódja, festői kidolgozása a romantika tájszemléletének tudatos örököse. Ezzel annak a nézőnek a szerepébe helyezi magát az alkotó (és teszi egyúttal képei szemlélőjét), akit magasztos áhitat jár át a natura fennkölt látványa előtt. Ám Hajdú olyan mágus, aki jogot formál a maga által teremtett csoda szétrombolására: a mesterien kivitelezett képi illúziót absztrakt „fekete lyukak”, abszurd égi katasztrófák (vulkánkitörések, meteoresők) rombolják szét.
E sziporkázó szemfényvesztések színtere a képek többségén a Balaton északi partja, ahol a Keszthelyi-öböl felől szemlélve feltárul a víztükör fölé magasodó vulkanikus hegyormok izgalmas sziluettje. Ehhez egészen közeli helyről örökítette meg a látványt jó másfélszáz évvel korábban Brodszky Sándor is. Mikor Hajdú Kinga a balatoni panorámát feszíti vásznára, egyúttal egy olyan nemzeti emblémát emel be értelmezési körébe, amelynek képi kidolgozásában a 19. században a magyar romantika legjobbjai vettek részt. A nemzeti jelképrendszer sajátos újraértelmezése Hajdú legújabb képeinek visszatérő tárgya. A piros-szürke-zöldre hangolt trikolór átszínezi a dolgokat, természetellenes színekben láttatja a jól ismert tájakat és arcokat.
Kósa János festményeinek gyökeresen eltérő karaktere csak felerősíti a két alkotó látásmódjának másféle vonásait. Míg Hajdú Kinga viszonya a festői „nagy hagyományhoz” alázatos odaadás, Kósa izgága fenegyerekként szörföl az egyetemes zsenik panteonjában. Korábbi munkáiban, festői parafrázisaiban a hasonulás lehetőségeit és korlátait kutatta, azonos eleganciával viselve Picasso, Watteau vagy Rubens jelmezét. Újabb képein az időutazó én került középpontba, aki már csupán szubjektív jegyzetek készítésére vállalkozik. Töredékei alapján megírható egy (ha nem is galaktikus) de közép-európai útikalauz a régiónkban bolyongó stopposoknak. Vagy stílszerűbben fogalmazva: amit látunk az a „Hackerek” vizuális blogja. Szereplői az európai kultúra száműzött hősei, akiket az ezredforduló gyakorlatias szülötte kacattárba dugna. Pierrot nyugtalanító pillantása, Rimbaud lángba borult teste, Pasolini kihívó aszkézise megannyi roppant piedesztálon magasodó kultúrhérosz. Alakjukra óhatatlanul is rávetül saját múltunk, egy társasjáték izgalma, egy filmkocka emléke, a megalázottság vagy a kielégületlenség sajátos színre váltó érzete. Ez az „új szürrealizmus” pestiesen laza, ha úgy tetszik: szándékoltan slendrián. Fittyet hány rációra és képi egységre, miközben makacsul fenntartja a saját asszociációk jogát. A végeredmény mégsem káosz, hanem zabolátlan örömfestészet, amely látványos és monumentális formába foglalja múltunk kisszerű hétköznapjainak töredékeit. Kósa ezzel lemondott a rekonstrukció lehetőségéről, az újra át/beleélés heroikus küzdelméről. A csillagvizsgálót kaleidoszkópra cserélte, vállalva a töredékesség és befejezetlenség felszabadító könnyelműségét, az olykor hisztérikusra váltó nosztalgia felkavaró érzését.
Festői formanyelvének zabolátlansága igazodik ehhez a tematikus felszabadultsághoz. A stílusgyakorlatoknak csak ritkán alanya egyazon alkotó, amint azt a Greco-átiratok mutatják. Sokkal inkább jellemző egy már-már perverz tobzódás a különféle vizuális kódokban. Míg e képcsoport első darabjai jellemzően még csupán két „modust” ütköztettek, az újabbak fő karaktervonása éppen harsány eklektikájuk. A kihívóan összeférhetetlen összetevők pedig méregerős mixtúrát alkotnak, az eredmény garantált vizuális izgatás. A gyermekkori emlékképekből építkező művek sajátos szürreális összhatásukat a különféle médiákon átszűrt, arányaikban önkényesen eltorzított töredékek montírozásával érik el. A különféle szenzuális emlékeket (ízeket, szagokat, színeket) felidéző képi és stiláris rétegek szándékoltan eldolgozatlan illesztései pontosan szimulálják azt a rendezetlen töredékességet, ahogy közelmúltunk kollektív emlékezetünkben él. Amit tehát látunk, az nem adáshiba, a zavar az önök készülékében van.